Isten Mózesen keresztül meginti népét. – Ennek az intésnek része az, ahogy Mózes emlékezteti Isten népét arra, hogy miközben ők folyamatosan megtapasztalták az Isten kegyelmét, mégis folyamatosan lázadoztak az Úr ellen. Amióta csak élnek, levegőt vesznek, folyton lázadoznak: ez az eredendő bűn (4-24). Tökéletes a diagnózis, minél több szeretetet, irgalmat, segítséget tapasztal az ember, annál szemtelenebb éppen azzal, akitől a sok jót kapja. Aki viszont az orrára koppint, attól tart, azzal nem mer szórakozni. Ilyenek vagyunk: a gyerek a szüleivel; a támogatott a segítőjével; Isten népe az Ő megváltó Urával. Isten kegyelmes népéhez, de ebben a kegyelemben joggal ott feszül a „bot”, amely az engedetlen nép hátára suhintva soha nem haszontalan. A „bűnös” ember így „működik”, így kész megragadni a kegyelmet.*

Jelenések 6,1-8

172. dicséret

* A magyarázat folytatása:

(– 1. Lásd a fenti magyarázatban.)

– 2. Ennek az intésnek része az imádság, amellyel Mózes közbenjáró könyörgést mondott népéért. Olyan ez, mint amikor megfeddem a gyermekemet, miközben a szívem szakad meg érte, mert nagyon szeretem; majd egész éjszaka könyörgök érte (25-29). Ilyenkor nem csak a reggeli harangszót hallva mondom el szószerinti napi imádságomat, mindig ugyanazt (áldottak ezek a kötött imádságok, amikor kilúgozott a gondolkodásunk); hanem valakikért külön is könyörögök. Ezt teszi Mózes a népéért: - akit megintünk, azért könyörgünk.

– 3. Ennek az intésnek része a határtalan szeretet. Soha nem nevezhető intésnek az, amelyben nincs szeretet. Az intésben lehet jogos indulat, de soha nincsen gyűlölet, harag, pusztítás; csak féltő szeretet. Tehát, ahogy a kegyelemnek mindig része az intés, hogy azzal vissza ne merészeljünk élni; úgy az intés mindig csak szeretetből fakadhat. Nagyapám, amikor felemelte ránk, elkényeztetett kölykökre a botját, abban nyílt indulat tört felszínre, de tiszta szeretettel, minden gyűlölettől mentesen. Milyen hatalmas az Isten szeretete, aki ezt az engedetlen népet átsegíti a Jordánon, beviszi arra a földre, ahol sokkal erősebb és szálkásabb népek laknak, mint ők. Itt a „szálkás” kifejezés nem csupán a testi erőre, hanem a jellembeli tulajdonságokra is vonatkozik. Istenük az, aki előttük vonul. Nem ők az erősek, hanem megváltó Uruk (1-3). Minden intés erre irányul: el ne bízzuk magunkat, és adjunk hálát Isten szeretetéért.

– 4. Shakespeare „A vihar” című színműve kifejti az Istentől való intés természetét. Ebből kiderül, hogy nem lehet elmenekülni az ellenségek és a bajok elől, amelyeket okoztunk egymásnak; sőt, szembe kell néznünk azokkal; de a végén csak Isten szeretetének megbocsátó, elbocsátó ereje old meg mindent: „Most bocsássatok el és bocsássatok meg!”

– Jöjj, Urunk, ints meg bennünket úgy, ahogy csak Te tudsz, és amelyből élet támad.

Milyen világos képlettel van dolgunk ebben a könyvben, és az egész Szentírásban. – 1. Isten mindent megtett értünk, hogy kihozzon a fogság házából és bevigyen az életet adó földre (15-16). – 2. Isten ezért joggal elvárja, hogy hűségesen szeressük Őt, ahogy Ő szeret bennünket (11-14): el ne feledkezzünk Őróla, tartsuk meg parancsait, hogy bőségben éljünk (1-2), el ne sodorjon bennünket a gőg, azt gondolva, mintha mindezt magunknak köszönhetnénk. Ne legyünk olyanok, mint a hűtlen „szép emberek”, akik nem tudnak ellent állni a kísértésnek és sokakkal volt olyan kapcsolatuk, amilyen valójában csak egyetlen valakivel lehetne. – 3. Aki pedig hűtlen, az elveszik (19-20); aki a szívében hűtlen (2-3), az is. Ez így világos beszéd, egyben egy kiáltás az Úr felé, aki kihoz mindenféle hűtlenségünk és parázna életünk szolgaságának házából. Egyébként menthetetlenek vagyunk.

Jelenések 5,11-14

278. dicséret

* A teljes magyarázat:

Milyen világos képlettel van dolgunk ebben a könyvben, és az egész Szentírásban.

– 1. Isten mindent megtett értünk, hogy kihozzon a fogság házából és bevigyen az életet adó földre (15-16).

– 2. Isten ezért joggal elvárja, hogy hűségesen szeressük Őt, ahogy Ő szeret bennünket (11-14): el ne feledkezzünk Őróla, tartsuk meg parancsait, hogy bőségben éljünk (1-2), el ne sodorjon bennünket a gőg, azt gondolva, mintha mindezt magunknak köszönhetnénk. Ne legyünk olyanok, mint a hűtlen „szép emberek”, akik nem tudnak ellent állni a kísértésnek és sokakkal volt olyan kapcsolatuk, amilyen valójában csak egyetlen valakivel lehetne. Ezen a képen ne botránkozzunk meg, mert ez biblikus szemléltetése a problémának.

– 3. De a hűségünk valóságos hűség legyen, hiszen ha valaki csak azért marad hűséges, mert nem volt lehetősége félrelépni, az ilyen aztán utálja azokat, akiknek több jutott az „életből”. Ezért az Ószövetség áldottan földhöz ragadt gondolkodásából is kihagyhatatlan, hogy mi van a szívben, őszinte-e a hűség. Isten próbára tesz, megsanyargat, megpróbál; - ilyenkor sok minden kiderül rólunk, például az, hogy hűségünk valójában lehetőségeink szűkössége-e, vagy pedig talpig nehéz, tiszta hűség (2-3).

– 4. Aki pedig hűtlen, az elveszik (19-20); aki a szívében hűtlen, az is. Ez így világos beszéd. Ez már egy kiáltás az Úr felé, aki kihoz mindenféle hűtlenségünk és parázna életünk szolgaságának házából. Egyébként menthetetlenek vagyunk.

Ezeket a nehéz bibliai részeket mindig rosszul fogjuk meg, valahogy úgy, mintha a talicskát a kerekénél emelnénk meg, hogy a fogantyúján keresztül toljuk azt. Ne azon akadjunk fenn, hogy ki kit irtott ki, meg hogy hogyan parancsolhat Isten ilyet. Itt nem erről van szó. Ez olyan badarságra utaló kérdésfelvetés, mintha valaki azt kérdezné, hogy miért a szeretkezésből adatik a gyerek? Isten védi a népét. Nem engedi azt elveszni, aki az Övé. Ezeknek a nehéz igerészeknek ez az egyértelmű üzenete. Ha részletekbe megyünk, de ne menjünk (!), akkor mondhatnánk, hogy az ókor kultúrájához igazodva jelentette ki irántunk való határtalan szeretetét az Isten. De később világosan kijelentette, hogy az Ő valódi, végső gondolata mindig az élet, és soha nem a halál. Olyannyira, hogy egyszülött Fiát, Jézus Krisztust adta érettünk, Őneki fizetett meg, hogy népén könyörülhessen; - ha már a mi gyarló gondolataink szerint nekünk mindenképpen „bűnbakra”, „áldozatra” van szükségünk.*

Jelenések 5,1-10

227. dicséret

* Népének azonban tudomásul kell vennie, hogy nem azért szereti őket az Isten, mert bárkinél is jobbak lennének (7), hanem azért, mert felfoghatatlanul szereti őket; bennünket. Ezt semmiféle diplomával, intelligenciával, magas IQ-val felfogni nem lehet: csak hittel megragadni, ennek örülni, mindenkire reménységgel tekinteni, senkit nem bántani; vagyis a talicskát a fogantyújánál megfogni.

