JÉZUS KRISZTUS MEGVÁLTÓ HATALOMMAL HORDOZ.* Jézus Krisztus isteni hatalma a kereszten mutatkozott meg igazán. Ez a hatalom a megváltó szeretet hatalma. Az Isten hatalma soha nem látványos erőben mutatkozik meg, de „erőben” és ez az erő nemcsak világot teremtő, hanem újjáteremtő erő is. Semmit nem értesz, semmit nem tudsz, ha Jézus szenvedéseiben nem látod a megváltó Isten hatalmát, aki érettünk, „rablókért” (27-28), akik mindig csak látványos „erőpolitikát” vagyunk képesek folytatni, és latrokká leszünk, világban, egyházban, politikában és vallásban egyaránt; - érettünk, „rablókért” odaadta önmagát. Hányan kezdték el újból vitatni, a keresztyénségen belül is, Jézus halálának páratlanságát; azt, hogy Őbenne az Isten tett eleget minden rabló tevékenységünk által okozott kárért, hogy mi végre pásztorokká legyünk „itt”, és kiteljesedett életű emberek „odaát”. Nyomorult az ember, ha az örök élet királyát, a keresztre tűzött felirat szerint „mondvacsinált királyként” (25), fejcsóválva szemléli; ezzel a lelkülettel pedig Őt káromolja, csúfolja, provokálja (29-32). Jézus Krisztus, könyörülj! /Jézus megfeszítése/

1Királyok 18,1-19

56. zsoltár

* Testi szemekkel azt látom, hogy szegény, kiszolgáltatott, megalázott ez a Jézus, aki annyi jót tett. Ez lenne a válasz minden jóságra: győz az emberi hatalom, érdek, vallási szabályok, irigység és gonoszság (20). Nagyon kevés, ha csupán szánalmat érzünk e sorok olvasásakor, hiszen nagyon sokan jártak így a történelem évszázadaiban (20-26). Csak a „hit szeme” vesz észre ennél többet; azt, hogy Jézus ebben a kiszolgáltatottságban is az élő Isten hatalmát bizonyítja számunkra. Ez a hatalom nemcsak teremtő, gondviselő, hanem érettünk önmagát megalázó hatalom.

JÉZUS KRISZTUS LEGYŐZI A KISZOLGÁLTATOTTSÁGOT. Jézusra, mint politikailag veszélyes személyre a Nagytanács hívta fel Pilátus figyelmét, aki a jogi formák mellőzése nélkül, gyorsan elintézte a Jézus-ügyet, minden látszat ellenére (8-9; 14). Azt a kérdést, hogy ki felelős Jézus haláláért, csakis teológiailag lehet feltenni. A keresztyén bizonyságtétel szerint Jézus halálában, az emberi gonoszság ellenére maga Isten volt jelen, aki éppen ezen az úton békéltette meg magával a világot (2Korinthus 5,19). Jézus elutasításában tehát nem egy nép magatartása nyilatkozik meg, hanem az egyetemes emberiség magatartása, amely szembeszegül Istennel, és nem tudja elfogadni Jézust, mint a világhoz lehajló, megváltó Isten jelenlétét. Pilátus és a zsidó vezetők; a római katonák és a zsidó tömeg; mind-mind egyformák (15), a gyilkos Barabás oldalán állnak. Ma is ez a helyzet. Mindnyájan a megváltó Úrra szorulunk, aki nemcsak azt tudja, hogy mit jelent kiszolgáltatottnak lenni, hanem feltámadásával legyőzött mindenféle kiszolgáltatottságot. /Jézus és Barabás/

1Királyok 17

210. dicséret

* Pilátus nagyvonalúsága, miszerint menteni akarta Jézust, és felajánlotta, hogy az ünnepre való tekintettel bocsássák őt szabadon (8), sok vitát váltott ki. A Biblián kívüli források szerint ugyanis a helytartó egy durva, kegyetlen ember volt, aki a zsidókat is állandóan provokálta, és nehezen igazolható, hogy a tömeghangulat előtt meghátrált volna (15). Itt is minden szava, hatalomtól ittas és cinikus. Amikor Pilátus a „zsidók királyának” nevezi Jézust, ebben az a gúny érvényesül, hogy nektek csak egy ilyen királyra futja (9). A közbevetett megjegyzés, miszerint Pilátus rájött, hogy irigységből szolgáltatták ki neki Jézust, nem valami igazságérzetre, hanem szintén erre az iróniára utal (10). A Barabás-epizód mögött is ott van ez a Pilátust mentegető szándék (12-14), amely az egyháztörténet során folytatódott, és amelynek eredményeként egyes egyházak „szentként” tisztelték Pilátust. Pedig a valóság egészen más, ahogy azt, Márk írása is hangsúlyozza.

JÉZUS KRISZTUS MEGOLDJA A KÖTELÉKEKET. Aki hisz;** az boldogan tudja, hogy egyedül Ő az, akit nem lehet megkötözni; hiszen még a halál kötelei sem tudták fogva tartani Őt. Isten hívő népe tudja, hogy Jézus Krisztus ügyét sem lehet „megkötözni”, ezért az egyház mindenkor reménységgel és örömmel, csendben, de buzgón végzi szolgálatát, a maga helyén. Ahogy beszélgetek sokféle keresztyénnel, egyre inkább két típust látok magam körül, most nem a felekezeti különbségekre gondolva. Az egyik csoport egységes, pontos, mindenre kiterjedő, vitathatatlan rendszerben akar tájékozódni; ezeknek a tan lesz bálvánnyá. A másik csoport pedig közösségi, intellektuális, vagy érzelmi élményt vár ettől az egésztől; de egy őszinte pillanatában kiböki, hogy Jézus istenségével, a feltámadás és az örök élet reménységével, vagyis alapvető hittartalmakkal is hadilábon áll; ez a csoport önmagát bálványozza.*** Nekünk az élő, feltámadott Jézus Krisztusra van szükségünk, akiben az örök élet Istene öltött testet, akit nem lehet megkötözni, és aki elhordozhatóvá teszi, majd kellő időben „megoldja” a kötelékeket.**** /Jézus Pilátus előtt/

1Királyok 16,15-34

31. zsoltár

* Jézus a nagytanács szerint, istenkáromlás vétke miatt, méltó volt a halálra (14,64); de mivel nekik nem volt joguk halálos ítéletet hozni, ezt Pilátustól várták. Ezért korán reggel, hat órától, előkészítették, hogy az „ügyet” átadják Pilátusnak. Jézust megkötözték, úgy vitték Pilátus elé (1). Lám, éppen Jézus megkötözése mutatja, hogy ezeknek fogalmuk sincs, ki a foglyuk.

