Miért „jaj” nekünk? A legnagyobb baj nem a farizeusi hiteltelenség, hanem az, hogy „ezek” Istent emelgetve is pont az isteni szándék ellenkezőjét képviselik (1-3). – 1. Isten feloldoz, terhektől szabadít meg; „ezek” pedig elhordozhatatlan terheket tesznek az emberekre (4). Igen, sokan tapasztaljuk ezt, amikor nem fellélegzünk egy gyülekezetben, hanem még jobban megdermed az életünk, pont ott, ahol pedig a megkönnyebbülést és a felüdülést várnánk. Tudjuk, hogy Jézus Krisztus követése nem egy kellemes utazás, de az Ő „igája” csak gyönyörűséges és könnyű lehet (Máté 11,30). – 2.  Isten alázatot kíván; pontosabban fogalmazva azt, hogy ne akarjunk minden áron kitűnni az emberek között (5), hanem merjünk szolgálni, utolsónak lenni, alul maradni; „ezeknek” pedig még az Isten ügye, a legszentebb ügy is csak arra való, hogy saját magukat „megvalósítsák”, előbbre tolják, még akár az Isten elé is. Magukat tartják mesternek, tanítónak, atyának, „ezek” mindent jobban tudnak; pedig csak az Úr az egyetlen Mester, Tanító és Atya (8-12). – 3. Isten „böjtöt” kíván. A böjt elengedés, mértékletesség, lemondás egy tobzódó világban is; „ezek” pedig főhelyeken lakomáznak, díszelegnek, szerepelnek, és saját dicsőségükkel mindent beárnyékolnak (6). - Boldog az olyan ember, aki előbb kiálthat fel az Úrhoz, hogy „jaj, nekem, Uram, könyörülj”; mint ahogy már az Úr kiáltja rá, hogy „jaj” neked!

Dániel 6,2-18

478. dicséret

* A teljes magyarázat:

Miért „jaj” nekünk? Sokan szólnak az Úrról, helyesen, „szakszerűen”, szépen; tehát amit mondanak, és ahogy mondják, az rendben van. De ilyenek a farizeusok is, mert jót mondanak, és jól mondják, de az mégsem kedves az Istennek, mert életük ellene mond szavaiknak (1-3). A legnagyobb baj azonban nem is ez a farizeusi hiteltelenség, hanem az, hogy „ezek” Istent emelgetve is pont az isteni szándék ellenkezőjét képviselik.

– 1. Isten feloldoz, terhektől szabadít meg; „ezek” pedig elhordozhatatlan terheket tesznek az emberekre (4). Igen, sokan tapasztaljuk ezt, amikor nem fellélegzünk egy gyülekezetben, hanem még jobban megdermed az életünk, pont ott, ahol pedig a megkönnyebbülést és a felüdülést várnánk. Tudjuk, hogy Jézus Krisztus követése nem egy kellemes utazás, de az Ő „igája” csak gyönyörűséges és könnyű lehet (Máté 11,30).

– 2.  Isten alázatot kíván; pontosabban fogalmazva azt, hogy ne akarjunk minden áron kitűnni az emberek között (5), hanem merjünk szolgálni, utolsónak lenni, alul maradni; „ezeknek” pedig még az Isten ügye, a legszentebb ügy is csak arra való, hogy saját magukat „megvalósítsák”, előbbre tolják, még akár az Isten elé is. Magukat tartják mesternek, tanítónak, atyának, „ezek” mindent jobban tudnak; pedig csak az Úr az egyetlen Mester, Tanító és Atya (8-12).

– 3. Isten „böjtöt” kíván, amíg Jézus Krisztus vissza nem érkezik hozzánk, és teljessé nem teszi rajtunk a megváltást; aztán ha már velünk van a vőlegény, akkor nem kell böjtölni (Máté 9,15). A böjt ugyanis nem a végső valóság, hanem a végső előtti valóság. Most azonban ebben a „végső előttiben” vagyunk. A böjt elengedés, mértékletesség, lemondás egy tobzódó világban is; „ezek” pedig főhelyeken lakomáznak, díszelegnek, szerepelnek, és saját dicsőségükkel mindent beárnyékolnak, még a kegyességükkel is (6).

- „Jaj”, nekünk (13-36), sokszorosan „jaj”! Boldog az olyan ember, aki előbb kiálthat fel az Úrhoz, hogy „jaj, nekem, Uram, könyörülj”; mint ahogy már az Úr kiáltja rá, hogy „jaj” neked!

A szadduceusok művelt, gondolkodó embereknek vélték magukat, akik éppen ezért nem tartottak mindent összeegyeztethetőnek a hit és a gondolkodás terén (23). Ezért tagadták a feltámadást is. A gondolkodó ember fölényességével kérdezik Jézust a feltámadásról (24). Egy képtelen, kitalált történettel állnak elő, hogy elvi síkon vitatkozzanak. Az úgynevezett „sógorházasság” törvényére hivatkoznak. Volt hét testvér, akik sorban mind utód nélkül meghaltak, így ugyanazt az asszonyt vették feleségül. Akkor a mennyben kié lesz ez az asszony, akinek itt a földön hét férje is lehetett, mégpedig törvényesen? (24-28) Ebből látszik, hogy ha az értelem nem tud leborulni Jézus Krisztus hatalma előtt, akkor lehetetlen a hit. Mondjuk ki végre, hogy egy határon túl, az értelmünkkel felfoghatatlanok az Isten ajándékai, ezért itt csakis a kijelentésre támaszkodhatunk. A mennyei világot lehetetlen a földi világ valóságából meghatározni. Akinek látása csak a láthatókra terjed, az előtt képtelenség marad az örökkévalóság. Ezért hangsúlyozza Pál apostol, hogy hitben járunk, nem látásban (2Korinthus 5,7).

Dániel 5,8-6,1

Himnusz

* A teljes magyarázat:
- A Jézus-korabeli zsidóságban a mózesi törvény minden betűjéhez ragaszkodó farizeusok mellett a „felvilágosult” szadduceusok is jelen voltak. Ők művelt, gondolkodó embereknek vélték magukat, akik éppen ezért nem tartottak mindent összeegyeztethetőnek a hit és a gondolkodás terén (23). Ezért tagadták a feltámadást is. A gondolkodó ember fölényességével kérdezik Jézust a feltámadásról (24).
- Egy képtelen, kitalált történettel állnak elő, hogy elvi síkon vitatkozzanak. Az úgynevezett „sógorházasság” törvényére hivatkoznak. Volt hét testvér, akik sorban mind utód nélkül meghaltak, így ugyanazt az asszonyt vették feleségül. Akkor a mennyben kié lesz ez az asszony, akinek itt a földön hét férje is lehetett, mégpedig törvényesen? (24-28)
- Ebből látszik, hogy ha az értelem nem tud leborulni Jézus Krisztus hatalma előtt, akkor lehetetlen a hit. Mondjuk ki végre, hogy egy határon túl, az értelmünkkel felfoghatatlanok az Isten ajándékai, ezért itt csakis a kijelentésre támaszkodhatunk. A mennyei világot lehetetlen a földi világ valóságából meghatározni. Akinek látása csak a láthatókra terjed, az előtt képtelenség marad az örökkévalóság. Ezért hangsúlyozza Pál apostol, hogy hitben járunk, nem látásban (2Korinthus 5,7).
- A hit természete, hogy a lényegi dolgokban ráhagyatkozik Isten kijelentésére; legfeljebb Isten kijelentésének egyre helyesebb megértésén elmélkedhet, de nem magán a kijelentésen. Egy határon túl sem az értelmünkkel, sem az érzelmeinkkel; sem az ésszel, sem a szívvel nem ragadhatók meg Isten kincsei. Pont a fordítottjáról van szó, miszerint Isten Szentlelke ragad meg bennünket, hogy ráhagyatkozzunk arra, amit nem láttunk, de hallunk.
- Jézus Krisztus válasza megdöbbentő, hiszen mindenki tévelyeg, aki nem ismeri Isten kijelentését, és nem ismeri Isten hatalmát; azt a hatalmat, amivel Isten ezt a kijelentést befogadhatóvá teszi számunkra (29). A Szentlélek munkája ez: befogadhatóvá lesz, ami felfoghatatlan. A Szentlélek hatalma nélkül azonban marad a tévelygés, az okoskodás, öncélú elmélkedések, érdekvezérelt harcok, halálos ütközetek sorozata; egészen a kipusztulásig.
- Ami pedig a földi házasságra vonatkozik, az örök életre nézve, arról itt csak annyit tudunk meg, hogy a mennyei világ egészen más rendű, mint az itteni világ (30). Ezért a szadduceusok kérdésének nincs értelme. Ugyanakkor azt is vegyük észre, hogy Jézus válasza hangsúlyozza, hogy Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké (32). Tehát mégiscsak kimondhatjuk azt, hogy aki ebben a világban, Isten akaratából a legfontosabbá lett számomra, akivel egész életemet hűségben leéltem, az odaát sem lehet közömbös számomra. Így a hűség még kiemeltebb szerepet nyer. Ennél tovább azonban nem mehetünk, mert az már csak hiábavaló okoskodás lenne: mi lesz az elváltakkal, mi lesz a más kultúrákban élőkkel…? Ezek már nem ránk tartoznak, de rájuk is érvényes, hogy Isten az élet Istene.

A példázat vége egy megrendítő figyelmeztetéssel zárul. Nemcsak azoknak szól ez a történet, akik nem fogadták el a hívást. Vannak olyanok is, akik már eleve odatelepedtek az asztalhoz, és onnan lesznek kihajítva (11-14). Nem lehet illetlen ruhában, disznó vicceket mesélve terpeszkedni a kegyelem asztalánál. A kegyelem nem érdem, de méltóvá tisztít. Nemcsak koszos ruháról van szó, hanem arról, hogy nem odavaló, nem „menyegzői” a ruhánk: tisztának látszunk, de nem vagyunk azok. Még a magunk érdemeit sorolgatjuk és nem Krisztus kegyelmét ragadtuk meg. Hétköznapi, profán, emberi dolgaink is megszentelődnek az Isten közelében; vagyis azoknak nem mindegyikét kell megtagadnunk, hozhatjuk, megmoshatjuk jó részüket a Krisztus vérében; miközben másik részükkel határozottan szakítanunk kell.

Dániel 5,1-7

37. zsoltár

* A teljes magyarázat:

Isten országa öröm, bőség, asztalközösség, lakodalom. Isten azt akarja, hogy életünk kiteljesedésében vigadozzunk előtte. Boldog az, aki ennek a menyegzőnek a vendége, királyi és örök vendégség ez (2).

– 1. A hívogató királyi szolgák mindazok, akik Isten Igéjét valamilyen formában is hirdették és hirdetik: „Jöjjetek, íme, minden készen van!” De jó hallani, meghallani, továbbadni ezt a hívást; egy olyan világban, ahol soha semmi nincs igazán készen. Az Úrnál készen vannak a „dolgok” (3-4).

