A „pogányokkal" és „bálványaikkal” való „közösködés” veszélyes. A bálvány ugyan semmi (19), hiszen nincs bálvány a világon, és Isten sincs más, csak egy (1Korinthus 8,4); mégis a „pogány vendégségeken” való jelenlét egyben közösségvállalást is jelent idegen hatalmakkal (20-21). Ma is megszívlelendő, amit az igeszakaszhoz, Victor János fűz: „Komoly figyelmeztetés ez minden olyan alkalomra nézve, amikor kész volnék külsőképpen elvegyülni olyan társaságban, amely hadilábon áll Krisztussal, az én Urammal. Ne véljem, hogy érintetlenül megőrizhetem magamat a velük való közösségben. Aki az Úr asztalának közösségéhez tartozik, ne telepedjen olyan asztalhoz, ahol nem vallhatja meg az Ővele, s az Ő népével való közösséget."**

2Királyok 13

43. zsoltár

* Pál apostol hangsúlyozza, hogy akik az Úrhoz tartoznak, azok felől döntött az Isten, ezért ők nem dönthetnek úgy, hogy keresztyén szabadságukkal visszaélve mindenféle pogány vallási szertartás asztali vendégségében is részt vesznek. Ez a korinthusi gyülekezetben életszerű probléma volt (14), de a mai napig kérdés.

** Haragra ne ingereljük azt az Urat, aki megváltott bennünket, és aki erősebb mindeneknél (22). Isten kegyelme, a Jézus Krisztussal való közösségünk kötelez. Milyen elgondolkodtató kitételt fogalmaz meg az apostol a fentiek befogadása kapcsán: „Úgy beszélek hozzátok, mint értelmes emberekhez, ítéljétek meg magatok, amit mondok" (15). A Jézus Krisztusba vetett hit legfontosabb sajátja, hogy értelmessé tesz bennünket, józanul gondolkodó, egészséges kegyességű emberekké.

Minden látható, külső cselekvésünk árulkodik rólunk, utal arra, hogy kik is vagyunk valójában, hova tartozunk, azaz kikkel és milyen elvekkel vállalunk közösséget. A külső cselekményeknek, a vallásos, szent cselekményeknek különösképpen, mélyebb, „lelki" jelentőségük van. Ezek közösséget teremtenek és közösséget fejeznek ki, ahogy Izrael népe esetében az áldozati oltár fejezte ki azt, hogy közösségük van az élő Istennel és egymással (18). Az úri szent vacsora sákramentuma a feltámadott Jézus Krisztussal és egymással való közösségünk megújítását, a bűnbocsánat és az örök élet bizonyosságát pecsételi meg, hiszen amilyen valóságos a kenyér és a bor, valamint a mi látható „étkezésünk", ugyanolyan valóságos a megváltás ajándéka (16-17). Ennek a „külső szent cselekménynek" áldása az, hogy közösségben Jézus Krisztussal és egymással, Isten hatalma által, ledőlnek válaszfalak, minden harag elveszti mérgét és hatalmát, miközben mások számára is látható módon megvalljuk, hogy kik vagyunk: lám, az Úrhoz és egymáshoz tartozunk.

2Királyok 12

33. zsoltár

Az Ószövetség sákramentumairól szól az apostol. Isten népét az egyiptomi kivonulástól kezdve körbefogta egy látható, külső „elementum”, amely kifejezte, hogy velük van az Úr; miközben az Úr gondoskodott népéről a pusztában, etette, itatta őket. Így fogta őket körbe a „tenger” az átkeléskor (2Mózes 14,21-22), valamint a „felhő” a pusztai vezettetés során (2Mózes 13,21); így kapták a mannát eledelként (2Mózes 16,4), és a sziklából való vizet italként (4Mózes 20,7-13). Ezek az események előképei, típusai, az utolsó idők történéseinek, azokban pedig Jézus Krisztus megtartó kegyelmének (1-4); koncentráltan a keresztségnek és az úrvacsorának; valamint annak, hogy Isten megtartó kegyelmét tapasztalva el ne bízzuk magunkat, gonoszt cselekedve (6). Miért magyarázza ezeket az ószövetségi történeteket az apostol? Lám, akik fellázadtak az Úr ellen, azok nem maradhattak meg (5), hiába „mentek át a tengeren”, megbizonyosodva az Úr hatalmáról. Tehát, soha nem lehetünk elbizakodottak, mert bármikor eleshetünk (12). A hívő ember boldog bizonyossága azonban, hogy az Úr megőriz, nem terhel erőnk felett (13). Ez a bizonyosság pedig hálássá és alázatossá formál, amely nem él kettős életet (7), mint aki „szentül eszik, és aztán gátlástalanul játszik” (2Mózes 32,6).

2Királyok 11

22. zsoltár

Pál elénk tárja harcát, amit ó-emberével vívott, mint megtért ember. Ez a megszentelődés harca, amely egész földi életünkön át tart, hogy miközben szakadatlan Jézus Krisztust emlegetjük, mi magunk hiteltelenné ne legyünk. Aki versenypályán fut, vagy ringben küzd, az mindenben önmegtartóztató; edz, böjtöl, megregulázza a testét, és csak a célra koncentrál, amely nem bizonytalan előtte (25-26). Az önmegtartóztatás csak a „győzelem” bizonyosságában lehetséges: a hervadhatatlan koszorú már a miénk (25). Egyébként együnk és igyunk, mert úgyis meghalunk (1Korinthus 15,32).*

2Királyok 10

46. zsoltár

* Tehát itt nem arról van szó, hogy loholjunk és püföljük egymást. Ez a világ mentalitása. Pál látja az üdvözítő célt, ami már az övé. Nem az Úr gyermeke az, aki ezért hálából nem ennek rendel alá mindent. A mérce magas, mert még „a hívő embert” is gyakran csak ez a világ „izgatja”, és olyan keveset tud átadni önmagából az Úrnak. Egy biztos, aki már elnyerte a „győzelmi koszorút”, annak már nincs miért hajtania; de nem engedheti meg magának, hogy másokat ne eddzen ugyanerre az ismeretre. Mások „edzése” pedig csak mindvégig „jó kondiban” lehetséges. Ez a hitéletre is igaz.