** , aki Jézusban felismerte a Krisztust, élete Megváltóját…

*** Az egyik csoportba inkább a nagytanács, a másikba Pilátus sorolható (2-3).

**** Élő hitet adj Urunk, amely ad erőt a kötelékek elhordozásához, hiszen egyszer maradéktalanul lebomlanak azok. Ugyanakkor vigyázzunk, mert egy határon túli hitetlenséget látva elnémul a mi Urunk, mi pedig megkötözöttek maradunk (4-5).

JÉZUS KRISZTUS MEGVIGASZTAL.* A sírás azt jelenti, hogy fájdalmasan átélem, milyen gyenge vagyok, és nem megmagyarázom a tévedéseimet, nem másokat vádolok, hanem beismerem hibáimat, bűneimet. A sírás nem elintézi a problémás ügyet, hanem alkalmassá tesz arra, hogy „elintéződjenek az ügyek”. A sírás rádöbbent arra, hogy hol tartok, hogy nyomorultul mélyen vagyok, és ezért egyedül én vagyok a felelős. A sírás felnyitja a szememet és megnyitja a szívemet arra, hogy milyen segítségre van szükségem. A sírás odafordít a feltámadott Úrhoz, hogy Őtőle vegyem a bocsánatot, valamint az erőt, hogy legközelebb másként cselekedjek. Boldogok, akik sírnak, mert ők vigaszt találnak és nevetni fognak (Máté 5,4; Lukács 6,21). A sírás tehát nem a végső állapotunk, van tovább. Ezt a reménységet Pál így fejezte ki: „aki sír, mintha nem sírna...” (1Korinthus 7,30), vagyis a sírásom még nevetésre változik, a csődjeimből győzelem születik, a betegségemből egészségre jutok, a halálomból életre. /Péter megtagadja Jézust/

1Királyok 16,1-14

57. zsoltár

* A sírás nem feltétlenül a gyengeség jele. A sírás a gyengeség átélésének a jele, és ez más dolog. Más az, ha valaki gyenge; és más az, ha valaki tudja, hogy gyenge.

JÉZUS KRISZTUS LEROMBOL ÉS ÚJJÁÉPÍT.* A világ nagy nyomorúsága, hogy itt a legszentebb igazság és élet is „megöregszik”, megcsontosodik, tévedésbe züllik; le kell rombolni, hogy újra építhessük azt. Erre azonban maradéktalanul valójában csak a teremtő Isten képes (58). Jézus először nem felelt a vádakra (60-61), de amikor a főpap rákérdezett a lényegre, akkor kijelentette vádlóinak is, hogy Ő a Krisztus, a Magasságos Fia, az Emberfia (61-62). Ő az, aki újra építi azt, amit renoválni már nem lehet: az emberi életet és ezt a teremtett világot. Az Ő feltámadása igazolja ezt az egyetlen, újjászülő hatalmat. Kár, hogy ma is sokan csak egyféle választ adhatnak erre: nyilvános elutasítást, a Megváltó gúnyos arcul köpését (64-65). Sajnos a fundamentalista és liberális teológia válasza, eredményét illetően ugyanaz; valójában nem ismeri fel igazán a nekünk adott egyetlen kijelentést, az egyetlen megoldást: Jézusban a Krisztust (61). /Jézus a nagytanács előtt/

1Királyok 15,16-34

125. zsoltár

* Mert az ember gonoszsága határtalan. Ezt Jézus perében is látjuk. Előbb van meg a halálos ítélet, és utána keresnek hozzá paragrafust a „hatalmasok”, hogy törvényes legyen az indulat, amit valójában irigységük, gyűlöletük, gyarló érdekeik hoznak létre, lefizetett tanúkkal, harcosokkal (53-55). Vigyázzunk, ne essünk abba a hibába, amivel azt mondanánk: ilyenek a főpapok, ilyen az egyház, ilyen a mindenkori hatalom; ők a gonoszok, mi pedig a jók. Ehelyett azt kell mondanunk, hogy ők, igen ilyenek, de sajnos mi sem vagyunk különbek a saját „hatalmi területünkön”.

JÉZUS KRISZTUSBAN VAN A „BETELJESEDÉS”.* Márk kiemeli, hogy valójában mindenki Jézus ellen fordult.** Még aki védeni akarta Jézust, az is csak emberi indulatát, agresszivitását vezette le, amikor a főpap szolgájának fülét levágta. Bizony durva tetteink oka valójában nem a másik védelme, hanem saját belső feszültségeink kirobbanása (47). Érdekes, bármikor elfoghatták volna Jézust, akit pontosan ismertek; nem kellett volna ehhez hadsereg, áruló csók, ekkora előkészület (49). De be kellett teljesedni az Írásoknak: rámutatva, milyen az ember, kik vagyunk mi; és milyen engedelmes és kegyelmes a mi Urunk, érettünk, mindhalálig (49). Áldott legyen az Isten, hogy beteljesedtek az Írások Őbenne, és eljött megváltásunk. Ahogy Jézus Krisztus nem volt egyedül, még akkor sem, amikor mindenki ellene fordult; úgy mellettünk is az Isten áll (Máté 1,23). Isten jelenléte, ígérete szerint, kiteljesedett; - életünk beteljesedett. /Jézus elfogatása/

1Királyok 15,1-15

503. dicséret

* Megrendítő egyszerűséggel írja az Ige Júdásról, hogy egy volt a tizenkettő közül. Uram, csak ettől óvjon meg minket kegyelmed, hogy látszólagos tanítványaid maradjunk, akik képmutató módon valójában ellened indulnak (43-45).

** Márk kiemeli, hogy valójában mindenki Jézus ellen fordult: Júdás elárulta (44-45), a tanítványok elfutottak (50), a vallási vezetők, a római katonák, a sokaság kardokkal és borokkal felszerelkezve indultak ellene (48-49), és még a névtelen ifjú is, ingét az elfogói markában hagyva, magát kitépve a fogságból, fejvesztve menekült (51-52).

