Ez a példázat a tényt állapítja meg: azt, hogy ezen a világon mindig kettős magvetés történik, aztán a jó és a rossz együtt növekszik; egy ideig alig elkülöníthetően. A legjobb szándékú törekvés, gondolat és tett mögött is ott van annak ellenkezője (24-26). Ne tépdessük a konkolyt, erre határozott nemet mond az Úr (28-29). De ettől még láthatjuk a konkolyt, ha a búza beérett, ha itt van az aratás ideje (1János 4,1). Addig azonban legyünk óvatosak (30). Tehát nem a mi dolgunk az ítéletes döntés: - mert mi tévedhetünk, hiszen Isten szándékait nem ismerjük, - mert vannak olyan időszakok, amikor a búza és a konkoly hasonlít egymásra, ahogy egymás mellett növekszik. A gyilkosok között ott „rejtőzött” a későbbi Pál apostol is. Sőt, Istennek van hatalma arra, hogy az övéi közül némelyeken életük utolsó perceiben végezze el az elrendelt üdvösséget (29-30). A konkolynak tűnő növény lehet elkésett búzaszál is. Nagy meglepetések lehetnek odaát. Tehát itt alapszabály, hogy Isten kegyelmesebb másokhoz és szigorúbb hozzám.

Ézsaiás 63,1-14

* Kiegészítő gondolatok az igeszakaszhoz:

„Az elméleti, teoretikus, spekulatív kérdésekre a Biblia nem szokott választ adni, hanem mindig csak a gyakorlati kérdésekre ad feleletet.” (Joó Sándor) Ebben a példázatban sem arra kapunk választ, hogy honnan van a világon a gonosz, a rossz; micsoda ez a gonosz, hogy néz ki, miért létezhet ezen a világon; - nem ezek a kérdések állnak itt a középpontban. A Biblia elsősorban gyakorlati kérdésekre ad választ, amit ebben a világban üdvösségesen hasznosítani tudunk Isten dicsőségére, mások és magunk javára. A történetben szereplő szolgák ugyan felteszik ezt a kérdést (27), de a mi Urunk „csak” az ellenség romboló, sötétben munkálkodó (25) valóságára mutat rá (28).

A magvető példázatát (3-9) ebben a rovatban is sokszor magyaráztuk már, de a legtökéletesebb magyarázatot a mi Urunk Jézus Krisztus adja erről a példázatról (18-23). A kettő között pedig rámutat arra, hogy kegyelem van rajtunk, akik befogadhatjuk az ő példázatait és Igéit (10-17) Mennyi mindenünk van (12). Ezt azonban az látja meg hálás szívvel, még a legnehezebb helyzetekben is, akinek megadatott a legtöbb, Jézus Krisztus ismerete (11). Ez az ismeret mindenestől ajándék, kegyelmi állapot, hiszen ma is tapasztaljuk, hogy sokan vannak, akik hallják az Isten országának üzenetét és nem értik (Ézsaiás 6,9-10); akik látják az Isten országának valóságát, de nem ismerik fel azt; szívük megkövéredett, nem tudnak megtérni és igazán meggyógyulni (13-15). Micsoda kegyelem, nekünk megadatott, hogy értsük, ismerjük az Igét és azt befogadva, az Úrhoz forduljunk és meggyógyuljunk.*

Ézsaiás 62

* Kiegészítő gondolatok az igeszakaszhoz:

- Ismét hangsúlyozzuk, ez nem valamiféle külső beavatás terméke, hanem a Szentlélek munkája, akiket Ő kicsikké, gyermekekké, együgyűekké, lelki szegényekké tett az okos, bölcs, szép és tehetséges világ rengetegében.

- Akinek Jézus Krisztusba vetett hite van, az hálás szívű, boldog ember (16-17), az ilyen ember tud adni másoknak is, mert a legtöbb, az üdvösség már elvehetetlenül az Övé. Az ilyen ember hirdeti és éli az Úr szavát, de soha nem az eredményre tekint. Az eredmény ugyanis mindenestől az Isten munkája. Ezért a keresztyénség, teológiai értelemben valójában soha nem alapozhat módszerekre, csakis az Úr cselekvésére.

- Ravasz László tömören fogalmaz: „Annak van hite, akit elhívott az Úr, és aki ehhez az eleve elrendelt fogékonysághoz megkapja a teljes kijelentést. Akiből azonban hiányzik ez az érzék, lassanként ott végzi, ahol a Prédikátor könyve.”

Nem elég „kiüresedni” a régi rossztól. Az üresség akkor is veszélyes, ha ebben az állapotában az ember már-még nem gonosz. Az „üresség” ugyanis valójában egy elméleti állapot, és az „üres” edényt azonnal elkezdi megtölteni valami: por, kosz, lepedék; kivéve, ha megtisztítása után tele nem töltjük valami nemes anyaggal, fedővel lefedve. - A gazdátlanság (44) tarthatatlan, mert hamar „szabad a gazda”, és számos gondolat, indulat, arculat formájában támad a régi. Ezért azonnal fel kell töltekezni az újjal, mégpedig csakis a mennyei újjal, ami nem itteni, romlandó kincs. Egyébként az ember visszaesik a régi állapotába és az rosszabb lesz a korábbinál (45).* A gazdátlanság, „egyedüllét” során kiüresedik az emberi élet, és életveszélyesen romboló erők, hatalmak fogságába kerülhet az ilyen élet. Számos példát tudunk erre mondani. A lelki-hitéletben még inkább így van ez. Nem maradhatunk gazdátlanul; - de nem mindegy, hogy ki a gazdánk. Ha Jézus Krisztus a gazdánk, akkor nem „hangulatilag tértünk meg”, hanem valóságosan, ezért nem eshetünk ki a kegyelemből, nem eshetünk vissza a régibe (Zsidókhoz írt levél 10,26-28).

Ézsaiás 61

136. zsoltár

* Kiegészítő gondolatok az igeszakaszhoz:

- Teológiai értelemben ez az igeszakasz a visszaesés, a kegyelem elveszíthetőségének kérdését veti fel. Ravasz Lászlót idézem itt: „A Zsidókhoz írt levél 10,26-28 ezt a kérdést egy éles, konkrét formában tárgyalja. Aki szándékosan vétkezik az Úr ellen, megtapodja a szövetség vérét, tisztátalannak tartja azt, és a kegyelem lelkét bántalmazza: elárulja az Urat. Az ilyen, valójában nem visszaeső, mert igazából soha nem ismerte meg az Urat. Előző hite, megtérése valójában öncsalás, és az ilyen ember az eleve elrendelés vastörvénye szerint valójában elveszett.”

- Áll ez minden hangulati újjászületésre, divatos és látványos megtérésekre, áll ez minden kegyességre, amit nem ápolnak, nem gyakorolnak, közösségben nem helyeznek el.

– 1. A farizeusok a csodát tagadni nem tudták (22-24), de kárhozatosan félremagyarázták. Amit az Úr az Ő Lelke által tett, azt ők a gonosz fejedelmének tulajdonították (24), pedig a gonosz természetének lényege csakis a rombolás, és ha mást tenne, önmagával meghasonlana és összeomlana (25-26). A gonosz soha nem gyógyít, hanem csakis még jobban megkötöz. – 2. Az Isten Lelkének és küldöttének természete („sajátja”) ezzel szemben pedig a gyógyítás, a szabadítás, mert Ő az, aki még a gonosznál is erősebb, így egyedül Isten Lelke képes legyőzni annak romboló tombolását (27-29). – 3. A kettő között, az Isten szerinti jó és rossz között tehát föld és ég a különbség. A vad fa fanyar gyümölcsöt terem, a nemes pedig tápláló gyümölcsöt ajándékoz (33); mindegyik hozza a sajátját. Aki uralja a szívünket, az mozgatja a szánkat és tagjainkat. Nem a tökéletességről van itt szó, hanem arról, hogy ki uralja az életünket? (34-37) Ebben nincs köztes út: vagy Jézus Krisztus oldalán lehetünk, és megszabadulunk; vagy ellene vagyunk és megemészt minket a gonosz. De ne felejtsük, ez a döntés nem a mi oldalunkon „dől” el, ez mindenekelőtt Isten döntése rólunk: ez megnyugtató (30).

Ézsaiás 60

301. dicséret

* A teljes magyarázat:

A farizeusok, mostani vádjukkal elismerték Jézus Krisztus csodáját, vagyis a sokszorosan beteg, vak és néma megszállott valóban meggyógyult (22-24).

– 1. A csodát tagadni nem tudták, de kárhozatosan félremagyarázták. Amit az Úr az Ő Lelke által tett, azt ők a gonosz fejedelmének tulajdonították (24), pedig a gonosz természetének lényege csakis a rombolás, és ha mást tenne, önmagával meghasonlana és összeomlana (25-26). A legegyszerűbb képpel szemléltetve a gondolatot, azt mondhatom, hogy az ásó csak ásni tud, és ha az ásó nem képes ásni, akkor nem ásó többé; vagyis a gonosz soha nem gyógyít, hanem csakis még jobban megkötöz.

– 2. Az Isten Lelkének és küldöttének természete („sajátja”) ezzel szemben pedig a gyógyítás, a szabadítás, mert Ő az, aki még a gonosznál is erősebb, így egyedül Isten Lelke képes legyőzni annak romboló tombolását (27-29).

– 3. A kettő között, az Isten szerinti jó és rossz között tehát föld és ég a különbség. A vad fa fanyar gyümölcsöt terem, a nemes pedig tápláló gyümölcsöt ajándékoz (33); mindegyik hozza a sajátját. Aki uralja a szívünket, az mozgatja a szánkat és tagjainkat. Nem a tökéletességről van itt szó, hanem arról, hogy ki uralja az életünket? (34-37) Ebben nincs köztes út: vagy Jézus Krisztus oldalán lehetünk, és megszabadulunk; vagy ellene vagyunk és megemészt minket a gonosz. Ebben az egyben nincs kompromisszum. De ne felejtsük, ez a döntés nem a mi oldalunkon „dől” el, ez mindenekelőtt Isten döntése rólunk: ez megnyugtató (30).