Pál Jézus Krisztus szolgája, ezért szabaddá lett arra, hogy zsidóknak zsidóvá, görögöknek göröggé, erőtleneknek erőtlenné, mindeneknek mindenné lett, hogy az evangéliumot hirdethesse sokaknak, hiszen az evangélium egyetemes üzenet, vagyis kulturális korlátok nem emelhetnek gátat a megváltás örömhíre előtt. Ez persze nem jelenti azt, hogy az eredmény garantált; vagy azt, hogy más kultúrákat ne tartanánk tiszteletben; sőt, azok ismeretében kaphatjuk csak meg a „kulcsot” a sokféle emberi életek kapujához, a többi pedig a Szentlélek dolga (20-22). Pál szavai azonban nem jelentik azt, hogy bárkiket is „kiszolgált” volna, valamiféle olcsó alkalmazkodással, hanem éppen ellenkezőleg; mindenütt Krisztus szolgájaként, hűséggel hirdette az evangéliumot, de „leföldelve”, tudva, hogy hol, kiknek beszél (19). Micsoda áldás, aki így hirdeti az evangéliumot, az maga is részesül annak javaiban, áldásaiban (23).

2Királyok 9

58. zsoltár

* Pál szabad mindenkivel szemben, hiszen Jézus Krisztus megváltó irgalma szabaddá tesz minket. Ez a szabadság az evangélium szolgálatában lesz valósággá, bárhol is végezzük a feladatunkat, az élet színterén. Tehát, a Krisztusban való szabadság ebben a világban mindig szolgálatban, szent „szolgaságban” mutatkozik meg, hiszen a Krisztus él és cselekszik bennem. A krisztusi szabadság nem önkiélés, hanem önkorlátozás (Isten dicsőségére, a másik ember javára, ebben a világban mindenképpen); de éppen ebben az önátadásban tapasztalhatjuk meg egyedül saját életünk kiteljesedését is, ami nélkülözhetetlen szempont (19).

Az evangélium hirdetése munka, amiért jár a tisztesen szerény javadalom, hogy az evangélium hirdetője csak ennek tudja szentelni egész életét. De az evangélium hirdetése, az elhívás alapján, sokkal több, mint munka és megélhetés, nagy baj, ha az; hiszen kényszer nehezedik ránk: nem tehetjük, hogy ne hirdessük az Igét (16). A lelki javak fontosak, de csak testi javakban ragadhatók meg, mint ahogy a saját lelkünk is csak testünkben egzisztálhat; Isten is ennek igazolására lett emberré (11). Az már csak az apostol és minden hívő ember saját, szintén hitben hozott döntése, hogy az itteni javakkal milyen határig él. A hívő ember szabadsága az, hogy képes kimondani: elég, hogy nem kell több, jusson másnak is, hiszen életének fő célja a Krisztus evangéliumának ügye (12). Az Ige alapszabálya az, hogy mindenkinek joga van tisztesen megélni abból, amit a maga helyén végez (13-14); aki pedig amúgy is húz, azt ne hajtsuk még jobban, hanem értékeljük munkáját, sőt, enyhítsünk terhein (9).

2Királyok 8,7-29

41. zsoltár

*  Hallunk bőven történeteket, milyen feszültségek támadhatnak gyülekezeten belül, olykor gyülekezet és lelkipásztor között. Ilyenkor bizony fröcsögnek a vádak, ha nem is szemtől szembe, de közvetetten. (Ha még azt is meghallanánk, hogy hogyan vélekednek rólunk a kívülállók, persze ezek sincsenek tudatában annak, hogy ezzel saját keresztyén kultúrájukat is szapulják, önmaguk gyökereit vagdossák.) Már a keresztyénség hajnalán is így volt ez? Micsoda vádak, amelyek Pált érték: nem apostol, nem látta Jézus Krisztust, nem az ő munkájának gyümölcse a korinthusi gyülekezet (1-2). Bizony, keményen bírálgatták az apostolt (3) és a vele lévőket (4-6), mégpedig a gyülekezetből, hogy nekik nem jár az, ami a többieknek; mert az ő szolgálatuk valójában nem tényleges munka. Olyan ez, hogy értsük, mint amikor a lelkész, nyugdíjba készülve házat vesz, és máris beszélik az egyébként szép házakban lakó gyülekezeti tagok, honnan tellett erre neki? Bizony nekünk is jár az, ami másnak (12), mert ebben a világban mindenki csak azzal a reménységgel képes végezni munkáját és szolgálatát is, hogy már, itt ebben a világban jut neki is valami majd a „termésből”. Erre a reménységre Isten Igéje is felbátorít bennünket (7-10). A kivétel, miszerint az apostol nem élt a neki járó lehetőségekkel, csak erősíti a szabályt (15-18).