JÉZUS KRISZTUS „FELÉBRESZT”. Most szándékosan nem megyek ennek az igeszakasznak igei, teológiai mélységei felé, mert egy „felszínen” lévő, de fontos üzentre kell rámutatnom. Gondoltál-e arra, ezt a jól ismert eseményt olvasva, hogy Jézus ma valakinek a képében vergődik a közelünkben, mi pedig alszunk; nem vesszük észre, hogy milyen élet-halál küzdelem folyik a mellettünk élő emberben. „Magam is megrettenek, amikor időnként jönnek hozzám, kiöntik a szívüket, hogy milyen közel vannak a halálhoz, végső összeomláshoz az emberek; miközben végezniük kell, rezzenéstelen arccal a munkájukat, élniük kell a mindennapi életüket, a többiek között” (Farkas József). Észre vesszük-e ezeket, vagy alszunk mellettük? Micsoda tragédiák történnek körülöttünk, úgy, hogy mi csak a saját örömeinkkel, vagy bajainkkal vagyunk elfoglalva; vagyis alszunk, a vergődő másik közelében. Pedig, ne feledjük, ha egy felebarátunkon segítettünk, azt Jézussal tettük meg (Máté 25,40)* /A Gecsemáné kertben/

1Királyok 14

37. zsoltár

* …azzal a Jézussal, aki engedelmes volt mindhalálig, meghalt és feltámadott; hogy megváltson, és testünkben, lelkünkben „kész” emberré formáljon bennünket. Olyanokká, akik nem alszanak, ha a másik szenved mellettük, de nem is a világ összes nyomorúságát akarják megoldani; annak megoldása ugyanis hit által, Jézus Krisztusban már megtörtént.

JÉZUS KRISZTUS KEGYELME ELÉG. Nagy figyelmeztetés ez: mindnyájan (!) megbotránkoztok a döntő pillanatban, egy sem marad „állva” közületek; mindnyájan féltek, megrémültök, megdöbbentek, kiábrándultok a „Mester” megalázó szenvedései láttán; - elfuttok (27). Két döbbenetes kontraszt is olvasható ebben az igeszakaszban. Az egyik ilyen ellentét, hogy dicséretet énekelve mentek ki az Olajfák hegyére azok, akik hamarosan mindnyájan csődöt vallanak a hitükben: a szent áhítatot hamarosan felváltja a hitben való hajótörés. A másik ilyen ellentét az, ahogy Péter vitába szállt az Úrral, hogy Ő különb, mint a többi; azok elfutnak, de ő nem. Milyen magasságokig tud csapni a „hívő gőg”, mert Jézus direkt neki szánt figyelmeztetése ellenére is kitart kevélysége mellett és vitába száll az Úrral (29-31). Mindnyájan megbotránkoztak: valóban, csak kegyelemből van üdvösségünk, senki sem kérkedhet (Efezus 2,8-9). /Az Olajfák hegyén/

1Királyok 13

102. zsoltár

* Jézusnak mindent kijelentett az Atya, mindent előre tudott, még azt is, hogy szenvedéseinek csúcsán minden tanítványa megbotránkozik Őbenne. Pedig, ahogy többször is kijelentette az Úr Jézus Krisztus, nem szenvedése és halála a végső szó, hanem feltámadása (28); van tehát távlat, amiért érdemes kitartani. A „kitartás” azonban, nagy mélységekben soha nem emberi teljesítmény; sokszor elbukunk itt, és láthatóvá lesz emberi nyomorúságunk, amely mindenestül megváltás, isteni segítség után kiált. Jézust nem éri váratlanul a tanítványok csődje, sőt az Írások szerint (Zakariás 13,7) mindez beletartozik szenvedésének és halálának isteni tervébe.

JÉZUS KRISZTUS KÖZÖS REMÉNYSÉGET „NYÚJT” NEKÜNK. Az úrvacsora közösségi jellege döntő fontosságú, hiszen a közös étkezés után „vette” Jézus „kihangsúlyozottan” a kenyeret és a kelyhet, és „nyújtotta” tanítványainak (22-24). Nem a kenyér és a bor alakul át, hanem magában a kenyér és bor vételének eseményében éljük át a feltámadott Jézus Krisztussal és egymással való közösségünket. A kenyér kenyér marad, a bor pedig bor marad, de maga az esemény sokkal több puszta étkezésnél: emlékeztet és reménységben tart bennünket, hogy maradéktalanul kiteljesedik majd az Isten országa; hiszen a kenyeret és kelyhet nekünk nyújtó Úr maga ígérte ezt (25).** /Júdás elárulja Jézust – Az utolsó vacsora/

1Királyok 12,20-33

143. zsoltár

* Először ettek, majd az étkezés befejezéseként hangzottak el Jézus szavai a kenyérről és pohárról. Jézus vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, odaadta a tanítványoknak: „Vegyétek, ez az én testem” (22). A megtört kenyér szétosztása és elfogyasztása által egy közösséggé lesznek azok, akik „Jézus Krisztus asztalánál” ülnek, és az Ő áldásában részesülnek. Amikor Jézus a poharat is vette, ismét hálát adott, odaadta a tanítványoknak, akik mindnyájan ittak belőle. A pohárral kapcsolatosan mutat rá az egész esemény jelentésére, amikor azt mondja, hogy a pohárban lévő bor az Ő vére, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik (23-24). Itt a lényeg, Jézus Krisztus értünk meghal, bennünket kivált a szenvedésből és a halálból. Amilyen valóságos a kenyér és a bor, olyan valóságos az új szövetségben nekünk ajándékozott megváltás. Nem kell több kultuszi áldozat, másoktól se várjunk áldozatot, egyet tehetünk, önmagunkat odaadhatjuk Isten színe előtt, a másik embernek.

** Vegyük el a kenyeret és a bort, adjuk egymásnak, együk-igyuk, és az örök élet gazdagsága tölt el bennünket. Jézus Krisztus erre váltott meg bennünket, elvenni Őtőle, amit csak Ő adhat, megtörni, továbbadni, valóságosan élni vele.

JÉZUS KRISZTUS VALÓBAN SZERET BENNÜNKET. Az asszony egyévi „napszám” értékű kenetet öntött Jézus fejére (3). Az asszony tette azóta hirdeti, hogy a valódi szeretet konkrét jó tett (6); olyan például, mint akinek nagyon fáj a feje, és drága, gyógyító kenettel megmasszírozzák a fejét, hogy szűnjön a fájdalom. A valódi szeretet áldozatkész, nem mérlegel hűvös józansággal, hogy mennyi pénzt és időt pazarolt a másikra (4-5); illetve az sem bénítja meg, hogy nagyon sok beteg és szegény van még a világon. Mindenki kapott egy szegényt ezen a világon maga mellé, akiről gondoskodhat, ugyanezzel a szeretettel. Vigyázzunk, még a magát koldusszegénynek gondoló is kapott maga mellé egy szegényt. Ugyanis az nem lehetséges, hogy valaki állandóan csak kapni akarjon. A valódi szeretet aktuális, vagyis mindig azon segít, aki a saját környezetében, az adott pillanatban a legjobban rászorul (7). A valódi szeretet megteszi, amit meg kell tennie; vagyis teszi, amit tehet, ami tőle telik, és az áldást felülről várja, hogy „hiányos szeretet-tetteit” kipótolja az Úr (8). A történet azonban ennél sokkal többet üzen. Az asszony cselekedete, tudtán kívül is, prófétai jel, Jézus Krisztus megváltó szeretetéről, az evangéliumról. Abban a korban a királyokat „kenték fel”: íme, itt az örök élet királya, aki meghalt és feltámadott, érettünk (8).* /A nép vezetőinek tanácskozása Jézus ellen – Jézus megkenetése Betániában/