– 2. Döbbenetes, hogy noha évszázadok óta hallatszik a hívás, mégis sok a közömbös, kifogásokkal kimentést kérő, sőt ellenséges fogadtatás is. Nekünk minden egyéb dolgunk fontosabb, mint az üdvösségünk (5-6). Ma már nevetséges is egy ilyen felvetés: „üdvösség”, mi az? Pedig vegyük komolyan a példázat ide vonatkozó versét, miszerint aki nem fogadja a hívást, aki kívül marad a menyegzőn, az nem talál életet, csak pusztulást (7). Hallani, meghallani, megindulni, megérkezni; - mindez kegyelmi állapot.

– 3. Ugyanakkor Isten már mindeneknek előtte gondoskodott arról, hogy lakodalmas háza nem marad üresen, hanem megtelik, sokan lesznek ott, nem csak az általunk gondolt „hivatalosak” közül, hanem Isten határtalan szeretete okán sokfelől. Akik ugyanis választottak (fiak, gyermekek), azok jönnek mindenfelől, azok hallják a hívást, akár hivatalos, akár még nem látszik annak (8). Isten nem emberi mérték szerint válogat (9-10).

– 4. A példázat vége egy megrendítő figyelmeztetéssel zárul. Nemcsak azoknak szól ez a történet, akik nem fogadták el a hívást. Vannak olyanok is, akik már eleve odatelepedtek az asztalhoz, és onnan lesznek kihajítva (11-14). Nem lehet illetlen ruhában, disznó vicceket mesélve terpeszkedni a kegyelem asztalánál. A kegyelem nem érdem, de méltóvá tisztít. Nemcsak koszos ruháról van szó, hanem arról, hogy nem odavaló, nem „menyegzői” a ruhánk: tisztának látszunk, de nem vagyunk azok. Még a magunk érdemeit sorolgatjuk és nem Krisztus kegyelmét ragadtuk meg. Hétköznapi, profán, emberi dolgaink is megszentelődnek az Isten közelében; vagyis azoknak nem mindegyikét kell megtagadnunk, hozhatjuk, megmoshatjuk jó részüket a Krisztus vérében; miközben másik részükkel határozottan szakítanunk kell.

– 1. Van olyan ember, aki úgy tesz, mintha tisztességes, engedelmes, istenfélő valaki lenne; - de amikor eljön a hitvallás döntő pillanata, akkor kiderül minden. – 2. A másik embertípus az adott pillanatban nemet mond Isten szavára, vonakodik, „nincs kedvem” hozzá; de amikor kell, akkor mégis ő az, aki cselekszik (30). Sokszor a világ fiai megszégyenítik ebben a hívőket. A bűnösök és paráznák megelőznek bennünket az Isten országában, - hangsúlyozta Jézus (31). – 3. Az élő hit mindig szolgáló, alázatos, nem harsány a dolgos hétköznapok idején; de a nyomorúságos időszakokban kiemelkedik, hiszen a jóléti hithősök mind kidőlnek mellőle. Ezek Isten igazi népe: van közöttük bőven „hivatalos” is, vagyis ne tömjük tele a mennyek országát csak egykori vámszedőkkel és paráznákkal, miközben a hit kockázatát felvállaló, sokszor bukdácsoló „hivatalosakra” gyanakodva nézünk. Erősíts meg Urunk, a döntő időkre, hogy a Te akaratodba kapaszkodva, Tebenned maradjunk, Téged hirdethessünk!

Dániel 4,15-34

138. zsoltár

* A teljes magyarázat:

Mi a véleményetek erről? – kérdezi Jézus (28).

– 1. Van olyan ember, aki úgy tesz, mintha tisztességes, engedelmes, istenfélő valaki lenne; - de amikor eljön a hitvallás döntő pillanata, és tovább már nem lehet színészkedni, akkor kiderül minden. Az Ige nyelvére lefordítva mindezt: ő az, aki azt mondja, hogy megyek Uram, követlek Uram, de a minősített alkalommal nem megy (28-29). Nagyon leegyszerűsítve a problémát, a klasszikus magyarázatok itt hozzáteszik, hogy ezek Jézus korában a farizeusok voltak, akik igeneltek, de képmutató módon mégsem úgy cselekedtek, a hitvallás idején pedig elfutottak.

– 2. A másik embertípus az adott pillanatban nemet mond, vonakodik, „nincs kedvem” hozzá; de amikor kell, akkor mégis ő az, aki cselekszik (30). Sokszor a világ fiai megszégyenítik ebben a hívőket. A bűnösök és paráznák megelőznek bennünket az Isten országában, - hangsúlyozta többször Jézus (31). A döntő időben, amikor eljött Jézus, ezek ismerték fel igazán, hogy kicsoda Ő valójában; ezek kértek Őtőle segítséget, vezetését, szabadulást, gyógyulást; nem pedig a kor hivatalos, vallásos emberei (32).

– 3. Igen, ez akkor így volt; persze ma is tapasztalhatunk hasonlót, miszerint nem bízhatja el magát az, aki úgy gondolja, hogy ő már hisz, mert mindig a nehéz pillanatok adnak lehetőséget arra, hogy megvalljuk hitünket, illetve ilyenkor derül ki, hogy kik is vagyunk valójában. Az élő hit mindig szolgáló, alázatos, nem harsány a dolgos hétköznapok idején; de a nyomorúságos időszakokban kiemelkedik, csakis azért, mert a jóléti hithősök mind kidőlnek mellőle. Ezek Isten igazi népe: van közöttük bőven „hivatalos” is, vagyis ne tömjük tele a mennyek országát csak egykori vámszedőkkel és paráznákkal, miközben a hit kockázatát felvállaló, sokszor bukdácsoló „hivatalosakra” gyanakodva nézünk.

Erősíts meg Urunk, a döntő időkre, hogy a Te akaratodba kapaszkodva, Tebenned maradjunk, Téged hirdethessünk!

A legtöbb ember számára az élet célja az élet; az, hogy éljenek minél kevesebb kockázattal és erőfeszítéssel, örömökben, veszedelmek nélkül, és a többieket befogjam az én életem szolgálatába. Az uralkodó élet az emberek ideálja. Minél többek fölött uralkodni, akik szolgáljanak, irigyeljenek, tapsoljanak nekem. – Virágvasárnap Jézus elindult a kereszt felé. Ezzel Jézus itt egészen más tanítást ad: az élet célja a halál, pontosabban fogalmazva, a meghalás és a feltámadás. Jézus Krisztus szerint az élet célja az, hogy az alacsonyabb rendű életet halálba adjuk, hogy aztán magasabb rendű életre támadjunk fel. Jézus Krisztus erre az életre váltott meg bennünket. – Jézus Krisztus ezen az úton már előttünk járt, meghalt és feltámadott, tehát nekünk nincs mitől félni. Isten nem engedi, hogy az Ő Szentje rothadást lásson (Zsoltárok 16,8-11). Nyugodtan bízzuk Istenre, hogy mi lesz velünk, ha mindig csak áldozunk, és szelíd szeretettel másokért élünk, folyton csak az alul-maradást, a „halált” választva.

Dániel 4,1-14

36. zsoltár

* A teljes magyarázat:
„Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Lelkemmel.” (Zakariás 4,6)
– 1. Isten olyan királyt küldött, aki a valóságos segítség egyetlen módját nem az erőben és a hatalomban, hanem a szelíd szeretetben látja. A virágvasárnapi sokaság tagjai, noha nem tudatosul bennük, mégis kérik ezt a segítséget, hiszen az ünnepi kiáltás hozsánnája ezt jelenti: Uram, segíts (Zsoltárok 118,26). Minden „hangoskodásunk”, legyen az dorbézolás, vagy vádaskodó panasz, valójában az Úr után kiált „hozsannát”.
– 2. A szelídség külső jegye volt a szamár, miközben az uralkodásra és harcra született arab törzsek lovakon ültek. A szamár az egyszerű állapot kifejezője, ha méghozzá a szamár nőstény és vemhes, akkor különösképpen, hiszen vemhes állatot csak az fogott be, akinek nincs több.
– 3. Felsorolhatnánk itt a megszokott üzeneteket: a szamár megszerzése szertartásos és csodálatos, mert az Isten mindent előre és szépen elintézett (1-3); mindebben a próféta ígérete teljesedett be (Zakariás 9,9), miszerint az eljövendő Messiás-király szegényen és alázatosan jön népe közé, mert Ő szenvedő szolga, nem pedig diadalmenetben pompázó úr (4-5). Hangsúlyozhatnánk azt is, hogy a szamárcsikóra az Úrnak van szüksége (3), nekünk pedig engedelmes szívre és alázatra lenne szükségünk (6), amely életünk egyetlen megoldása lehetne. Ennek ellenére mi csak az erőben és hatalomban bízunk. Persze tegyük hozzá, hogy a bűn rontotta világ nem ért másból, csak az erőből és a hatalomból; csak így tartható meg valamiféle rend. Ez az erő és hatalom azonban mindig pusztító. Más evangélisták hangsúlyozzák azt is, hogy ezen a szamáron még soha senki sem ült, tehát mint szent célra fenntartott állatról beszélhetünk. Jézus engedi az ünneplést, ami majdnem karikatúrája az akkori diadalmeneteknek (7-9). Az ünneplők közül sokan úgy kiáltoznak, hogy azt sem tudják, miről van szó (10-11).
– 4. Most a hagyományos üzeneteken túl, emeljük ki azt a gondolatot, hogy Jézus nem sodródott az eseményekkel, hanem, Istennek engedelmeskedve igazgatta életét, és így haladt a kereszt felé. Itt merül fel a kérdés, hogy mi a célja az életnek? Nem sokan töprengenek ezen manapság. A legtöbb ember számára az élet célja az élet; az, hogy éljenek minél kevesebb kockázattal és erőfeszítéssel, örömökben, veszedelmek nélkül. Azért élek, hogy biztosítsam az életemet, minél kellemesebbé tegyem azt, és a többieket befogjam az én életem szolgálatába. Az uralkodó élet az emberek ideálja. Minél többek fölött uralkodni, akik szolgáljanak, irigyeljenek, tapsoljanak nekem.
– 5. Ezzel szemben Jézus egészen más tanítást ad: az élet célja a halál, pontosabban fogalmazva, a meghalás és a feltámadás. Jézus Krisztus szerint az élet célja az, hogy az alacsonyabb rendű életet halálba adjuk, hogy aztán magasabb rendű életre támadjunk fel. Jézus Krisztus erre az életre váltott meg bennünket. Az Ő követésében haladva, az életünk egy bizonyos nyersanyag, amiből az Úr erejével ki kell formálnunk valami értelmeset. Ezért nem lehet végső cél a magam vegetálását, egzisztálását körülbástyázni. Tehát Jézus követésében odaadom az életemet, felvállalom az alázat és a szeretet kockázatát, a már megnyert üdvösség bizonyosságában a szenvedést és a halált is. - Hiszen Jézus Krisztus ezen az úton már előttünk járt, meghalt és feltámadott, tehát nekünk nincs mitől félni. Isten nem engedi, hogy az Ő Szentje rothadást lásson (Zsoltárok 16,8-11). Nyugodtan bízzuk Istenre, hogy mi lesz velünk, ha mindig csak áldozunk, és szelíd szeretettel másokért élünk, folyton csak az alul-maradást, a „halált” választva. Erőt ad az a bizonyosság, hogy Isten nem engedi, hogy életünk rothadást lásson, mert valójában az rothad, aki nagyon akar élni. Aki örökké menti az életét, az már nem él.

