Hányszor bocsássak meg? Hetvenszer hétszer, tehát mindig (22). Nem bocsát meg az Úr, ha mi nem bocsátunk meg. Neked elengedett az Úr minden tartozást, te meg nem engedsz egy jottányit sem; rendben van, de akkor neked is fizetned kell, kínkeservesen (34). Kegyelmi állapot, ha valaki tud „engedni”, elengedni (30). Ez az Uri imádság egyik fontos könyörgése is (Máté 6,12). Pontosabban fogalmazva: nincs kegyelem alatt az olyan ember, aki nem tud legalább az atyafiának, testvérének, legalább a hittestvérének, legalább a hozzá hasonlónak megbocsátani (21). Lám, még nem is kér sokat az Úr, ismerve gyarlóságainkat. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy elfelejtettem mindent, hanem éppen azt, hogy nem tudom elfelejteni a bántó eseményeket, amíg meg nem halok, vagy meg nem zavarodok; de ennek ellenére megbocsátok; sőt, végre túllépek azon, hogy a saját sérelmeimben dagonyázzak.

Dániel 1

26. zsoltár

* A teljes magyarázat:
Hányszor bocsássak meg? Hetvenszer hétszer, tehát mindig (22). Legalább a testvérek közösségében, az atyafiak között (21), ebben a szűkebb körben fontos lenne gyakorolni ezt a szinte lehetetlennek tűnő krisztusi elvárást.
– 1. A „Gazda” számadást tart a szolgái között (23). Az egyik szolga kifizethetetlen összeggel tartozott. A tízezer talentumot összes vagyonával és családjával együtt sem tudta volna, egész életében kifizetni (24-25). A szolga esedezésére a „Gazda” nem csupán türelemmel volt hozzá, az nem sokat segített volna rajta, hanem mindennél többet kapott, elengedte a tartozást. Kegyelmet kapott (26-27). Ilyen gazda egyedül csak az Isten.
– 2. Mi nem engedünk el semmit, türelmünk sincs, haladék sincs, hanem uzsorakamattal számolunk fel minden tartozást, pénzt, sérelmet. Erre utal az, ahogy a megszabadult szolga viselkedik azzal a szolgatársával, aki az egy százalékával tartozik neki, amivel ő tartozott az Urának: megragadta, fojtogatta és követelte azt, ami az övé, mégpedig azonnal: pénzt, elégtételt, tiszteletet (28-29. Amikor pedig az könyörgött, ahogy egykor ő is tette, akkor nem volt irgalom. Döbbenetes mondat: „De az nem engedett” (30). Nem engedünk a 21-ből, az igazunkból, a saját érdekeinkből, gyarló egyoldalú látásmódunkból; inkább vesszen mindenki és minden, de nem engedünk.
– 3. Ekkor közbelépett az Úr. Az előbb kegyelmesen, most ítéletesen tette ezt. Kegyelmének határa a jogos ítélete, vagyis haragja: amikor azt mondta, hogy elég volt, eddig és nem tovább.
– 4. Nem bocsát meg az Úr, ha mi nem bocsátunk meg. Neked elengedett az Úr minden tartozást, te meg nem engedsz egy jottányit sem; rendben van, de akkor neked is fizetned kell, kínkeservesen (34). Kegyelmi állapot, ha valaki tud elengedni. Ez az Uri imádság egyik fontos könyörgése is (Máté 6,12). Pontosabban fogalmazva: nincs kegyelem alatt az olyan ember, aki nem tud legalább az atyafiának, testvérének, legalább a hittestvérének, legalább a hozzá hasonlónak megbocsátani. Lám, még nem is kér sokat az Úr, ismerve gyarlóságainkat. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy elfelejtettem mindent, hanem éppen azt, hogy nem tudom elfelejteni a bántó eseményeket, amíg meg nem halok, vagy meg nem zavarodok, de ennek ellenére megbocsátok; sőt, végre túllépek azon, hogy a saját sérelmeimben dagonyázzak.