1Királyok 12,1-19

10. zsoltár

* Ez az igazi örömhír, az evangélium, amit mindenütt hirdetni fognak, a világon: Isten még ennél az asszonynál is nagyobb, „tékozló” szeretettel szeret bennünket. De jó tudni, hogy nemcsak az emlékezetünk, az életünk is megmarad (9). A sokféle módon szegényeket is akkor vehetjük észre, ha Jézus Krisztust, egy mindennél fontosabb pillanatban, mint Megváltót, „észrevehettük”.

JÉZUS KRISZTUS SZAVA MEGTART BENNÜNKET. A nyugati világban két végletet tapasztalunk mostanság, a hitben, önazonosságában, mindenében gyökértelen embertípust, a mindenhol ugyanolyan „hamburger” kultúrával; a másik véglet pedig a vallási „fanatikus”, legyen az bármelyik világvallás képviselője. Bizony láttam már olyan agresszív keresztyént is, aki állandóan az Igét, és Jézus Krisztust emlegette, de a szíve tele volt önző, önigazult gyűlölettel. Figyelmeztető jelek ezek, hogy legyünk készen, mert hamis krisztusok és próféták jelennek meg, hogy megtévesszék a választottakat (23). Vigyázzunk, legyünk készen (32-36), ne higgyünk se a hitetleneknek, se a hasunkba lyukat beszélő „hívőknek”, hanem higgyünk az Igének, Jézus Krisztus szavának, az Ő üdvösséget ígérő beszédének, amely soha el nem múlik (30). És mi az üdvösség? Egy biztos: az üdvösség, Isten akarata szerinti módon, jobb lesz nekünk mindennél (Filippi 1,23).* /Az Emberfia eljövetele/

1Királyok 11,26-43

504. dicséret

* Ugyanis a fent említett mindkét véglet tévedés, és egyben jel. Jézus Krisztus int, hogy ne higgyünk azoknak, akik folyamatosan Őt emlegetik, mindent az Ő nevével akarnak igazolni (21). Ugyanakkor mindkét csoport elkényeztetett, mindnyájan nagyon elkényeztetettek vagyunk a jólétben. (Nézem a mai gyerekeket, mit művelnek velük a szülők, bugyuta „fogtündéres” mesékkel, és kényeztető, aztán halomra hányt ajándékokkal együtt.) Jézus Krisztus eljövetelét nagy nyomorúság előzi meg, és az elkényeztetett nyugati generációt, a hitetlent és a szuperhívőt egyaránt megalázza az Úr, hogy ezek közül sokakat megmentsen az üdvösségnek. Nemcsak az égi erők rendülnek meg, hanem Isten valódi választottainak szíve is. Isten összegyűjti az övéit a világ négy tájáról: a hitetlen valóban megtér; és az Igét, Bibliát, Jézus Krisztust emlegető is megtér végre (24-27). - Ma érett fügét ettem, nagyon finom, tápláló, mennyei eledel (28-30), már a nagyja érik: „Tanuljátok meg a fügefáról vett példázatot. amikor már zsendül az ága, és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár” (28).

JÉZUS KRISZTUS VIGYÁZ RÁNK. Vigyázhatunk magunkra, mert az Úr vigyáz ránk. Ez azt jelenti, hogy Ő nem viszi be övéit (20) olyan helyzetekbe, ahol ne kapnánk erőt a bizonyságtételre (9), örömöt és nyitott szívet az evangélium hirdetésére (10), bölcsességet a szólásra (11), bátorságot a földi kötelékek eloldására (12), és az ellenséges „közeg” gyűlöletének elhordozására; egészen a végsőkig hűséggel kitartva (13). Ez a buzdítás azért is fontos, mert a tényleges, a babonás és a „vallásos istentelenség” bálványai, utálatosságai elárasztják a világot és megjelennek a szentek között is (14). Gondoljunk csak bele, a teljes hitetlenségtől, az okkult nyomorúságokon át, a sokféle felekezet írásmagyarázatáig és kegyességéig terjed a paletta. Ekkor az Úr gyermekei nem elfutnak, hanem „menekülnek”: vagyis határozottan döntenek, az élő Isten, a feltámadott Jézus Krisztus és az Ő Igéje mellett; de semmi indok miatt nem mennek túl egy határon, „sem hitetlenségben, sem fanatikus hitben” (15-16). Uram, egyet adj meg, ha akaratodnak kedves: ne kelljen testvér, apa, gyermek ellen fordulnunk (13); mégis tarts meg bennünket a Neked való hűségben, az üdvösségben. Áldott légy, Urunk, hogy nem terhelsz minket erőnk felett (17-20; 4Mózes 11,14). /A nagy megpróbáltatások ideje/

1Királyok 11,1-25

161. dicséret

ISTEN AZ, AKI MEGTART. Micsoda ellentmondás; amit az ember csodál (2), azt Jézus Krisztus megítéli, és annak pusztulását jelenti be (2). Amit az ember nagynak tart, az Jézus Krisztus szemében múlandó. Ez így volt a jeruzsálemi templommal is, amely Nagy Heródes általi, újjáépített formájában, valóban csodálatos látvány lehetett. A pusztulás ítélete alatt áll minden; legyen az templom, kegyesség, emberi siker, kapcsolat, maga az élet; amely, bármilyen „gyönyörű” is, mégis nélkülözi az Urat, és így előbb utóbb nem marad belőle „kő kövön” (2). Sem vallás, sem templom, sem kultusz, sem szépség, sem tehetség, sem hatalom; semmiféle itteni „csodadolog” nem kerülheti el a pusztulást, az örök élet királya nélkül; sőt, összedől, megrothad, kárrá és szemétté lesz (Filippi 3,8).* Mi azonban ne rémüljünk meg (7), hanem higgyünk az Úrban mindvégig, csakis Őt csodálva (13). /Jézus jövendölése a templomról – A nagy megpróbáltatások ideje/

1Királyok 10

499. dicséret

* Nem kell kérdezgetnünk és számolgatnunk, hogy mikor történnek majd meg mindezek, és mik lesznek a közelgő jelek; hiszen ezek folyamatosan történnek: mindig jöttek és jönnek „melldöngetve” az Úr nevében (5-6); mindig voltak háborúk, földrengések és éhínségek (7-8). Mindezeknek meg kell történni, mint a szülés előtti fájdalomnak; hogy létrejöhessen egy új világ, amelyben igazság és szeretet lakozik, az élő Isten színe előtt, és ahol végre nem a pusztulásra valót csodálják az emberek. Tehát ne rémüljünk meg (7), hanem higgyünk az Úrban mindvégig, csakis Őt csodálva (13).