– 4. Ezt a kettőt azonban egymással összekeverni, és az Isten Lelkének munkáját nem csak letagadni, hanem egyenesen gonosznak állítani: az egyetlen jót rossznak mondani; nincs ennél nagyobb bűn (31-32).

Döbbenetes, hogy a sorvadt kezű ember nyomorúsága itt csak arra alkalom, hogy elvi, teológiai vitákra indítsa korának vallásos elitjét. Nincs ennél nagyobb kegyetlenség, mert ma is vallási viták miatt pusztulnak el sokan. Az igaz hit soha nem elmélet, pláne nem csupán tan, hanem mindig a rászoruló emberhez lehajló, segítő isteni szeretet, amelyben ott van Krisztus megváltó szeretete. Ha az állatot kisegítik a veremből a nyugalom napján, még a kegyesek is, akkor az emberrel mostohábban lehet bánni, mint az állattal, ha valamiféle verembe esett? Jézus Krisztusban beteljesedett Ézsaiás szava (Ézsaiás 42,1-4), miszerint az eljövendő, szabadító Úr hatalma szelídségében mutatkozik meg: nem kiált, nem lármáz; ami „megtört” azt oltalmazza, ami „pislog”, azt védelmezi (16-21). Hol van ez a szelídség manapság? A mai „hithősök” is hangos, kemény, karcos daliák (minden kultúrában); akik legfeljebb a teológiai (vallási) vitákra, harcokra készek, az „igaz hit” védelmére; de valójában a törött lábú kutyámat sem bíznám rájuk.

Ézsaiás 59

206. dicséret

* A teljes magyarázat:

Szombaton a zsinagógában látnak egy sorvadt kezű embert.

– 1. Döbbenetes, hogy a sorvadt kezű ember nyomorúsága itt csak arra alkalom, hogy elvi, teológiai vitákra indítsa korának vallásos elitjét. Nincs ennél nagyobb kegyetlenség, mert ma is vallási viták miatt pusztulnak el sokan. Most hagyjuk az elvi, teológiai, vallási igazságot, mert Jézus Krisztus éppen arra mutat rá, hogy az „igaz hit” soha nem lehet ilyen; - az igaz hit soha nem elmélet, pláne nem csupán tan, hanem mindig a rászoruló emberhez lehajló, segítő isteni szeretet, amelyben ott van Krisztus megváltó szeretete. Ha az állatot kisegítik a veremből a nyugalom napján, még a kegyesek is, akkor az emberrel mostohábban lehet bánni, mint az állattal, ha valamiféle verembe esett? Egyébként pedig mindig az embert kell nézni, valamint együtt minden élőt, és az „élő lakott földet”; különösen azt, amelyik szükséget szenved (9-11).

– 2. Szabad tehát jót tenni a nyugalom napján is, mert a vallási szabály nem önmagáért van (12). Ezután Jézus Krisztus meggyógyítja a sorvadt kezű embert, így szavainak igazságát isteni hatalmával is igazolja (13). A farizeusok azonban nem szokták meg, hogy ellent mondanak nekik, ezért a gyarló önhittség és hiú irigység a gyilkos indulatig vezette őket: elhatározták, hogy végeznek Jézussal (14). Ezek a „hívő kegyesek” meg akarják ölni azt, aki jót tett egy embertársukkal. Ő azonban eltávozott a közelükből, mert még nem jött el halálának ideje, közben sokakon könyörült (15).

– 3. Jézus Krisztusban beteljesedett Ézsaiás szava (Ézsaiás 42,1-4), miszerint az eljövendő, szabadító Úr hatalma szelídségében mutatkozik meg: nem kiált, nem lármáz; ami „megtört” azt oltalmazza, ami „pislog”, azt védelmezi (16-21). Hol van ez a szelídség manapság? Még az egyházban is alig van nyoma. A mai hithősök is hangos, kemény, karcos daliák; akik legfeljebb a teológiai vitákra készek, az igaz hit védelmére; de valójában a törött lábú kutyámat sem bíznám rájuk.

A tanítványok éheztek, ezért szombaton elkezdték tépdesni a kalászokat, és megették a búzaszemeket, ami „aratásnak” számított, ez pedig a nyugalom napján tilos volt (1). Tegyük egymás mellé: éheztek és tépdestek; fájt és kiáltottak, mint Jób; hiába vártak és görcsbe rántotta őket reménytelen türelmetlenség; megalázták, bántották őket és indulatosan visszavágtak. Isten teljes Igéjére tekintve kimondhatjuk, hogy egyiket sem szabad; és mégis van egy pont, amin túl „elszakad a cérna” és ez felülír minden szabályt. Milyen hatalmas evangélium szólal meg itt: mi emberek legfeljebb csak a felszínen tudunk mozogni, mint a farizeusok, és jóságunk, szentségünk ennyiből áll: hangsúlyozzuk, mit nem szabad, mindig viselkedni kell, „szent” dolgokban különösen (2). Jézus Krisztus azonban ennek az ellenkezőjét hangsúlyozta, isteni nagyságával (6) azt a mérhetetlenül többet, amit mi gyarló értelemmel és szűk szívvel fel sem foghatunk. Jézus Krisztus Ura minden szabálynak (8), ezért Ő azt hangsúlyozza, hogy mit szabad, mert Őbenne mi is szabadokká leszünk, még a halál árnyékának völgyében is.*

Ézsaiás 58

377. dicséret

* Kiegészítő gondolatok az igeszakaszhoz:

- Mikor, mit szabad és mit nem szabad; hogyan van ez a „szent” dolgokban; és ki igazít el bennünket helyesen ezekben?

- Valóban, ebben a világban, a másik ember iránti szeretetünk és a külső rend miatt viselkedni kell; de Isten előtt nem kell viselkedni, mert Ő új szívet ad nekünk. Őelőtte mindenféle evilági fáradt gőzt kiengedhetünk. Odaát pedig erre már nem lesz szükség.

- A „szent” dolgok sem önmagukért szentek, hanem az emberért (3-5), mert Isten irgalmasságot akar és nem áldozatot; enyhülést éhezőknek, testi és lelki szenvedőknek, amíg megszűnik a sokféle gyötrelem.

- Vagyis időnként ki kell lépni a keretből, ez mennyei tapasztalat; hogy ebben a világban, a szent és rendezett keretben megálljon az életünk.

Jöjjetek, hangzik a hívás (28). De az jöhet, akit vonz az Atya. Vannak ugyanis olyanok, akik elől elrejti Isten az Ő igazságát (25), és vannak olyanok, akiknek ezt kijelenti; - mert ezt Ő így tartotta jónak (26), a Jézus Krisztusban (27). Sok bölcs és értelmes nem jut az örökkévaló lényeg közelébe, és sokan, akik a világ szemében erőtlenek és megvetettek, kapják a mennyei kincseket (1Korinthus 1,27-29). Gyermekké kell lenni; olyanná, aki felnőttként is tudja, bármennyire „ugrál és futkos”, és ebben majd „kidől”; akkor lesz Valaki, aki örökkévaló szeretettel gondoskodik róla. Kegyelmi állapotban van az olyan ember, aki láthatóan elfárad és megfárad, akit láthatóan sok minden bántóan fáraszt ebben a világban. Mindez mennyei jel, hogy az ilyen ember jöhet, sőt már úton van az Úr felé, hogy megnyugodhasson az Ő közelében. Ehhez az utazáshoz pedig „igát”, erőt, alázatot és szelídséget kap (29).*

Ézsaiás 57

152. dicséret

* Kiegészítő gondolatok az igeszakaszhoz:

- Sok itt a bölcs, az okos, a tehetséges és a szép (25). Szereti, tiszteli őket a világ; sokaktól tartanak is, mert nincs veszélyesebb, mint amikor valaki tudja is magáról, hogy ő okos, tehetséges és szép. Az ilyenek még a fáradt alázat köntösében is tudják és ki is használják ezt, nem szándékosan is, a maguk javára. Tudom, ezek általánosságok, de ezer konkrétumot említhetnék.

- Még kínosabb, ha valaki nem okos és bölcs, de ezt gondolja magáról.

- A mi Urunk hangsúlyozza, hogy Isten kijelentése nem a világ szerinti bölcseké és értelmeseké, hanem azoké, akik olyanok, mint az a kisgyermek, aki tudja, hogy mindenben a szüleire szorul. Aki felnőttként is megmarad, teológiai értelemben gyermeknek (25). Kegyelmi állapot ez, a rászorultság állapota. Isten előtt nem lehetek magabiztos; és nem baj, ha ez a rászorultság az emberek előtt is látszik rajtam, még ha kockázatos is. Az alázat, a szelídség láthatóságának krisztusian kockázatos felvállalása ez (29).

- Isten azokat választotta ki, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket; és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek (25); és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket (1Korinthus 1,27-28).

– 1. Ez az Ige megtérésre hívja azokat, akik gazdagon megtapasztalták az Isten kegyelmét, csodáit, közelségét, de ezt természetesnek vették, nem pedig Isten ajándékaként fogadták el. Ide tartoznak azok is, akik állandóan panaszkodnak, és nem veszik észre, hogy mennyi mindenük van. Tehát nem csupán Korazin, Bétsaida, Kapernaum, hanem még inkább mi, mai „elkényeztetett nyugatiak” érezhetnénk magunkat eltalálva a prófétai Igék hallatán (20-21). – 2. Ez az Ige megtérésre hívja azokat, akik az Isten nevét, Igéit folyamatosan emlegetik, de valójában nem tértek meg, hanem önhittek, saját kegyességükben, vallásos teljesítményükben, erkölcsösségükben, teológiai tudásukban bíznak. Félre ne értsük, mindezek nagyon fontosak, de nem ezek tartják meg az embert. – 3. Ez az Ige persze megtérésre hívja azokat is, akik láthatóan, tetten érhetően istentelenül élnek; tehát nem menti fel Tíruszt és Szidón kereskedő városait, vagy a megtévedt Sodomát. „Pokol” az életünk, annak minden mélységével (23), vagyis ítélet alatt vagyunk mindaddig (22), amíg bele nem vetjük magunkat az Úr kegyelmébe, mint gyermek az apja ölébe.

