Vannak barátaim, akikkel rendszeresen megbeszéljük az egyház és a világ dolgait. Egy ilyen beszélgetés után az alábbi e-mailt kaptam: „Nemrégen arról váltottunk szót, hogy féltjük Európát. Sok embertől hallottam ezt. Én erre mindig azt mondom: félni lehet, de csodálkozni nem. Ami ma a világban zajlik, abban benne vagyunk mi is; Európa, Amerika, közel- és távolkelet..., vagyis az egész világ. Nagyon elrontottunk valamit, amit mi magunk aligha tudunk helyrehozni. Hogyan lehetne az egész világot felrázni? Ezt sem tudjuk mi magunk megtenni. Milyen jó, hogy a zsidóknak volt egy Mózesük, aki újra és újra kikönyörögte a megbocsátást Istentől. Ki könyörög ma? Senkit sem látok; okoskodni, erőlködni annál inkább...”. Valóban, minden alkalmunknál van egy olyan érzésem, hogy az áhítat, az ima, csak olyan kegyes járulék, gyorsan legyünk túl rajta, aztán térjünk a lényegre. Nem jól van ez így! Csodálkozunk, hogy tele vagyunk aggódással, feszültséggel, szorongással. Az Igére figyelve imádkozó ember vallja, hogy minden kegyelem. Igen, keressétek először az Isten országát, és a többi megadatik. Kálvin, nagy műve 20. fejezetének ezt a címet adta: Az imádság a hit legfontosabb gyakorlása, általa nyerjük el nap mint nap Isten jótéteményeit.

Ézsaiás 41

18. zsoltár