A hit fontos eleme a Bibliából táplálkozó ismeret, hiszen tudnunk kell, mit hiszünk, és erről másoknak is csak egyre érettebb hitismeret birtokában tudunk bizonyságot tenni. Ugyanakkor hiába akarnánk a kijelentésből egy tökéletes és teljes rendszert létrehozni, mert Isten azt nem arra adta nekünk, hanem arra kaptuk az Igét, hogy Jézus Krisztusra tekintve meglássuk megváltásunkat. Ezért kimondhatjuk, hogy nélkülözhetetlen a hitismeret, de ez nem tehet bennünket elbizakodottakká. Bizony az ismeretnél sokkal többet épít a szeretet (1-3); pontosabban fogalmazva, a szeretetben megélt ismeret lesz áldássá.* Ennek igazolása az itt felvetett kérdést. Mit szabad egy hívő embernek, és mit nem; - mit ehet, mit ihat, és mit nem; - mivel élhet, és mivel nem; - kikkel vállalhat közösséget, és kikkel nem? Pál erre egyértelmű választ ad: az ismeretet szeretetben élhetjük meg. Aki hitében erős, az szabad mindenben (8). De az „erős” felelősséggel tartozik a még hitben gyengébbekért, ezért szabadságával nem él, ha ezzel a hitben erőtlenebbet megbotránkoztatná (9-13).**

2Királyok 8,1-6

486. dicséret

* Ez a krisztusi út. Kár, hogy ezt ugyan hangoztatjuk, de valójában sem az egyházban, sem a világban nem vesszük komolyan; sőt, rangsorban osztályozzuk egymást, mint a marhákat a vagonban, miközben a szeretet meghidegül bennünk. Jó lesz majd ebből a „játékból” kiszállni, aztán püföljék egymást a ringben azok, akik ezt élvezik. Pogányabb gondolkodás az okosak és a szépek bálványozása, mint annak idején Korinthusban, a sokféle bálvány, ami akkor is „sakkban” tartotta a keresztyéneket (4-7). Ez az, ami igazán megbotránkoztató (13). Sok okost láttam már megbutulni, sok szépet rondán megöregedni, és sok felfuvalkodott szuperhívőt elbukni. A kegyelem az, ami épít; - aztán alázatban adatik, szeretetben az építő ismeret is.

** A bálványáldozati hús kérdése a „pogányokkal” való közösség lehetőségeit feszegeti, és valójában az egész problémának akkori konkretizálása; de a kérdés ma is aktuális. Urunk, növeld a hitünket, hogy a „pogány világgal” közösségben lehessünk, de ne a „pogány világ” hasson ránk.

Az idő rövidre van szabva (29), ezt vegyük komolyan, és mindenre így tekintsünk. Ennek a megállapításnak igazsága pedig nem az évek számán múlik, hanem azon a tényen, hogy átmenet az, ami most van. Ezért irányadó számunkra az apostol tanítása, miszerint minden földi ügyünkre, örömünkre és bajunkra úgy tekintsünk, mintha nem is lenne (30-31). Jó tehát az embernek úgy maradni, ahogy most van, (26-28), hiszen nem lehet olyan fontos az, ami rövid átmenet dolga. Victor János gyönyörű képet villant fel itt. A hazafelé tartó utas siet és nem ér rá útközben túlzottan belefeledkezni az elsuhanó részletekbe, hiszen minden közbeni állomás hamar elmarad mögötte. Persze tudja ez az utas, hogy az elsuhanó állomások mindegyike sok szépséget, ugyanakkor sok bajt rejteget; de ő már csak a hazatérésre koncentrál, ahol bizonnyal minden maradéktalanul kirajzolódik, ami itt, az Úr akarata szerint szép és jó volt, de csak elsuhanhatott mellettünk. Tehát, hűségesen sáfárkodunk itt, de nem láncoljuk le magunkat ide, miközben bizonyosságunk van arról, hogy hazafelé tartunk. Jó itt lenni, de kínzóan fájó is itt lenni, „jobbra” várunk!

2Királyok 7

277. dicséret

Nagy nyomorúságunk, hogy folyton azt hisszük, ha a külső keretek megváltoznak, akkor jobb lesz nekünk. Ez pedig állandóan elégedetlenné, iriggyé, gyűlölködővé tesz bennünket. A keresztyén üzenet nem forradalmi üzenet. Ezek a külső dolgok Isten előtt „semmik” (19). A dolgok valódi megújulásának áldott forrása az Isten félelme, megelégedéssel (1Timóteus 6,6); vagyis mindenki maradjon abban, amibe az Úr helyezte (20 és 24), és ott tegye meg azt, amit tehet, - Isten dicsőségére, mások javára. Pontosan így leszünk alkalmassá arra, hogy kézbe vegyen bennünket az Úr, és életünket kiteljesítse, hiszen Ő drága véren váltott meg bennünket. Ne legyünk tehát mások, történések, helyzetek rabszolgái (18-22). Ne kelljen mindig „más, jobb, több”, mint ami van (23). Ezt a „többet” (Lukács 12,23) Jézus Krisztusban már megadta nekünk az Úr, így ez bizonnyal kiteljesedik rajtunk. Tehát nem kell feleslegesen erőlködni, hiszen azt tapasztaljuk, hogy emberi erővel a dolgok nem lesznek jobbak, legfeljebb mások lesznek. A „jobb” az kegyelem, felülről való ajándék, Jézus Krisztusban közölt megváltás.

2Királyok 6

60. zsoltár

* A keresztyén embernek soha nem az a fő gondja, hogy miként változtathatna külső sorsán; hanem az adott helyzetét Isten kezéből, hálával elfogadva, mindenek előtt arra törekszik, hogy abban a „keretben”, amit kapott, hogyan szolgálhatja az Urat (17): akár körülmetélt, akár körülmetéletlen (18-19); akár szolga, akár szabad (21-22).