Ézsaiás 56

78. zsoltár

* Teljes magyarázat:

– 1. Ez az Ige megtérésre hívja azokat, akik gazdagon megtapasztalták az Isten kegyelmét, csodáit, közelségét, de ezt természetesnek vették, mint akiknek ez jár, nem pedig Isten ajándékaként fogadták el. Ide tartoznak azok is, akik állandóan panaszkodnak, és nem veszik észre, hogy mennyi mindenük van, még a legnehezebb helyzetekben is. Tehát nem csupán Korazin, Bétsaida, Kapernaum, hanem még inkább mi, mai „elkényeztetett nyugatiak” érezhetnénk magunkat eltalálva a prófétai Igék hallatán (20-21), hiszen Sodoma megtért volna a „sok csoda”, „ajándék” láttán, amit mi kaptunk (23); minket mégis csak távolabb és távolabb sodort a tartós „békesség és jólét” az Úrtól.

– 2. Ez az Ige megtérésre hívja azokat, akik az Isten nevét, Igéit folyamatosan emlegetik, de valójában nem tértek meg, hanem önhittek, saját kegyességükben, vallásos teljesítményükben, erkölcsösségükben, teológiai tudásukban bíznak. Félre ne értsük, mindezek nagyon fontosak, de nem ezek tartják meg az embert.

– 3. Ez az Ige persze megtérésre hívja azokat is, akik láthatóan, tetten érhetően istentelenül élnek; tehát nem menti fel Tírusz és Szidón kereskedő városait, vagy a megtévedt Sodomát. „Pokol” az életünk, annak minden mélységével (23), vagyis ítélet alatt vagyunk mindaddig (22), amíg bele nem vetjük magunkat az Úr kegyelmébe, mint gyermek az apja ölébe. Csak ez a megoldás, legyünk láthatóan istentelenek, vagy láthatóan Istent tisztelő „jó gyermekek”.

Keresztelő János a legnagyobb volt ebben a világban, mert Isten üdvtervében ő tölthette be a legjelentősebb szerepet, mint ilyen értelemben utolsó próféta, meghirdetve: a Megváltó itt van, készüljünk. Mégis ő a „legkisebb” odaát, mert a jelenvaló áldásban már közvetlenül részesülhet az, aki az Úr Jézus Krisztusban hisz. Minden itteni „nagyságnál” nagyobb áldás ez. Félre ne értsük az Igét, hiszen amikor Keresztelő Jánosról, mint legnagyobbról és mégis legkisebbről beszél, akkor arra akar rámutatni az Úr szava, hogy Jézus Krisztusban új időszámítás kezdődött, teljesen új élettel, amiben az emberi „nagyságról” alkotott értékítélet is alapjaiban változik meg. Az a „nagy”, akit Jézus Krisztus ingyen kegyelme megváltott, legyen bár ebben a világban bármilyen lenézett is az illető. Tehát nem az okos, a szép, a tehetséges, a zseni; nem is a vallásos zseni és a híres kegyes a „nagy” valójában; hanem ők a legkisebbek az új világrend szerint, mindaddig, amíg Jézus Krisztus megváltó, jelenvaló kegyelmében nem részesültek. Ez a tény megtérést hirdet (7-15), hiszen emberi tapasztalataink igazolják, hogy minden emberi, itteni nagyság megfakul.*

Ézsaiás 55

475. dicséret

* Jézus Krisztus más volt, mint Keresztelő János. Ez utóbbi kemény, igénytelen, zord prófétai egyéniség volt, aki kivonta magát népe életéből a pusztai magányosságba, onnan kiáltott népére, a bűnbánat és a megtérés fontosságát hirdetve. Jézus azonban közösséget vállalt népével, jelen volt életükben, örömeikben és bajaikban. Sokakra azonban egyik „módszer” sem hatott és nem tértek meg, mert olyanok voltak, mint a durcás kisgyerekek; sem ez, sem az nem volt jó nekik (16-19); nem tudtak megtérni. A megtérés is kegyelem.

Más volt a tizenkettő helyzete, mint a miénk; mégis a lényegi üzenetek ma is azok, amelyek az első tanítványoknak szóltak. Ezekből most egy szempontot emelünk ki. Jézus figyelmezteti őket, hogy munkájuk gyakran lesz látszólag eredménytelen, de ők tegyenek meg mindent, és szenvedjék el a kudarcokat (14-15); sőt, szenvedjék el az ügy miatti ellenséges és életveszélyes helyzeteket, ilyenkor sem futamodhatnak meg gyáván (16-18; 24-25), hanem menjenek tovább, mert búslakodni, keseregni nincs idő: az önsajnálat nem krisztusi tulajdonság (21-23). Abban biztosak lehetnek, hogy az Úr végezetül nem engedi őket megszégyenülni (19-20), mert azt az igazságot, amit ők szolgálhatnak, győztes ügy; előbb-utóbb kitör rejtekéből (26-27). Tehát, ne féljenek, meg ne kísértse őket a hűtlenség. Ne féljenek, mert az életüket vehetik el legfeljebb, az üdvösségüket nem (28-33); ezért hamis békességet az Ő tanítványai soha nem munkálnak, mert nem akarják saját életüket megtartani, hiszen az már „megtartott”, vagyis megváltott élet (34-42).

Ézsaiás 54

89. zsoltár

* A teljes magyarázat:

Más volt a tizenkettő helyzete, mint a miénk; mégis a lényegi üzenetek ma is azok, amelyek az első tanítványoknak szóltak.

Az első tanítványok hatalmat kaptak, hogy gyógyítsanak mindenféle betegséget (1).

Név szerint hívta el őket az Uruk, ismerte őket, mindent tudott róluk (2-4).

Küldetésük elsőként a saját népükhöz szólt és nem távoli vidékek felé (5-6).

Feladatuk mindenekelőtt az volt, a hatalmat is ehhez kapták, hogy szavaik és tetteik az Isten országának valóságát, igazságát, örömét hirdessék (7-8).

Ezek tizenketten földi gondok rabjai nem lehettek, abban az értelemben, hogy ezek az itteni gondok nem béníthatták meg őket a szolgálatban, nem tehették hiteltelenné őket (9).

Már az első tanítványok kaptak segítséget, szeretetet másoktól, akik ezzel szolgái lettek ugyanannak az ügynek, aminek a tanítványok is követei lehettek (10-13).

Jézus figyelmezteti az első tanítványokat, hogy munkájuk gyakran lesz látszólag eredménytelen, de ők tegyenek meg mindent, és szenvedjék el a kudarcokat (14-15); sőt, szenvedjék el az ügy miatti ellenséges és életveszélyes helyzeteket, ilyenkor sem futamodhatnak meg gyáván (16-18; 24-25), hanem menjenek tovább, mert búslakodni, keseregni nincs idő: az önsajnálat nem krisztusi tulajdonság (21-23). Abban biztosak lehetnek, hogy az Úr végezetül nem engedi őket megszégyenülni (19-20), mert azt az igazságot, amit ők szolgálhatnak, győztes ügy; előbb-utóbb kitör rejtekéből (26-27).

Tehát, ne féljenek, meg ne kísértse őket a hűtlenség. Ne féljenek, mert az életüket vehetik el legfeljebb, az üdvösségüket nem (28-33); ezért hamis békességet az Ő tanítványai soha nem munkálnak, mert nem akarják saját életüket megtartani, hiszen az már „megtartott”, vagyis megváltott élet (34-42).

Az Úr küld el, Ő hív el, valójában nem mi jelentkezünk. Akiket elhív, azokat alkalmassá is teszi az Úr. Imádkozzunk alkalmas, elhívott emberekért, hogy ne sűrűbben legyünk, hanem elegen. Ez nem létszám függvénye. Nálunk sok lelkész van, de nem elég! Azok kellenek, akiket az Isten küldött és alkalmasakká tett. Nálunk sok a gyülekezeti tag is, de nem elég, mert kevesen vannak azok, akik szolgálnak, és még kevesebben vannak azok, akikkel lehet „együtt buzogni”, akikkel lehet együtt szolgálni, akik túlbuzgó hevületükkel nem tarolnak le mindent. Tehát a lelkészeket és a nem lelkészeket illetően is többről van itt szó, mint pusztán „jó képzésről”; ez sokkal több, mint az, hogy valaki jó egyházi szakember. Isten látható egyházában sok a közömbös; sok a jó teológus és elméleti szakember, akik a terepen alig használhatók valamire; és gyakori az előbb említett túlbuzgó, aki mindent tönkre tesz szent buzgalmával maga körül. Milyen hatalmas a mi Urunk, hogy ennek ellenére kezdeni tud velünk valamit.

Ézsaiás 53

184. dicséret

* A teljes magyarázat:

- 1. Az aratnivaló sok. Az igevers előzménye az, hogy Jézus bejárta a falvakat és a városokat, tanítva és hirdetve a mennyek országának evangéliumát, gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget; mert szánandó volt a sokaság: elgyötörtek, elesettek voltak; olyanok, mint a juhok pásztor nélkül (35-36). Ehhez az igei, jézusi diagnózishoz kapcsolhatjuk Ravasz László gondolatát: „Nem hívő ember az, akit nem bántanak a lézengő emberárnyak, a tönkrement életek, hogy tömegek élnek Isten nélkül, pedig Isten és ember egymás számára lettek teremtve”. A feladat tehát sok. Az Ige is ezt hangsúlyozza: sok lenne a tennivaló Isten országának ügyében. Az üdvözülők serege nagy. Ez Isten látása. Ő látja az üdvözültek seregét. Azt mondja róluk, hogy sok, tehát nem kevés. Sokan fogékonyak, sokan lesznek fogékonyak az Isten Igéjére, többen, mint azt gondolnánk. Éppen ezért felmerül a kérdés: hol a gabonaföld? Ott, ahol testi szemeinkkel látjuk? Vagy ott is, ahol mi még nem látjuk, de Isten látja? Bizony ott is. Mivel nem tudjuk, hol van, ezért mindenkire úgy tekintünk, mint aki „potenciálisan” jó talaj, kicsírázó mag, beérő gabona.

