Pál elénk tárja harcát, amit ó-emberével vívott, mint megtért ember. Ez a megszentelődés harca, amely egész földi életünkön át tart, hogy miközben szakadatlan Jézus Krisztust emlegetjük, mi magunk hiteltelenné ne legyünk. Aki versenypályán fut, vagy ringben küzd, az mindenben önmegtartóztató; edz, böjtöl, megregulázza a testét, és csak a célra koncentrál, amely nem bizonytalan előtte (25-26). Az önmegtartóztatás csak a „győzelem” bizonyosságában lehetséges: a hervadhatatlan koszorú már a miénk (25). Egyébként együnk és igyunk, mert úgyis meghalunk (1Korinthus 15,32).*

2Királyok 10

46. zsoltár

* Tehát itt nem arról van szó, hogy loholjunk és püföljük egymást. Ez a világ mentalitása. Pál látja az üdvözítő célt, ami már az övé. Nem az Úr gyermeke az, aki ezért hálából nem ennek rendel alá mindent. A mérce magas, mert még „a hívő embert” is gyakran csak ez a világ „izgatja”, és olyan keveset tud átadni önmagából az Úrnak. Egy biztos, aki már elnyerte a „győzelmi koszorút”, annak már nincs miért hajtania; de nem engedheti meg magának, hogy másokat ne eddzen ugyanerre az ismeretre. Mások „edzése” pedig csak mindvégig „jó kondiban” lehetséges. Ez a hitéletre is igaz.