Mit jelent félni az Urat? – Szeretni az Istent és a felebarátot (4-9). De életünk harcaiban folyamatosan alulmúljuk a szeretet parancsát, inkább gyűlölve egymást, vagy képmutatón, érdekből szeretve. Annyi „érdekszeretetet” tapasztaltam már, hogy minden túlzás nélkül öklendeznem kell, ha erre gondolok. Képtelen a szeretetre az, aki állandóan szerepet játszik, „a maga szemétdombján valakit” játszik, még a hitében is, és egy percre sem képes lelkiismeret furdalás nélkül embernek lenni. – Egy költőnő, valamelyik közösségi portálon meglepte költőtársát egy verssel, annak negyvenedik születésnapján, amelyre az verssel válaszolt. A két „ihletett” költemény elindított egy „verslavinát”. Ma megvettük ezt a kötetet, és a lányommal egy kávé mellett az egészet végigolvastuk. Zseniális versek sodrásába kerültünk, miközben megállt az idő, ahogy a faág, a sodrás ellenére is fennakad egy kis szigeten, de leszakadnak róla felesleges bozótjai. Ott leszakadt rólunk minden teher. Ott, akkor ez, többet ért minden imánál; miközben Isten és egymás szeretetének soha eddig nem tapasztalt valóságát éltük át: az örökkévaló „jelent”, az üdvösséget.

 Jelenések 4

488. dicséret

* A teljes magyarázat:

– 1. Jólétben az ember megfeledkezik az Úrról és elterpeszkedik abban a bőségben, ami nem is az ő érdeme, amihez saját maga alig tett valamit. Észrevesszük-e, hogy mások nyomorúsága és a mi jólétünk között megmagyarázhatatlan a szakadék; az egyik nem ítélet, a másik pedig minden küzdelmünk ellenére is csak kegyelem (10-11). Persze, azon is lehetne vitatkozni, hogy a „jólét” minden esetben elterpeszkedéshez vezet-e; hiszen éppen a “jólétben” tárul fel az emberi lét: annak minden határa és határtalansága, gyötrelme és gyönyöre egyaránt. Tehát nem feltétlenül próbákban, szenvedésekben, piti és élet-halál harcokban, vagy kukorica kapálása közben adatik meg nekünk ez a “szent reflexió”. Az Ige szerint mi következik a jólétben megtapasztalt kegyelemből? Féld az Urat, aki „közötted” van és féltőn szerető Isten. Mert, ha nem ezt teszed, fölgerjed ellened az Isten haragja, és kipusztít a föld színéről (13-15).

– 2. Oké! Ki merne vitatkozni az Isten Igéjével, magával az Istennel. Na, de mit jelent félni az Urat? Biztos, hogy ez valami erkölcsi kategóriát jelent? Amit így fogalmazhatunk meg, hogy viselkedj jól (1-3); és jól viselkedni pedig azt jelenti, hogy szeresd az Urat és felebarátodat, mint magadat (4-9)? Na, de még mindig nem világos, hogy mit jelent szeretni az Istent és a felebarátot? Hiszen életünk harcaiban folyamatosan alulmúljuk a szeretet parancsát, inkább gyűlölve egymást, vagy képmutatón, érdekből szeretve. Annyi „érdekszeretetet” tapasztaltam már, hogy minden túlzás nélkül öklendeznem kell, ha erre gondolok. Kezdjük tehát az elején. Istent szeretni nem más, mint a másik embert szeretni; a másik embert szeretni pedig annyit tesz, mint önmagamat szeretni; aki ugyanis nem szereti önmagát, aki nincs rendben önmagával, az képtelen szeretni a felebarátot; mindkét szeretetre pedig csak az képes, akit az Isten kegyelmes szeretete erre képessé tett. Valahogy „paposan” így hangzik az üzenet, a teológia nyelvén.

– 3. Szeretném azonban ennél világosabban elmondani azt, ami már régóta kikívánkozik belőlem. Ehhez azonban egy percre „ki kell bújnom a bőrömből”. Képtelen a szeretetre az, aki állandóan szerepet játszik, „a maga szemétdombján valakit” játszik, még a hitében is, - és egy percre sem képes lelkiismeret furdalás nélkül embernek lenni: megkívánni, ölelni, fantáziálni, nevetni, kacagni; beszólni, tiszteletre méltóan csúnyát mondani, kifakadni, beolvasni; ironikusan szemlélni, kívülről magunkra nézni, élvezni; vagy éppen nem akarni semmit.

– 4. Egy költőnő (Szabó T. Anna) egy közösségi portálon meglepte költőtársát (Lackfi Jánost) egy verssel, annak negyvenedik születésnapján, amelyre az verssel válaszolt. A két „ihletett” költemény elindított egy „verslavinát”. Ma megvettük ezt a kötetet, és a lányommal egy kávé mellett az egészet végigolvastuk. Zseniális versek sodrásába kerültünk, miközben megállt az idő, ahogy a faág, a sodrás ellenére is fennakad egy kis szigeten, de leszakadnak róla felesleges bozótjai. Ott leszakadt rólunk minden teher. Ott, akkor ez, többet ért minden imánál; miközben Isten és egymás szeretetének soha eddig nem tapasztalt valóságát éltük át: az örökkévaló jelent, az üdvösséget, az egymásra szánt örök életet. Na, itt kezdődne, megtapasztalni Isten és a felebarát szeretetét! Ez pedig annyival több, a „viselkedj jól te rosszaság, mert kipusztít az Úr (4)” ejnye-bejnyéjénél és irgum-burgumánál, mint amilyen messze van a földtől az ég (Ézsaiás 55,9).

– 5. „Negyven után…Mind gyakrabban lát a fogorvos, / kardiológus, majd a szemész, / végül rájössz, túl sok a dolgod, / s mind leszarod: jó így az egész. // Negyven után minden nap ajándék, / hát örömödben fogj madarat! / Van mese is, csoda is, mire várj még, / tán száz évre való is akad!” (Kiss Judit Ágnes, Negyven után)

– 1. Isten szólt: Mózesen keresztül Isten ezeket mondta népének; - mást nem mondott; - szavainak lényegét pedig felírta nekik, hogy azokat soha el ne felejtsék. Isten nem mondott el mindent, amit pedig nem jelentett ki nekünk, arról ne találgassunk; sőt, amit elmondott, annak sem a részletei, hanem a sűrítménye (esszenciája) a lényeg (22-23). – 2. Isten megszólította népét, mert népe életben maradhat, ha Ő szól hozzájuk. Isten szava az életben maradás egyetlen esélye. – 3. Isten szavát meghallani azonban „halálos” igénybevételt jelent: meghallani az isteni szót, és azt hallani meg, nem valami mást. Ezért a nép a közvetítőt, Mózest bízta meg ezzel a szolgálattal (24-27). Így a nép végezheti mindennapi feladatát, miközben van, aki Isten Igéjét kikönyörgi a hétköznapok számára. A nép kérése Mózes felé nem halálfélelemből, hanem istenfélelemből fakad, mert tudják, őket leköti a mindennapok küzdelme, de kell felülről a mennyei erő. Számukra fontos volt Isten szava, a mennyei útmutatás életük minden idejében; ezért számukra fontos volt Isten Igéjének elhívott szolgája is (28-29).

Jelenések 3,14-22

457. dicséret

* A teljes magyarázat:

– 1. Isten szólt: Mózesen keresztül Isten ezeket mondta népének; - mást nem mondott; - szavainak lényegét pedig felírta nekik, hogy azokat soha el ne felejtsék. Isten nem mondott el mindent, amit pedig nem jelentett ki nekünk, arról ne találgassunk; sőt, amit elmondott, annak sem a részletei, hanem a sűrítménye (esszenciája) a lényeg.

– 2. Micsoda kegyelem, Isten áttöri a homályt, a felhőt és a tüzet, számunkra is felfogható szavával, Igéjével, amelynek lényege a Tízparancsolat, beteljesítője pedig a mi Urunk, Jézus Krisztus (22-23).

– 3. Isten megszólította népét, mert népe életben maradhat, ha Ő szól hozzájuk. Isten szava az életben maradás egyetlen esélye.

– 4. Isten szavát meghallani azonban „halálos” igénybevételt jelent: meghallani az isteni szót, és azt hallani meg, nem valami mást. Ezért a nép a közvetítőt, Mózest bízta meg ezzel a szolgálattal (24-27). Így a nép végezheti mindennapi feladatát, miközben van, aki Isten Igéjét kikönyörgi a hétköznapok számára. A nép kérése Mózes felé nem halálfélelemből, hanem istenfélelemből fakad, mert tudják, őket leköti a mindennapok küzdelme, de kell felülről a mennyei erő. Számukra fontos volt Isten szava, a mennyei útmutatás életük minden idejében; ezért számukra fontos volt Isten Igéjének elhívott szolgája is (28-29).

