Minden ember saját maga ismeri a maga bánatát és örömét. Ezt az ismeretet még azok sem birtokolhatják, akik a legjobban szeretnek bennünket. Egyedül Isten ismer bennünket igazán.** Mivel minden ember élete tele van bánattal és örömmel, amit csak saját maga ismer, ezért nagyon vigyáznunk kell akkor, amikor a másikról véleményt fogalmazunk meg.*** Nem bújhatunk a másik bőrébe, de beleérző szeretettel fordulhatunk felé, örülhetünk és sírhatunk vele (Róma 12,15). Azt is tudomásul kell vennünk, hogy egy határon túl nem avatkozhatunk bele senki életébe, sőt segíteni se tudunk egy határon túl; legfeljebb felvillanthatjuk mások előtt, hogy az Úr az, aki segít hordozni bánatot és örömöt. Elérkezik az a pillanat, amikor át kell adnunk életünket, terheinket és örömeinket az Úr Jézus Krisztusnak, egyébként nem csak belehalunk azok hordozásába, hanem nagyon mélyre is húzhatnak ezek. Néhány gyakorlati tanácsot is megfogalmazhatunk, ha mélyebbre megyünk az Ige üzenetébe: a kelleténél többet ne foglalkozz saját magaddal, sem bajaiddal, sem örömeiddel, inkább figyelj a másikra, és egész életedet helyezd az Isten kezébe. Ennyi elég. Tehát, figyelj a másikra, de egy határon túl erőszakkal és illetéktelenül ne hatolj a másik lelkébe, még a segítség szándékával se, mert olyan területre kerülsz, amely egyedül csak az Istent illeti meg.****

János 5,31-36

286. dicséret

 * Ez a fejezet is hemzseg a kétsoros, mély, gyakorlati, ihletett üzenetektől. Most is csak egy verset emelünk ki.

** Mi pedig, ahogyan Kálvin is hangsúlyozta, Isten színe elé állva ismerhetjük meg, és fogadhatjuk el önmagunkat, valamint az Ő kegyelméből újulhatunk meg.

*** A mai Ige igazságát a népi bölcsesség is megfogalmazta: mindenkinek elég a maga baja.**

**** Szabó Lőrinc, "Valami fájt" című verse illusztrálja a mai Ige üzenetének kiindulópontját, keressük ki, olvassuk el. „Hogy nemrég partra dobta a vihar, mennyit kínlódott ez a pici hal! / Puha ringásból érdes szögletek közé zuhant, sors és vad rémület fogta fogóba, zord kő, az alá  beszorult, - ott ficánkolt még soká, / s ott fult meg az esőben szomjasan:, halott kis szája most is tátva van. / A száj most már örökre így marad, kapuján ki-be hangyák rajzanak, / boldogan, izgatottan cipelik haza a drága préda részeit, az Istenküldte, édes új vagyont-holnap már csak pikkely lesz itt, s a csont, / s az üres száj, mely sohse mondja ki, hogy hogy fájt neki nemrég valami.” (Szabó Lőrinc: Valami fájt)