- 2. Az aratómunkás kevés. A sok feladatra nézve tehát kimondhatjuk, hogy kevés a munkás. Erre az isteni látásra nézve, az aratnivaló sok, és kevés az aratómunkás. Tehát sok a tennivaló, és kevés az elhívott munkás az Isten országának ügyében. Ezért Isten népén belül mindenkinek van szolgálata. , mindenki elhívott a munkára. Mi melyik ponton veszünk részt az „aratás komplex munkájában”, ide értve a talaj előkészítésétől a cséplésig mindent. A lelkipásztor feladata ebből a sok feladatból egy munkafázis, vagyis az Ige képanyagánál maradva, „a kaszálás”, az Ige kardjával, nem pedig puszta kézzel. Ez az egyik legfontosabb, de nem az egyetlen munkafázisa ennek az egész folyamatnak.

- 3. Mindnyájunk feladata, hogy kérjük, az aratás Urát, hogy Ő küldjön munkásokat. Eleve nem lehet ima nélkül nekivágni a feladatnak. Ezzel kezdődik minden, és mi éppen ezt nem vesszük komolyan, az imádságot. Hanem nekiesünk! Imádság nélkül minden tettünk idényjellegű pótcselekvés, „túlfeszített semmittevés”. Isten a gazdája az egész munkafolyamatnak, ezért kell az ima! Itt kapcsolódik össze Isten munkája a mi munkánkkal. Az Úr kezében van az egész folyamat, az eredmény is; mi „csak” eszközök vagyunk, a magunk helyén, a magunk szolgálatában, lehetőségei, keretei között, az Őtőle kapott kegyelmi ajándékokkal. De micsoda méltóság ez, hogy az Ő eszközei lehetünk!

- 4. Ő küld el, Ő hív el, valójában nem mi jelentkezünk; akiket elhív, azokat alkalmassá is teszi az Úr, hiszen a mi alkalmasságunk Őtőle van. Imádkozzunk alkalmas, elhívott emberekért, hogy ne sűrűbben legyünk, hanem sokan. Ez nem létszám függvénye. Nálunk sok lelkész van, de nem elég! Azok kellenek, akiket az Isten küldött és alkalmasakká tett. Nálunk sok a gyülekezeti tag is, de nem elég, mert kevesen vannak azok, akik szolgálnak, és még kevesebben vannak azok, akikkel lehet „együtt buzogni”, akikkel lehet együtt szolgálni, akik túlbuzgó hevületükkel nem tarolnak le mindent. Tehát a lelkészeket és a nem lelkészeket illetően is többről van itt szó, mint pusztán „jó képzésről”, ez sokkal több, mint az, hogy valaki jó egyházi szakember. Isten látható egyházában sok a közömbös; sok a jó teológus és elméleti szakember, akik a terepen alig használhatók valamire; és gyakori az előbb említett túlbuzgó, aki mindent tönkre tesz szent buzgalmával maga körül. Milyen hatalmas „munkás” a mi Urunk, hogy ennek ellenére kezdeni tud velünk valamit. Imádkozzunk Őhozzá, kérjük az aratás Urát, hogy tegyen bennünket alkalmas eszközeivé.

- Összegezve: Jó lesz majd úgy elmenni ebből a világból, hogy mögöttem a föld, izzadtam, megfáradtam, részt vettem benne, de valójában mindent az Úr cselekedett, aki aztán így szól felém: jól van jó és hű szolgám, kevésen hű voltál, sokra bízlak ezután, menj be lakomám örömébe.

Jézus Krisztus eljöveteléig bizony az a böjt, hogy foltozzuk a krisztusi újjal a régit, és kockáztatva töltjük az új bort a régi tömlőbe; mert nem futja többre. Vagyis: imádkozunk, figyelünk az Úr Igéjére, szolgálunk, küzdünk, remélünk, nem adjuk fel, hirdetjük a Krisztust, és nem dőlünk be a mindenkori keresztyén forradalmároknak sem, akik az igazán újról „ötletelnek” nekünk. A fentiek, az Ige szerint csak a foltozgatások; de ne becsüljük le a foltozgatást: Isten országának építése ez, böjt, kitartó, önátadó szolgálat; amelyben megvalljuk, hogy fáj a régi, és „foltokban” egyre inkább megjelenítjük a krisztusi újat. A teljesen újat azonban csakis az Úr adhatja. Miközben tehát foltozgatunk, fohászkodunk a teljesen újért, amely hit által már a miénk, de hazugság lenne azt mondani, hogy már most maradéktalanul itt van.

Ézsaiás 52

397. dicséret

* A teljes magyarázat:

Jézus Krisztus menyegzőt készített nekünk, nem pedig böjtöt.

– 1. Amíg Ő velünk van, megtapasztaljuk azt az örömöt, szabadságot, gondtalanságot, amit a Biblia az élet teljességének nevez. Jézus Krisztus visszajövetelével újra megtapasztaljuk ezt a menyegzői örömöt (14-15.a.).

– 2. Addig azonban, mennybemenetele és visszajövetele között a „böjt” ideje van (15.b.) Nem csupán külsőleg, bizonyos időszakonként böjtölünk, hanem ahogy Kálvin mondta: az egész keresztyén élet böjt, amit nem lehet kiváltani bizonyos napokkal. Ez a böjt testi és lelki böjt, szolgálat, önmegtagadás, lemondás, tanúság, szenvedés. Mégpedig az Úr ügyéért történik mindez, és nem érdemeket szerezve.

– 3. A hívő ember azonban ezt a böjtöt is már az eljövendő menyegző előízeként, örömmel, szabadságban éli meg, hiszen tudja, tapasztalja, hogy Igéje és Lelke által vele az Isten (Máté 1,23). Ez a böjt reménységben gyakorolt böjt, mert eljön majd az a teljes, maradéktalan és egészen új, amit Jézus Krisztus elhozott nekünk.

– 4. Ez az „új” nem a régire foltozott új posztó, hiszen az új anyag rugalmassága megeszi a feslett, régi ruha anyagát. Ez az új nem is régi tömlőbe töltött új bor, mert az új bor pezsgése szétfeszíti a régi tömlőt, és mindkettő odalesz (16-17).

– 5. Jézus Krisztus eljöveteléig azonban bizony az a böjt, hogy foltozzuk a krisztusi újjal a régit, és kockáztatva töltjük az új bort a régi tömlőbe; mert nem futja többre: imádkozunk, figyelünk az Úr Igéjére, szolgálunk, küzdünk, remélünk, nem adjuk fel, hirdetjük a Krisztust, és nem dőlünk be a mindenkori keresztyén forradalmároknak sem, akik az igazán újról papolnak nekünk. Mindez csak foltozgatás ugyan. De ne becsüljük le ezt a foltozgatást: Isten országának építése ez, böjt, kitartó, önátadó szolgálat; amelyben megvalljuk, hogy fáj a régi, és „foltokban” egyre inkább megjelenítjük a krisztusi újat. A teljesen újat azonban csakis az Úr adhatja. Miközben tehát foltozgatunk, fohászkodunk a teljesen újért, amely hit által már a miénk, de hazugság lenne azt mondani, hogy már most maradéktalanul itt van.

Jézus Krisztus, isteni hatalmával hív ki mindnyájunkat régi életünkből, és tesz bennünket tanítványaivá, mint itt Mátét. Az Úr, isteni hatalmával ül le velünk egy asztalhoz, hogy kinyilvánítsa: kicsoda Ő, miért jött, és milyen hatalmas az Isten irgalma Őbenne. Azok számára lett ez az irgalom „hatékonnyá”, akik beláthatták saját eddigi életük csődjét, akik rádöbbenhettek, hogy ők „bűnösök”, „betegek”, „elveszettek”, ezért szükségük van az áldott orvos irgalmára (12). Jézus Krisztus irgalmát is csak a választottak ragadhatták meg. Sokan az Úr irgalmával is visszaéltek, ezért fejezte be életét a kereszten. A mi esetünkben a világ legnagyobb kérdése, hogy meddig lehetünk irgalmasak és hol kezdődhet az intés, a szigor, majd az elkülönülés? Kérdezem ezt úgy, hogy Krisztus követésében vallom: a krisztusi ember mindig csak az irgalom pártján állhat, vállalva akár a szenvedést és a „keresztet”’ is; a „vallás” pedig soha nem lehet öncélú és embertelen (13). A fő kérdés mégis az, hogy adott helyzetben mi az, ami a Krisztus ügyét szolgálja. Egy biztos, a szigor is csak féltő szeretettel krisztusi; - egyébként valójában saját óemberünk tombol a kegyes szigorban. A kettő között pedig ég és föld a különbség.*

Ézsaiás 51

40. zsoltár

* A teljes magyarázat:

Palesztina az észak-déli és a kelet-nyugati kereskedelmi útvonalak találkozásánál feküdt. A Római birodalom, a helytartó által kiadta a vámszedés jogát a helyi vámszedőknek, akik annyit szedtek be, amennyit akartak. Mivel a zsidóknál a templomi sekelen kívül minden más adó törvénytelennek és istentelennek számított, ezért a vámszedőket tisztátalannak és a pogány római hatalom kiszolgálóinak tartották (9).

– 1. Milyen nemes a farizeusok indítéka (11), akik meg akarták őrizni Isten törvényének tisztaságát, valamint a maguk rituális és politikai tisztaságát, amelynek méltó következménye lesz majd, a prófétai ígéretekbe vetett hitük szerint, az idegen járom alóli felszabadulás és a Messiás eljövetele. Ezt a tisztaságot, ilyen körülmények között csak ezzel a szigorúsággal, az Isten Igéjébe és igazságosságába vetett, kompromisszumok nélküli reménységgel és életfolytatással lehetett megtartani. A farizeusok Jézustól is azt várták, hogy prófétai erejét bocsássa az ő mozgalmuk támogatására.