– 5. Isten szavát, döntéseit, rendelkezéseit megtanulja, továbbadja az Ő népe, hogy annak mértéke szerint éljen, és ne térjen el attól se jobbra, se balra (32-33). Isten ezzel népe javát munkálja: hogy jó dolgában hosszú időt élhessen saját földjén. Ez szolgálja Isten dicsőségét is. Az Úr szava nélkül azonban nem élünk, csak vegetálunk, rossz dolgunk lesz, és kevés időnk, ezért örökké kapkodunk. Pont ebben a nyomorúságban vagyunk manapság.

– 1. Isten szava felfrissíti az életet, mint amikor egy kedves, őszinte szóval örvendeztet meg bennünket valamelyik embertársunk. – 2. Isten szavát mindenkinek hallani, meghallani kell-lehet. Mózes összehívta az egész népet, hiszen neki, mint az Isten által megbízott vezetőnek lejárt a mandátuma. Mózes „testamentumát” azonban Isten szavaként hallhatjuk. Itt, most, Isten népe egységesen figyel Mózesre, mindenki tudja a helyét. De nagy áldás ez az egység, minden épülés alapvető feltétele (1). – 3. Isten szava rendelkezés és döntés: hiszen Isten rendjét szolgálja a mi széteső életünk rendbetétele érdekében, mint amikor a szülő tisztába teszi pisis-kakis gyermekét; ugyanakkor ez a rendelkezés Isten értünk hozott, megváltó szeretettel teli döntéséből fakad. Isten szavát tanuljuk, továbbadjuk a gyermekeinknek, hogy éljünk. Isten szavát, rendelkezéseit és döntéseit, halljuk, meghalljuk, tanuljuk, továbbadjuk és megtartjuk (1). Ez minden élet forrása (Zsoltárok 36,11).

Jelenések 3,7-13

394. dicséret

* A teljes magyarázat:

Isten szólt Mózes által, és szól ma is Igéje és Lelke által, meg sokféle módon.

– 1. Isten szava felfrissíti az életet, mint amikor egy kedves, őszinte szóval örvendeztet meg bennünket valamelyik embertársunk. Isten folyamatosan ezt teszi velünk. Milyen „friss” a mai igeszakasz, a tízparancsolat megismétlésének bevezetése, mintha erdőben, friss, tiszta, éltető levegőt szívnánk magunkba, a romlott városi szmog után.

– 2. Isten szavát mindenkinek hallani, meghallani kell-lehet. Mózes összehívta az egész népet, hiszen neki, mint az Isten által megbízott vezetőnek lejárt a mandátuma. Mózes „testamentumát” azonban Isten szavaként hallhatjuk. Itt, most, Isten népe egységesen figyel Mózesre, mindenki tudja a helyét. De nagy áldás ez az egység, minden épülés alapvető feltétele (1).

– 3. Isten szava rendelkezés és döntés: hiszen Isten rendjét szolgálja a mi széteső életünk rendbetétele érdekében, mint amikor a szülő tisztába teszi pisis-kakis gyermekét; ugyanakkor ez a rendelkezés Isten értünk hozott, megváltó szeretettel teli döntéséből fakad. Isten szavát tanuljuk, továbbadjuk a gyermekeinknek, hogy éljünk. Isten szavát, rendelkezéseit és döntéseit, halljuk, meghalljuk, tanuljuk, továbbadjuk és megtartjuk (1). Ez minden élet forrása (Zsoltárok 36,11).

– 4. Isten szava az Ő soha el nem múló szövetségére utal, amit az Úr az emberrel kötött, hiszen irgalmasan lehajolt hozzánk és nekünk oltalmat, segítséget és szabadítást nyújtott. De ezt a szövetséget nem csak atyáinkkal, hanem velünk is kötötte, akik ma élünk. Erre a megváltó örök szövetséges szeretetre addig csodálkozhatunk rá, amíg élünk. Akik az Úr gyermekei, azoknak nem áll meg a szívük addig, amíg fel nem ragyog előttük ez a felismerés (3).

– 5. Isten szava soha nem közvetlenül, hanem mindig közvetítőkön keresztül adatik. A közvetlen istenélmény mindig gyanús, hiszen abban az ember sokszor gyarló önmagával találkozhat, az élő Isten helyett. Ezért kellenek a mindenkori „Mózesek”, a közvetítők, hogy ne legyünk saját „szubjektív hitünknek” kiszolgáltatva: én kapom a közvetítőt, és én is lehetek közvetítő mások számára (4). Ma nem szemtől-szembe történik ez a találkozás, hanem a közvetítők is Isten Igéjére szorulnak. De Isten Igéjének hatalma ma is ugyanaz, mint ami akkor volt, miszerint Isten szava megoltja az indulat tüzét és elveszi a félelmeket, hogy üdvösséget ajándékozzon (5).

– 6. Milyen szomorú, hogy ma sokféleképpen vesszük semmibe Isten éltető szavát, még ott is, ahol állandóan Igékre hivatkoznak. Beszélgettem valakivel a napokban. Az alábbiakat mondta nekem: „Mintha tőrt döfnének a szívembe, amikor a keresztyén örökségünket bántjuk – a sajátunkat, így saját magunkat; és azt a kincset tékozoljuk, amit az Úr ránk bízott. A legfájdalmasabb azonban az, amikor a keresztyén megújulási mozgalmak képviselői teszik ugyanazt. Most arról méltatlan lenne beszélnem, hogy ezek mindegyikéről kiderül, saját maguk által kiposztolva, hogy hova tartoznak valójában. Valójában az anyaszentegyházat hasogatják, bántják, aprózzák és minden szent indulatukat tisztelve, mégis csak az egy, szent, egyetemes anyaszentegyház ellen munkálkodnak. Nem értem, tényleg nem értem, hogy vannak olyanok, akik a meghatározhatatlan emberiségért, valami „sokféle” kultúráért, megtagadják saját hitüket, kultúrájukat, saját helyüket, identitásukat. Félre ne értsük: ezzel nem azt mondjuk, hogy ne tiszteljük mások hitét, kultúráját; - sőt, megismerni és tisztelni kell, mindent, ami legalább olyannyira más, hogy nem botránkoztat meg a saját hitemben.”

Súlyos kifejezés ez, de a valós diagnózist fejezi ki: elfajulunk gondolkodásban, emberi kapcsolatainkban, Istenhez való viszonyunkban, hitünkben, kegyességünkben ugyanúgy, mint házasságunkban, nemi identitásunkban, saját (Istentől kapott) értékeinkhez való viszonyunkban. - Isten azonban életet akar (29-31), nem hagy elfajulni, elpusztulni, hanem hitre segít. Kezdetben nem feltétlenül a mi saját önző kategóriarendszerünk szerinti hívők az Isten gyermekei (Máté 7,21). - Sokan vannak, akikben munkál az Isten Lelke, akiknek arcán tisztán látszik, hogy sokféle kísértés ellenére sem fajultak el; - hanem Isten gyermekeivé lehettek; akiknek fontos Isten szava, az örökkévaló mérték; - sőt, akik még egy Brahms zongoratrióban is gyönyörködni tudnak, meg mindenben, ami Isten és az üdvösség mértéke szerint szép. - Nemrég egy szíriai testvérpár énekelt imádkozva a hazájukért; meggyötörten, alázattal, minden szörnyűségre nemet mondva. - Ma egy házaspárnál jártam, akik még alig tartják a kapcsolatot a gyülekezetünkkel, de látszik rajtuk a Krisztus arca. Na, ezek olyan tapasztalatok, amelyekben kultúrák fölött ott ragyog az Isten egyetemes-éltető Lelke. Van még remény.

Jelenések 3,1-6

396. dicséret

* A teljes magyarázat:

Isten megáld: meghonosodunk azon a földön, amit Isten nekünk szánt, vagyis a világ egy helyén otthonra lelünk, ott gyermekeink és unokáink születnek; „de”…

– 1. Éppen ez a „de” nevezhető az ember bűnének: az ember minden jóval visszaél, különösképpen az Isten áldásaival. Mindene megvan, Isten áldásait bőséggel veszi, ha nem is tud róla, és válaszként minderre: elfajul (25).

– 2. Súlyos kifejezés ez, de a valós diagnózist fejezi ki: elfajulunk gondolkodásban, emberi kapcsolatainkban, Istenhez való viszonyunkban, hitünkben, kegyességünkben ugyanúgy, mint házasságunkban, nemi identitásunkban, saját (Istentől kapott) értékeinkhez való viszonyunkban. Az Ige leírja, mit jelentett ez az elfajulás akkor: bálványozni, előnyben részesíteni azt, amit rossznak tart az Úr (25), mert már régóta nem számít az a mérték, amit az Úr tár elénk, hogy bőségben éljünk (János 10,10).