Pál jól tudja, hogy Isten rendelése a házasság. Csak, akinek kegyelmi ajándéka van erre, az élhet úgy, mint ő, asszonyt nem érintve (7). Alapvetően „jó” a férfinak asszonyt érinteni, ha az a saját felesége, hiszen szeretik, az Úrtól kapták, és egy életre, hűséggel felvállalták egymást; - testben, lélekben, hitben egyek. Minden más esetben, óvatosak legyünk az érintésekkel, a férfi és nő kapcsolatában. A házasság és a család, Istentől kapott áldott terület, ahol nem kell mindig „uralkodni” magunkon, ahol „szabadabban” élhetünk, a másik életét kiteljesítve (1-7). Pál gondolatmenetét követve azt azért szögezzük le: ha az Úrban vagyunk, akkor „jó” igazán nekünk; Őnélküle azonban pokol az élet házasságban és egyedül, mindenütt és mindenkor. Ezért, aki egyedül él, először az Urat keresse (8-9), aztán a társát; - ha pedig szenved valaki a házasságában, akkor sem az elválás, hanem az Úrban megtalált békesség, kapaszkodó megragadása az egyetlen megoldás (10-11), a hitetlen fél ugyanis megszentelt állapotban van, a hívő által (12-16).

2Királyok 5,15-27

150. zsoltár

- Tartsunk önvizsgálatot, amikor a legdurvább tévelygések felsorolását olvassuk. Alázattal tegyük ezt, hiszen mi is ilyenek voltunk egykor, és ma is kísértenek bennünket ezek a „tévedések”. Isten kegyelme azonban Jézus Krisztus tisztaságán keresztül tekint ránk, és bennünket is igaznak lát. Ez az irgalom ad felülről erőt, hogy valóban, egyre inkább mássá legyünk. Teológiai szakkifejezésekkel megfogalmazva ez annyit tesz, hogy megigazultan a megszentelődés útját járhatjuk. De jó olvasni azt, hogy Isten országának kiteljesedésekor már ismeretlenek lesznek ezek a tévelygések, ott ezek már nem torzítanak többé embert és közösséget: sem a tévelygő, sem a tévelygés nem örökli az Isten országát; de csakis a kegyelem nyitja meg annak kapuját (9-11).*

2Királyok 5,1-14

34. zsoltár

* - Áldott bizonyosságunk van tehát a Jézus Krisztusban, amely szabaddá tesz bennünket, hogy az Úr által szabott medret elfogadva örüljünk, reméljünk, mint az a folyó, amely a mederben csillámlik, fodrozódik, hömpölyög a torkolat felé (12).

- Ebben a szabadságban világosan kétfelé válnak a testi élet ügyei. Vannak olyanok, amelyekre ez áll: mindent szabad. Egyik fajta étel sem kedvesebb, vagy bűnösebb az Isten előtt a másiknál. De vannak olyan dolgok, amelyekkel testünk élesen beleütközik az Isten szent akaratába, hiszen a testünk, a Szentlélek temploma, azoknak is, akik ezt nem tudják, de mégis levegőt vesznek. A testem sem az enyém, hanem Isten által számon tartott, egyetlen életem „személyazonosságának” megjelenése, amely a feltámadásban újra elnyeri eredeti valóságát. Arról nem is beszélve, hogy itt, ebben a világban a testem az, ami látható, mások számára is, ezért Istent láthatóan, a testemben is dicsérnem kell (13-20).

Senki sem enged, egy „picikét” sem, hogy valami építően megoldódjon; hanem mindenki egyre makacsabb, erőszakosabb, miközben mindig a másikat okolja. Nyilván, a nagy szabadságban ezt megtehetjük, de „halálos” feszültségek támadnak ebből a lelkületből. Sajnos, nincs ez másként az Isten népe között sem. Korinthusban is pereskedtek egymással a hívek; sőt, olyannyira nem szívlelték egymást, hogy világi bíróságra adták az ügyet, hogy hitetlenek döntsenek felettük. Minden ilyen folyamat károsítja a Krisztus ügyét. Bizony, tűrni kellene inkább a sérelmet és a kárt, mint a Krisztus ügyét hiteltelenné tenni a saját érdekeink, sérelmeink, meglátásaink miatt. Legyen akármilyen „kegyesnek” és „igaznak” is beállítva a saját ügyünk és látásmódunk, az mindig csak a Jézus Krisztus ügye után következhet.*

2Királyok 4,38-44

63. zsoltár

* Magas a mérce, pedig sok áldása lehetne, ha legalább próbálnánk ehhez igazodni. Sok áldás fakad egy valóban krisztusi ember körül, minden látható rizikójával együtt; mert „testi szemeinkkel” ma csak azt látjuk, hogy aki „enged”, azt maradéktalanul „felzabálják”. De ez csak a „látszat”, hiszen nagypénteket húsvét követte. Jézus Krisztus keresztje egyetlen; éppen ezért lehetünk szelídek, vállalva az ezzel járó „itteni” kereszteket, és az Úr megadja övéinek a bölcsességet, hogy okosan lehessenek szelídek.

A „belül levőkkel”, tehát a gyülekezettel kapcsolatban írja Pál, hogy tetten érhető, nyilvánvaló bűnök ne legyenek közöttük (12-13), és az ilyenekkel kapcsolatot se tartsanak, mert a kis kovász az egész tésztát megkeleszti. Ez nem valami hívő gőg, vagy elkülönülés (9), hanem aki gyenge a hitben, az szívlelje meg az intést, mert először észre sem vesszük, hogy elindultunk a lejtőn, a lavinaomláskor meg már késő lesz. A „gonosz” kiközösítése óvja a gyülekezetet, de munkálhatja a megtévedt bűnbánatát és üdvösségét is (5). Urunk, adj nekünk szilárd hitet, mert nem vonulhatunk ki a világból, hanem éppen a világ paráznái, nyerészkedői, rablói, bálványimádó között kell hirdetnünk a szabadulás evangéliumát, Jézus Krisztust (10); de csak hitelesen tehetjük ezt, vagyis úgy, hogy mi nem leszünk ugyanezekké (1); ha pedig elbuktunk, akkor meg tudunk szomorodni. Mondjuk ki, ha elbuktunk, gyakran inkább felfuvalkodunk, mint megszomorodunk (2). Ez pedig annak jele, hogy valójában még „kívül” vagyunk, és nem „belül”.