Egy édesanya odamegy Jézushoz, leborul előtte és azt kéri, hogy fiai a mennyek országában jobb és bal keze felől ülhessenek. Ez az édesanya Jézus két tanítványának, a testvérpár Jakabnak és Jánosnak édesanyja volt. Félreértjük az anya kérését, ha ezt valamiféle gyarló nagyravágyásnak gondoljuk, amiből persze van bennünk bőven, még az újjászületett keresztyénekben is. Itt ez az édesanya azonban valójában azt kéri, hogy két fiúgyermeke ott lehessen Jézus Krisztus közelében, az Isten országában, az üdvösség maradéktalan örömében. Ez a legszentebb anyai indulat, ami létezhet a földön, és ami kiveszett sok-sok anyai és szülői szívből, akik ugyan mindent megadnak gyermekeiknek, de éppen a legfontosabbról, a krisztusi táplálékról feledkeznek el; arról, hogy gyermekeiket az üdvösség forrásához vezessék. Az üdvösség Isten ajándéka, de életünk legfontosabb szolgálata csakis ez lehet: Jézus Krisztust hirdetni a gyermekinknek, és eléjük élni az Urat, majd folyamatosan imádkozni értük (20-21).*

Dániel 3,26-33

16. zsoltár

* Ez az igeszakasz ugyanakkor azt is üzeni nekünk, hogy noha ebben a világban a szüleink felelősek a hitünkért, az üdvösség mégis teljességében Isten ajándéka. Az üdvösség külső jele ebben a világban próbatételek és szenvedések sorozata: Jézus követőinek nem mentesülhetnek Uruk szenvedéseitől. Ez akkor is igaz, ha teológiai értelemben összehasonlíthatatlanul más Jézus Krisztus megváltó szenvedése és a mi hűségből fakadó szenvedésünk. Ki kell azonban mondani, minden érzelmi és "happy" keresztyénség ellenében, hogy ebben a világban a Jézus Krisztus ügye iránti hűség csak önmegtagadás, kereszthordozás, szenvedések, lemondások árán élhető meg (22-23).
- Amikor Jézus Krisztus visszautasítja az anyát, akkor nem a kérését utasítja vissza, hanem azt hangsúlyozza, hogy nem a mi dolgunk kiosztani a mennyország helyjegyeit, még ott is valami rangsort felállítva; de bizonyosak lehetünk abban, hogy akiknek az Atya elkészítette a helyet, azok ott lesznek (23). Az üdvösség utáni vágyakozás is jele annak, hogy Isten Lelke munkál bennünk, és végre kezdünk különbséget tenni lényeges és lényegtelen dolgok között, mígnem felragyog szívünkben az üdvbizonyosság, még a gyermekeinkkel kapcsolatban is. Ez a bizonyosság erőt ad sokféle szenvedés elhordozásához, miközben az Úr nem terhel bennünket erőnk felett.
- Mindezek ismeretében elfogadhatjuk Jézus végső válaszát, miszerint vannak olyan témák, amelyekkel nem hencegünk, amelyekben nincs verseny, hiszen ami eleve a miénk, az nem lehet sem vita, sem verseny, sem gőg, sem bizonytalanság, sem irigység tárgya. Jakab és János édesanyjának kérése tehát nagyon fontos, értékelendő kérés; de mégis a többiek haragját váltotta ki (24). Ez persze a többi tanítványt is minősíti. Mégis tanuljuk meg ebből, hogy nincs kegyességi verseny, hívők versenye, márpedig gyakran szervezünk ilyeneket. Egy lehetőség van, aki „nagy” akar lenni, vagyis akinek üdvössége van, az szeretetben és csendben szolgál (25-28). Sajnos, azt is kimondhatjuk, hogy kevés a csendben, szeretetben szolgáló keresztyén közöttünk, annál több a harsány. Nincs valami baj az üdvbizonyosságunkkal?

A példázat vége döbbenetes. – 1. Minden elhívott egyformán részesül a kegyelemben. Ott nem lesz olyan, hogy valaki tolókocsiban nyomorog, más valaki pedig közvetlenül mellette látható csúcsokat dönget. Arról nem is beszélve, hogy ezek a külső szempontok ott már nem számítanak. – 2. Tehát minden elhívott egyformán részesül a kegyelemben. Döbbenetes az is, hogy ezen a többet dolgozók felháborodtak, ahelyett, hogy örültek volna mások egy dénárjának, azaz üdvösségének is (11-13). – 3. Innen, ebből a világból még döbbenetesebb elfogadni azt, hogy amilyen előjogokat élveztek itt sokan, azok ott eltűnnek; - nem valami egyenlőségben, hanem az Isten kegyelmének örömében. – 4. Isten úgy igazságos, hogy kegyelmes. Mi úgy vagyunk igazságosak, hogy megbüntetnénk a szerintünk bűnösöket, mert ugye, mi jók vagyunk. Isten azonban kimondja, hogy a mi szemünk azért gonosz, mert Ő jó (15). Nem üdvösséges jel, ha valaki a másik üdvösségének nem tud örülni. 

Dániel 3,1-25

121. zsoltár

* Az Úr a „Gazda”, mi a munkások vagyunk, akiket elhívott. Ez azt jelenti, hogy Ő ránk akar bízni valamit, ami másokat tápláló gyümölcsöt terem, és amit nem öncélúan, nem a saját üdvösségünkért teszünk, hanem az Úr dicsőségéért.
– A „Gazda” sokféle módon és időben szólít meg, ahogy a szolgák is különböző napszakokban kapták a hívást a szőlőbe. Ahány ember, annyiféle módon és időben valósul meg ez az elhívás. Még az utolsó órában is hív. Az Ő szava mindig kegyelem számunkra. Nem Őneki van szüksége ránk; sok, vagy kevés munkánkra; hanem fordítva, nekünk van szükségünk Őrá.
– A példázatból az is kiderül, hogy az engedelmes, hűséges munkának jutalma lesz. Az is jutalom, hogy jó volt szolgálni az Urat, minden kín ellenére, mert ez értelmet adott az életünknek, meghívott az Úrhoz másokat, miközben nem a jutalomért tettük, hanem azzal az üdvbizonyossággal, hogy a „Gazda” az egy dénárt megígérte, és ez elég. Amit Ő ígért, az a legtöbb, az nem mennyiségi kérdés.

Ez a példázat erről szól. Embernek lehetetlen „kitermelni, kigazdálkodni, kiügyeskedni, kiérdemelni” az üdvösséget. Lehetetlenebb, mint az, hogy a teve átférjen a tű fokán. Saját erőnkből alkalmatlanok vagyunk arra, hogy a mennyek országának tagjai legyünk. Ebben az állapotunkban azt az országot is tönkretennénk. Saját erőnkből a parancsolatokat csak betű szerint tartjuk meg, vagyis látványosan, de nem valóságosan; hiszen szeretetről beszélünk, meg Istent emlegetjük, miközben ölni tudnánk (17-20). –  A legnagyobb akadály azonban a vagyon, ami mindazt jelenti, amihez jobban ragaszkodunk, mint az Úr ígéreteihez, és aminek birtoklásáért minden parancsolatot, - amíg lehet, ügyes színészkedéssel - megszegünk. A vagyon, valójában „bálvány”, amelyekből a legkisebbet sem tudjuk elengedni, feladni, és amelyekről így ír József Attila, Luther énekére utalva: „hírnév, nő, család, jószág, test, világ”. Ezek közül is a legnagyobb „bálvány” a konkrét evilági, anyagi gazdagság. Ezt mondjuk ki, hiszen a modern nyugati társadalmakban látjuk, hogy a még több és több haszonért, és annak konvertálható változataiért mindent beáldozunk, semmi sem számít (21-22). – Ezek után micsoda örömhírként szólal meg a tanítványok kérdésére Jézus kijelentése: „Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges” (26).

Dániel 2,24-49

93. zsoltár

* A teljes magyarázat:
Milyen áldott ez a vágyakozás, amely felébred, a Szentlélek által, ebben a fiatalemberben, aki az „üdvösségre”, az Isten közelségére, az ebből fakadó maradéktalan jóra kérdez rá. Gondoljunk csak bele, hány fiatalnak legfőbb szíve vágya az a „jó”, amit egyedül az Úr adhat? Hány embert foglalkoztat itt az örök élet, amiért jót szeretne tenni, jobbá szeretne válni, már itt ebben a világban? Ez egy szent vágy, ne becsüljük le az ifjú kérdését, hanem inkább értékeljük, hogy őt foglalkoztatja az örök élet (16-17).
– 1. Jézus Krisztus fokozatosan akarja rávezetni ezt a fiatalembert az örök életről való helyes gondolkodásra. Ezért kérdez rá a parancsolatok megtartására, vagy éppen saját gazdagságára, hogy ráébredjen fogyatékosságaira, és arra, hogy az üdvösség mindenestől ajándék, Isten kegyelmi ajándéka, ezért senki sem dicsekedhet (Efezus 2,8-9). Ha az ifjú előtt nem is, de legalább a tanítványok előtt felragyog ez az evangélium (23-26).
– 2. Ez a példázat erről szól. Embernek lehetetlen „kitermelni, kigazdálkodni, kiügyeskedni, kiérdemelni” az üdvösséget. Lehetetlenebb, mint az, hogy a teve átférjen a tű fokán. Saját erőnkből alkalmatlanok vagyunk arra, hogy a mennyek országának tagjai legyünk. Ebben az állapotunkban azt az országot is tönkretennénk. Saját erőnkből a parancsolatokat csak betű szerint tartjuk meg, vagyis látványosan, de nem valóságosan; hiszen szeretetről beszélünk, meg Istent emlegetjük, miközben ölni tudnánk (17-20).
– 3. A legnagyobb akadály azonban a vagyon, ami mindazt jelenti, amihez jobban ragaszkodunk, mint az Úr ígéreteihez, és aminek birtoklásáért minden parancsolatot, - amíg lehet, ügyes színészkedéssel - megszegünk. A vagyon, valójában „bálvány”, amelyekből a legkisebbet sem tudjuk elengedni, feladni, és amelyekről így ír József Attila, Luther énekére utalva: „hírnév, nő, család, jószág, test, világ”. Ezek közül is a legnagyobb „bálvány” a konkrét evilági, anyagi gazdagság. Ezt mondjuk ki, hiszen a modern nyugati társadalmakban látjuk, hogy a még több és több haszonért, és annak konvertálható változataiért mindent beáldozunk, semmi sem számít (21-22).
– 4. Ezek után micsoda örömhírként szólal meg a tanítványok kérdésére Jézus kijelentése: „Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges” (26). Nem az a legnagyobb baj, hogy az ifjú többre értékelte a maga kegyességét a valóságosnál (20). Nem is az itt a fő baj, hogy ez az ifjú nem tudta elengedni azt, ami ide kötötte (22); - hanem a legnagyobb baj az, hogy szomorúan odébbállva, nem vette észre, hogy van kegyelem, megváltás. Saját erőnkből nem jutunk üdvösségre, annyi minden ide köt bennünket; de ingyen könyörül az Isten, és érdemtelenül is örök életet ad. Ezt belátva az „elengedés” is könnyebb, a „bűnös rendszerekben” már nem is tud létezni többé a megtért ember; de mégsem ettől „az elengedéstől” függ az üdvösség.