– 3. Aki elfajul az menthetetlenül kipusztul, elpusztul, elveszik, mégpedig hamarosan (26). Előtte szétszórttá lesz, mint a modern, „idegbeteg” mai ember, akinek nincsenek kötődései, semmi kapaszkodója, és éppen saját elfajulásának homokváraira büszke (27-28). Nehogy azt gondoljuk, hogy ez az istentelen elfajulás, minden esetben valami látványos gonoszság: sokszor megalapozatlan nagyképűség, szánalmas sznobizmus, ahol valaki a saját brancsában ok nélkül többnek képzeli magát és saját gyerekeit, valamint megalázza a másikat. Ez az elfajulás, mosoly helyett biggyesztett száj, grimasz; - valahogy így kezdődik, és persze világméretű elfajuláshoz vezethet.

– 4. Isten azonban életet akar (29-31), nem hagy elfajulni, elpusztulni, hanem hitre segít.

Kezdetben nem feltétlenül a mi saját önző kategóriarendszerünk szerinti hívők az Isten gyermekei (Máté 7,21).

- Sokan vannak, akikben munkál az Isten Lelke, akiknek arcán tisztán látszik, hogy sokféle kísértés ellenére sem fajultak el; - hanem Isten gyermekeivé lehettek; akiknek fontos Isten szava, az örökkévaló mérték; - sőt, akik még egy Brahms zongoratrióban is gyönyörködni tudnak (Brahms, Zongoratrio, No. 1., Op. 8.), meg mindenben, ami Isten és az üdvösség mértéke szerint szép.

- Nemrég egy szíriai testvérpár énekelt imádkozva a hazájukért; meggyötörten, alázattal, minden szörnyűségre nemet mondva.

- Ma egy házaspárnál jártam, akik még alig tartják a kapcsolatot gyülekezetünkkel, de látszik rajtuk a Krisztus arca.

Na, ezek olyan tapasztalatok, amelyekben kultúrák fölött ott ragyog az Isten egyetemes-éltető Lelke.

Van még remény.

Az új földön egészen más népek, vallások, kultuszok, kultúrák hemzsegnek. Kultúrák ugyanis soha nem integrálódnak, hanem az egyik, valamilyen módon legyűri a másikat; vagy a sokféle, semmilyen „kultúra” legyőz mindenféle kultúrát. Isten azonban féltőn szereti népét (24). – 1. Istent elrejtette a hegy csúcsának homálya (11), de Ő mégis kilépett elérhetetlenségéből, szava, Igéje által. – 2. Nem látták, de hallották az Urat (15). – 3. Ezért Isten népe nem tekinthet látványos dolgokra sem „kifelé”, a társadalomban, a vallásokban, mert csak bálványokat talál (16-20); de nem tekinthet „befelé” sem, ottani világának zavaros, érzelmi, hitbeli káoszába; - a külső „bálványok” mellett ezek a gyakran ma is hirdetett, meditatív „belső utak”, a modern kegyesség nagy bálványimádása. – 4. Micsoda kegyelem, az Úr megtartja övéit, nem engedi őket eltévelyedni, kézen fogja népét. Ebben bízunk ma is, egy minden tekintetben „bálványok” által uralt világban. Felfelé tekintünk, nem látványosan „kifelé” és nem érzelmesen „befelé”, hanem Jézus Krisztusra (Zsidókhoz írt levél 3,1). – Vigyázzunk magunkra, mert az Úr vigyáz ránk.

Jelenések 2,18-29

454. dicséret

* Mózes igehirdetése, az Ígéret Földjének határán a legfontosabbra mutat rá, mielőtt a nép elindul az Isten által nekik adott föld felé.

Az itt lakó népeket Isten megítélte, ugyanakkor a rajtuk végrehajtott ítélet egyszeri alkalom (3-7). A Szentírás sehol nem beszél szent háborúról, sőt Isten akarata a jövőre nézve semmi hasonlóra nem hatalmazta fel a saját népét sem. Az élő Isten nem a háború Istene. Dávid király a katonai akciói miatt nem építhette fel Isten templomát, mert vér tapadt a kezéhez (1Krónika 28,3). Isten megfeddi azokat a nemzeteket, amelyek örömüket lelik a háborúkban (Zsoltárok 68,30), valamint elítéli az olyan agresszív népeket, mint az asszírok (Ézsaiás 10,12-16). - Isten ebben az esetben tiszta kezdettel akarja megajándékozni népét, mert a keveredés népének testi, lelki, hitbeli halálát jelentette volna. Érdemes lenne egyszer a Biblia alapján megvizsgálni a különböző kultúrák együttélésének lehetőségét. Erre Isten Igéje határozott nemet mond, még akkor is, ha egyes kultúrák önmagukban értékesek is lennének. – Az igeszakasz azt is üzeni nekünk, hogy minden evilági nagy diadalnak, még ha az Úrtól van is a siker, van keresztje. Nincs eredményes munka ebben a világban tövisek nélkül (2Korinthus 12,7).*

Jelenések 2,12-17

409. dicséret

* A teljes magyarázat:

A Biblia legnehezebb részei ezek. A legfontosabb üzeneteket azonban itt is megfogalmazhatjuk.

= Ezek a fejezetek azt hirdetik, hogy Isten mindenható, az Ő akaratát sem királyok, sem hitetlen népek meg nem akadályozhatják (1).

– 1. Az itt lakó népeket Isten megítélte, ugyanakkor a rajtuk végrehajtott ítélet egyszeri alkalom (3-7). A Szentírás sehol nem beszél szent háborúról, sőt Isten akarata a jövőre nézve semmi hasonlóra nem hatalmazta fel a saját népét sem. Az élő Isten nem a háború Istene. Dávid király a katonai akciói miatt nem építhette fel Isten templomát, mert vér tapadt a kezéhez (1Krónika 28,3). Isten megfeddi azokat a nemzeteket, amelyek örömüket lelik a háborúkban (Zsoltárok 68,30), valamint elítéli az olyan agresszív népeket, mint az asszírok (Ézsaiás 10,12-16).

– 2. Isten ebben az esetben tiszta kezdettel akarja megajándékozni népét, mert a keveredés népének testi, lelki, hitbeli halálát jelentette volna. Érdemes lenne egyszer a Biblia alapján megvizsgálni a különböző kultúrák együttélésének lehetőségét. Erre Isten Igéje határozott nemet mond, még akkor is, ha egyes kultúrák önmagukban értékesek is lennének.

– 3. Az igeszakasz azt is üzeni nekünk, hogy minden evilági nagy diadalnak, még ha az Úrtól van is a siker, van keresztje. Nincs „eredményes” munka ebben a világban tövisek nélkül (2Korinthus 12,7). Ezt jól jegyezze meg az, aki itt diadalra tör.

– 4. Isten megköveteli népétől az egységet, amely nélkül nincs áldás népének életén, ezért addig egyik törzs sem pihenhet meg a saját területén, amíg az Úr nyugalmat nem adott a többieknek is a maguk helyén; tehát egymást segíteniük kellett az utolsó percig (18-22), miközben tudták, hogy az Úristen maga harcol értük.

Az Ószövetség rámutat arra, amibe Jézus Krisztus belehalt a kereszten. Isten népe békés szándékkal, korrekten, az ellátásért pénzt fizetve kért átmenetelt Szíhón országán, Hesbón királyának földjén (29-30). A békés, korrekt, jó szándéknak azonban ebben a világban halálos visszaélés a jutalma, szenvedés, kereszt és halál. Persze a történések mögött mélyebb réteget is megmutat az Ige. Isten keményítette meg Szíhón király szívét, hogy ezzel itt-most (kivételesen) az „erő” eszközét engedélyezze népe számára. Ez nem azt jelenti, hogy fegyverekkel el lehet foglalni egy földet, és ki lehet irtani mindenkit (34), aki a jó-szándékunk ellenére nekünk támadt. Ez „leírás” a világ „nyomorúságos megoldásaira” mutat rá. Ez nem Isten eredetei szándéka, de a háttérben Ő tartja kezében az eseményeket, hogy megláttassa, milyen bűnös rendszerekben működik a világ. Ebben a helyzetben Jézus Krisztusra van szükség, aki elhordozza a békés szándék, az irgalom halálos keresztjét, hogy újjászülje ezt a világot.*

Jelenések 2,8-11

461. dicséret

* Krisztus már eljött, de a bűnös rendszerek még mindig működnek, ám hatalmuk már megdőlt. Ma éppen fordítva működnek ezek a bűnös rendszerek – fegyver nélkül győznek le bennünket, hogy még esélyünk se legyen védekezni, sőt krisztusian befogadni legyen csak esélyünk, akik aztán majd ránk támadnak. Egy biztos, Isten az Úr, amit a kezünkbe ad, az a miénk; amit nem ad kezünkbe, arra ne merjünk kívánsággal tekinteni. Ne felejtsük el, sokkal többet kell nekünk adni, mint amit Ő ad a kezünkbe.