2Királyok 4,1-37

394. dicséret

Hogyan intsünk? – 1. A krisztusi ember senkit nem akar megszégyeníteni, de szükség esetén felelőssége inteni a másikat. Szentlelkes művészet úgy meginteni a másikat, hogy abból megújulás szülessen és ne megkeményedés (18), mert az, akit megintünk, féltő, atyai szeretetünket tapasztalja, és nem valami ó-emberi, kioktató felsőbbrendűséget (14-15). – 2. Az intés feltétele mindenekelőtt a hitelesség, amelynek nyomán kiábrázolódik bennünk és munkatársainkban a Krisztus. Pál is csak erre alapozva kérheti, hogy a korinthusiak legyenek az ő követői, vagyis az őbenne és munkatársaiban kiábrázolódó Krisztus Jézus követői (16-17). Nézzétek meg, hogyan élek, - hangsúlyozza Pál (17). – 3. Adódhatnak azonban olyan kaotikus helyzetek, amikor az ügyért felelős krisztusi ember komolyan elgondolkozik azon, hogy meddig lehet szelíd lélekkel kézben tartani a dolgokat, és melyik az a pillanat, amikor botra van szükség (21). Hányszor érvényesül Isten népe között is, hogy a nyulat megeszi az oroszlán, és kész. Mondjuk ki, ez mégis csak a látszat, mert Isten országának ereje Jézus Krisztus keresztjében van (20), vagyis a bot soha nem lehet a végső megoldás.

2Királyok 3

471. dicséret

Jézus Krisztus szolgáiról van szó ebben az igeszakaszban. Jézus Krisztus szolgái Isten titkainak sáfárai (1). Isten maga „titok”. Mi annyit tudhatunk Őróla, amennyit Ő magáról kijelentett nekünk. Ugyanakkor maga a kijelentés is titok, hiszen: - Isten Igéjét ismerve, - folyamatosan tanulmányozva, - egyre érettebb, helyesebb nézőpontból vizsgálva, - mindenekelőtt pedig a Szentlélek aktuális üzenetet megnyitó irgalmáért könyörögve hallhatjuk meg, - egy konkrét helyzetben is, - az igeértés közös egységére jutva, - az Isten akaratát. Micsoda méltóság és felelősség ez, aki az Igére hivatkozik, az Isten titkainak sáfára, nem mondhatja a magáét.* Ebben a szolgálatban csak hűséggel (2) és jó lelkiismerettel vehetünk részt (3-5), noha nem ezek, hanem az Isten kegyelme tesz igazzá és hitelessé (4).

2Királyok 2,19-25

148. zsoltár

* - 1. Jézus Krisztus szolgái Isten titkainak sáfárai (1).

- 2. Jézus Krisztus szolgái, Isten titkainak sáfáraként, hűségesek (2). Ez a legfontosabb tulajdonságuk. Jézus Krisztus szolgái hűségesek az őket elhívó Jézus Krisztus ügyéhez, és az Őróla szóló Igéhez; miközben hitelesen hűségesek az életükben, magánéletükben és hitéletükben egyaránt. Vegyük komolyan ezt a hűséget, mert sokféle leplezett hűtlenség sorvaszt bennünket, magánéletben és hitéletben egyaránt; hiszen minden közömbösség is hűtlenség, mint ahogy minden túlbuzgóság is. Ezt az utóbbit modern „vallásos paráznaságnak” is nevezhetjük, mert vannak olyanok, akiket „lelkileg” sem lehet soha kielégíteni, akinek mindig új, más, több kell.

- 3. Jézus Krisztus szolgája jó lelkiismerettel végzi munkáját, mindent megtesz, de tudja, hogy szolgálata soha nem tökéletes, ezért csak az Úr kegyelme tarthatja meg őt (3-4).

Isten mélységei tárulnak fel előttünk, az Igéből, a Szentlélek által (10), de ez nem jelenti azt, hogy mindent tudunk, végképp nem jelenti azt, hogy ebbe a mélységbe akkor másokat is „bele kell fojtani”. Sokszor elég a „felszínen” hajózni, a lényeget mondani, a megváltás evangéliumát hirdetni. Nem mindig kell mélyre „hatolni”, hanem Jézus Krisztussal a mélység fölött lehet hajózni, saját mélységeink és az Isten mélységei fölött is. Aztán kivételezett pillanatban Isten Lelke ad lehetőséget arra, hogy alábukjunk, és feltáruljanak az Isten mélységei. A képtől elszakadva, az „Isten mélységei” az Isten hatalmát és szeretetét jelenti, amely minden emberi mélység fölött tart bennünket. Ezt az üzenetet Pál apostol, úgy fejezi ki, hogy sokszor elég a tejnek itala, mert a kemény eledelt csak kevesen bírják megrágni és megemészteni; valljuk meg, mi sem bírjuk folyamatosan hirdetni és befogadni (1-2).* Nem kell, és nem lehet mindig mélyre hatolni; de a felszínen hajózni, soha nem jelent felszínességet. Amennyiben Jézus Krisztust hirdetjük, mindig Isten mélységeit hirdetjük. Ezt sokkal többször kell tejnek italaként továbbadni, mint kemény eledelként, de a tejnek itala is táplál. Nekünk református igehirdetőknek az a nyomorúságunk, hogy vagy nem az igehirdetéstől várjuk a hatást, tehát nem is szállunk vízre; saját mélységeink fölé, az Isten mélységeit kutatva; - vagy pedig állandó mélyvízi búvárként mondjuk szakadatlanul a mélyteológiát, és sokan nem mernek belekiabálni: nem értem, nem tudok vele mit kezdeni, számomra idegen.