Jézus Krisztus a házasság kérdését odahelyezi az Isten Igéjének világosságába. Isten szándéka egyértelmű: a házasság egy férfi és egy nő egy életre szóló szövetsége (4-6), hiszen ketten egy testté lesznek (1Mózes 2,24). – 1. Jézus ezzel messze saját korán túl haladt, mert egy férfijogú társadalomban védte a nő biztonságát, miközben eleve kizárta a többnejűséget, a válást (7-9). – 2. Amikor ezt a szigorúságot hallották a tanítványok, őszinte bűnvallás fakadt fel belőlük: akkor nem jó megházasodni, mert alig van, aki mindezt képes betartani (10). Az ember szíve parázna. – 3. A hűség Isten ajándéka, az újjászületés következménye: a házasságban és az élet minden területén. Saját erőnkből csak hűtlenek lehetünk, Isten azonban nem engedi, hogy pillanatnyi örömökért, a jelenért beáldozzuk a jövőt és mindent. Isten erőt ad, tudatos megszentelődő akarásunkhoz, amely a hűségre törekszik, minden áron (12). Akinek van füle, hallja (11), még akkor is, ha tudjuk, a probléma még ennél is árnyaltabb, mert a férfi és nő kapcsolata minden kultúrában képmutatással terhelt.

Dániel 2,1-23

75. zsoltár

* A teljes magyarázat.
Jézus Krisztus a házasság kérdését odahelyezi az Isten Igéjének világosságába, Isten eredeti, teremtői szándékának mércéjéhez, hiszen Isten szándéka mindenben az ember javát szolgálja. Isten szándéka egyértelmű: a házasság egy férfi és egy nő egy életre szóló szövetsége (4-6), hiszen ketten egy testté lesznek (1Mózes 2,24). – 1. Jézus ezzel Isten szándékát képviselte, ugyanakkor messze saját korán túl haladt, hiszen ezzel a kijelentéssel egy férfijogú társadalomban védte a nő biztonságát, miközben eleve kizárta a többnejűséget, még abban a formában is, hogy a mózesi törvényre hivatkozva, egy férfi bármilyen okból is elbocsássa feleségét (7-9). A paráznaság esetén való elbocsátás lehetősége is csak a nagyon kései kéziratokban olvasható, tehát valószínűleg Jézus még ebben az esetben sem engedte a válást (5Mózes 24,1).
– 2. Amikor ezt a szigorúságot hallották a tanítványok, őszinte bűnvallás fakadt fel belőlük: akkor nem jó megházasodni, mert alig van, aki ezt képes betartani (10). A farizeusok kérdése is erre utal, amikor a házassági elbocsátás „bulváros” témája mentén szólítják meg Jézust. Az ember szíve parázna, a férfié és a nőé egyaránt, a kapcsolatukat illetően is, és az élet más területén is. Az ember bűnének leginkább tetten érhető formája a paráznaság, a hűtlenség. Bizonyos korokban és kultúrákban a férfiak érvényesíthették ezt a vágyukat, vagy a felszínen úgy kezelik ezt a kérdést, hogy a nőket teljesen elfedik, hogy a férfiszem és szív ne essen határtalanul kísértésbe. Isten Igéje rámutat szívünk keménységére, rámutat parázna lelkünkre; rámutat arra, hogy már Mózes törvénye is a nőt védte, a kialakult, méltatlan helyzetben; ugyanakkor a modern társadalmakban bőven kiderül, hogy a nőt sem kell félteni, mert ha teheti, nem különb a paráznaság terén a férfinál.
– 3. A hűség Isten ajándéka, az újjászületés következménye: a házasságban és az élet minden területén. Saját erőnkből csak hűtlenek lehetünk, Isten azonban nem engedi, hogy pillanatnyi örömökért, a jelenért beáldozzuk a jövőt és mindent. Isten erőt ad, tudatos megszentelődő akarásunkhoz, amely a hűségre törekszik, minden áron (12). Akinek van füle, hallja (11), még akkor is, ha tudjuk, a probléma még ennél is árnyaltabb, mert a férfi és nő kapcsolata minden kultúrában képmutatással terhelt.

Hányszor bocsássak meg? Hetvenszer hétszer, tehát mindig (22). Nem bocsát meg az Úr, ha mi nem bocsátunk meg. Neked elengedett az Úr minden tartozást, te meg nem engedsz egy jottányit sem; rendben van, de akkor neked is fizetned kell, kínkeservesen (34). Kegyelmi állapot, ha valaki tud „engedni”, elengedni (30). Ez az Uri imádság egyik fontos könyörgése is (Máté 6,12). Pontosabban fogalmazva: nincs kegyelem alatt az olyan ember, aki nem tud legalább az atyafiának, testvérének, legalább a hittestvérének, legalább a hozzá hasonlónak megbocsátani (21). Lám, még nem is kér sokat az Úr, ismerve gyarlóságainkat. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy elfelejtettem mindent, hanem éppen azt, hogy nem tudom elfelejteni a bántó eseményeket, amíg meg nem halok, vagy meg nem zavarodok; de ennek ellenére megbocsátok; sőt, végre túllépek azon, hogy a saját sérelmeimben dagonyázzak.

Dániel 1

26. zsoltár

* A teljes magyarázat:
Hányszor bocsássak meg? Hetvenszer hétszer, tehát mindig (22). Legalább a testvérek közösségében, az atyafiak között (21), ebben a szűkebb körben fontos lenne gyakorolni ezt a szinte lehetetlennek tűnő krisztusi elvárást.
– 1. A „Gazda” számadást tart a szolgái között (23). Az egyik szolga kifizethetetlen összeggel tartozott. A tízezer talentumot összes vagyonával és családjával együtt sem tudta volna, egész életében kifizetni (24-25). A szolga esedezésére a „Gazda” nem csupán türelemmel volt hozzá, az nem sokat segített volna rajta, hanem mindennél többet kapott, elengedte a tartozást. Kegyelmet kapott (26-27). Ilyen gazda egyedül csak az Isten.
– 2. Mi nem engedünk el semmit, türelmünk sincs, haladék sincs, hanem uzsorakamattal számolunk fel minden tartozást, pénzt, sérelmet. Erre utal az, ahogy a megszabadult szolga viselkedik azzal a szolgatársával, aki az egy százalékával tartozik neki, amivel ő tartozott az Urának: megragadta, fojtogatta és követelte azt, ami az övé, mégpedig azonnal: pénzt, elégtételt, tiszteletet (28-29. Amikor pedig az könyörgött, ahogy egykor ő is tette, akkor nem volt irgalom. Döbbenetes mondat: „De az nem engedett” (30). Nem engedünk a 21-ből, az igazunkból, a saját érdekeinkből, gyarló egyoldalú látásmódunkból; inkább vesszen mindenki és minden, de nem engedünk.
– 3. Ekkor közbelépett az Úr. Az előbb kegyelmesen, most ítéletesen tette ezt. Kegyelmének határa a jogos ítélete, vagyis haragja: amikor azt mondta, hogy elég volt, eddig és nem tovább.
– 4. Nem bocsát meg az Úr, ha mi nem bocsátunk meg. Neked elengedett az Úr minden tartozást, te meg nem engedsz egy jottányit sem; rendben van, de akkor neked is fizetned kell, kínkeservesen (34). Kegyelmi állapot, ha valaki tud elengedni. Ez az Uri imádság egyik fontos könyörgése is (Máté 6,12). Pontosabban fogalmazva: nincs kegyelem alatt az olyan ember, aki nem tud legalább az atyafiának, testvérének, legalább a hittestvérének, legalább a hozzá hasonlónak megbocsátani. Lám, még nem is kér sokat az Úr, ismerve gyarlóságainkat. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy elfelejtettem mindent, hanem éppen azt, hogy nem tudom elfelejteni a bántó eseményeket, amíg meg nem halok, vagy meg nem zavarodok, de ennek ellenére megbocsátok; sőt, végre túllépek azon, hogy a saját sérelmeimben dagonyázzak.

Örök emberi kérdés: ki a nagyobb a mennyek országában? Nem csak itt, hanem „odaát” is ez lenne a kérdés? Minden „verseny”, a hit és a „kegyesség” is verseny, itt is meg ott is? (1) - Jézus ezt az ó-emberi gondolatot eltörli. A mennyek országa az alázatosaké. Az a nagyobb ott, aki itt kisebb (3-4). A kisgyermek nem a tökéletesség, nem az ártatlanság példája, hanem az alázat szemléltetése, hiszen mindenben a szüleitől, főként az anyjától függ; kiszolgáltatott, és ez a tény magától értetődő számára, mert ebben a viszonyban ő csak elfogadó lehet (3-4). A példázat azt is jelzi, hogy szeretettel befogadni csak azt lehet, aki tudja magáról, hogy ő „kisgyermek”. Aki befogadja a másikat, az Jézus Krisztust fogadja be (5). A gőgös, erőszakos embert nem lehet befogadni, az csak az erő nyelvéből ért. Ezt érzékelteti a Jézus által használt szemléltető képe is, a kisgyermekről. Akit pedig még nem lehet befogadni, mert nem lett gyermekké, mert mindenhol csak uralkodni akar, mert nincs benne alázat, mert csak rombol, arról sem mondunk le; de leginkább csak könyörögni tudunk érte, hogy Isten kegyelme által összetörjön és gyermekké lehessen.*

J. siralmai 5,8-22

231. dicséret

* A kisgyermek a modern, jóléti társadalmakban már egyre nehezebben érthető kép, mert a gyermeknél jobban senki sem tudja zsarolni a szüleit, környezetét: kibírhatatlan természete hamar kiütközik; lásd a hisztiző, neveletlen, a reformpedagógia elvei szerint szabadságban tenyésző gyermekek példáját. Nem ezekre gondolt Jézus.

Jól értsük az Igét! Soha nem az a kérdés, hogy tudunk-e csodákat tenni, gyógyítani, hegyeket mozgatni (20-21), hiszen úgyis a halálra gyógyul meg mindenki, és minden itteni csoda csak időlegesen oldja meg a problémát, a hegyek is jól vannak ott, ahová az Úr teremtette őket. A kérdés mindig az, hogy Jézus Krisztus színe előtt leborulva meglátjuk-e a saját nyomorúságunkat, mint ez az apa, és az Ő mindenható, mindent jól intéző akaratára bízva Őtőle várunk mindent. Akkor történhetnek majd a csodák is, bennünk és általunk, az Úrban. Leborulva imádkozunk, böjtölünk: Jöjj Urunk, kapcsolj össze bennünket magaddal, mutass rá halálos határainkra és megszabadulva hadd legyünk a Te áldott, életet szolgáló követeiddé (21).