ISTEN NEM A „VALLÁSOS ZSENIK” ISTENE.* A mára rendelt igeszakasz kontrasztja önmagában is üzenetértékű. Egyik oldalon a „vallásos zseni” farizeusok, akik Isten és emberek előtt is az elsők szeretnek lenni; „egyházban” és „világban”, mindenütt ott vannak, kiemelkedve, kegyesen, „hosszan”; és buzgóságukkal letarolnak mindent (38-40). A másik oldalon pedig a mindenét odaadó özvegyasszonyt látjuk (41-44). Jézus arra figyelmeztet, hogy őrizkedjünk a gőgös kegyesektől (38), és belátva szegénységünket, bátran adjuk át az Úrnak egész életünket, hiszen az Övé az. Minden valódi meggazdagodás forrása csakis ez az „önátadás”. Üdvösségesen jó tudni, hogy az Úré az életünk. /Az írástudók nagyravágyása és kapzsisága – Az özvegyasszony két fillérje/

1Királyok 9

108. zsoltár

* Az örök életbe, a feltámadásba vetett hittel tudjuk szeretni Istent, egymást és önmagunkat. Nagyon fontos megtapasztalni, hogy önmagunk szeretete az Isten szeretetéből fakadó legnagyobb ajándék; mert csak, aki önmagával rendben van, az tudja „igazán és helyesen” szeretni felebarátját; vagyis nemcsak a testvérét, hanem minden embert. Valóban óriási ellentmondás, Istent emlegetve így, vagy úgy, „ölni”; pedig ez van. Istennek nem külső, „vallásos” áldozat kell (33), hiszen Jézus Krisztus áldozata után az ember részéről csak hálaáldozat lehetséges, amely mindent önként odaad, de még többet kap vissza. - Jézus Krisztus áldozata után az ember részéről csak „hálaáldozat” lehetséges, amely mindent önként odaad, de még többet kap vissza. Az özvegyasszony két fillérjének üzenete ez: Isten nem kér sokat, csak mindent, hiszen Jézus Krisztusban Ő maga már mindent odaadott nekünk; mindenünk Istené (44). Aki tud adni, mindent odaadni, mindent rábízni Urára, aki tud mindent Őtőle várni és elfogadni; annak gazdagodik meg az élete. Jézus nem azt nézi, mit dobunk a templomi perselybe (41). Ő tudja, anélkül, hogy nézné, mit adtunk át az életünkből, és mi tart fogva bennünket, még mindig.

ISTEN, AZ ÉLŐK ISTENE. Jegyezzük meg jól, a feltámadásról szóló örömhír nem tudomány, ne akarjuk tudományként beállítani; mert éppen ettől több, hogy nem tudomány, hanem Isten kijelentése, Igéje ígéretének lényege. Ahol a tudomány megáll, márpedig megáll; ott is megmarad Isten Igéje. A legnagyobb örömhír, amit valaha ez a világ hallott, így hangzik: Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké. Éppen ezért az ember legnagyobb tévedése (27), hogy nem hisz az örök élet konkrét valóságában, a feltámadásban, ami valójában „elváltozás” (1Korinthus 15,52; 2Korinthus 3,18), valami egészen más (1Korinthus 2,9), mint az itteni életünk (25). De ez az egészen más, már itt, ebben a földi életben elkezdődik, hiszen Jézus Krisztusba vetett hitünk már átvitt bennünket a halálból az életbe (János 5,24; 1János 3,14). A feltámadás és az örök élet hite nélkül csak tévelygünk, nem ismerve sem az Írásokat, sem az élő, egyetlen Istent, aki megmutatta rajtunk hatalmát (24).* /Kérdés a feltámadásról – A nagy parancsolat – Krisztus Dávidnak Fia és Ura/

1Királyok 8,54-66

100. zsoltár

* Isten az, aki Jézus Krisztusban Dávid Fiaként jött el erre a világra (35-37), hogy Őbenne, mint Isten Fiában, ismét miénk legyen az élet teljessége, Őt és egymást „helyesen” szeretve (28-34). Hangsúlyoztuk, az ottani világ egészen más, de már itt elkezdődik; vagyis ott nem nősülünk, férjhez sem megyünk, hanem olyanok leszünk, mint az angyalok (25). Ez a kijelentés nem ad okot semmiféle spekulációra, de nem zárja ki, sőt, a feltámadásban ígéri azt, hogy aki itt, ebben a világban fontos volt számunkra; az odaát is kiemelten fontos lehet; a család, a hitvestárs mindenképpen ez a kategória. Rejtett figyelmeztetés az okoskodó szadduceusok kérdése, mert noha van bűnbocsánat, és odaát ez is „egészen más”; mégis, aki összevissza kezelte a házasság, a párkapcsolatok és a család kérdését, ebben a világban; az nem biztos, hogy túl jól fogja érezni magát odaát.