– 2. Még akkor is szent ez az indulat, ha ott fenyeget a lelki dölyf, az önigazult hit kísértése. Szóval ne vessük meg azonnal a farizeusokat. Próbáljuk csak meg az ellenkezőjét; összegyűjteni a mai „bűnösöket és vámszedőket”, üljünk le velük egy asztalhoz, nyilvánítsuk ki a szeretetünket, azon keresztül Isten megtérésre hívó, bűnbocsátó és újjászülő irgalmát (10). Többnyire csak visszaélést, gúnyt tapasztalnánk, vagy éppen azt, hogy mi is elbuktunk az asztalközösséggel együtt jelentkező kísértésekben. Most ne azt a kérdést feszegessük, hogy ki veszi magának a bátorságot arra nézve, hogy rámutasson a ma bűnöseire és vámszedőire, hiszen senki sem tökéletes; - ennek ellenére a „gyümölcsök”, a tetten érhető bűnök ordítva árulkodnak, még akkor is, ha egy ideig el lehet leplezni, vagy el lehet ferdíteni a valóságot.

– 3. Jézus Krisztus, isteni hatalmával hív ki mindnyájunkat régi életünkből, és tesz bennünket tanítványaivá, mint itt Mátét. Az Úr isteni hatalmával ül le velünk egy asztalhoz, hogy kinyilvánítsa: kicsoda Ő, miért jött, és milyen hatalmas az Isten irgalma Őbenne. De akkor is csak azok számára lett ez az irgalom „hatékonnyá”, akik beláthatták saját eddigi életük csődjét, akik rádöbbenhettek, hogy ők „bűnösök”, „betegek”, „elveszettek”, ezért szükségük van az áldott orvos irgalmára (12). Jézus Krisztus irgalmát is csak a választottak ragadhatták meg. Sokan az Úr irgalmával is visszaéltek, ezért fejezte be életét a kereszten.

– 4. A mi esetünkben a világ legnagyobb kérdése, hogy meddig lehetünk irgalmasak és hol kezdődhet az intés, a szigor, majd az elkülönülés? Kérdezem ezt úgy, hogy Krisztus követésében vallom: a krisztusi ember mindig csak az irgalom pártján állhat, vállalva akár a szenvedést és a „keresztet”’ is; a „vallás” pedig soha nem lehet öncélú és embertelen (13). A fő kérdés mégis az, hogy adott helyzetben mi az, ami a Krisztus ügyét szolgálja. Egy biztos, a szigor is csak féltő szeretettel krisztusi; - egyébként valójában saját óemberünk tombol a kegyes szigorban. A kettő között pedig ég és föld a különbség.

Jól jegyezzük meg, hogy másokat soha nem úgy vihetünk az Úrhoz, hogy ráolvasva nyomorúságát, megtérésre „kényszerítjük”: az a bajod, hogy nem hiszel. Még kegyetlenebb ez a módszer, ha a „jóbi ember” fejére olvassuk a bűneit. Jézus Krisztus ezt itt isteni hatalma igazolásaként tette ekként, de mi nem krisztusok vagyunk, hanem „csak” Krisztus követői. Ez nem azt jelenti, hogy nem hirdethetjük határozottan az ember nyomorúságát, „bűnös” voltát és nem mutathatunk rá konkrét vétkeinkre; hiszen ez igaz hitünk alapvető fundamentuma és prófétai szolgálatunk lényege; de ezt csak úgy tehetjük, hogy igazából nem is mi szólunk, hanem a megváltó Krisztus szól általunk, féltő szeretettel. Legyen imádságunkká: Uram, Te jogosan olvasod rám bűneimet, mint minden nyomorúságom forrását. Áldott légy, mert ha Te ezt teszed, az már a gyógyulás reménysége. De ezt csak Te teheted így. Csak Tőled tudom elfogadni Uram, csak a Te szádból, a Te Igédből, hogy kínjaim forrása bűneimből fakad. Mi emberek vigyázzunk ezzel. Mi vigyük az Úrhoz a „béna” embereket, és az Úr végzi el a többit.*

Ézsaiás 50

162. dicséret

A teljes magyarázat:

Térj meg és meggyógyulsz – halljuk ma is gyakran. Ez így rendben is van, fontos, igaz felszólítás ez. Mégis, az emberi szenvedéshez „csak” így közeledni, - nemcsak tapintatlan és embertelen megoldás, hanem a legegyszerűbb és legolcsóbb trükk. Majd megérted, miről van szó, ha saját bőrödön tapasztalod meg, mit jelent, amikor „kínjaid” között egyesek a bűneidet olvassák rád. Alapvetően értjük félre az Igét, ha azt gondoljuk, hogy Jézus Krisztus itt ezt teszi.

– 1. Induljunk ki a „hagyományos” és korrekt magyarázatból. Aki nyitott szemmel, józan értelemmel és érzékeny lélekkel jár ebben a világban, az mások életét látva és saját tapasztalatai által is tudja, hogy mennyi nyomorúság, szenvedés van ezen a világon (2b). Aki hitben jár, az tudja azt is, hogy mindennek az oka a „bűn”, az ember elszakadása teremtő és megváltó Istenétől (2c.). Jézus nem csupán arra mutat rá, hogy ez az emberi élet és minden megbénító testi és lelki kín, belső és külső feszültség forrása; hanem arra is, hogy Ő az Isten Fia, vagy ószövetségi elnevezéssel a régen várt Emberfia, a Messiás, egyszóval a Megváltónk, aki minden baj forrását gyógyítja meg és visszavezet minket az Úrhoz, a „teljes élet” forrásához. Őneki van hatalma „talpra állítani” bénult életünket (4-7). Elindultak a gyógyulás útján azok, akik Jézus Krisztus isteni hatalmán nem megbotránkoznak (3), hanem felismerik azt, dicsőítik az Istent (8), és másokat is Őhozzá vezetnek (2a).

– 2. Néhány szentlelkes, gondolkodásra késztető megjegyzést fűzök a hagyományos magyarázathoz. Jézus Krisztussal van egyedül lehetőségünk elindulni a gyógyulás útján, hogy Ővele felkeljünk és elinduljunk hazafelé (7), a kifejezés átvitt értelmében is; mert a teljes gyógyulást csak ott kaphatjuk meg. Másokat az Úrhoz vinni, mint ahogy itt vitték a bénát, igazi keresztyén szolgálat (2a): mennyire egymásra szorulunk, ma én erősítem a másikat, holnap én szorulok a másikra; legalább a testvérek közösségében legyen valósággá mindez. De jól jegyezzük meg, hogy másokat soha nem úgy vihetünk az Úrhoz, hogy ráolvasva nyomorúságát, megtérésre „kényszerítjük”: az a bajod, hogy nem hiszel. Még kegyetlenebb ez a módszer, ha a "jóbi ember" fejére olvassuk a bűneit. Jézus Krisztus ezt itt isteni hatalma igazolásaként tette ekként, de mi nem krisztusok vagyunk, hanem „csak” Krisztus követői.

– 3. Ez nem azt jelenti, hogy nem hirdethetjük határozottan az ember nyomorúságát, „bűnös” voltát és nem mutathatunk rá konkrét vétkeinkre; hiszen ez igaz hitünk alapvető fundamentuma és prófétai szolgálatunk lényege; de ezt csak úgy tehetjük, hogy igazából nem is mi szólunk, hanem a megváltó Krisztus szól általunk, féltő szeretettel. Legyen imádságunkká: Uram, Te jogosan olvasod rám bűneimet, mint minden nyomorúságom forrását. Áldott légy, mert ha Te ezt teszed, az már a gyógyulás reménysége. De ezt csak Te teheted így. Csak Tőled tudom elfogadni Uram, csak a Te szádból, a Te Igédből, hogy kínjaim forrása bűneimből fakad. Mi emberek vigyázzunk ezzel. Mi vigyük az Úrhoz a „béna” embereket, és az Úr végzi el a többit.

A megszállottság nagyon veszélyes nemcsak a megszállottra nézve, hanem annak szűkebb és tágabb környezetére nézve is halálosan veszélyes (28). – 1. Sokféle megszállottság van. Tehát nemcsak a látható, tetten érhető súlyos, mentális betegségek tartoznak ide, hanem minden ideológiai, vallási, testi, hétköznapi megszállottság, mondjuk a munkamánia, mind-mind ide tartoznak. – 2. A megszállottság jellemzői: - sírközeli állapot (28), - aki másokra is veszélyes (28), - mindenkit kínoz (29), - még az Istennel is szembeszáll (29), - mindenáron pusztít (31-32), - jobban becsüli a „vagyont”, mint mások életét (33-34). – 3. A teológiai diagnózis egyértelmű: megszállott ez a világ, idegen hatalmak uralják és nem az élő Isten. A Szentírás egyértelmű üzenete az, hogy erre a halálos válságra nincs emberi megoldás, sem terápia, sem gyógyfüvek, sem gyógyszerek, sem ügyes technikák; - bölcselkedők és orvosok sem segíthetnek érdemben. – 4. Ebből a sírboltból csak az élő Isten hatalma hozhat ki (28), egyszülött Fia, Jézus Krisztus által.

Ézsaiás 49

114. zsoltár

* Korábban már többször magyaráztuk a gadarai megszállottak történetének átfogó üzenetét, ezért most csak erre a kiemelt versre figyeljünk. A megszállottság nagyon veszélyes nemcsak a megszállottra nézve, hanem annak szűkebb és tágabb környezetére nézve is halálosan veszélyes. Egy megszállott miatt nagyon sokan szenvedhetnek. Itt azt olvassuk, hogy ezek ketten megszállottságukban annyira veszélyesek voltak, hogy senki sem tudott miattuk végigmenni azon az úton, ahol ők tomboltak (28).

– 1. Sokféle megszállottság van. Tehát nemcsak a látható, tetten érhető súlyos, mentális betegségek tartoznak ide, hanem minden ideológiai, vallási, testi, hétköznapi megszállottság, mondjuk a munkamánia, mind-mind ide tartoznak. Mondjuk ki, mert az Ige diagnózisa erre indít bennünket, hogy szinte alig van normális ember. Ma ezt különösen tapasztaljuk, hiszen az internet korában mindenki tele arccal mondja a magáét, sokszor gyűlölettel és indulattal, hogy az ember szinte megijed, hogy mi minden van abban az emberben, akit a szerepei között nem így ismertünk.

