Ki ez, mit magyaráz nekünk, mit gondol magáról? – mondjuk gyakran, gyarló irigységgel, amikor valaki közülünk valónak sikerül „többre” jutni. A messziről jött embernek inkább hiszünk. Egy általános tapasztalatot is megfogalmazhatunk itt: a közelség távolságot teremt, a távolság pedig közelséget. Minden magyarázat nélkül értjük ezt a mondatot, mindenfajta emberi kapcsolatra vonatkozóan. Itt azonban sokkal többről van szó, mint valamiféle általános, erkölcsi tanításról. A názáretiek egészen közelről ismerhették Jézust, szemük láttára nőtt fel. Ez azonban inkább kárukra lett. A „közelség” evilági nyomorúsága a megszokás, a közöny. Így a názáretiek csak ámulni és megbotránkozni tudtak Jézuson, aki hatalommal szólt a názáreti zsinagógában is; ők azonban csak a közöttük felnőtt ácsmestert látták benne. A názáretieket tehát ez a „közelség” abban akadályozta meg, hogy felismerjék Jézusban a Megváltót. Hitetlenségük miatt nélkülözte is életük a „csodákat” (58) A mi Urunk azért ment fel a mennybe, hogy ebben a szent távolságban megdicsőüljön, ugyanakkor a Szentlélek által mégis közelségben legyen azokkal, akik felismerték Őbenne az Isten Fiát.*

Ézsaiás 66

135. zsoltár

* A megtért ember ezután nemcsak Jézusban látja a Krisztust, hanem a másik emberben is látja, minden csalódás és nyomorúság ellenére az Isten arcát: soha nem „bálványozza” az embert, a legszebbet, leggazdagabbat és legokosabbat sem; de soha nem botránkozik meg a leggaládabb társán sem; a végső ítéletet pedig az Úrnál hagyja. Sok keresztyén, mondjuk ki, bizony bálványozza az „okos és szép” embert, ám azonnal megbotránkozik a „látványos” bűnösön; noha saját élete is Krisztusra szorul. A filozófia nyelvén fogalmazva a teológiai igazságot: a végesben az látja a végtelent, aki az ember Jézusban is megláthatta az Isten Fiát.