J. siralmai 5,1-7

379. dicséret

* Milyen nagyképű tud lenni az ember; - elkeserítő, ahogy előadjuk a mindentudót és a „mindenhatót”, bizonyos helyzetekben. Van egy csenevész, alacsony, formátlan fám, ahová időnként elzarándokolok imádkozni. Az tetszik benne, hogy nem formás, nem szép, nem óriás, szinte egymaga áll évtizedek óta, de hűséggel teszi a dolgát: tavasszal és ősszel is.

– 1. Vagyis vallom: Isten Lelke dolgozik abban az emberben, aki látja határait, korlátait, azt is, amit nem tud. Isten Lelke munkál abban, aki konkrét helyzetekben beismeri tehetetlenségét, nyomorúságát, és ezt megvallva az Úrnak, Őhozzá menekül. Itt ezt tették a kudarcot vallott tanítványok. Mi hogy vagyunk ezzel? Nézzük a történetet.

– 2. Amíg Jézus és a vele lévő három tanítvány fent voltak a megdicsőülés hegyén, addig a többi kilenc tanítvány csúfos kudarcot vallott, lent a völgyben. A tanítványok találkoztak az emberi nyomorúsággal, egy kétségbeesett apával és annak súlyosan beteg, talán epilepsziás fiával, akinek rendszeresen görcsbe rándul a teste és emiatt súlyosan szenved, esik-kel, kárt tesz magában, veszélyes másokra (14-15); - de a tanítványok, önmagukban, Jézus Krisztus nélkül teljesen tehetetlenek a nyomorúsággal szemben (16). A beteg fiú apja pedig „csak” a tanítványokat találja, Jézus nélkül. Őnélküle pedig nincs hit, nincs hatalom, nincs gyógyulás, nincs szabadulás. Tökéletes a diagnózis, amit Jézus mond az Őnélküle próbálkozó, erőlködő tanítványokra: hitetlenek, elfajultak, akiket alig lehet eltűrni, elviselni; akik minden „lényegi dolog” előtt tehetetlenül állnak (17-18).

– 3. De ezek a tanítványok legalább beismerték kudarcukat, ezért kérdezik Jézustól: mi miért nem tudtunk segíteni? (19). Ma, ennél súlyosabb a helyzet: nem is akarjuk látni, sem a magunk tehetetlenségét és nyomorúságát, sem a másét, sem a világét. Behunyjuk a szemünket, csak a szépeket, az okosakat, a sikereseket, a pozícióban lévőket látjuk; aki nincs pozícióban, aki kudarcot vallott, beteg lett, már nem számít, mintha nem is lenne. A tanítványok legalább látták tehetetlenségüket, rákérdeztek arra. Mi már csak magunkban bízunk, illetve bűnösen összefonódó, időleges emberi kapcsolatokban, és semmi egyéb nem számít, csak a ma, csak az „itteni több”. Ez súlyosabb betegség, mint az epilepszia.

– 4. Olyan ez, mint amit hosszú ideje átélek a modern virtuális technika korában. Tudjuk, hogy ma már az egész világ a képernyők előtt ül, és billentyűket nyomkodva dolgozik, amihez nélkülözhetetlen az internet kapcsolat is. Idehaza régóta küzdünk azzal, hogy nem jó az internet kapcsolatunk, gyenge a jel, ezért perceket kell várni egy továbblépésre; vagy egyáltalán nincs is kapcsolat, akadozik a munka. Szóltunk a szolgáltatónak, a rendszergazdának, az internethálózat kiépítőjének, bevizsgáltattuk a számítógépet: mindenki széttárta a kezét, minden rendben, olyan erős a jel, hogy kiugrik az ellenőrzést végző műszer mutatója; - minden rendben van, de továbbra sem tudok e-mailt küldeni, honlapot működtetni, nem tudok dolgozni. Ilyen a ma embere; ilyenek vagyunk, mi mai modern tanítványok: azt a látszatot keltjük, hogy minden rendben van, és semmi sem működik! Pedig „működő kapcsolat” nélkül nincs mozgás, ügyintézés, élet; mint ahogy mennyei kapcsolat nélkül végképp nincs „elintézett ügy és megoldott élet”.

– 5. Jól értsük az Igét! Soha nem az a kérdés, hogy tudunk-e csodákat tenni, gyógyítani, hegyeket mozgatni (20-21), hiszen úgyis a halálra gyógyul meg mindenki, és minden itteni csoda csak időlegesen oldja meg a problémát, a hegyek is jól vannak ott, ahová az Úr teremtette őket. A kérdés mindig az, hogy Jézus Krisztus színe előtt leborulva meglátjuk-e a saját nyomorúságunkat, mint ez az apa, és az Ő mindenható, mindent jól intéző akaratára bízva Őtőle várunk mindent. Akkor történhetnek majd a csodák is, bennünk és általunk, az Úrban.

= Leborulva imádkozunk, böjtölünk: Jöjj Urunk, kapcsolj össze bennünket magaddal, mutass rá halálos határainkra és megszabadulva hadd legyünk a Te áldott, életet szolgáló követeiddé (21).

Most csak erre a tagmondatra tudunk figyelni. „Őket külön” – olvassuk, Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, őket hárman külön. Miért pont őket hárman, hiszen ezek semmiben sem voltak különbek, kiemelkedőbbek a többieknél, mégis pont őket, hármukat vette maga mellé ekkor az Úr. A válasz csupán ennyi, nem több: ez az Isten mindenek-feletti, vitathatatlan hatalma, ez az Isten „szuverenitása”, amellyel mindent jól intéz. Éppen az a lényeg, hogy nem a világ szemében különbeket választotta ki az Isten (1Korinthus 1,26-31). Ítéletesen döbbenetes jel, ha valaki magát különbnek tartja a másiknál. Ne felejtsük el: a kiválasztás az üdvösségre vonatkozik, arra a legfőbb „jóra”, amiből itt „előízt” kapnak ezek hárman; nem pedig itteni „dicsőségre” (4). Sajnos, ezt a kettőt mi keresztyének is egybemossuk. Persze az üdvbizonyosság, már ebben a világban „különbbé” tesz bennünket másoknál, Krisztusi értelemben.* 

J. siralmai 4,12-22

57. zsoltár

* Tehát ezek hárman már a földi létben bizonyosságot nyertek.

– 1. Megnyílt előttük a mennyei világ. - Ott találkoztak azok közül néhánnyal (Mózessel és Illéssel), akik már az örök élet lakói voltak, rájuk ismertek, viszontlátták őket. A mennyi világ konkrét valóság, a Krisztusban.

– 2. Közben kétséget kizáróan feltárult nekik Jézus Krisztus személyének titka: Ő az Isten szeretetett Fia (5), akiről Igét hirdetett ott az Atya, és akinek arca „elváltozott” (2-3).

– 3. Közben a tanítványok is „elváltoztak” Jézus Krisztus közelében, mint amikor széppé leszünk, megtisztulunk, ha megérint bennünket az Úr, Igéjével és bármi mással, ami mennyeien „igaz” (2-3).

– 4. Ezek hárman megtapasztalták már a földi életben, ezen a hegyen a mennyei jót. Az örök élet, sokkal inkább jobb mindennél (Filippi 1,23). Életünk „csúcsélményét” az Úrral élhetjük át mi is, már itt, ebben a világban. Minden más „csúcsélmény” halálos zuhanással jár, vagy megfagyással, ebben a rideg világban, mint ahogy a föld legmagasabb hegyét ostromolják sokan és közben ott fagynak meg. Ez a mennyei „jó” azonban annyira jó, hogy a tanítványok nem is akarnak visszamenni a mindennapokba (4). Ez a jó maradéktalanul jó.

– 5. Mégis, vissza kell menni a többiekhez. Nem azért választotta ki őket az Úr, hogy élvezzék a saját üdvösségüket, hanem azért, hogy visszamenjenek a többiekért, már félelem nélkül, csak Jézust látva egyedül a szolgálatban és az életküzdelmekben (6-8). Keljünk fel, ne féljünk, tegyük hitvalló, bátor szeretettel a dolgunkat ebben a világban úgy, mint akik a tekintetüket feljebb emelik és valójában mindenkor, mindenkiben „csak Jézust látják egyedül” (8). Mi tehát abban lehetünk különbek másoknál, hogy minden nyomorúságunk ellenére is széppé, tisztává leszünk az Úrban; és tudunk a másikért is élni; de nem valami hamis, általános emberszeretetben, hanem a ránk bízott örökséget képviselve, azt soha nem feladva.

Keresztre feszített, görcsbe rándult keresztyéneket fényképeznek a modern technika eszközeivel a gyilkosaik, tömegesen, mi meg nézzük az interneten, miközben ezt a „szenvedéstörténetet” senki nem vállalja fel, hogy valóságos megdöbbenés, imádság és mentő szeretettel teli cselekvés legyen belőle. Erről nem beszélünk! Testvéreink meghalnak a hitükért, mi pedig nem langymelegek, hanem hűtlen árulók vagyunk, mindenki, aki a keresztség külső jegyében részesült. De éppen ezért elevenünkbe hasít Jézus Krisztus kérdése: „Hát ti kinek mondatok engem?” Nem arról van szó, hogy mások kinek mondják Őt (13-14), hanem mi, akik az Ő nevére kereszteltettünk meg. A kérdés elől nem lehet kitérni. A keresztség külső jegye, pecsét, a számonkérés pecsétje is. Most nem az egyes hívő hitvallásáról van szó, hanem Isten népének közös tanúskodásáról: Ti kinek mondatok engem (15), az egyház? (18) Jöjj, Szentlélek, nyisd meg előttünk az Úr személyének titkát, amit emberi bölcsesség és módszer soha nem ér el, csak a Te hatalmad (17).*

J. siralmai 4,1-11

120. zsoltár

* Mit jelent számunkra a Te megváltó hatalmad, Urunk? Köszönjük, hogy az igeszakaszban erre is válaszolsz.

- Hatalmadra, azaz Tereád, Urunk, lehet építeni egyházat, hitvallást, Krisztusban való örömöt, szolgálatot és a Krisztus ügyéért való szenvedést; – de ennél sokkal többet, amiért végül is adatott a Krisztus ügye: életet; értelmes, kiteljesedett életet.

- Hatalmad hirdeti, hogy nincs az a „pokoli hatalom”, amely maga alá gyűrhet (18). De jó ezt tudni, micsoda ígéret, mert körbevesznek a pokol mélységei, itt szemtelenkedik, őgyeleg; sőt, üvölt az ellenség, hogy elnyeljen (1Péter 5,8); már-már feladnánk, mert úgy érezzük, hogy beleveszünk, de nem fogunk beleveszni!!!

- Az Úr használ minket, általunk hirdeti az evangéliumot. Ez a lényeg, a többi mind múlandó színjáték. Isten Igéje feloldoz, de csak azt az embert tudja feloldozni, akit előtte elmarasztalt; aki meglátta saját nyomorúságát. Hirdetjük és éljük az evangéliumot: amely elmarasztal, hogy feloldozzon (19). Ha még nem törtél össze, nincs feloldozásod. Ne csodálkozzunk, ha Isten Igéje először összetör bennünket, vagy általunk másokat, hogy aztán feloldozhasson, itt és odaát. Most ismét összetörni készülsz, Uram?