2Királyok 2,1-18

426. dicséret

* Vannak olyan időszakok, helyzetek, amikor, mi hívő emberek is, inkább testiek vagyunk, mint lelkiek; inkább kiskorúak, mint nagykorúak. Ennek oka lehet fáradtság, sok inger, egy nehéz élethelyzet; a gyülekezetben pedig, akárcsak Korinthusban, az irigység és a viszálykodás (3-5). Hát, ha mivelünk előfordul ez, akkor másokkal méginkább. Tekintettel kell lennünk a „kezdőkre”, mert nem bírják elhordozni egyházi beszédünket, sablonjainkat, amelyeket mi sem értünk mindig pontosan, csak úgy mondjuk. Mindig azokból kell kiindulni, akik ebben a „kezdeti” állapotban ott vannak a gyülekezetben, akár egy rendszeresen nem járó, keresztelőre érkezett család, vagy gyászoló család esetében.

Mi is bölcsességet szólunk, mondja az apostol a „bölcsességére” és „sokféleségére” büszke Korinthusban: mi az Isten bölcsességét hirdetjük. Milyen az Isten bölcsessége? – 1. Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg nem sejtett, azt készítette el Isten bölcsessége, vagyis valami megfogalmazhatatlanul „jó” vár ránk (9). Ez az üdvösség. – 2. Isten bölcsessége és az ebből fakadó „jó” elrejtve marad azok előtt, akik saját bölcsességükkel, erejükkel, hatalmukkal akarnak közel férkőzni ahhoz; vagy eleve Isten nélkül akarják ezt a „jót” megteremteni. Isten bölcsessége, az apostol szavaival élve, a világ és a világ mulandó fejedelmei előtt (6-8), a „nem lelki ember előtt” rejtve marad (14). Úgy tűnik, sokak előtt nem tárul fel az Isten bölcsessége, ezt azonnal „megítélhetjük”, de nem a mi dolgunk ezzel foglalkozni, mert mi nem ismerjük maradéktalanul az Úr gondolatát (15-16). – 3. Egyet tehetünk, hálát adunk, hogy Isten Lelke nekünk kijelentette ezt az üdvösséges jót (10-12). Ezért hirdetjük az evangéliumot, a Lélek által (13), és a Lélek által be is fogják fogadni majd sokan Isten bölcsességét, amit Ő kijelentett a Jézus Krisztusban (14).

2Királyok 1

2. zsoltár

A krisztusi ember nem fölényes, nem megnyerő; nem szépeket és okosakat mond, hanem belátva erőtlenségét, félelem és rettegés között, vagyis alázatban szolgál. Bizony, gyanús az, ha valakin nem látszik ez a szent félelem és rettegés (Filippi 2,12-13). Bizony gyanús az, aki túlzottan megnyerő, láthatóan fölényes és kihívóan szép vagy okos. Bizony gyanús, aki mindig, mindenre tudja a választ; bizony gyanús az, aki állandóan „mondja az Igét”, és szóhoz sem lehet jutni mellette. Bizony gyanús az, aki Bibliával a kezében, nem Jézus Krisztus keresztjétől indul el, és nem a húsvéti üres sírhoz érkezik meg. Ugyanakkor ne feledjük, hogy Isten Lelke nem a félelem és a rettegés bénultságában akar éltetni bennünket. Ő az, aki sokkal többet ad, mintsem elgondolhatnánk: olyan hitelességet, bizonyosságot, amely valóban megnyerő, széppé és okossá formál, túl az itteni, átlátszó, ügyeskedő kísérleteken. Ez a Lélek bizonyító ereje (3).

1Királyok 22,29-54

30. zsoltár

Korinthusban a problémák okait a következőkben fogalmazhatjuk meg. – 1. A keresztről szóló beszédet, az igehirdetést nem tartották elégségesnek a gyülekezet épülésére nézve (18-25), hanem a sokféle kultúra találkozásában megzavarodtak, és ezernyi „módszerrel” próbálkoztak kiszolgálni a sokféleséget, pedig a megváltás evangéliumáról szóló igehirdetés elég lenne. – 2. A gyülekezetben sokan helyezték saját magukat Jézus Krisztus fölé, hitüket, kegyelmi ajándékaikat, tehetségüket, erejüket, bölcsességüket, eredményeiket (26-31). – 3. Vagyis a fő probléma abból adódott Korinthusban, hogy az itteniek nem bíztak, csak az Úrban, és az Ő erejében (Efezus 6,10); abban az erőben, amit Ő megmutatott a kereszten (25). Pedig a kereszten Isten megmutatta erejét, mégpedig az „erőtlenségben”; jelezve, hogy nem az emberi „erő”, hanem csakis az élő Isten hatalma képes megoldást adni az ember valóságos problémájára.*

1Királyok 22,1-28

93. zsoltár

* - Ki merjük-e mondani, hogy mindez kultúrák feletti üzenet, miszerint rajtunk csak az Isten segíthet, aki alulmaradást és világosságot ajándékoz Övéinek, hogy aztán az Ő vezetését kérve tehessünk lépéseket egy neki tetsző kibontakozás felé, Isten országának építésében. Hiszen Isten a kibontakozás Istene, az üdvösség Istene, de ez ajándék és nem emberi produktum. Kár, hogy pont ezt, a lényeget nem értjük.