ISTEN AZ, AKI A VILÁG ÉS AZ EGYHÁZ URA.* A dénár rámutat a császár hatalmára, arra, hogy övé a pénz; az alattvalói használják, és visszaadják neki; ezt tehát ne belső ellenkezéssel tegyék. Ugyanakkor, a császárt, a dénárt, a kérdezőket is beleértve, mindenki és minden Istené: tehát, ahogy a császártól származó dénárral a császárnak, úgy az Istentől nyert életükkel és mindenükkel Istennek tartoznak. Jézus válasza nem bontja kétfelé a világot, egy politikai és egy vallási szférára; ahol az egyikben a császár, a másikban az Isten az Úr, hanem ez a válasz mindenben az Isten hatalmára utal; arra a forrásra, ahol az ember szabadságot nyerhet a helyes „politikai” cselekvésre és döntésre. Ez a válasz nem csökkenti a világi felsőbbség hatalmát, mert a felsőbbség feladata az, hogy megőrizze a rendet a világban; de az emberi élet végső és örök dimenziója az élő Isten. Képmutatásunk abban van, hogy csak látszólag tiszteljük a hatalmat; valamint, hogy nem tiszteljük mindenekfelett az Urat, tehát hitünk is csak felszínes; valójában sem Istent, sem embert nem félünk (Lukács 18,1). /Az adópénz/1Királyok 8,22-531Királyok 8,22-53

1Királyok 8,22-53

96. zsoltár

* Hízelgés és csapdát állító, Istent emlegető, provokatív kérdés, amire „emberileg” nem lehet jó választ adni; ez a mai igeszakasz alaphelyzete: „Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?” Kérdezik ezt azok, akik, hitük okán, ellene vannak annak, hogy adót fizessenek a császárnak, hiszen a választott népnek az Isten az Ura és nem a császár; és mégis megfizetik az adót, mert nincs más választásuk; vagyis belső ellenállásuk ellenére mégis alkalmazkodnak az adott helyzethez. Jézus bevonja a válaszába a kérdezőket, akiknél van egy dénár, tehát úgy teszik fel ezt a kérdést, hogy használják a császár pénzét.

ISTEN AZ, AKI EGYSZÜLÖTT FIÁT ADTA ÉRTÜNK. Jézus személyének titkára, hatalmára kérdeztek rá a zsidó vezetők, az előző szakaszban. Jézus, Keresztelő Jánosra utalt és megtagadta a nyílt választ, majd a gonosz szőlőmunkások példázatával mondta el, hogy ki is Ő valójában. Először is arra mutat rá ez a példázat, hogy a názáreti Jézus, a Krisztus, az Isten Fia, akit saját népe megvetett, de aki halálával mégis az emberiség egész épületének sarokköve, tartóköve, megváltója lett (Zsoltárok 118,22-23). Ez a példázat krisztológiai aspektusa (6-12).* Ez az irgalmas Isten, hosszú évszázadokon keresztül küldte szolgáit népéhez, akik Isten akaratát hirdették, de ezeket megölték; végül a szolgái után egyszülött Fiát küldte el közéjük, hogy megkapja a részét a szőlőből (3-6). A próféták küldetése éppen ez volt, hogy figyelmeztessenek minket, akkor lehet áldott és boldog az életünk, ha a szőlősgazdának kiadjuk az Őt megillető részt; ha Őrá tekintve, Őt tartjuk mindenek mércéjének, és Őt várjuk vissza. Ez az üdvtörténeti aspektusa ennek a példázatnak.** /A gonosz szőlőművesek/

1Királyok 8,1-21

146. zsoltár

* Ebben ott van a teológiai elem is, hiszen Isten végtelen irgalmára utal mindez, amivel hordozza ezeket a gonosz „bérlőket” (6).

** Isten új népet választott magának, az egyházat. Innen nézve még inkább alázatra int az Isten kegyelme; mert nemcsak akkori, hűtlen népét hordozta irgalommal az Úr; hanem bennünket, mai népét is, akiknek átadta művelésre és őrzésre a szőlejét, és akiktől várja, hogy megbecsüljék a szőlőskertet és annak gazdáját (1-3). Ez a példázat azonban arra is utal, hogy egyszer lejár a kegyelmi idő (9), vagyis nem lehet az Úr kegyelmével vég nélkül visszaélni. Ez a példázat ekkléziológiai és eschatológiai aspektusa.

ISTEN AZ, AKI JÉZUS KRISZTUSBAN MUTATTA MEG HATALMÁT. Jézust számon kérték a főpapok, az írástudók és a vének: miféle hatalommal cselekszik? (27-28)* Jézus „ellenkérdésével” újból az ember lesz a megkérdezett, akinek felelnie kell: Keresztelő János keresztsége a mennyből való volt-e, vagy az emberektől? (29) Ezzel Jézus azt kérdezte, hogy Keresztelő János igaz, vagy hamis próféta volt-e?** A zsidó vezetők „tanakodása” a zavarba jött ember taktikázása, hogy kellemetlen helyzetéből kijusson, saját álláspontjának feladása árán is. De ebből a kérdésből nem lehet jól kijönni, mert ha a zsidó vezetők elismerik Keresztelő János isteni küldetését, akkor saját magukat bélyegzik hitetlennek; ha azonban megmondják valódi véleményüket, akkor a néppel kerülnek szembe, akik valóban prófétának tartották Keresztelő Jánost, így veszélybe kerül politikai egzisztenciájuk. Ezért egyiket sem vállalják; ehelyett a gyáva, tudatlan semlegességbe menekülnek, amely az élet nagy kérdései elől nyárspolgárként elfut (31-33). Az ilyenek azonban soha nem ismerhetik meg a Krisztus titkát (33). Chaplin mondta, a nevetés fontos, mert az ember közben elfelejti a kikerülhetetlen halált. A nevetés valóban fontos, egyetlen fontosabb ennél, annak a Jézus Krisztusnak hatalmát megtapasztalni, aki legyőzte a halált. /Kérdés Jézus hatalmáról/

1Királyok 7,23-51

73. zsoltár

* Jézus „ellenkérdéssel” válaszol, mert Istent nem lehet ellenőrizni, megkérdezni, olyan pozícióból, ahol az ember önmagát tartja végső mértéknek. Ez az ember örök tévedése, amellyel Camus fellebbezett az emberiség nevében Istenhez, a mérhetetlen szenvedések láttán, Eugene O-Neill pedig egyenesen odáig vetemedett, hogy azt kérdezte, hogyan bocsát meg majd az Isten önmagának?

** Jézus a kérdéssel János küldetését a sajátjához köti, de nem azonosítja azzal. Nem küldetésük, hanem a küldőjük azonos, ezért a Jánossal kapcsolatos döntés egyúttal a Jézussal kapcsolatos döntést is jelenti.