= Mindezt a teológia nyelvén megfogalmazva is elmondom.

- Urunk, Szentlelke által felvértez, és elvégzi örök rendelését.

- Valójában az Úr kötöz meg és Ő old fel! Ahogy Jézus Krisztust megkötözte, de nem tudta fogva tartani a halál, mert Isten azért kötöz meg, hogy feloldozzon.

- Már itt a földön megtörténik az, ami a mennyben örök tapasztalatunk lesz: a megkötözöttségből való feloldozás, a megszabadulás. - Akik hirdetik és élik az evangéliumot, azok Jézus Krisztus által már itt feloldoznak embereket a megkötözöttségből, ami aztán odaát maradéktalan valósággá lesz. Örökre érvényes, amit Ő bennünk és általunk elvégzett. Amit megkötünk és feloldunk a földön, az odaát is érvényes lesz (19), mert az Övéi életében nincsenek véletlenek.

- Ez azt jelenti, hogy legyünk biztosak a saját üdvösségünkben, még ha a világ összes ördöge is elnyelni akarna (Luther), ne csüggedjünk a kudarcokon, vegyük észre és örüljünk az áldásoknak. Isten akarata, rendelése érvényesül bennünk és általunk.

Ma már jeleket, Istent bizonyító csodákat sem várunk (4). A modern ember már csak a saját lelkében turkálva, önmagában akarja megtalálni a megfoghatatlan, nagy semmi „végtelent”, mert a véges ember önmagában más egyebet nem igazán találhat. Belegondolunk-e abba, az Ige képénél maradva, hogy olyan az ember élete, minden törekvésével, harcával, sikerével és örömével együtt, mintha egy nagy cethal gyomrának sötétségében vegetálna (4) - a mélyszegény forradalmár ugyanúgy, mint a tisztes hétköznapi jólétben élő polgár, vagy a napsütésben, méregdrága yachtján, az éppen aktuális partnerével sütkérező dúsgazdag üzletember; - mind, mind halálos sötétségben élnek. A legrettenetesebb jel az, amikor az Úr otthagy bennünket és elmegy a közelünkből (4), ahogy a mai igeszakaszban otthagyja a farizeusokat (1). Ennek ellenére áll a Krisztus szent keresztje elmúlás és rom felett (230. dicséret), vagyis a legnagyobb jel, csoda már a miénk: Jézus Krisztus meghalt és feltámadott, ahogy Jónás harmadnapon kikerült a cethal gyomrából. Benyel, de „kiköp” bennünket a halál, azaz nem tarthat vég nélkül fogva, ha az Úr Jézus Krisztus megváltó hatalma érvényesül az életünkben.*

J. siralmai 3,49-66

54. zsoltár

* A mai igeszakaszból, Jézus tanítványokat megfeddő szavaiból kiderül, hogy még mindig nem értjük: sokkal többről van szó Jézus Krisztus világra jövetelével, mint kenyérről (11), ételről és italról, társadalmi igazságosságról, szegénységről és gazdagságról; illetve ezek megoldásáról. Ezek fontosak, de emberileg megoldhatatlanok, egyre inkább azok. Éppen ez az ember bűne és nyomorúsága, ezért szorulunk megváltásra. Jézus Krisztus pedig Isten Fia, Megváltó.

– 1.  Jézus megszán (32).* Ebben a jézusi megszánásban az Isten megváltó szeretete öltött testet. – 2. Jézus megoldja a kenyér-gondot (32-38), a testi szükséget, ide értve azt is, hogy előtte sok beteget gyógyított meg (29-31). Jézus tudja, hogy szükségünk van a kenyérre, a „mindennapira” (Máté 6,11). Ha Isten világra jön, csak kenyér formájában jöhet a világra, - mondta Gandhi, utalva ezzel arra a határtalan nyomorra, ami ebben a világban fellelhető. – 3. Jézus Krisztus azonban a kenyérgondnál mérhetetlenül többet ad (37-38). A maradék kenyerek erre a „többre” is utalnak. Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely elvész, hanem azért, amely megmarad az örök életre (János 6,27). Gyökössy Endre szerint az ember annyiban ember, amennyiben nemcsak kenyérrel él. A kenyér-gond megoldása fontos, de az ember igazi problémái csak ezután jönnek elő. Lásd, a jóléti társadalmakban van idő és lehetőség arra, hogy az ember rádöbbenjen létének ürességére (Victor Frankl). Ezekre a kérdésekre azonban csak a megváltás adhat megoldást.**

J. siralmai 3,34-48

35. zsoltár

* Ebben a megszánásban nem tehetetlen sajnálkozás van, nem is gőgös lesajnálás, hanem melegség és szeretet egy rideg, irgalmatlan, és problémái elől határozottságba menekülő világban. Ez a melegség nem fülledt, ez a szeretet nem fárasztó és tapintatlan.

** A kenyércsoda mindegyike messiási jel, amely erre az igazi csodára utal: megváltott emberek vagyunk, Ő a megígért megváltó. A megváltott ember aztán tud nélkülözni is, bővelkedni is (Filippi 4,12), tud egy rideg világban legalább „megrendülni” a világ emberileg megoldhatatlan nyomorúságán. Ne becsüljük le ezt a megrendülést, mert aki megrendült, az már semmiféle érdekért és eszméért sem képes megrövidíteni, pláne bántani embertársát.

Most az asszony alázata felől tekintsünk erre a nehéz és gazdag üzenetű igeszakaszra. Az asszony alázata erő és hatalom. – 1. Az asszony nem sértődött meg azon, hogy Jézus őt, pogány létére kutyának nevezte, hanem különös okossággal, alázattal azt mondta: Uram, jól van, maradjunk annál, hogy kutya vagyok, nem perelek Veled; de hát akkor add nekünk azokat a morzsákat, ami a kutyáknak is jár, lehullva a gazda asztaláról. – 2. Egy példa az alázatra,*  Gounod zeneszerzővel kapcsolatos, akinek több gyönyörű operája látható-hallható most Budapesten. Élete végén így nyilatkozott: Tizennyolc éves koromban, amikor komponálni kezdtem, azt mondtam, én Gounod a nagy zeneszerző; - huszonöt éves koromban azt mondtam, én Gounod és Mozart; - negyven éves koromban azt mondtam, Mozart és én; - most az mondom, Mozart. Lefordítva mindezt az Ige üzenetére nézve: - én és Isten, Isten - és én, - Isten. – 3. Vagyis az alázat lényege: az Úré legyen minden dicsőség, az Ő akarata teljesedjék, az úgy lesz nekünk is a legjobb. – 4. Az alázat összefügg a szeretettel. Ez az asszony nagyon szerette a lányát, mindent megtett, hogy segítsen rajta, ezért tudott ilyen alázatos lenni. Akinek van valami ügye, amit szeret; még inkább embere, akit szeret; az tudja megalázni magát. Az alázat lényege: magamról megfeledkeztem, annyira betölti életemet az a másik, akit az Isten rám bízott. 

J. siralmai 3,1-33

238. dicséret

* Farkas József említi az alázattal kapcsolatosan azt a példát, hogy gyerekkorukban gólyalábakon próbáltak járni. Minél magasabbra áll az ember, annál inkább ingadozik. Az emberek gólyalábon járnak, és nagyon imbolygó bizonytalan ez a gólyalábakon járkálás. Az alázat azt jelenti, hogy lelépek a földre, esetleg leülök a földre, ott biztonság és erő adatik.

Ennek az Igének párhuzamos helyén (Márk 7,9), valamint az eredeti szövegben is szerepel ez a kifejezés, hogy „szépen” félreteszitek az Isten parancsolatát, azért, hogy megtartsátok a magatok hagyományait. Jézus valójában azt mondja a farizeusoknak: a ti bűnötök, hogy szépen csináljátok ugyanazt, amit a hitetlenek durván tesznek. Vannak emberek, akik félrelökik a Bibliát; és vannak olyanok, akik állandóan Igékkel támasztják alá minden rezdülésüket. De sajnos a lényegben nincs különbség.* Sőt, igazából nincs nagyobb hazugság, mint Isten nevét emlegetve élni önmagunknak. Jézus kritikája telitalálat. Sokan szépen, rafináltan vallásosak, kegyesek, hívők: de nekik sem nagyon kell az Isten szava, hanem „szépen” félreteszik azt, és élik a maguk életét.** Úr Jézus Krisztus, tisztíts meg bennünket a képmutatás bűnéből (Máté 15,7).

J. siralmai 2,11-22

83. zsoltár

* …mert amikor véletlenül kiderülnek „dolgok”, - nem feltétlenül „nagy dolgok”, nem olyanok, amelyekért börtön járna, hanem többnyire csak kis dolgok sorozata; - ezekből egyértelművé lesz, hogy van, aki szépen-burkoltan, van, aki látványosan teszi félre az Isten parancsolatait, hogy megtartsa a maga „rendeléseit”, önző elgondolásait.

** Mondjak példákat? Említette valaki nekem, hogy egyik testvére imaközösség során, hangos imádságban olvasott be neki, félreérthetetlenül. Nincs ennél nagyobb tisztátalanság. Ezekből kell megtisztulni.

Jézus hajón átparancsolta a tanítványokat a túlsó partra (22), mert nem akarta kitenni őket annak a kísértő látványnak, amikor a sokaság „kenyérkirállyá” kívánta tenni Őt (János 6,1). Emberként, a mi Urunk is folyamatosan imádkozott azért, hogy soha ne engedjen a kísértésnek (23). Bizony, sokszor nagyobb mélységet jelent a lelki és hitbeli kísértés, mint az itteni, viharzó elemek hatalma, beleértve minden szegénységet, betegséget, halált. Csak a lelkünkben, a hitünkben ne valljunk kárt (Máté 16,26). Jézus Krisztus az, akinek hatalma van az igazi mélységek és „ellenszelek” felett (24-27). Péter utánozni szerette volna Jézust, de ő is egy a megmentésre szorulók közül, mint mi mindannyian. Egyedül az Úr ereje, kegyelme tarthat meg minket; akkor is, amikor láthatóan beleveszünk a pusztító mélységekbe; mert életünk akkor is megmenekül, hiszen meghalunk, de nem veszünk el, Őbenne (28-33). Ezzel a mindenre elégséges hitvallással zárul ez a szakasz: „Valóban Isten Fia vagy” (33). Ez a felismerés a legnagyobb mélységekben is megóv attól, hogy kárhozatosan megijedjünk, és „kísértetet” lássunk (26), meg mindenféle hangokat halljunk, és képzelgéseket vizionáljunk, „öngyógyító” keleti-nyugati kúrákkal áltassuk magunkat, az Úr bátorító, üdvözítő közelségének bizonyossága helyett. Bízzunk tehát, Ő az Úr, ne féljünk! (27)

J. siralmai 2,1-10

38. zsoltár

Jézus a tanítványoknak adta a megáldott és megtört kenyeret, és azok tovább adták a többieknek (19). Ez a „szent ingajárat” a tanítványok szolgálatának lényege: üresen Jézushoz menni, Ő meggazdagít; amit pedig Ő ad, az úgy túlcsordul, hogy jut belőle másoknak is. Jézus töri meg a kenyeret, adja a testi, a lelki, az üdvösséges táplálékot, amit mi megkapunk és továbbadunk. Ez a kenyér táplálja a testet, de Ő nem azért jött, hogy a testet táplálja, hanem hogy életünket megváltsa. Jézus Krisztus megtöretett teste üdvösségre táplál bennünket. Ezért a tanítványság mindenekelőtt az üdvözítő Jézus Krisztus hirdetése, és nem valami közéleti és társadalmi jobbító tevékenység. Miután valamennyien ettek, a maradékot összeszedték (20-21). Ez a záró sor nem csak a jóléti világ pazarlására figyelmeztet; nem csak a szegényekről való gondoskodás fontosságát hangsúlyozza, hanem a „maradék emberek” iránti szeretetre is utal: betegek, idősek, élet peremére kerültek; sikertelenek, csúnyák, buták, tehetségtelenek, kövérek tisztelete mind ide tartozik.