- Pál apostol egy merész kijelentést tesz ennek a levélnek a végén, miszerint átkozott az, aki nem szereti az Urat (16-22). Valóban átok alatt van minden próbálkozásunk, amíg Istenre nem hagyatkozunk, hogy Őtőle kérjük el a megoldást.

A korinthusi gyülekezet nagy nyomorúságára mutat rá a mai igeszakasz, amely azóta is a keresztyénség legszembetűnőbb gyengesége. – 1. Pál hálát ad a gyülekezet buzgóságáért; azért, hogy Jézus Krisztusban vannak, kegyelem alatt vannak (4); ennek tudatában buzgón szolgálnak a különböző kegyelmi ajándékaikkal (5-7). – 2. De ahol buzgó, öntudatos, szolgáló keresztyének élnek; mint Korinthusban és sok helyen; ott azonnal szakadások támadnak (10-13). Isten Lelke mellett azonnal akcióba kezd az „ellenség” is, aki eléri, hogy túlbuzgásunkban, igeértésünkben, kegyességünkben, szolgálatunkban különbnek tartsuk magunkat a másiknál, miközben embereket kezdünk bálványozni (11-12). Ennél az állapotnál csak a közömbösség rosszabb; vagy nem is tudom, melyik a nagyobb nyomorúság. – 3. Vegyük észre, nem jó ez így. Ma különösen fontos a Jézus Krisztusban való egységünk felismerése, hiszen nem emberek nevére, tanokra, kegyességi irányzatokra, felekezetekbe lettünk megkeresztelve, hanem Jézus Krisztus nevére, akit nem lehet részekre osztani (13-16).*

1Királyok 21

217. dicséret

* - Vigyázzunk tehát, hogy Jézus Krisztus keresztje el ne veszítse erejét, a mi „okoskodó”, „kivagyi”, bölcsnek gondolt széthúzásunk miatt (17).

- Azt pedig ma is tudjuk, hogy a hírek futótűzként terjednek, mert mindig dolgoznak Khloé emberei (11).

- Akik Jézus Krisztusban vannak és az Ő nevét hívják segítségül, azok egymásnak testvérei, ezért Isten egyetlen családjába tartoznak, mint választottak, elhívottak, megszenteltek (1-3).

- Hűséges az Isten, aki láthatatlan egyházát mindig ebben az Ővele és egymással való közösségben, egységben tartotta és tartja meg (9). Az egyház ugyanis egy, szent, egyetemes.

- Várjuk az Ő visszajövetelét, ahol ez az egység nyilvánvalóvá lesz, begyógyítva minden szakadás okozta sebet (7-8).

Él az Úr! - 1. Ez azt jelenti, hogy Ő ma is szól és elküld az Ő szolgálatára (15). Milyen hatalmas a feltámadott Úr, aki ezeket a hitetlen tanítványokat élő, szolgáló hitre segítette (14). Nemcsak magdalai Máriából, hanem ezekből is, meg belőlünk is, sokféle „ördögöt” űzött ki, sokféle megkötözöttségből oldott fel (9); Igéje és Lelke által hitre segített, szolgálatra küldött el (15). - 2. Él az Úr, és ma is hitet és üdvbizonyosságot ad, minden hitetlenség és kárhozat ellenében, ezért az üdvözültek csak az üdvösség evangéliumát hirdethetik; ennek legkoncentráltabb módja a keresztség (16). - 3. Él az Úr, aki megerősíti szolgáit erővel, jelekkel; a kortársak számára érthető, befogadható bizonyságtétellel; sőt, minden „halálos evilági erő és méreg” ellenében megvédi szolgáit (17-18). - 4. Összegezve: A feltámadott Úr felment a mennybe, hogy Lelke által együtt munkálkodjon velünk, és a fentiek szerint megerősítse szolgálatainkat (19-20). Kell-e ennél több?

1Királyok 20,23-43

393. dicséret

* A harmadik húsvéti tény a tanítványok életének megváltozása, akik kezdetben hitetlenül fogadták Jézus szavait és feltámadását, amit Márk végig hangsúlyozott. Itt is csak sírtak és keseregtek (10), nem hittek sem magdalai Máriának (11), sem annak a kettőnek, akiknek megjelent a feltámadott Úr (13); pedig mindegyikük vitte az örömhírt Jézus követőinek. Ezek a tanítványok később alkalmasak lettek arra, hogy higgyenek és hirdessék az Igét (14-20).

Micsoda ellentét: szól a világ legnagyobb örömhíre, és pont Jézus tanítványai nem hallják meg a halál feletti győzelem evangéliumát, hanem továbbra is sírnak, keseregnek, nem hisznek. Valóban, ha nincs hit, mégpedig a feltámadott Jézus Krisztusba és a feltámadásba vetett hit, akkor marad a sírás és a kesergés, illetve ennek sokféle kompenzálása. Ezekkel a kompenzálásokkal tele van a világ és az egyház, mert nincs élő hit. Hatalmas üzenet van abban is, hogy a feltámadott Úr először egy olyan asszonynak jelent meg, aki korábban rossz hírű volt, arról nem is beszélve, hogy az asszonyok akkor nem lehettek hiteles tanúk (9). Más időszámítás kezdődik innentől: Jézus Krisztusban más lett a sorrend, fontosak lettek a nők, az elesettek, a betegek, a rossz hírűek, az ismeretlenek, azok is, akiket nem értékel a világ.

1Királyok 20,1-22

144. zsoltár

*  Húsvét három tényre épül. Az egyik az üres a sír ténye, nem volt ott az Úr, mert feltámadott (16,6). A másik húsvéti tény, hogy a feltámadott Jézus Krisztus megjelent, feltámadott testében, tehát „más alakban” (12) magdalai Máriának és két másik tanítványnak, akik útközben voltak (Lukács 24,13-35), meg még többeknek, ahogy azt Lukács és János evangéliumából, valamint Pál leírásából tudjuk (1Korinthus 15,5-8). A harmadik húsvéti tényről majd holnap szólunk.

