Az Ószövetség sákramentumairól szól az apostol. Isten népét az egyiptomi kivonulástól kezdve körbefogta egy látható, külső „elementum”, amely kifejezte, hogy velük van az Úr; miközben az Úr gondoskodott népéről a pusztában, etette, itatta őket. Így fogta őket körbe a „tenger” az átkeléskor (2Mózes 14,21-22), valamint a „felhő” a pusztai vezettetés során (2Mózes 13,21); így kapták a mannát eledelként (2Mózes 16,4), és a sziklából való vizet italként (4Mózes 20,7-13). Ezek az események előképei, típusai, az utolsó idők történéseinek, azokban pedig Jézus Krisztus megtartó kegyelmének (1-4); koncentráltan a keresztségnek és az úrvacsorának; valamint annak, hogy Isten megtartó kegyelmét tapasztalva el ne bízzuk magunkat, gonoszt cselekedve (6). Miért magyarázza ezeket az ószövetségi történeteket az apostol? Lám, akik fellázadtak az Úr ellen, azok nem maradhattak meg (5), hiába „mentek át a tengeren”, megbizonyosodva az Úr hatalmáról. Tehát, soha nem lehetünk elbizakodottak, mert bármikor eleshetünk (12). A hívő ember boldog bizonyossága azonban, hogy az Úr megőriz, nem terhel erőnk felett (13). Ez a bizonyosság pedig hálássá és alázatossá formál, amely nem él kettős életet (7), mint aki „szentül eszik, és aztán gátlástalanul játszik” (2Mózes 32,6).

2Királyok 11

22. zsoltár