– 2. A megszállottság jellemzői, vagyis a veszélyességük részletezése: - sírközeli állapot (28), - aki másokra is veszélyes (28), - mindenkit kínoz (29), - még az Istennel is szembeszáll (29), - legfőbb jellemzője pedig, hogy mindenáron pusztít, embert és disznónyájat egyaránt (31-32), - jobban becsüli a „vagyont”, mint mások életét (33-34).

– 3. A teológiai diagnózis egyértelmű: megszállott ez a világ, idegen hatalmak uralják és nem az élő Isten. Még akkor sem, ha folyamatosan csöpög az ajkunkról az áhítat. A Szentírás egyértelmű üzenete az, hogy erre a halálos válságra nincs emberi megoldás, sem terápia, sem gyógyfüvek, sem gyógyszerek, sem ügyes technikák; - bölcselkedők és orvosok sem segíthetnek érdemben.

– 4. Ebből a sírboltból csak az élő Isten hatalma hozhat ki (28), egyszülött Fia, Jézus Krisztus által, aki legyőzte a Sátánt, az idegen hatalmakat, a halál hatalmát; - és ezzel legyőzött minden megszállottságot, hogy valódi gyógyulást adjon nekünk. Csak Őhozzá kiálthatunk, csak Ő a megoldás, a Megváltó Jézus Krisztus. Csak ahol valóban Ő az Úr (nem az Igék és az Ő nevének folytonos emlegetésére gondolok), ott van esély az új kezdetre.

– 5. Urunk gyógyíts ki bennünket minden megszállottságból és óvj meg bennünket a megszállottaktól. Áldott légy, hogy megváltottad ezt a világot (János 3,16).

Sokan lelkesednek Jézusért, aki hatalommal tanít, gyógyít, ezért népszerű. – 1. Az emberi lelkesedés és az ebből fakadó népszerűség sok veszélyt rejt (19). – 2. Jézus világossá teszi, hogy az Ő követésének egyrészt külső ára van: „előfordulhat”, hogy le kell mondani a földi élet minden evilági előnyéről, kényelméről, biztonságáról ebben a követésben (20). Az európai keresztyénség egy kényelemből lelkesedő keresztyénség, amely igazából semmit nem kíván feladni „itt”; sőt, az „itteni sikereket” Krisztussal magyarázza (1Korinthus 15,19). – 3. Jézus világossá teszi azt is, hogy az Ő követésének belső ára is van, mert Őt kell az első helyre tenni az életünkben. Tehát nem úgy van, hogy előbb elrendezem az itteni dolgaimat, eltemetem a szüleimet, felnevelem a gyermekeimet, aztán majd megyek utánad, Uram! Ez a követés „vagy most, vagy soha” (21). Jézus azt hangsúlyozza: hagyd a „halottakat”, te kövess engem most, és megtapasztalod az életet (22).

Ézsaiás 48

25. zsoltár

* Sokan lelkesednek Jézusért, aki hatalommal tanít, gyógyít, ezért népszerű.

– 1. Az emberi lelkesedés és az ebből fakadó népszerűség sok veszélyt rejt. Bizonyos helyzetekben nincs ennél veszélyesebb mindkettejük számára, mert kísértés annak is, akiért lelkesednek, meg annak is, aki lelkesedik. Jézus Krisztus hatalma itt mutatkozik meg igazán, aki pontosan látja, hogy hatalma valójában szolgálat, felelősség, önátadás, kereszt. Ezért hűti le azonnal a lelkesedő önjelölteket, akik máris követnék Őt (19).

– 2. Jézus világossá teszi, hogy az Ő követésének egyrészt külső ára van: „előfordulhat”, hogy le kell mondani a földi élet minden evilági előnyéről, kényelméről, biztonságáról ebben a követésben. Az európai keresztyénség egy kényelemből lelkesedő keresztyénség, amely igazából semmit nem kíván feladni „itt”; sőt, az „itteni sikereket” Krisztussal magyarázza. Jézus Krisztus válasza erre határozott „stop”, mert ha csak itt keresünk fészket, barlangot, védelmet, kényelmet; ha csak ebben az életben reménykedünk Őbenne, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk (1Korinthus 15,19), és lelkesedésünk egyedül nekünk jó, senki másnak (20).

– 3. Jézus világossá teszi azt is, hogy az Ő követésének belső ára is van, mert Őt kell az első helyre tenni az életünkben. Tehát nem úgy van, hogy előbb elrendezem az itteni dolgaimat, eltemetem a szüleimet, felnevelem a gyermekeimet, aztán majd megyek utánad, Uram! Ez a követés „vagy most, vagy soha”; azzal a komolysággal, ahogy Ő meghatározta, mind az írástudónak, mind ennek a másik tanítványnak (21). Jézus azt hangsúlyozza: hagyd a „halottakat”, te kövess engem most, és megtapasztalod az életet, mert ha én vagyok az első, életre kelnek a halottak, megelevenedik az élet (22).

Ez a nem zsidó, hanem pogány római százados Isten választottja volt. Mik a választottság jelei – 1. Az emberség. Egy olyan korban, ahol nem számított az emberélet, ez a római százados a szolgája gyógyulásáért mindent megtett (5-6). – 2. Az alázat. Jézus indulna, hogy segítsen, de ez a római százados tudja, hol a helye, tudja mik a szabályok, miszerint zsidó ember nem léphet be nem zsidó házába; ezért azt a Valakit sem hozza kellemetlen helyzetbe, aki Ura minden helyzetnek. A teljes Írás összefüggésében azonban sokkal többet jelent ez a vallomás, mert a kiválasztott ember tudja, hogy mennyi nyomorúsága van, hogy nem méltó az Isten ajándékaira, és minden napja kegyelem (7-8). – 3. A hit. Ezzel ragadjuk meg Isten ingyen elkészített ajándékait. A római százados hite felfedezi, megragadja, katonai egyszerű képpel megvallja Jézus Krisztus mindenek felett való hatalmát, akinek puszta szava, Igéje is teremt és újjáteremt, tehát mindenre elégséges (8-9). – 4. A reménység. Miszerint az Isten nem csupán engem, hanem másokat is megtart, napkelettől napnyugatig (10-12).

Ézsaiás 47

94. zsoltár

* Ez a nem zsidó, hanem pogány római százados Isten választottja volt. Mik a választottság jelei

– 1. Az emberség. Egy olyan korban, ahol nem számított az emberélet, ez a római százados a szolgája gyógyulásáért mindent megtett; - a szolgájáért, akit mások emberszámba sem vettek, mert lett helyette másik; - a szolgájáért, akinek szörnyű kínjai voltak (5-6).

– 2. Az alázat. Jézus indulna, hogy segítsen, de ez a római százados tudja, hol a helye, tudja mik a szabályok, miszerint zsidó ember nem léphet be nem zsidó házába; ezért azt a Valakit sem hozza kellemetlen helyzetbe, aki Ura minden helyzetnek. A kortörténeti háttérből kiindulva ezt jelenti a százados önvallomása: „nem vagyok méltó”. A teljes Írás összefüggésében azonban sokkal többet jelent ez a vallomás, mert a kiválasztott ember tudja, hogy mennyi nyomorúsága van, hogy nem méltó az Isten ajándékaira, és minden napja kegyelem (7-8).

– 3. A hit. Ezzel ragadjuk meg Isten ingyen elkészített ajándékait. A római százados hite felfedezi, megragadja, katonai egyszerű képpel megvallja Jézus Krisztus mindenek felett való hatalmát, akinek puszta szava, Igéje is teremt és újjáteremt, tehát mindenre elégséges (8-9).

– 4. A reménység. Miszerint az Isten nem csupán engem, hanem másokat is megtart, napkelettől napnyugatig. A kiválasztott ember másokra is reménységgel tekint. Noha látja a világ elveszett állapotát, az emberi bűn határtalanságát, mégsem szűnik meg ez a reménysége és könyörgése másokért, és ez soha nem torzul el „hívő gőggé” (10-12). Ne feledjük, a római százados hite egy másik valaki érdekében járt közbe Jézus Krisztusnál, és nem a saját maga hitének örömében fürdőzött.

– 5. Lám, Isten kiválasztottja nem szégyenülhet meg, mert meggyógyult a szolga (13).

A leprás „azonnal” megtisztult (3). De az „azonnal” nem idői kérdés, hanem bizonyosság kérdése: Jézus Krisztus jön, már úton van, mint amikor valaki egy távoli kontinensen már felszállt a repülőre, de majd csak „holnap” ér ide, tehát ma én, mint vendégfogadó még teszem a dolgomat, de az áldott „vendég” érkezésének bizonyosságával. Amikor Ő megérkezik, akkor majd lesz teljes gyógyulás. Már ez a bizonyosság gyógyító bizonyosság. Az Igéből az is kiderül, hogy a megtisztulás több, mint a meggyógyulás. Isten akarata az, hogy megtisztuljunk. Aki megtisztult, az meggyógyulhat. De aki nem tisztult meg az gyógyultan is beteg. A megtisztulás annyit tesz, hogy az emberen látszik újból az „Ember”, Isten képe, Jézus Krisztus. Olyan ez, mint amikor a dús lombú fák mögül ősszel kirajzolódik a nyáron sose látott ház.

Ézsaiás 46

115. zsoltár

* A teljes magyarázat:

A nyomor jellegzetes betegsége a lepra: a beteg teste elevenen bomlásnak indul.

– 1. A rabbik elkerülték, kővel dobálták a leprásokat, a törvény kizárta, tisztátalannak, érinthetetlennek nyilvánította őket. Ez a társadalmi kiközösítés magával vonja a teológiai kiközösítést is: Isten sem szeret, ezt jelzi a betegséged. Nem elég a nyomorból fakadó testi nyomorúság, ehhez járul a még elviselhetetlenebb, lelki-hitbeli bélyeg. Irgalmatlan ez a világ, benne az Istenre hivatkozók is.