Az emberi értelemmel megfejthetetlen titok is megemlítésre kerül itt. – 1. A „nagy népvándorlásban” leírásában látjuk azt, hogy kik kiknek a helyére kerültek, és kik kiket győztek le, hogy mások területét elfoglalva „otthonuk” legyen.** – 2. Isten népe is mások helyébe harcolja magát. Nagy titok ez. Ne oldjuk meg a korábbi népek pusztulását azzal az olcsó teológiai trükkel, hogy ezeket az Isten megítélte és elvetette; - bár Istennek erre is van hatalma, mint ahogy arra is, hogy a szintén érdemtelen és semmiben sem különbet mégis kiemelje. Ezt azonban még magyarázatként is csak Ő adhatja nekünk. – 3. A mi lehetőségünk csupán az, hogy nagy titokként, alázattal szemléljük a történelem Urának hatalmát és rajtunk megmutatott kegyelmét, aki a mostani népvándorlásban sem fog eltaszítani bennünket; miközben mi imádkozhatunk és tehetünk azért, hogy másokon is könyörüljön. Éppen ez az imádságos irgalom a jele annak, hogy az Övéi vagyunk: nem veszhetünk el. Ő pedig mindent jól intéz.

Jelenések 2,1-7

434. dicséret

* Kiegészítés a magyarázathoz:

- Isten népe kerülgette a Széír hegyet (1), majd más úton haladt a cél felé mindaddig, ameddig Isten népet megtisztító, igazságos, de irgalmas ítélete által az új nemzedék át nem léphetett az Ígéret Földjére (14).

- Az Úr azonban a megítélt nemzedéket sem hagyta el; ők ugyan nem érhették el itt a földön a megérkezést, kipusztultak még előtte: de az Úr őket sem hagyta el, velük volt (7). Isten ítéletében is ott a kegyelem.

- Sokan nem érjük el, ebben a világban a „megérkezés” maradéktalan érzését. Sok a később belátható üresjárat, kerülgetés, zsákutca, vargabetű, mert sokat mulasztunk az Úr és egymás ellen; de ez még nem jelenti azt, hogy az Úr elvetett bennünket.

- Ebből az igeszakaszból az is kiderül, hogy Isten a történelem Ura és más népek Ura is, más népekkel is törődik, még ha azok egyelőre nem is törődnek az Urral. Egyrészt nem engedi azt, hogy az Ő népe Edóm (Ézsau utódai, akiknek a Széír hegyét adta az Úr), Moáb és Ammón (Lót leszármazottai) népét bántsa (5; 9; 19). Másrészt, most azt a híradást kapjuk, a korábbiakkal ellentétben (4Mózes 21,33), hogy Edóm és Móáb átengedi Izráelt a földjükön (29), hogy a „Királyok útján”, a nagy kereskedelmi úton haladva érjenek célt.

** Edóm a hóriak, hurriták helyére telepedett (12,22), - a filiszteusok Kaftorból, Krétából telepedtek a tengerpart mellé (23; Ámos 9,7), - Móáb émieknek nevezte az általuk elűzött őslakosságot, ugyanezeket Izráel refáiaknak, - Ammón az avviak (23), vagy más néven zamzummiak helyére telepedtek.

Most az a kifejezés ragadott meg, ahogy az Ige kifejezi népének engedetlenségét, hűtlenségét: „hangoskodtatok”. Tökéletes kifejezés ez a hitetlenség lényegi érzékeltetésére. – 1. Ma is ez a hitetlenség: az ember hangos, domináns, nem ad teret az élő Istennek. – 2. Többféle módja van ennek a hangoskodásnak: - vagy szó szerint lehengereljük a másikat, nem lehet mellettünk megszólalni; - vagy panaszunkban leszünk hangos zsarolókká; - vagy álalázatunkban, tutyi-mutyiságunkban „hangoskodunk”, de így is kimunkált határozottsággal saját magunkat toljuk Isten és mindenki más elé. – 3. Ezeket a „hangoskodó” technikákat nem csak az egyes emberek, hanem csoportok, pártok, népek, politikák is tökéllyel űzik.*

Jelenések 1,9-20

468. dicséret

* Kiegészítés a magyarázathoz:

- A „függőségek” témában nézek egy pódiumbeszélgetést. Az ismert sztárorvos uralja az eszmecserét, mindenki csak „másodhegedűs” lehet mellette; hangosságában ráadásul csúnyán és magabiztosan beszél. - Mellette a többieknek a „halk hangoskodás” marad, ha szóhoz jutnak: a pszichológus, a politikus, a megtért zenész, mind mondja a maga sablonjait. - Hűtlen hangoskodás az egész, még akkor is, amikor a legrosszabb pillanatban a megtért zenész bizonyságtétellel próbálkozik, miszerint az Isten kitölti azt az űrt, amit pótszerekkel akarunk lefedni. Látnivaló, hogy a többiek „udvariasan harsány mosollyal” annyira sem értékelik ezt a rosszul felvezetett kegyes sablont, hogy válaszra sem méltatják. - Hűtlen hangoskodás az életünk.

- Isten népét úgy hordozta az Úr, ahogyan a Fiát viszi az ember: kihozta őket Egyiptomból és vezette őket a pusztában, előttük járt (29-32). Ennek ellenére a nép hangoskodott, elégedetlenkedett (34), még saját felelős elöljárójukat, Mózest is megnyomorították, aki ezek hitetlen hangoskodása miatt, velük együtt nem mehetett be az Ígéret földjére (37).

- Hangoskodásuknak része volt az is (41-46), hogy egyszer fogadkoztak, máskor sírtak (45), harmadszor a saját akaratukat az Isten akaratának tulajdonították, és Isten minden intése ellenére harcba indultak és hangos vereséget szenvedtek (43).

- Micsoda kegyelem, hogy Isten, ennek ellenére hűséges maradt népéhez, ezek gyermekeihez, hozzánk (39). Soha nem a jelen vétkeit nézi, bár azt joggal bünteti meg, hanem örök döntésére és szeretetére figyel.

Mózes visszatekint a megtett útra. – 1. Nehéz volt, erő feletti. Az Úr vezetése, kegyelme nélkül lehetetlen lett volna. De úgy hordozta őket az Isten, ahogy a Fiát viszi az ember, amíg meg nem érkeztek a helyükre. Az Úr előttük járt, legyőzte a félelmeket, harcolt értük, a szemük láttára (29-33). – 2. Mindezek ellenére, a hívő ember belátja határait. Éppen az Isten színe előtt lesz képessé erre. Velünk az Isten (Máté 1,23). De ez nem elbizakodottságra ad okot, hanem arra, hogy meglássuk: - mit szabad egyedül felvállalni, - és mikor kell azt mondani, hogy elég volt, erőnk véges, - segítség kell, - majd át kell adni a feladatot másnak (9-18). Hiszen olyan sok a feladat, a gond, az ügy, a peres ügy, a baj. Az Isten embere ebbe belefárad, mert felelősen szeretné tenni dolgát, képviselni a rábízottakat; egy idő után pedig ebbe „belesavanyodik” az élet. – 3. Mózes visszatekint a megtett útra. Hálaadása dicsőíti Istent, aki a saját és népe méltatlansága ellenére is velük volt (24-28); ugyanakkor látja azt is, hogy feladatát elvégezte. - Ilyen az Isten embere, tud a végsőkig kitartani, a bukásokból is felkelni, a feladatokba másokat is kész bevonni; amikor pedig fel kell állnia, akkor boldog örömmel adja át feladatát másnak. Ilyenek vagyunk-e?

