Mai igeszakaszunk az istenfélő élet gyümölcseiről szól.* Urunk belénk lát, mindent tud rólunk (12). Ezért várunk a mi Urunk visszajövetelére. Ennek ellenére, mégis látható jelei, cselekedetei, gyümölcsei vannak annak, ha az ember Isten félelemében él. - A leghitelesebb ilyen gyümölcs az, amikor valaki nagy bajba, halálos bajba kerül körülöttem, azt nem hagyom el, hanem segítem (10-12).** - Isten örömre teremtett bennünket. A méz ennek szimbóluma. Ehetjük, mert jó. Túl sokat meg úgysem tudunk enni belőle (13-14). - Az bizonyos, hogy az Úr nem ad tartós jövőt a gonoszoknak, ezért mi megbocsáthatunk azoknak is, akik rosszat tettek velünk, hátha éppen ez lesz megtérésükké. A többi nem ránk tartozik. Ez a megbocsátás is az újjászületett, noha nem tökéletes, de mégis megújult életű ember másik nagy gyümölcse, a személyválogatás nélküli megbocsátás (13-22,23-26, 29). - Az istenfélő élet látható gyümölcse a szorgalmas, csendes élet, amely betagolódik az isteni rendbe, tiszteli a földi királyt is (21), nem hagyja bajban embertársát, mindenkor örvendező, ellenségeinek is megbocsát. - Az ilyen életet megáldja az Úr (27-34).

János 7,40-53

371. dicséret

*  Az Ige irigy, rossz, pusztító, bántó, csúfolódó emberekről beszél. Összességében azt mondja ezekről, hogy alattomosak (9). Ezért sajnos egy idő után akkor is gyanút fog az ember, ha mindenféle drága és kedves értékkel találkozik egy közösségben (1-9). Ki kell mondani, hogy a Biblia embertana így szól az emberről, mert valójában ilyen az ember, ilyenek vagyunk. Még az egyház közösségében is tapasztalni lehet, hogy az újjászületett ember sem tökéletes.

** Sajnos, mi látványos diakóniát tudunk végezni, de valójában szeretetből cselekedni csak igen ritkán, mert például a saját bűne miatt bajba került embertől azonnal elfordulunk. Ez az a nyomorúság, amelynek idején gyakran vagyunk gyengék, gyakran hagy el az erőnk, mert annyira védjük saját magunkat. Ilyenkor nem tudunk túllépni önmagunkon.