– 2. Hatalmas ellentétek képezik az üzenetet. Lám, itt a leprás leborul Jézus Krisztus előtt, imádva megvallja annak isteni hatalmát, és könyörögve kéri a tisztulást (2). Aki beteg, az megtanul leborulni, könyörögni, megszólítani az Urat. Boldog az, aki tudja, hogy beteg, és tudja azt is, hogy csak az Úr adhat gyógyulást és tisztulást. A könyörgés Isten hatalmának megvallása, amit megláttunk a Jézus Krisztusban.

– 3. Jézus Krisztus megérintette a leprást (3), míg a többiek kiközösítették. Ez az „érintés” Isten akarata, eredeti szándéka. Jogos, ha nem érinted meg a „leprást”, mert a „lepra” erősebb. Ám hittel megérintve a „leprást”, Isten az erősebb. A keresztyénségünk gyengesége éppen ennek a gyógyító, megtisztító, krisztusi érintésnek a hiánya.

– 4. A leprás „azonnal” megtisztult (3). De az „azonnal” nem idői kérdés, hanem bizonyosság kérdése: Jézus Krisztus jön, már úton van, mint amikor valaki egy távoli kontinensen már felszállt a repülőre, de majd csak „holnap” ér ide, tehát ma én, mint vendégfogadó még teszem a dolgomat, de az áldott „vendég” érkezésének bizonyosságával. Amikor Ő megérkezik, akkor majd lesz teljes gyógyulás. Már ez a bizonyosság gyógyító bizonyosság. Jézus megszán! Szánakozik a sokaságon és az egyes emberen, de „hatékonyan” megszánja azt, aki Őhozzá fordul. Az pedig, hogy mikor, hogyan lesz ebből tényleges valóság, ez az Ő szuverenitásának jogkörébe tartozik. Jézus Krisztus szavát mindig kíséri cselekvése.

– 5. Az Igéből az is kiderül, hogy a megtisztulás több, mint a meggyógyulás. Isten akarata az, hogy megtisztuljunk. Aki megtisztult, az meggyógyulhat. De aki nem tisztult meg az gyógyultan is beteg. A megtisztulás annyit tesz, hogy az emberen látszik újból az „Ember”, Isten képe, Jézus Krisztus. Olyan ez, mint amikor a dús lombú fák mögül ősszel kirajzolódik a nyáron sose látott ház.

– 6. Jézus visszaküldi a tisztult leprást a papokhoz, hiszen a törvény szerint ők állapították meg a gyógyulást, a gyógyult pedig bemutatta az ilyenkor szükséges áldozatokat (4). Jézus nem szünteti meg a régit, érvényben van a törvény, mint az isteni rend őre. Jézus nem reformer, nem újító. A megtisztult leprás még nem mondhatta el azt, ami vele történt; mert annak, majd Jézus Krisztus mennybemenetele után lesz itt az ideje, egészen az Ő visszajöveteléig. Ez a tiltás az un. „messiási titok”: az Úr csodája nem magamutogató és öncélú. Majd a kereszten és húsvétkor mutatkozik meg igazán, hogy kicsoda Jézus Krisztus valójában.

Egyébként pedig, ha már gyümölcseikről, életükről lehet megismerni a hamis prófétákat (16-20), akkor ez mit jelent pontosan? Mert melyikünk az, aki nem dicsőség és hatalomvágyból, vagy pénzért tenne itt bármit is, legalább „részben” nem? Sőt, az „élő hitűek” a leghiúbbak. Folyton mondogatják, Uram, Uram (21-22), de többségük kellemetlen, sokszor megbízhatatlan ember.* Ismét kérdezem: ki itt a hamis próféta, és ki kit hamisozhat le? Vallom: kell és lehet Isten Igéjét tisztán hirdetni anélkül is, hogy a másikat feltétlenül „lehamisoznám”. Vallom azt is, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a legkisebb kompromisszum nélkül kell szólni az Úr akaratát, de ekkor sem azzal az indulattal, hogy én vagyok az igaz, te meg a hamis. Ezt majd az Úr eldönti. Mert persze van „igaz” és „hamis”, és vannak báránybőrbe bújt farkasok mindenütt. Ki az igaz próféta? Képpel válaszolok. Egy fagyos, gyors folyású patakon, keskeny vasbeton gerenda vezetett át; havas, jeges, csúszós volt ez a gerenda, alig látható a félhomályban; - bizony kellett a másik segítő keze, hogy ne a jéghideg vízben kössünk ki.

Ézsaiás 45

19. zsoltár

* … és számos esetben egy lokál táncosnőjében jobban meg lehetne bízni, mint ezekben.

Igen, a hamis próféták…, - ez biblikus. A próféták is megintették azokat, akik pénzért, hatalomért, dicsőségért szóltak, és nem Isten üzenetét hirdették, elhívással, élő hittel, szent bátorsággal. A mi Urunk Jézus Krisztus is figyelmeztetett arra, hogy óvakodjunk a hamis prófétáktól. Bizony, vegyük ezt komolyan: sok a ragadozó farkas, báránynak öltözve (15). Mégis, a „gyakorlatban” sok itt a probléma is. Amikor ezeket a sorokat írom, január 1-e van. Valakivel beszélget egy ismerősöm a templom előtt, és egy harmadik „boldog új évet” kiált oda nekik, mire ez a valaki megjegyzi, hogy milyen idegesítő így hallani ezt, mert ez csak olyan „sablon”, nem őszinte. Ez nem jókívánság, hanem hamis szó, - szerinte. Persze sokak előtt minden pap és lelkész is hamis próféta, mert pénzért „prófétál”. Sőt, arról is tudunk, hogy a „kisegyházakban” hogyan beszélnek a történelmi egyházak tagjairól az „élő hitű, igazán megtért” testvérek: miszerint a történelmi egyházak papjai, lelkészei, tagjai hamis próféták, sokan közülük a kárhozat gyermekei, akikkel tilos közösséget vállalni. Ki itt a hamis próféta?

Ézsaiás 44

170. dicséret

Az igaz hit elsősorban nem tanrendszer, hanem annak felismerése, hogy mi mindig csak kérők, elfogadók, segítségre, kegyelemre szorultak lehetünk Istennel szemben. – 1. Az igaz hit „climaxos” kérés (Ravasz László), vagyis olyan „emelkedett és fokozott” állapot, amelyben az ember rádöbben, hogy Isten segedelme nélkül egy pillanatig sem élhet; - ezért kér, mégpedig az Úrtól kér (7). – 2. Az igaz hit annak bizonyossága, hogy az Isten mindig ad, mégpedig hatalma, szeretete és bölcsessége; azaz jósága által mindig azt adja, ami a javunkra van. Amikor az Isten nem azt adja, nem akkor és úgy adja, ahogy azt mi elgondoltuk, akkor ez azért történik így, mert Isten mindig a javunkat nézi. Vagyis nem fordulhat elő, hogy hiába kérünk. Hiszen még a földi atya sem adna soha a gyermekének az angolna helyett viperát és a pogácsa helyett kovakövet. Minden nyomorúsága ellenére sem tenné ezt a földi apa a gyermekével, pedig könnyű összetéveszteni az angolnát a viperával. Hát akkor hogyne figyelné üdvösséges épülésünket még inkább a mi mennyei Atyánk, hiszen jóságban hol állunk mi Isten mögött (9-11). – 3. Az igaz hit, imádság: kérés, keresés és zörgetés egyszerre (8); azért, hogy Isten országának javaiból részesüljünk, ami sokkal inkább jobb mindennél (Filippi 1,23).

Ézsaiás 43

173. dicséret

* A teljes magyarázat:

Az igaz hit elsősorban nem tanrendszer, hanem annak felismerése, hogy mi mindig csak kérők, elfogadók, segítségre, kegyelemre szorultak lehetünk Istennel szemben. Ez ugyanaz, mint amit a „lelki szegénység” egyik értelme is kifejez (5,3).

– 1. Az igaz hit „climaxos” kérés (Ravasz László), vagyis olyan „emelkedett és fokozott” állapot, amelyben az ember rádöbben, hogy Isten segedelme nélkül egy pillanatig sem élhet; - ezért kér, mégpedig az Úrtól kér (7). Ugyanakkor az igaz hit az a bizonyosság is, hogy gazdag és ajándékozó Istenünk van, aki teremtett, megtart, megvált, a Jézus Krisztusban. Aki ezzel a reménységgel kér, azt elhagyja minden gőg és minden félelem, egyben eltölti szívét a hála.

– 2. Az igaz hit annak bizonyossága, hogy az Isten mindig ad, mégpedig hatalma, szeretete és bölcsessége; azaz jósága által mindig azt adja, ami a javunkra van. Amikor az Isten nem azt adja, nem akkor és úgy adja, ahogy azt mi elgondoltuk, akkor ez azért történik így, mert Isten mindig a javunkat nézi. Vagyis nem fordulhat elő, hogy hiába kérünk. Hiszen még a földi atya sem adna soha a gyermekének az angolna helyett viperát és a pogácsa helyett kovakövet. Minden nyomorúsága ellenére sem tenné ezt a földi apa a gyermekével, pedig könnyű összetéveszteni az angolnát a viperával. Hát akkor hogyne figyelné üdvösséges épülésünket még inkább a mi mennyei Atyánk, hiszen jóságban hol állunk mi Isten mögött (9-11).

– 3. Az igaz hit, imádság: kérés, keresés és zörgetés egyszerre (8); azért, hogy Isten országának javaiból részesüljünk, ami sokkal inkább jobb mindennél (Filippi 1,23). Az imádság tehát nem varázsige, amellyel Istent a mi akaratunk teljesítésére mozgósítjuk, hanem a hitnek és engedelmességnek tudakozása, amellyel megismerjük és magunkévá tesszük Isten akaratát (Ravasz László). Fontos a fokozás, ahogy ezt a mi Urunk elénk tárja: kérni, keresni, zörgetni (7-8). Sokan kérnek, de nem keresnek; sokan keresnek, de nem zörgetnek. A keresés és zörgetés állhatatos, fokozott, ismétlődő, sűrített és ostromló kérés, amit Isten akaratának megismerésére és elfogadására fordítunk (1János 5,14). A kánaáni asszony nemcsak kért, hanem keresett, sőt zörgetett; miközben teljesen rá bízta magát Isten akaratára (Máté 15,21-28).