Jelenések 1,1-8

353. dicséret

Jézus Krisztus a tanítványait egy olyan világba küldte el, ahol lekenyerezzük, megvesztegetjük, megzsaroljuk egymást, még a legszentebb ügyekben is, ahogy itt is az őrséget sok-sok ezüstpénzzel megvették a Nagytanács tagjai, hogy hazudjanak: az üres sír oka csupán annyi, hogy a tanítványok ellopták Jézus testét (11-15). Ezzel az őrök nem csak pénzt kaptak, hanem a bajból is megmenekültek, hiszen őrszolgálatukat joggal kérték volna számon rajtuk, akár a fejükkel is fizethettek volna azért, hogy Jézus teste nem volt a sírban. A Nagytanács tagjai is elérték céljukat közben. Tehát mindenki jól járt ebben szép kis korrupciós ügyletben: „kéz kezet mos”. Ilyen világba küldi a feltámadott Jézus Krisztus a tanítványokat, hogy tegyenek tanítvánnyá minden népeket, és akik elfogadják a feltámadott Urat, azokat kereszteljék is meg, a Szentháromság óvó, védő, megváltó szeretetébe, szövetségébe: bele az Úr kegyelmébe. Ez a legjobb, ami az emberrel valaha is történhet (19-20).*

Dániel 12,5-13

187. dicséret

* Félreértjük azonban a missziói parancsot, ha azt gondoljuk, hogy itt valami minden áron való térítésről lenne szó. Semmiképpen sem. Itt arról van szó, hogy a tanítványok jelen vannak egy széteső világban és élik, hirdetik az Urat, már a puszta jelenlétükkel, de kimondott szavaikkal is. A többit pedig az Úr mindenre elégséges hatalma, „jó-tetszése” szerint megcselekszi az övéi életében (18). Ebben a szolgálatban tőlünk a hűség és nem az eredmény kéretik számon, miközben az Úr oltalmazó, erőt adó hatalma velünk lesz minden napon (20).

Itt Isten cselekedett, az első húsvétkor, mert Ő az, aki teremt és újjáteremt, Ő az, aki megelevenít. – 1. Az Úr angyala már csak akkor cselekedett, amikor a feltámadás megtörtént. Ő már csak bizonyságtevő, ahogy mi is azok vagyunk. Isten feltámasztotta Fiát, mi pedig erről bizonyságot teszünk. Földrengés kíséretében az Úr angyala leszállt, elhengerítette a követ, és azon ülve hirdette a húsvéti örömhírt (1-2). – 2. Az angyal mennyei követ, ezért tekintete villámlik, ruhája fehér, az egész jelenség félelmetes, olyannyira, hogy az őrök megrettentek és a húsvéti asszonyok is megijedtek. Miért félelmetes a mennyei világ megjelenése ebben a világban? Azért, mert szokatlan, mert „idegen” számunkra, ezért először félelemmel tölt el. – 3. Amikor azonban a „jelenéshez” igehirdetés, emberi szó is társul, akkor Isten gyermekei megnyugszanak, és megtapasztalják a mennyei világ valóságát. Mit tartalmaz ez az igehirdetés? - Megszólítja Isten gyermekeit, elveszi félelmeiket, rámutat arra, hogy üres a húsvéti sír, Jézus Krisztus feltámadott, ahogy megígérte; ezt az örömhírt pedig tovább kell adni a többi tanítványnak, akik majd találkozni is fognak a feltámadott Úrral (5-7).*

Dániel 12,1-4

356. dicséret

* – 4. Persze mindenkinek hirdetni kell az evangéliumot, de csak a tanítványok előtt tárul fel az üres sír titka. Egyébként maradnak a félelmek, a holtra vált életek (4), akik előtt félelmetes az Isten világa ugyanúgy, mint a földi útvesztő, a „mélyebb rétegekről” nem is beszélve. Akit azonban megragadott az Isten, az félelemmel és örömmel halad tovább, mert itt életünk része a félelem, de már az öröm az uralkodó; miközben a feltámadott Jézus Krisztus jelenléte, Igéje és Lelke által, átfogja életünk látható valóságát. Még nem ragadhatjuk meg lábait, visszajöveteléig, de leborulhatunk előtte (8-10).

Jézus temetésénél előlépett egy titkos tanítvány, az, Arimáthiából való József, aki elkérte Pilátustól Jézus testét (57). A kivégzettek teste az állam tulajdonába került át, tehát Pilátus jogosan rendelkezett felette (58). Arimáthiai József eddig nem mert kiállni Jézus mellett; - de most kiállt, még időben! Arimáthiai József a felsőbb hatóság előtt is vállalta Jézust, felajánlotta a saját sírboltját Jézus temetéséhez, és ő maga temette el a testet, tiszta gyolcsba göngyölve. Arimáthiai József nyilvános hitvallást tett az Úrról, és ez örökre Jézus seregéhez kapcsolta őt (60).* Jézust a főpapok és a farizeusok még holtában is csalónak nevezték (63). Attól féltek, hogy tanítványai ellopják a testet, és azt híresztelik, hogy feltámadt a halálból. Mindebből világos, hogy Jézus temetése több ember tudtával történt. Az Apostoli hitvallás is ezért hangsúlyozza, hogy „eltemették”, sírját lepecsételték, és katonai őrizetet állítottak melléje; tehát valóban meghalt. Vasárnap reggelre a sír mégis üres volt. Valóban meghalt, és valóban feltámadott. 

Dániel 11,21-45

343. dicséret

* A sírral szemben álló asszonyok már arra készültek, hogy a szombatra virradó hajnalban megkenik Jézus testét, és így megadják neki az elmaradt végtisztességet. Isten így választja ki, és készíti elő a feltámadás tanúit (61). A Nagytanács megszervezte a sír őrzését, miután erre Pilátus maga nem volt hajlandó.

Jézus Krisztus a kereszten átélte az Istentől való elhagyatottság szörnyűségeit, a kárhozatot (45), amely több volt, mint maga a testi kínhalál (50). De ezt miattunk, érettünk, helyettünk élte át. És mivel ezt Ő élte át, az Isten Fia, maga a testet öltött Isten, ezért elmondhatjuk, hogy éppen itt, ebben az Istentől elhagyatott állapotban feltörő kiáltásban van jelen leginkább az Isten (45), mert oda szállt alá az Úr, ahol mi a magunk erejéből garantáltan elvesznénk. Micsoda ellentmondás a szabadítás csodája: ahol Jézus Krisztust elhagyta az Isten, ott volt jelen leginkább az Isten megváltó jelenléte, aki értünk hordozta el a kárhozat elhagyatottságát, hogy mi megszabaduljunk a mindent elnyelő gonosztól. Minden külső jel ezt az evangéliumot hirdeti: - vége a sötétségnek (44); - nem kell többé tartósan és hazug módon kábítani magunkat, mint akkoriban ezt ecetes vízzel tették, hogy kibírjuk az életet, a tehetetlenséget, közben a gúnyolódást, majd magát a halált (47-50); - hiszen van út a szent Isten színe elé (51-53); - sőt, lesz testi feltámadás.* 

Dániel 11,2-20

344. dicséret

* Nem elég csak távolról szemlélni a szenvedő Jézust, és megindulni rajta, mint egy jó ember gyászos sorsán (55-56). Micsoda kegyelem, magának az üdvösségnek bizonyossága, ha a nagypénteki Jézusban megláthatjuk az Isten Fiát, életünk megváltóját, ahogy ezt a római százados és a vele lévők tehették (54).

Ebben az elfogatásban Isten akarata teljesedett be. Ennek így kellett lennie (Ézsaiás 53,3). Ezt Jézus Krisztus tudta, engedelmesen vállalta, tehát a mi Urunk minderre igent mondott (54-56). Mégis, mindezek ellenére „jaj” azoknak, akik által mindezek beteljesednek. Júdás megoldhatatlan titok, maga Isten rejtette el a racionális magyarázatot. De tény, Isten akarata munkálkodik akkor is, amikor a rosszat megengedi és a legfőbb jó forrásává teszi (Ravasz László). De némi emberi magyarázat mégis adható Júdás bukására, amit nem árt megfontolni. Júdás számára Jézus egy eszköz volt, saját politikai érvényesüléséhez, amelyre egymagában nem sok esélye mutatkozott. Ő Jézustól politikai sikereket, világi vállalkozásokat, kalandozásokat várt, noha az Úr naponta éppen ezeket utasította vissza. Amikor ezt Júdás is látta, eldöntötte, hogy a hatalom kezébe adja a Mestert, ezzel dűlőre viszi a dolgot; mert Jézus vagy kitűzi a lázadás zászlaját, vagy elveszik, de valamerre elindul végre ez az ügy, és vele saját ügye is. Júdás Jézus mellett volt, de nem hitt Jézusban, mint emberben sem. Júdás csakis önmagában hitt, csakis önmagával foglalkozott, és ez a legbiztosabb betörési pont a Sátán számára.