J. siralmai 1,7-22

137. zsoltár

* Végjegyzet: Az ötezer ember megvendégelésének homiletikuma.

- Jézus Krisztus rendszeresen elvonult, imádkozni; erre nagy szüksége volt akkor is, amikor meghallotta Keresztelő János halálhírét (13). Isten előtti bensőséges csendességünk mélységétől függ az érette való nyilvános szolgálatunk értéke. Bár, nem hagyják elcsendesedni az Urat, Ő mégis mindig megtalálta az imádság idejét, ugyanakkor örömmel fogadta a sokaságot.

- Sokan követték az Urat, mert látták a jeleket, amelyeket tett. Lám, sok a szűkölködő, a beteg, a szánnivaló sokaság (14.). Megszánni azt jelenti, hogy nem azt nézem, hogy az illető a maga hibájából jutott-e nyomorúságába, vagy sem; hanem szeretek és segítek. Jézus Krisztus ilyen. A párhuzamos evangéliumi helyeken itt olvassuk azt, hogy olyanok voltak ezek a szánandó emberek, mint a pásztor nélküli juhok (Márk 6,34). A bárány nem tud tájékozódni, nem tudja megvédeni magát, ki van szolgáltatva a vadaknak és a rablóknak, ezért szüksége van a pásztorra. A rabló (manipulálva a nyájat) a nyájból él; a pásztor a nyájért él; a jó pásztor pedig életét adja a juhokért (János 10,11). Az igazi istentisztelet mindig az emberekért végzett szolgálat. A konkrét istentisztelet az erre való felkészülés.

- A tanítványok kérik Jézust, hogy bocsássa el az éhes sokaságot, hogy élelmet vegyenek maguknak a környező falvakban. A tanítványok igazából azt fejezik ki, hogy mindenki oldja meg a maga problémáját (15). Jézus azonban hangsúlyozza, hogy Isten nem csupán egymásra bízott bennünket, hanem a tanítványokra a többieket; vagyis az Úr tanítványainak feladata a közvetlen közelükben élőkről való gondoskodás (16).

- De már a mindennapi életet illetően is kiderül, hogy milyen tehetetlenek vagyunk: mennyi az éhes száj, hány alapvetően nélkülöző ember él a földön, de a közvetlen közelünkben is; és nem tudjuk, mit tegyünk velük. Hogyan foglalkoznánk akkor az igazán nagy kérdésekkel? Nekünk „nincs”, vagy ha van valamink, öt kenyerünk és két halunk, az nem elég (17). Ami azonban nálunk „nincs”, vagy a mi kezünkben nem elég, azt bátran adjuk át Jézus Krisztusnak, a többit pedig bízzuk Őrá, majd Ő cselekszik, majd Ő megszaporítja azt a keveset, ami nekünk van (18).** 

- A csoda elemei (19-21): Jézus leültette a sokaságot, vette a kenyereket és a halakat, feltekintett az égre, megáldotta, megtörte, a tanítványoknak adta, azok pedig a sokaságnak, összeszedték a maradékot tizenkét tele kosárral. - Gyönyörű eleme ennek a csodatörténetnek, hogy a sokaságot „rendbe” kell hozni, külsőleg is „rendezni” kell őket (19). Jézus szereti a sokaságot, de nem tárgyal csürhével. Más evangéliumoknál erről a sokaság csoportokba ültetésével kapcsolatban olvasunk (Márk 6,40). Tehát nem csak arról van szó, hogy így számolták meg a sokakat, hanem ez azt hirdeti, „rendnek” kell lenni, Isten rendjének kell érvényesülni, a legnagyobb szabadság pedig éppen ez a rend: engedelmes betagolódás egy Jézusi rendbe. - Jézus feltekintett az égre (19). Az ég nem „kozmológiailag”, hanem teológiailag értendő: ahonnan Jézus jött, ahová visszatért, ahonnan visszavárjuk. Az ég nem pusztán lokalitás, hiszen Istent az egek egei sem fogadhatják be (1Királyok 8,27), mert Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk (Cselekedetek 17,28). Az ég, a menny, az egyetlen minőségi hely: amit szem nem látott, fül nem hallott és emberi értelem el sem gondolt (1Korinthus 2,9).

- Jézus hálát adva megáldotta a kenyeret, mert a hálaadás Istent magasztaló bizonyosság (19). Az áldás az, amikor Isten ad abból, ami csak Őneki van, nekünk csak adatik. Ez az áldás nem csupán mennyei világának gazdagsága, hanem földi szükségeink betöltése, az „elég” lelkületével. Az ilyen ember minden helyzetben észreveszi, amiért hálát lehet adni. Jézus Krisztus hálaadása Istent magasztaló bizonyosság: „…hálát adok, hogy meghallgattál, tudtam is Uram, hogy mindig meg fogsz hallgatni” (János 11,41-42).

- Jézus a tanítványoknak adta és azok tovább adták a többieknek (19). Ez a „szent ingajárat” a tanítványok szolgálatának lényege: üresen Jézushoz menni, Ő meggazdagít, amit pedig Ő ad, az úgy túlcsordul, hogy jut belőle másoknak is. Jézus töri meg a kenyeret, adja a testi, a lelki, az üdvösséges táplálékot, amit mi megkapunk és továbbadunk. Ez a kenyér táplálja a testet, de Ő nem azért jött, hogy a testet táplálja, hanem életünket megváltsa. Jézus Krisztus megtöretett teste üdvösségre táplál bennünket. Ezért a tanítványság mindenekelőtt az üdvözítő Jézus Krisztus hirdetése, és nem valami közéleti és társadalmi jobbító tevékenység.

- Miután valamennyien ettek, a maradékot összeszedték (20-21). Ez a záró sor nem csak a jóléti világ pazarlására figyelmeztet; nem csak a szegényekről való gondoskodás fontosságát hangsúlyozza, hanem a „maradék emberek” iránti szeretetre utal: betegek, idősek, élet peremére kerültek; sikertelenek, csúnyák, buták, tehetségtelenek, kövérek tisztelete mind ide tartozik. Na, hol itt a keresztyén?

- Szám szerint ötezren ettek, csak férfiak. Ez is jel volt, hogy Jézus az, akinek el kellett jönnie a világba. De óriási kísértés, ma is, hogy Őt „evilági” kenyérkirálynak nézzük, aki földi szükségeinkben majd segít nekünk. Ezért minden forradalmi és szegényteológia eleve elhibázott. Jézus Krisztus sokkal többet készített nekünk, nem társadalmi problémák kezelésének csodadoktora Ő. Ezért, amikor királlyá akarják tenni kenyércsodája miatt, eltűnik közülük (János 6,15).

= Összegezzük az igeszakasz Jézus-képét.

- Jézus megszán. Ebben a megszánásban nem tehetetlen sajnálkozás van, nem is gőgös lesajnálás, hanem melegség és szeretet egy rideg, irgalmatlan, és problémái elől határozottságba menekülő világban. Ez a melegség nem fülledt, ez a szeretet nem fárasztó és tapintatlan. Ebben a jézusi megszánásban az Isten megváltó szeretete öltött testet.

- Jézus megoldja a kenyér-gondot. Jézus tudja, hogy szükségünk van a kenyérre, a „mindennapira” (Máté 6,11). Ha Isten világra jön, csak kenyér formájában jöhet a világra, - mondta Gandhi, utalva ezzel arra a határtalan nyomorra, ami ebben a világban fellelhető.

- Jézus Krisztus azonban a kenyérgondnál többet old meg. Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely elvész, hanem azért, amely megmarad az örök életre (János 6,27). Gyökössy Endre szerint az ember annyiban ember, amennyiben nemcsak kenyérrel él. A kenyér-gond megoldása fontos, de az ember igazi problémái csak ezután jönnek elő. Lásd, a jóléti társadalmakban van idő és lehetőség arra, hogy az ember rádöbbenjen létének ürességére (Victor Frankl). Ezekre a kérdésekre azonban csak a megváltás adhat megoldást. Az ötezrek megvendégelésének csodája: Jézus szétszaporította magát. Ez az igazi csoda: az üdvösség. Az ötezrek csodája messiási jel, amely erre az igazi csodára utal: megváltott emberek vagyunk, Ő a megígért megváltó. A megváltott ember aztán tud nélkülözni is, bővelkedni is (Filippi 4,12), és tud egy rideg világban „melegséget” árasztani.

- János evangélista képe hangsúlyozza mindezt együtt. Jézus mondja: Én vagyok az élet kenyere (János 6,35), amely a mennyből szállt alá, és életet ad a világnak (kereszt). Őt Isten a pecsétjével igazolta (feltámadás, János 6,27). Az Ő testét enni, és az Ő vérét inni (úrvacsora) annyit tesz, hogy Jézus a „gyomorember” nyelvén fogalmaz; valójában a megváltott ember Jézus Krisztussal való közösségének valóságát fejezi ki (János 6,52).

** Na, hol itt a keresztyén?

Hány ilyen buli, tobzódás, üzlet, kétes mindenféle kapcsolat húz le ma is embereket a mocsárba, akik a fejünket vennék, ha erre figyelmeztetnénk őket. Heródiás lányának fő jellemzője a magakellető tánc volt, az anyja is ilyen volt. Isten nem műtermi, beállított fotót készít rólunk, hanem váratlan riport fotót, arról a pillanatról, ami a leginkább jellemző ránk. Sokaknak még a szemük sem áll jól, szinte tagadni sem tudják, hogy mi minden van a szívükben. Hányan ropják ma is a Salome táncát: kelletik magukat, és nem számít az áldozatok száma sem, csak nekik legyen jó. Lehet ezt a táncot az egyházban is járni, amikor még a kegyességem is valójában „magam kelletése”. Keresztelő Jánost lefejezték, de Jézus Krisztust nem lehet elhallgattatni (1-2). Az Ő Igéje ma is szól, rámutat arra, hol tobzódsz, hol táncolsz, hol kelleted magad istentelenül és életveszélyesen. Az Ő szava ugyanakkor nem csupán megítél, hanem kegyelmesen megtérésre hív.