ISTEN AZ, AKI AD.* A templom szent területén nem mehettek át például hétköznapi vízhordók, hogy ezzel a „terhes utat” lerövidítsék. Az ember számára az élő Isten felé vezető utat végképp nem lehet az áldozati kultusszal „lerövidíteni” (16). Erre a lerövidítésre csak az Isten képes, én pedig, üres edényként csak imádsággal kérhetem és elfogadhatom azt. A templom csupán az ezért könyörgő imádság háza lehet (Ézsaiás 56,7; Jeremiás 7,11), mégpedig minden nép számára (17). Ez az ember valódi helyzete az Isten előtt; az ember mindig csak kérő és elfogadó, soha nem adakozó és áldozatot bemutató. Az önző, érdemhajhász, másoktól elzárkózó kegyesség rablók barlangjává teszi az életet, a hitéletet is; bizony, tapasztaljuk ezt ma is. Akit üres edényként betölt az Úr Lelke, az persze, az Ő erejével, hiteles életet él. Az ilyen ember nem áldozatot vár, hanem áldozatot hoz másokért, mert Isten már mindent odaáldozott őérette. /Jézus megtisztítja a templomot – A fügefa elszáradása/

1Királyok 7,1-22

273. dicséret

* A jeruzsálemi templomban, a „pogányok udvarában” megengedett, sőt szükséges volt a templomi sekelre történő pénzváltás, és az áldozati állatokkal való kereskedelem; mindez a templomi kultusz érdekében történt. Márk értelmezése szerint Jézus cselekedete itt is „többre mutat” annak szószerinti értelménél. Amikor Jézus „kezdte kiűzni” az árusítókat és a pénzváltókat a templomból (15), akkor ezzel a templomi kultusz közeli megszűnését jelentette ki, valamint azt, hogy ezzel az Isten és az ember viszonyában, éppen Őáltala, valami teljesen új kezdődik. Az ember semmit sem adhat, áldozhat az Istennek, hanem az Úr előtt mindig csak üres kézzel állhat meg, mint aki maradéktalanul kegyelemre szorul. Az ember mindenestül üres „edény”, amit egyedül az Isten irgalma tölthet meg.

GYÜMÖLCSTERMÉS.* Isten népének boldog bizonyossága, hogy ismeri azt az egyetlen „Valakit”, aki ebben a világban tényleg az Úr nevében jött, és nem önmagát képviselte. Őt követve mi is termő fügefává lehetünk, akik másokat is táplálnak, mint az érett füge az éhes embert; még akkor is, amikor éppen nincs fügeérés ideje. A fügefán ugyanis, akkor, azok között az éghajlati viszonyok között, mindig volt füge, de fügeérés idején adta a fa a legtöbb gyümölcsöt; kivéve, ha a fa terméketlen volt. Terméketlen az életünk, ha csak magunkat tápláljuk, de nekünk is kell „táplálkoznunk”, hogy másokat táplálni tudjunk. Nem elég testben és lélekben táplálkozni, az örök élet eledelére van szükség, ez pedig csak Jézus Krisztusnál adatik, aki az Úr nevében jön (12-14). /Jézus bevonul Jeruzsálembe – A terméketlen fügefa/

1Királyok 6

127. zsoltár

* Jézus személyének „istenségét” fejezi ki, hogy előre tudott szenvedésének, halálának, feltámadásának eseményeiről, ide értve a részleteket is (1-7). Ugyanerre utal az is, hogy a sokaság nagy tiszteletadással fogadja, uralkodóknak kijáró köszöntéssel; de ez a köszöntés, a megszokott, liturgiában használt zsoltár éneklése, akarva-akaratlanul rámutat a lényegre (8-10): Ő az, aki az Úr nevében jön, aki valóságosan megsegít bennünket, és eljövendő országában „üdvösséges rendet” teremt (Zsoltárok 118,25).

LÁTÁS. A vak Bartimeus meggyógyítása Márknál szimbolikus szándékú, amely a tanítványok értetlen vakságára utal, és azt hirdeti, hogy csak Jézus Krisztus hatalma nyithatja meg a tanítványok szemét, hogy Őt igazán felismerjék és megértsék. Márknál ez Jézus utolsó csodája, mert ezután már csak a végső, tulajdonképpeni csoda történhet meg, az Ő halála és feltámadása, amely által gyógyító, megmentő hatalma kiárad a világra.  Bartimeus „Dávid Fiának” szólítja Jézust, amely a messiási idők beköszöntét jelenti; de Márknál a „Dávid Fia” név szűk és elégtelen Jézus személye titkának megfejtésére. Márknál ez a kifejezés nem felségjelző, csupán Jézus származására utal, mint ahogy Bartimeus Timeus fia, vagyis Jézus nem csupán a földi uralkodóként várt Dávid Fia Messiás, hanem a sokakért halálba menő ember, aki az Isten Fia. Jövetelének célja tehát nem politikai, világuralmi, hanem az, hogy Isten megváltó irgalmában részesítse az embervilágot. Mindezt azonban csak a hit ismerheti fel Őbenne. Ennek a hitnek példája Bartimeus, aki a Dávid Fiában meglátta az Isten Fiát, aki nem uralkodni jött, hanem könyörülni a „vak” emberiségen. Az Ő uralma a könyörület uralma, túl még a halál hatalmán is. Bartimeus hitére nincs semmiféle magyarázat, ez mindenestül Isten ajándéka. /A vak Bartimeus meggyógyítása/

1Királyok 5

266. dicséret

SZOLGÁLAT. Keresztyénnek lenni, ebben a világban, nem uralkodást jelent, hanem szolgálatot; nem győzelmet, hanem alulmaradást; nem tündöklést, hanem rabszolgaságot mindenki tekintetében (42-44). Vagyis aki első akar lenni, az legyen mindenki szolgája. Ha azonban alaposabban megnézzük ezt a kijelentést, akkor egyetlen pontosítást tehetünk, miszerint Jézus Krisztus hangsúlyozza, hogy a pogány fejedelmek visszaélnek hatalmukkal (42), de tiközöttetek nem ez a rend (43); vagyis ez a „szolgálat” nem a világ teljes közösségére vonatkozik, hanem az Isten országának polgárai között, a Krisztust követők között érvényes. Ez a pontosítás fontos, mert a keresztyén ember nem attól keresztyén, hogy mindenki kapcája lesz ebben a világban. Ez alapvető félreértés. Itt, akárcsak a Hegyi beszédben az Isten országának alkotmányáról van szó, vagyis ebben a „kiferdült” világban nem tartjuk oda mindenkor, mindenkinek a másik orcánkat, sőt, védekezünk, nem engedjük, hogy „bolondot” csináljanak belőlünk.** /Zebedeus fiainak kérése/

1Királyok 4

432. dicséret

* Belegondoltunk-e valaha, mit jelent Jézus Krisztust követni? Amit itt mond a mi Urunk, az egyértelmű, nem lehet enyhíteni és a magunk erejéből megvalósítani sem lehet. Miről van szó?

** Az Emberfia életét adta váltságul sokakért; ezekre a sokakra érvényes a mindenek feletti szolgálat (45). De, hogy kik ezek a „sokak”, ezt nem látjuk tökéletesen a testi szemeinkkel; ezért a szolgálat mindig előbbre való, mint a látványos uralkodás és a győzelmes tündöklés.