Dániel 10,1-11,1

341. dicséret

* A teljes magyarázat:

Jézus elfogatásával ténylegesen is láthatóvá lesz Jézus Krisztus útjának vége. Ez az elfogatás, szenvedés és halál azonban a lényegi pontokon teljesen más, mint bárki másé, aki hasonló sorsa jut.

– 1. Ez az elfogatás nem tragikus. Ebben az elfogatásban Isten akarata teljesedett be. Ennek így kellett lennie. Éppen ezért ezt így hirdették meg a próféták (Ézsaiás 53,3). Ezt Jézus Krisztus tudta, engedelmesen vállalta, tehát a mi Urunk minderre igent mondott (54-56).

– 2. Mégis, mindezek ellenére „jaj” azoknak, akik által mindezek beteljesednek, ide értve a Nagytanács küldötteit, a templomőrséget, a római katonákat, a nehezen nevesíthető, botokkal vagdalkozó sokaságot (55), főként pedig Júdást (47-50). Ő az, aki köszönti, és csókkal jelzi az Urat, hogy a félhomályban biztosak legyenek az elfogott személy kilétében. Júdás megoldhatatlan titok, maga Isten rejtette el a racionális magyarázatot. De tény, Isten akarata munkálkodik akkor is, amikor a rosszat megengedi és a legfőbb jó forrásává teszi (Ravasz László). De némi emberi magyarázat mégis adható Júdás bukására, amit nem árt megfontolni. Júdás számára Jézus egy eszköz volt, saját politikai érvényesüléséhez, amelyre egymagában nem sok esélye mutatkozott. Ő Jézustól politikai sikereket, világi vállalkozásokat, kalandozásokat várt, noha az Úr naponta éppen ezeket utasította vissza. Amikor ezt Júdás is látta, eldöntötte, hogy a hatalom kezébe adja a Mestert, ezzel dűlőre viszi a dolgot; mert Jézus vagy kitűzi a lázadás zászlaját, vagy elveszik, de valamerre elindul végre ez az ügy, és vele Júdás ügye is. Júdás Jézus mellett volt, de nem hitt Jézusban, mint emberben sem. Júdás csakis önmagában hitt, és ez a legbiztosabb betörési pont a Sátán számára.

– 3. Persze vannak itt még „árulók” bőven. És mégis, megmagyarázhatatlan, de ezek kegyelem alatt vannak: a karddal hadonászó Péter (51-53; János 18,3-11), a szertefutó tanítványok (56), és mi magunk is, Jézus Krisztus mai népe. Érettünk meghalt az Úr, mi védelem alatt vagyunk. Áldott legyen az Isten!

Ez a hitvallás nem enged a „politikai teológiák” kísértésének, amelyek mindig a szegényekre, társadalmi krízisek orvoslására hivatkozva akarják megakadályozni a Jézus Krisztusról való hitvallást, és az egyház szolgálatát csupán az evilági jótékonykodás börtönébe akarják bezárni. A tanítványok pedig itt ebbe a kísértésbe esnek, amikor a szegényekre hivatkozva pazarlásnak minősítik az asszony cselekedetét, hiszen eladva a drága kenetet, a szegényeken lehetett volna segíteni. A szegényeken; - éppen kiken? Mit oldott volna meg ez a szegénység problémáján, vagy bármiféle társadalmi problémát hogyan orvosolt volna? A diakónia mindig is nélkülözhetetlen eleme a keresztyén szolgálatnak, de csak felszíni kezelést ad, mert újjászületésre van szükség, megváltására, hogy az ember szíve megváltozzon. Ez pedig nem a szegényeken való segítéssel, hanem a Megváltó Jézus Krisztus előtti leborulással kezdődik (8-11).

Dániel 9,20-27

334. dicséret

* A teljes magyarázat:

Mielőtt Jézus elindul a szenvedések útján, egy asszony is hitvallást tesz Őróla, amelyből szintén egyértelműen kiderül, hogy kicsoda Jézus valójában. Erről a hitvallásról mindig beszélni fognak, amíg csak az evangéliumot hirdetik (13).

– 1. Ez a hitvallás egy asszony hitvallása. Az asszonyok abban a korban hiteles tanúk sem lehettek. Jézus most mégis bevonja őket az általa hitelesített tanúk sorába, mégpedig azok közé a tanúk közé, akik a legfontosabbról vallottak: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. Jézus Krisztusban az asszonyok ismét kellő megbecsülést kaptak, visszakerültek az isteni rendbe, a helyükre; egy önzően férfijogú, szúrósan férfiszagú, durva társadalomban; ahol igenis életmentően nagy szükség van arra a lelkületre, amit csak a nők tudnak adni a világnak. Ez nem igazolása semmiféle túlhajtott női mozgalom ideológiájának, hanem az isteni rend visszasimulása történik meg itt, amelyben a férfi és a nő is a maga helyén áll (7).

– 2. Ez a hitvallás áldozatot hoz. Hitvallás nincs áldozathozatal nélkül: el kell engedni kincseket, amelyek rabságban tartanak, megkötöznek abban, hogy mindenben az Urat kövessük; - át kell adni azokat az Úrnak, hogy szabaddá váljunk. Ahogy ez az asszony tette, a 300 dénár értékű kenettel, amelyből tíz egészséges férfi rabszolgát lehetett volna vásárolni örökáron, azt ő mind ráöntötte Jézus Krisztus fejére és megkente-felkente vele (7).

– 3. Ez a hitvallás nem enged a „politikai teológiák” kísértésének, amelyek mindig a szegényekre, társadalmi krízisek orvoslására hivatkozva akarják megakadályozni a Jézus Krisztusról való hitvallást, és az egyház szolgálatát csupán az evilági jótékonykodás börtönébe akarják bezárni. A tanítványok pedig itt ebbe a kísértésbe esnek, amikor a szegényekre hivatkozva pazarlásnak minősítik az asszony cselekedetét, hiszen eladva a drága kenetet, a szegényeken lehetett volna segíteni. A szegényeken; - éppen kiken? Mit oldott volna meg ez a szegénység problémáján, vagy bármiféle társadalmi problémát hogyan orvosolt volna? A diakónia mindig is nélkülözhetetlen eleme a keresztyén szolgálatnak, de csak felszíni kezelést ad, mert újjászületésre van szükség, megváltásra, hogy az ember szíve megváltozzon. Ez pedig nem a szegényeken való segítéssel, hanem a Megváltó Jézus Krisztus előtti leborulással kezdődik (8-11).

– 4. Ez a hitvallás felkeni Jézust, mint egyetlen Megváltó Messiás Királyt, aki minden nép számára meghal és feltámad. Ez a felkenetés rámutat közelgő halálára, de rámutat halálon is győzedelmeskedő isteni hatalmára. Ő az Úr! Előtte leborulni, Őneki mindent átadni, az egyetlen megoldás, minden megújulás forrása: férfi és nő, szegény és gazdag, egyén és társadalom, vallás és kultúra számára, szerte a világon.

Ez az igeszakasz ma világszerte ismert, az éhezők megetetéséről, a szomjazók megitatásáról, a jövevények befogadásáról, a mezítelenek felruházásáról, a betegek és a rabságban lévők gyámolításáról (34-40). Ez egy nemes erkölcsi elvárás-sorozat, amelyet Jézus Krisztus követőinek szegeznek, hiszen majd az Úr is ez alapján minősít minket üdvösséges juhoknak, vagy kárhozatos kecskéknek (31-33). Tehát úgy tűnik, e sorokat olvasva, mintha a mi jóságunktól függne szegénység és gazdagság, üdvösség és kárhozat (41-46), sőt, az egész világot megváltoztathatnánk ezzel a jósággal? Ez azonban alapvető félreértés, hiszen az ember minden jósággal visszaél, egészen jótevője haláláig. Emberileg ez történt a golgotai kereszten, Isten akarata szerint azonban ennél sokkal több: Isten jósága győzedelmeskedett az ember gonoszsága felett és megváltotta ezt a világot. Mert az a világ velejéig romlott! Ez nem túlzás.*

Dániel 9,1-19

346. dicséret

* Ezt a világot a mi mímelt, felszínen kimunkált, valójában nem létező jóságunk soha nem fogja megváltoztatni. Nincs más jó, csak az Isten (Márk 10,18). Mi az Úr jóságából élünk. Ez a jóság újjászülhet bennünket, hogy legalább egyesekkel (40), a ránk bízottak közül, igazán jót tegyünk. Nem az „absztrakt emberiséget” kéri számon rajtunk az Isten, hanem azt az egyet-egyet, akiket közvetlenül ránk bízott az Úr, hiszen aki a sajátját nem gondozza, az rosszabb a hitetlennél (1Timóteus 5,8). Tehát fontos a jóság, Isten bennünk munkáló jósága, amellyel a megváltott ember a maga helyén megsimogatja ezt a szenvedő világot, de a végső megoldást csakis az Úr adhatja meg.