J. siralmai 1,1-6

79. zsoltár

A teljes magyarázat:

– 1. Nagy hibát követ el az, aki hallja Isten üzenetét, és az üzenet közvetítőjére haragszik meg, a bűnbánat és a megújulás helyett; - így valójában Isten üzenetére mond nemet. Heródes Antipász (Kr. e. 21 -  Kr. u. 40), Nagy Heródes fia elhallgattatta Keresztelő Jánost, mert az rámutatott bűnös kapcsolatára, testvérének, Fülöpnek feleségével, Heródiással (3-4). A prófétai szó határozottan rámutat arra, amit nem szabad; de ez a tiltás mindig olyan történésekkel kapcsolatban hangzik fel, ahol a „nem szabad” soha nem csak erkölcsi kérdés, hanem élet-halál kérdése.

– 2. A megintett Heródes szerette volna megöletni Keresztelő Jánost, de féltette hatalmát, félt a néptől, hiszen a nép tisztelte Keresztelő Jánost. Ezért megpróbált kettős játékot játszani: megkímélte a próféta életét és utasítást adott, hogy a börtönben megbecsüléssel bánjanak vele; de megítélt életén nem változtatott semmit. Ez a kettős játék valójában még mélyebbre visz a mocsárban, egészen a fulladásig (5).

– 3. Érdemes erre a halálos süllyedésre tekinteni, mert leírja az Ige. Mélyebben és mélyebben a mocsárban: Heródes születésnapja, nagy mulatság, a királynak megtetszik a saját testvérétől elvett mostani feleségének lánya, aki tánccal kelleti magát; így a király a tobzódás hevében meggondolatlan fogadalmat tesz, hogy bármit kérhet a lány (Flavius nyomán tudjuk, hogy a neve Salome). A lány minden ravaszsággal megkent anyja Keresztelő János fejét kéri, saját lányán keresztül. Itt igazából Keresztelő János halt meg, de a gyilkosai azok, akik elpusztultak (6-10).

– 4. Hány ilyen buli, tobzódás, üzlet, kétes mindenféle kapcsolat húz le ma is embereket a mocsárba, akik a fejünket vennék, ha erre figyelmeztetnénk őket. Salome fő jellemzője a magakellető tánc volt, az anyja is ilyen volt. Isten nem műtermi, beállított fotót készít rólunk, hanem váratlan riport fotót, arról a pillanatról, ami a leginkább jellemző ránk. Sokaknak még a szemük sem áll jól, szinte tagadni sem tudják, mi minden van a szívükben. Hányan ropják ma is a Salome táncát, kelletik magukat, és nem számít az áldozatok száma sem, csak nekik legyen jó. Lehet ezt a táncot az egyházban is járni, amikor még a kegyességem is valójában „magam kelletése”.

– 5. Keresztelő Jánost lefejezték, de Jézus Krisztust nem lehet elhallgattatni (1-2). Az Ő Igéje ma is szól, rámutat arra, hol tobzódsz, hol táncolsz, hol kelleted magad istentelenül és életveszélyesen. Az Ő szava ugyanakkor kegyelmesen megtérésre hív.

Ki ez, mit magyaráz nekünk, mit gondol magáról? – mondjuk gyakran, gyarló irigységgel, amikor valaki közülünk valónak sikerül „többre” jutni. A messziről jött embernek inkább hiszünk. Egy általános tapasztalatot is megfogalmazhatunk itt: a közelség távolságot teremt, a távolság pedig közelséget. Minden magyarázat nélkül értjük ezt a mondatot, mindenfajta emberi kapcsolatra vonatkozóan. Itt azonban sokkal többről van szó, mint valamiféle általános, erkölcsi tanításról. A názáretiek egészen közelről ismerhették Jézust, szemük láttára nőtt fel. Ez azonban inkább kárukra lett. A „közelség” evilági nyomorúsága a megszokás, a közöny. Így a názáretiek csak ámulni és megbotránkozni tudtak Jézuson, aki hatalommal szólt a názáreti zsinagógában is; ők azonban csak a közöttük felnőtt ácsmestert látták benne. A názáretieket tehát ez a „közelség” abban akadályozta meg, hogy felismerjék Jézusban a Megváltót. Hitetlenségük miatt nélkülözte is életük a „csodákat” (58) A mi Urunk azért ment fel a mennybe, hogy ebben a szent távolságban megdicsőüljön, ugyanakkor a Szentlélek által mégis közelségben legyen azokkal, akik felismerték Őbenne az Isten Fiát.*

Ézsaiás 66

135. zsoltár

* A megtért ember ezután nemcsak Jézusban látja a Krisztust, hanem a másik emberben is látja, minden csalódás és nyomorúság ellenére az Isten arcát: soha nem „bálványozza” az embert, a legszebbet, leggazdagabbat és legokosabbat sem; de soha nem botránkozik meg a leggaládabb társán sem; a végső ítéletet pedig az Úrnál hagyja. Sok keresztyén, mondjuk ki, bizony bálványozza az „okos és szép” embert, ám azonnal megbotránkozik a „látványos” bűnösön; noha saját élete is Krisztusra szorul. A filozófia nyelvén fogalmazva a teológiai igazságot: a végesben az látja a végtelent, aki az ember Jézusban is megláthatta az Isten Fiát.

Óhajtva várjuk azt a pillanatot, amikor nem valami evilági „ügy” kerít be bennünket, hanem az Úr mentő szeretete ölel körül minket, mint halakat a kerítőháló. Az a reménységünk, hogy ez a „bekerítés” számunkra nem halállal, felnyársalással, megégetéssel, kidobással végződik. Hiszen a halak számára a kerítőháló minden esetben pusztulás: akár ha hitványként kidobják, akár ha a vödörbe ejtve később megsütik őket. Urunk, olyan sok minden kerít itt körbe bennünket, illetve gyakran mi kerítünk be másokat, máskor pedig minket kerítenek be. Egyetlen reménységünk, hogy Te nem úgy kerítesz be, ahogy a halakat a kerítőháló. Sőt, merhetjük-e kérni, hogy a hitványakat se dobd ki, mert mi is hitványak vagyunk; ugyanakkor a vödörben lévőket is engedd vissza eredeti szereteted „tengerébe”. Tudom, ez az imádság sokaknak nem tetszik majd, de mégis!

Ézsaiás 65,8-25

450. dicséret

* A teljes magyarázat:

- Az Isten országa olyan, mint egy elrejtett, maradandó kincs, vagy egy igazgyöngy, amelyre Isten kegyelméből találhatunk rá: akár úgy, hogy a mindennapi munkánkat végezve nem keressük tudatosan ezt a kincset; akár úgy, hogy ebből az állandó keresésből áll az életünk. Legyünk akár a szántó-vető emberhez, akár a kereskedőhöz hasonlóak: mindkét eset azt hirdeti, hogy ajándék életünkben a megváltó Isten jelenléte, akiben feltárult az eddig elrejtett, örök kincs és igazgyöngy; vagyis nem a mi akarásunk, keresésünk a lényeg, hanem az Isten minket megelőző, minket kereső kegyelme, rólunk való döntése (44-45).

- Amikor azonban feltárult ez a kincs, felragyogott ez az igazgyöngy, attól kezdve mindent átadunk, elengedünk azért, hogy meggazdagodjunk. Aki szegénnyé lesz, aki mindent átad, azt gazdagítja meg az Isten. Jézus Krisztus is gazdag lévén szegénnyé lett, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk (2Korinthus 8,9). Ezért boldogok a lelki szegények (Máté 5,3). Ez az önátadás sem a mi teljesítményünk, hanem az Isten bennünk munkálkodó kegyelmének pecsétje; ezért örömmel jár ennek az önátadásnak minden mozzanata (44). Aki elenged valamit az igaz kincsért, az visszakapja azt is, amit elengedett; de az örök kinccsel meggazdagítva, már itt, ebben a világban (Lukács 18,30).

- Az a baj, hogy nem tudunk elengedni, nem tudunk, testi szemekkel veszíteni, nem merjük azt a kockázatot felvállalni, hogy az önátadást gyengeségnek veszik és eltipornak. Pedig a látszólagos kudarc, veszteség, próbatétel is lehet a keresztyénség útja. Az Úr azonban velünk van (Máté 1,23), örök hűséggel hűséges hozzánk (1Korinthus 1,9). Aki megtapasztalhatta Isten közelségét, az örömmel engedi el a régit, hogy megkapja az Úrtól az örök újat, ami az itteni régit is megújítja. Így már Istennek kedves módon áll egymással kapcsolatban régi és új (51-52).

Hadd idézzem Joó Sándort: „Konkoly és búza egymás mellett. Szándékosan nem úgy mondtam, hogy itt vannak a hívők és a hitetlenek. Nem azt mondta Jézus, hogy a búza a hívőket, a konkoly pedig a hitetleneket jelenti, hanem azt mondta, hogy a búza az Isten országának fiait, a konkoly pedig a gonosznak fiait jeleníti meg előttünk. Ez nem ugyanaz, mintha azt mondanám, hogy hívők és hitetlenek. Köztudott tény, hogy sokszor egy nem hívő, a maga emberségével, szeretetével, megbízhatóságával sokkal inkább sorolható az Isten országának fiai közé, mint egy olyan hívő, akinek az ajkáról szakadatlanul csepeg az áhítat, de egyszerűen kibírhatatlan a környezete számára.”

Ézsaiás 65,1-7

60. zsoltár

Akinek szeme, szíve, értelme és hite van; az látja a „jeleket”: oszlik, foszlik, bomlik itt minden. Az egész világon most már letagadhatatlanul látszik, hogy beteg; teljesen mindegy, hogy az keleti, vagy nyugati világ. A teológia nyelvén fogalmazva: nagyon látszik az, amit a Biblia „bűnnek” nevez. Samuel Beckett „Godotra várva” című drámája jut eszembe: egy halom szemétdombon várni valakit, hátha az a valaki segít, mert mi már kezdünk beleveszni a kupacba. Bár a mi esetünkben „csak” a kupac adott, de a „belátás” alig, miszerint alapvető megújulásra lenne szükségünk; és az egyetlen hiteles könyörögésre: „Jöjj, Uram Jézus” (Jelenések 22,20). Evangélium a mai Ige, miszerint eljött az, akire szüksége van ennek a világnak, már itt van. Jézus Krisztus eljött, Igéje és Lelke által itt van. Isten országa már itt van. Ugyan még kicsi, alig észrevehető, nem tényező. Ne becsüljük le az Isten országa „látható intézményeit”, ez nagy tévedés lenne; de valójában intézményeiben is alig tényező az Isten országa ebben a világban. Mégis azt az ígéretet kaptuk, a legkisebb a legnagyobb lesz (31-32) és betölt mindent (33), „fészket” ad (32).*

Ézsaiás 63,15-64,11

90. zsoltár

* Isten országa az Úr akaratának megvalósulása, amelynek gyümölcse igazság, békesség és öröm a Szentlélek által. Minden látszat ellenére ez a mi reménységünk; azoké mindenképpen, akinek ez az elrejtett kincs feltárulhatott (34-35). Nekünk ez elég.