Hallottam már elvált, de kegyes embert megszólni másokat. Nem is emiatt kaptam fel a fejemet, hanem azért, mert véleménye szeretetlen szigorral ostorozott. Ne értsük félre Jézust: „ítélni”, vagyis „inteni” lehet, hiszen itt intésről van szó, „időleges ítéletről”, mert a végső ítélet, minden ember „megítéltetése” csakis az Úr jogköre (2). Tehát inteni lehet, ha az féltő szeretettel történik, és minden nyomorúságunk ellenére is hitelesen (3-5), mert azzal a mértékkel mérünk másoknak, amellyel magunkat is meg merészelnénk mérni (2). Ha ezt átgondoljuk, máris óvatosak leszünk, nem csupán a figyelmeztetéssel, hanem annak módját illetően is.

Ézsaiás 42

153. zsoltár

Vannak barátaim, akikkel rendszeresen megbeszéljük az egyház és a világ dolgait. Egy ilyen beszélgetés után az alábbi e-mailt kaptam: „Nemrégen arról váltottunk szót, hogy féltjük Európát. Sok embertől hallottam ezt. Én erre mindig azt mondom: félni lehet, de csodálkozni nem. Ami ma a világban zajlik, abban benne vagyunk mi is; Európa, Amerika, közel- és távolkelet..., vagyis az egész világ. Nagyon elrontottunk valamit, amit mi magunk aligha tudunk helyrehozni. Hogyan lehetne az egész világot felrázni? Ezt sem tudjuk mi magunk megtenni. Milyen jó, hogy a zsidóknak volt egy Mózesük, aki újra és újra kikönyörögte a megbocsátást Istentől. Ki könyörög ma? Senkit sem látok; okoskodni, erőlködni annál inkább...”. Valóban, minden alkalmunknál van egy olyan érzésem, hogy az áhítat, az ima, csak olyan kegyes járulék, gyorsan legyünk túl rajta, aztán térjünk a lényegre. Nem jól van ez így! Csodálkozunk, hogy tele vagyunk aggódással, feszültséggel, szorongással. Az Igére figyelve imádkozó ember vallja, hogy minden kegyelem. Igen, keressétek először az Isten országát, és a többi megadatik. Kálvin, nagy műve 20. fejezetének ezt a címet adta: Az imádság a hit legfontosabb gyakorlása, általa nyerjük el nap mint nap Isten jótéteményeit.

Ézsaiás 41

18. zsoltár

A böjtölés nem fogyókúra, hanem mindig Isten színe előtt, bűnbánattal és egy konkrét, Istennek kedves cél érdekében történik, ami alátámasztja, segíti, „megtermékenyíti”, hitelesíti az imádságunkat. – 1. A fogyókúrázó ember ideges, komor, módszereket követve magamutogató; a böjtölő ember örömmel vállalja az ideig való lemondást. A „fogyókúrázó” a maga céljait szolgálja; a maga érdekében mond le valamiről, ha tanul, ha dolgozik, ha sportol; a böjtölő pedig mindig az Isten ügyéért vállalja ezt. Az imádkozó böjtölés soha nem komor, hanem örömteli; nem magamutogató, hanem alázatos; soha nem öncélú (16-18).– 2. A böjtölő ember teste, lelke, értelme megtisztul, így képes lesz meglátni, hol az igazi, örökkévaló kincs (19-21), amiért teljes szívvel érdemes hevülni (24); sőt, a böjtölő ember egész teste, benne megtisztult lelke, értelme, tekintete, szeme lámpássá lesz (22-23). – 3. Mit látnak, ha ránk tekintenek, átüt-e a testünkön a Krisztus, az imádság és a böjtölés által tudunk-e mások számára is lámpások lenni az igaz kincs felé. Vigyázzunk, ez nem az itteni világ esztétikája, mert a világ értékelése szerint kövér, ronda, buta embert is széppé, értelmessé tesz a hit.

Ézsaiás 40

85. zsoltár

* A teljes magyarázat:

A böjtölés nem fogyókúra, hanem mindig Isten színe előtt, bűnbánattal és egy konkrét, Istennek kedves cél érdekében történik, ami alátámasztja, segíti, „megtermékenyíti”, hitelesíti az imádságunkat.

– 1. A fogyókúrázó ember ideges, komor, módszereket követve magamutogató; a böjtölő ember örömmel vállalja az ideig való lemondást. A „fogyókúrázó” a maga céljait szolgálja; a maga érdekében mond le valamiről, ha tanul, ha dolgozik, ha sportol; a böjtölő pedig mindig az Isten ügyéért vállalja ezt. Az imádkozó böjtölés soha nem komor, hanem örömteli; nem magamutogató, hanem alázatos; soha nem öncélú (16-18).

– 2. Nem véletlen, hogy Jézus Krisztus az általa tanított imádság bűnbocsánathoz kapcsolódó részéhez külön magyarázatot fűzött (14-15). Akiben ugyanis van bűnbánat és a másik ember felé irányuló megbocsátás, vagyis ő teszi meg az első lépést felebarátja felé, bármi történt is; ez a tény annak a jele, hogy őneki már megbocsátott az Atya. Csak a bűnbocsánatot nyert ember képes a megbocsátásra. Ez azonban, még kegyelmi állapotban sem egyszerű: a mindennapok kemény helyzeteiben, ahol sokat bántjuk és sebezzük egymást, az imádkozó böjtölés az, amely segít arra, hogy testünket megregulázva, a legindulatosabb helyzetben is a megbocsátás és a szeretet krisztusi útját válasszuk.

– 3. A böjtölő ember teste, lelke, értelme megtisztul, így képes lesz meglátni, hol az igazi, örökkévaló kincs (19-21), amiért teljes szívvel érdemes hevülni (24); sőt, a böjtölő ember egész teste, benne megtisztult lelke, értelme, tekintete, szeme lámpássá lesz (22-23).

– 4. Mit látnak, ha ránk tekintenek, átüt-e a testünkön a Krisztus, az imádság és a böjtölés által tudunk-e mások számára is lámpások lenni az igaz kincs felé. Vigyázzunk, ez nem az itteni világ esztétikája, mert a világ értékelése szerint kövér, ronda, buta embert is széppé, értelmessé tesz a hit.

Ravasz László szerint az imádság: nász; a lélek násza a Vőlegénnyel. Ezért az imádság igazi helye a „belső szoba”, vagyis az a sötét fészer, amely a palesztinai házak egyetlen bezárható része volt, ahová magányosan el lehetett rejtőzni. – 1. Valóban, az imádság olyan „intim” viszony a Szentháromság Istennel, hogy az imádság nyilvánossága kérdéses, mert sok veszélyt rejt. Az imádság nyilvánossága könnyen szolgálhat idegen célt, szereplést, éppen ezért képmutatást (5-6).– 2. Ezzel az Ige nem tagadja azt, hogy az imádságnak közösségi áldása is van, a testvérek közösségében, sőt! Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan szorult helyzetek, amikor egymás között is csak az imádság az egyetlen hiteles és „korrekt” beszéd, mert nem is tudunk „mást” mondani, nem lehet sem vigasztalni, sem magyarázkodni. A kötött, liturgikus imádságok műfaja segítene, hogy ne legyen a nyilvános imádságból szereplés. – 4. Erre Jézus Krisztus „mintát” is ad nekünk, az Úri imádságban (9-13). Nemcsak ezt, de így imádkozzunk. A „Miatyánk” minden tekintetben olyan imádság, amelynek nyilvános elmondása során soha nincs olyan érzésünk, hogy valaki is szereplésre használná a legszentebb beszédet.

Ézsaiás 39

52. zsoltár

* A teljes magyarázat:

Ravasz László szerint az imádság: nász; a lélek násza a Vőlegénnyel. Ezért az imádság igazi helye a „belső szoba”, vagyis az a sötét fészer, amely a palesztinai házak egyetlen bezárható része volt, ahová magányosan el lehetett rejtőzni.

– 1. Valóban, az imádság olyan „intim” viszony a Szentháromság Istennel, hogy az imádság nyilvánossága kérdéses, mert sok veszélyt rejt. Ezekre a veszélyekre hívja fel a figyelmet Jézus Krisztus. Az imádság nyilvánossága könnyen szolgálhat idegen célt, szereplést, önmutogatást, alakítást, éppen ezért képmutatást. Nem az imádság a veszély, hanem a nyilvánosság, amelyben az ember észre sem veszi, hogy emberekre, azok elismerésére figyel, és a magad dicsőségét szolgálja (5-6).

– 2. Ennél már csak az veszélyesebb, ha bőbeszédűen, szinte szájba rágjuk Istennek a gondolatainkat: legyen az hálaadás, bűnvallás, vagy kérés. Ő tud mindent rólunk; azt kimondanunk magunk miatt kell, nem Őmiatta (7-8).

– 3. Ezzel az Ige nem tagadja azt, hogy az imádságnak közösségi áldása is van, a testvérek közösségében, sőt! Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan szorult helyzetek, amikor egymás között is csak az imádság az egyetlen hiteles és „korrekt” beszéd, mert nem is tudunk „mást” mondani, nem lehet sem vigasztalni, sem magyarázkodni. A kötött, liturgikus imádságok műfaja segítene, hogy ne legyen a nyilvános imádságból szereplés.

– 4. Erre Jézus Krisztus „mintát” is ad nekünk, az Úri imádságban (9-13). Nemcsak ezt, de így imádkozzunk. A „Miatyánk” minden tekintetben olyan imádság, amelynek nyilvános elmondása során soha nincs olyan érzésünk, hogy valaki is szereplésre használná a legszentebb beszédet.