Jézus hajón átparancsolta a tanítványokat a túlsó partra (22), mert nem akarta kitenni őket annak a kísértő látványnak, amikor a sokaság „kenyérkirállyá” kívánta tenni Őt (János 6,1). Emberként, a mi Urunk is folyamatosan imádkozott azért, hogy soha ne engedjen a kísértésnek (23). Bizony, sokszor nagyobb mélységet jelent a lelki és hitbeli kísértés, mint az itteni, viharzó elemek hatalma, beleértve minden szegénységet, betegséget, halált. Csak a lelkünkben, a hitünkben ne valljunk kárt (Máté 16,26). Jézus Krisztus az, akinek hatalma van az igazi mélységek és „ellenszelek” felett (24-27). Péter utánozni szerette volna Jézust, de ő is egy a megmentésre szorulók közül, mint mi mindannyian. Egyedül az Úr ereje, kegyelme tarthat meg minket; akkor is, amikor láthatóan beleveszünk a pusztító mélységekbe; mert életünk akkor is megmenekül, hiszen meghalunk, de nem veszünk el, Őbenne (28-33). Ezzel a mindenre elégséges hitvallással zárul ez a szakasz: „Valóban Isten Fia vagy” (33). Ez a felismerés a legnagyobb mélységekben is megóv attól, hogy kárhozatosan megijedjünk, és „kísértetet” lássunk (26), meg mindenféle hangokat halljunk, és képzelgéseket vizionáljunk, „öngyógyító” keleti-nyugati kúrákkal áltassuk magunkat, az Úr bátorító, üdvözítő közelségének bizonyossága helyett. Bízzunk tehát, Ő az Úr, ne féljünk! (27)

J. siralmai 2,1-10

38. zsoltár