Jézus Krisztus feltámadt a halálból, hogy elvegye a halandó ember félelmeit. A keresztyén üzenet ez: él az Úr, legyőzte a halált és minden pusztító ellenséget, miért félnénk, sőt örülhetünk (Filippi 4,4). - 1. Ez a félelem nélküli békesség abban mutatkozik meg, hogy minden, még meglévő félelmünk és nyomorúságunk ellenére is látható rajtunk, hogy az életünk megújult, megszabadult, a halál felett győzedelmeskedő Jézus Krisztusban; hiszen alapvető kérdésekre kaptunk választ (3), mázsás súlyú „köveket” emeltek le rólunk (4), és a megnyert élet öröme átjárt bennünket. Üres a húsvéti sír, él az Úr, miért félnénk? (6)* - 2. Ez a félelem nélküli békesség „tevékeny”, mert mindenkinek hirdeti a feltámadott Urat, de tudja, hogy nem mindenkié a hit, hanem azoké, akiket az Úr tanítványaivá tesz (7).** - 3. Ez a félelem nélküli békesség azonban, ebben a világban, csak a „már igen és még nem” feszültségében élhető meg (Barth Károly): a hívő ember már nem fél, mert él az Úr; de tudja, hogy itt még sokszor elfoghat bennünket a bénító remegés és döbbenet; ám az már soha többé nem uralhatja az életünket (8).

1Királyok 19,9-21

18. zsoltár

*  Ez a félelem nélküli békesség, mint „tevékeny nyugalom” azt is jelenti, hogy nem tudok másként, csak a feltámadott Jézust képviselve élni ebben a világban; de nem akarok senkit keresztyénné tenni; mert ez a Szentlélek munkája. Végképp nem akarnám azt a feltételt szabni, hogy egy zárt tanrendszert erőltessek a másikra, amit ha az illető hisz, akkor üdvözül, ha nem, akkor elkárhozik. Ennél a „képletnél” sokkal komolyabb és örömtelibb dologról van szó húsvétkor.

** Ez a félelem nélküli békesség alázatosan érzékeny azért, mert kiemelten szól a feltámadásról azoknak, akiknek vigasztalásra van szükségük, még a bukott Péternek (7); sőt, a sok megkötözöttségből szabadult asszonynak, a magdalai Máriának is (1).

JÉZUS KRISZTUS GYŐZELMET AD A HALÁL FELETT. Valamennyi evangélium közli Jézus temetésének elbeszélését. Maga a tényközlés, miszerint Jézus valóban meghalt (44-45), és utána eltemették, eleve teológiai mondanivalót hordoz: Jézus a Krisztus, aki valóban meghalt és utána valóban feltámadott. A kivégzettek testét rokonok, vagy barátok szokták elkérni, hogy eltemessék. Jézus tanítványai azonban ijedtükben elfutottak, most nincsenek sehol. Ekkor feltűnt egy eddig ismeretlen ember, az arimátiai József, aki bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus testét (43). Istennek mindig vannak emberei, akik várják az Ő országát. Az Ő ügyét emberek csődje nem tartóztathatja fel.* /Jézus temetése/

1Királyok 19,1-8

436. dicséret

* Ez a József egy vidéki, júdeai település tanácsának tagja lehetett; tekintélyes, azaz vagyonos ember volt. De legfőbb jellemzője az, hogy maga is várta az Isten országát (43); reménysége és bátorsága ebből a váradalomból fakadt. Bátorító üzenet, hogy Isten országa megtapasztalható valóság, amely már Jézus Krisztus eljövetelével közel jött hozzánk, és visszajövetelével teljessé lesz közöttünk és rajtunk. Isten országa igazság, békesség és öröm, a Szentlélek által; részleteket nem tudunk, de ennyi elég. Jézus Krisztus halála és temetése hirdeti, hogy a hamis, nyugtalan és örömtelen „régi” életnek vége; hogy az Ő feltámadása által elkezdődjön az egészen „új”.

JÉZUS KRISZTUS MEGVÁLTÓ SZERETETTEL SZERET. A pogány római százados kimondta Jézus Krisztus személyének lényegét. Az Isten Jézus Krisztusban megmutatta magát nekünk: itt vagyok, ez vagyok, ilyen vagyok én. Ha Jézus megmaradt volna a tanítás szintjén, és aztán elvonult volna, békességben befejezve tanítói pályafutását; azzal Isten nem mutatta volna meg magát teljességében nekünk. Kellett az, hogy amikor az Isten bemutatkozott, amikor önmagát föltárta előttünk, akkor idáig menjen a dolog: megkötözték, leköpdösték, töviskoszorút nyomtak a fejébe, odaszögezték a keresztre és kínhalálra adták. Ebben megmutatkozik az ember határtalan gonoszsága és az Isten határtalan szeretete; a kettő találkozásában pedig a megváltás ajándéka. Jézus a kereszten bizonyosan megmutatta, hogy Őbenne az Isten öltött testet: a kereszt kínjai között is „isteni” maradt, szeretetben maradt. Kereszthalála kínjainak teológiai értelmét most nem részletezve, de hitben látva, hogy miattunk, érettünk, helyettünk szenvedett és halt meg; bizony így még elevenebbé lesz ez az üzenet: „…ez az ember Isten Fia volt!” A hit és bármiféle megújulás ezzel a felismeréssel kezdődik. Nem az a keresztyénség langymeleg gyengeségének oka, hogy valójában nem hiszi ezt? /Jézus halála/

1Királyok 18,20-46

25. zsoltár