VAGYON. Jézus Krisztus nem engedi, hogy hamis illúziókban ringassuk magunkat, ezért rámutat a fogyatékosságunkra, az egyetlenre, ami minden egyéb hibánk gyökere, minden szomorúságunk forrása ez (22): nem tudjuk elengedi azt, amink van, sőt, mindig több kell, pedig az igazán „többet” az Úrban kaphatnánk meg (28-31). Akinek a mennyei kincs a legfontosabb, az lesz „gazdaggá” e-világban is (21). Akinek tele van a keze és a szíve; aki azt hiszi, hogy jól mennek a dolgai; tehát, aki azt hiszi, hogy ő „gazdag”, annak nehéz az Isten országába bejutni (24-25). De ki képes elengedni ezt a világot? (26) Uram, képtelenség, amit kérsz, még a legkegyesebb is két kézzel kapaszkodik saját maga igazába, „lelki vagyonába”, és újjászületve is önmagát képviseli. Köszönjük, hogy ami nálunk lehetetlen, Tenálad lehetséges (26; 32-34). /A gazdag ifjú – A tanítványok jutalma – Jézus harmadszor szól haláláról és feltámadásáról/

1Királyok 3

72. zsoltár

*  Értékelendő a vágy, amivel ez az ifjú az örök élet megnyerésére gondol: fiatal, előtte az élet, és mégis fontos számára az üdvösség. Az pedig kivételezett helyzet, hogy jó helyen keresi az üdvösséget: a „jó” Mester előtt borul le (17), akiben az Atya „jósága” öltött testet, és aki nekünk is adhatja ezt a „jót”, amely nemcsak minden viszonyítás kiinduló pontja, hanem egyben az a „jó”, ahol helyreáll az eredeti teremtési rend, áldássá formálódik minden hajsza és fájdalom. Jézus Krisztus az Atyára mutat, mi pedig Jézus Krisztus által tekintünk az Atyára (18). A parancsolatok megtartásának lehetősége csak jelzi a hiányt, a fogyatkozást, ami tátong bennünk és körülöttünk; még akkor is, ha mi azt gondoljuk, hogy betartjuk, amit kell, és mi „jók” vagyunk, mert mindig a másik a hibás (19-20).

HÁZASSÁG. Szabad-e a férfinak elbocsátani feleségét? A házassági elválás kérdése máig „izgalmas” kérdés.* Isten teremtő akarata: a férfi és a nő örök találkozása, a házasságban, kinek-kinek az Istentől rendelt párjával (6-7). Ezért szívünk keménységére utal, ha válunk, és hiába engedi ezt meg bármiféle törvény, akár a mózesi is; - az Isten gondolata nem ez (2-5). A válás minden esetben az Isten szövetségét megrontó, hűtlen nép praxisa. A férfi és nő, házasságban kiteljesedő testi-lelki kapcsolata az Isten és az Ő népe szövetségének mintája, amely fölötte áll minden egyéb kapcsolatnak. Akivel tehát házasságot köthettél, azzal az Isten szerkesztette egybe az életedet, azt az embert az Isten bízta rád (9). Nem lehet válni! Éppen ezért felfoghatatlan a Jézus Krisztusban közölt kegyelem, mert Isten még ezen a területen is megadja az újrakezdés lehetőségét, ha valóban Ővele akarunk újat kezdeni. Persze ez az új kezdet először mindig az elromlott házasságomért való imádság és annak megújítása.** /Kérdés a házassági elválásról – Jézus megáldja a gyermekeket/

1Királyok 2,26-46

17. zsoltár

* A farizeusokat azonban nem a felvetett téma érdekli, hanem zavarba akarják ejteni Jézust (2).

** Ez a felfoghatatlan kegyelem abban is megmutatkozik, ahogy egy férfijogú társadalomban, a mi Urunk az asszony védelme felől is megfogalmazza a házasság titkát: vagyis mindkettőre, férjre és asszonyra is érvényes, hogy nem lökheti el magától azt, akivel egy testté lett.

KÍSÉRTÉS. Az ember szívéből származik a rossz, nem a testéből (Márk 7,15), de a test hajtja végre a gonoszságokat. A „bűnös test” emlegetésével bűnt és a testet nem lehet azonosítani, de ugyanakkor a bűnt „elspiritualizálni” sem szabad, hiszen a bűn kísértése konkrétan ejti tőrbe a testet. A felsorolt testrészek csak példák, nem jelentenek szó szerinti öncsonkítást (43-48), de kifejezik Jézus radikális igényét, annak képies kifejezései. Isten az embert mindenestül, életének teljes és állandó konkrétságában magának követeli. Itt szerepel a „gyehenna” kifejezés, Jézus ajkán, amely Isten végső ítéletének, az örök kárhozat helyének kifejezése lett, ahol a „férgünk nem pusztul el és a tűz nem alszik el” (48).* Nem akarok spekulálni a gyehennáról, de azt hitvalló határozottsággal megfogalmazhatom, hogy „jobb” az Isten országa, mint a gyehenna; és nem éri meg kockáztatni (48). A kutatók ókori világképről beszélnek az itteni igeverseket olvasva; - mi pedig hálát adunk, hogy Urunk megmentett ettől minket!** /Óvás a megbotránkozástól – Az íztelenné vált só/

1Királyok 2,1-25

7. zsoltár

* A gyehenna eredetileg egy Jeruzsálemtől délre fekvő völgy neve, Hinnom völgye, ahol a bálványimádásba süllyedt zsidók Molochnak áldozva tűzben égették el gyermekeiket (2Királyok 23,10). Később ez a völgy Isten végső ítéletének, az örök kárhozat helyének kifejezése lett, ahol a „férgünk nem pusztul el és a tűz nem alszik el” (48).

** Többet tenni nem tudok, de hiszem, az Úr erőt ad övéinek, hogy a kísértések idején, ha meg is foganna bennünk a bűn, az nem születik meg, azaz nem lesz konkréttá. Mindenestül kegyelemre szorulunk, mert a gondolati bűn is bűn, ezért érvényes az előbbi imádság; mégis, éppen ez a szakasz hangsúlyozza, hogy nem mindegy, sem e világra, sem az örökkévalóságra nézve, hogy egy rossz gondolat megfogan bennünk, vagy konkréttá is lesz, azaz meg is tesszük azt. Luther mondta, nem mindegy, hogy a madarak átrepülnek a fejünk felett, vagy fészket is raknak a fejünkön.