Most csak erre a tagmondatra tudunk figyelni. „Őket külön” – olvassuk, Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, őket hárman külön. Miért pont őket hárman, hiszen ezek semmiben sem voltak különbek, kiemelkedőbbek a többieknél, mégis pont őket, hármukat vette maga mellé ekkor az Úr. A válasz csupán ennyi, nem több: ez az Isten mindenek-feletti, vitathatatlan hatalma, ez az Isten „szuverenitása”, amellyel mindent jól intéz. Éppen az a lényeg, hogy nem a világ szemében különbeket választotta ki az Isten (1Korinthus 1,26-31). Ítéletesen döbbenetes jel, ha valaki magát különbnek tartja a másiknál. Ne felejtsük el: a kiválasztás az üdvösségre vonatkozik, arra a legfőbb „jóra”, amiből itt „előízt” kapnak ezek hárman; nem pedig itteni „dicsőségre” (4). Sajnos, ezt a kettőt mi keresztyének is egybemossuk. Persze az üdvbizonyosság, már ebben a világban „különbbé” tesz bennünket másoknál, Krisztusi értelemben.*
J. siralmai 4,12-22
57. zsoltár
* Tehát ezek hárman már a földi létben bizonyosságot nyertek.
– 1. Megnyílt előttük a mennyei világ. - Ott találkoztak azok közül néhánnyal (Mózessel és Illéssel), akik már az örök élet lakói voltak, rájuk ismertek, viszontlátták őket. A mennyi világ konkrét valóság, a Krisztusban.
– 2. Közben kétséget kizáróan feltárult nekik Jézus Krisztus személyének titka: Ő az Isten szeretetett Fia (5), akiről Igét hirdetett ott az Atya, és akinek arca „elváltozott” (2-3).
– 3. Közben a tanítványok is „elváltoztak” Jézus Krisztus közelében, mint amikor széppé leszünk, megtisztulunk, ha megérint bennünket az Úr, Igéjével és bármi mással, ami mennyeien „igaz” (2-3).
– 4. Ezek hárman megtapasztalták már a földi életben, ezen a hegyen a mennyei jót. Az örök élet, sokkal inkább jobb mindennél (Filippi 1,23). Életünk „csúcsélményét” az Úrral élhetjük át mi is, már itt, ebben a világban. Minden más „csúcsélmény” halálos zuhanással jár, vagy megfagyással, ebben a rideg világban, mint ahogy a föld legmagasabb hegyét ostromolják sokan és közben ott fagynak meg. Ez a mennyei „jó” azonban annyira jó, hogy a tanítványok nem is akarnak visszamenni a mindennapokba (4). Ez a jó maradéktalanul jó.
– 5. Mégis, vissza kell menni a többiekhez. Nem azért választotta ki őket az Úr, hogy élvezzék a saját üdvösségüket, hanem azért, hogy visszamenjenek a többiekért, már félelem nélkül, csak Jézust látva egyedül a szolgálatban és az életküzdelmekben (6-8). Keljünk fel, ne féljünk, tegyük hitvalló, bátor szeretettel a dolgunkat ebben a világban úgy, mint akik a tekintetüket feljebb emelik és valójában mindenkor, mindenkiben „csak Jézust látják egyedül” (8). Mi tehát abban lehetünk különbek másoknál, hogy minden nyomorúságunk ellenére is széppé, tisztává leszünk az Úrban; és tudunk a másikért is élni; de nem valami hamis, általános emberszeretetben, hanem a ránk bízott örökséget képviselve, azt soha nem feladva.