Minden az Úré, amiből Ő valamit ránk bízott. Az Úr, mindegyik szolgáját kitüntette, hiszen mindegyik az Ő vagyonából kapott egy kis részt, hűséges munkára. Nem elég a bölcsességünk ahhoz, hogy összevessük a különböző javakat, mert ez nem „mennyiségi” kérdés: különbözőek vagyunk, akiket azonban az Úr egyformán szeret (14-18). A számadás napján a gazda nem az eredményt, hanem a magam talentumaival, a magam helyén, az életem hűségét nézi majd, amelynek áldása mennyei öröm (19-23). Ezt az üzenetet erősíti meg a hűtlen szolga esete, aki szintén kapott talentumot, de azt az egyet ő kevesellte, nem használta, elásta, Urát kegyetlennek nevezte, ezért büntetése nagy, Isten visszaveszi tőle neki adott javait. Ez a kárhozat, amit lehet képekkel is lefesteni, külső sötétségnek nevezni, de lényegében arról van szó, hogy nem kiteljesednek rajtunk Isten örök, éltető javai, hanem Ő visszaveszi tőlünk azokat, mert visszaéltünk azokkal (24-30). A jutalmat nem tudjuk kiérdemelni, a hűség pedig felülről való ajándék, ezért így könyörögjünk: tégy hűségessé mindhalálig (Jelenések 2,10).*

Dániel 8,15-27

345. dicséret

* Beszédes a példázat másfajta megközelítése, amely a teológiai értelmezést teljesen lehántva a történetről; azt hangsúlyozza, hogy ez az elbeszélés a kegyetlen „vadkapitalizmus” leplezetlen kritikája, amelyik ott is aratni akar, ahol nem vetett, mégpedig mértéktelen haszonnal és kamattal.

Urunk segíts: vinni a lámpást, benne az olajjal; - segíts világítani, és még bőven vinni magunkkal tartalék olajat is, hogy a legvégsőkig világíthasson a lámpásunk, hiszen nem tudjuk, meddig kell fénylenünk (13). Persze a lámpásba való elegendő olaj mennyisége nem balgaság, vagy bölcsesség (2-4), hanem kegyelmi állapot kérdése. Ezért imádságos lehetőségünk így felkiáltani: Urunk, köszönjük, hogy a tieid vagyunk, köszönjük azt a bizonyosságot, hogy adsz nekünk a „vigyázáshoz” elegendő olajat, szívünk utolsó dobbanásáig, vagy eljöveteledig: elegendő hitet, reményt, szeretetet, türelmet, erőt. Ámen. Vannak ugyanis olyan nyomorúságos helyzetek, amikor a legnagyobb emberi szeretet és jóindulat sem tud segíteni a másikon, amikor már csak a saját „olajunkra” számíthatunk, hogy világítsunk, kitartsunk, megálljunk (7-12). Köszönjük Urunk, hogy a Te eljöveteledre való várakozás olyan, mint ahogy a menyasszony várja a vőlegényt (1), az ezzel járó örömöt és beteljesedést (6). Jöjj. virágvasárnapi Krisztus-király.

Dániel 8,1-14

331. dicséret

Első olvasásra nehezen érthető igevers ez. Mit jelent? Amikor a mi Urunk, mennyei dicsőségében visszatér, az olyan lesz, mint a villámlás fénye (27), amely áthatja az éjszakát. Más képpel élve, olyan lesz az Ő visszajövetele, mint ahogy a keselyűmadarak leszállnak a lakomára, mert úgy fogja a mi Urunk is megtalálni övéit ebben a világban (28). A Jézus Krisztus visszajövetelével kapcsolatos szemléltetés esetében elsősorban nem a „képi” elem felszínén található az üzenet. Tehát Jézus Krisztus visszajövetelében nem az a lényeg, hogy az dörgedelmes villámláshoz hasonló, félelmetes esemény lesz, hanem éppen az, hogy az Ő megjelenése a mennyei dicsőség megjelenése, amely a legsötétebb éjszakát is beragyogja. Az Úr megjelenése olyan, mint ahogy a saskeselyű rátalál a dögre, bárhol, bármikor, tévedhetetlenül; úgy talál rá az Úr az övéire. Vagyis nem mindig azonosítható a kép és az üzenet; - Jézus Krisztus nem saskeselyű, a hívők nem dögök. A kép hangulata sem mindig azonosítható az üzenettel, ami mind a villámlás, mind a saskeselyű képére igaz. Arról pedig végképp nincs szó, hogy kik azok, akik az Úréi. Aki hittel várja, hogy beragyogja életét az Úr világossága, és rá találjon végre ezernyi nyomorúságában az Ő Urának megváltó szeretete, az biztosan az Övé.

Dániel 7,15-28

24. zsoltár

Február közepén emlékeztünk arra a 21 hitvalló, kopt keresztyénre, akiknek egy évvel ezelőtt fejüket vették a Jézus Krisztusért (Jelenések 20,4). A nagy megpróbáltatások idejéről szól Jézus Krisztus. –  Gyűlöl majd a világ és kiszolgáltatnak, meggyötörnek, megölnek benneteket az én nevemért, - mondja Jézus (9). Miközben a félelem (10) és a hamis próféták belülről szabdalják a „Krisztus testét” (4-5; 11). A gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül (12), és tetőfokára hág, sokféle módon, a „mindenki háborúja mindenki ellen” (6-7). –  Rettenetesnek tűnik ez a prófécia, de mégsem az, hiszen úgy fogalmaz Jézus, hogy mindezeknek meg kell történni, tehát az eseményeket Ő tartja kézben, ezért nem szabad megrémülnünk (6). Sőt, az Ő erejével, mint az Ő választottai (22), mindvégig kitarthatunk (13), hiszen a vajúdás kezdetei ezek (7), a vajúdás pedig nem haldoklás, hanem szenvedések árán ugyan, de mégis csak az új élet forrása, hogy amikor Isten országának evangéliumát mindenhol hirdetik, végre visszajöjjön az Úr (3).

Dániel 7,1-14

266. dicséret

* A teljes magyarázat:

Február közepén emlékeztünk arra a 21 hitvalló, kopt keresztyénre, akiknek egy évvel ezelőtt fejüket vették a Jézus Krisztusért (Jelenések 20,4). A nagy megpróbáltatások idejéről szól Jézus Krisztus. Soha nem érintett meg ilyen elevenen ez az igeszakasz, mint most.

– 1. Gyűlöl majd a világ és kiszolgáltatnak, meggyötörnek, megölnek benneteket az én nevemért, - mondja Jézus (9). Miközben a félelem (10) és a hamis próféták belülről szabdalják a „Krisztus testét” (4-5; 11). A gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül (12), és tetőfokára hág, sokféle módon, a „mindenki háborúja mindenki ellen” (6-7).

– 2. Rettenetesnek tűnik ez a prófécia, de mégsem az, hiszen úgy fogalmaz Jézus, hogy mindezeknek meg kell történni, tehát az eseményeket Ő tartja kézben, ezért nem szabad megrémülnünk (6). Sőt, az Ő erejével, mint az Ő választottai (22), mindvégig kitarthatunk (13), hiszen a vajúdás kezdetei ezek (7), a vajúdás pedig nem haldoklás, hanem szenvedések árán ugyan, de mégis csak az új élet forrása, hogy amikor Isten országának evangéliumát mindenhol hirdetik, végre visszajöjjön az Úr (3).

– 3. Ekkor visszajön az Úr, mert az evangélium hirdetése ellenére a gonosz tovább tombol és hatalmát már csak az ítélet semmisítheti meg (15). Ne ragaszkodjunk tehát semmihez, ami ehhez a világhoz köt, vissza ne forduljunk valamiért, hanem tudjunk az Istentől rendelt időben, hívő szívvel búcsúzni ettől a világtól, mindenünktől, hogy el ne vesszünk a világgal együtt (16-18). Jaj, de nehéz ez!

– 4. Mégis, gondoljunk bele, hogy az Úr visszajövetele olyan, mint amikor a falat kapartató, kínos görcsök megszűnnek, és kisimul az élet. Az Ő visszajövetele a megváltás teljessége, a megváltás tényleges és maradéktalan valósága; - nem csupán annak hit által így-úgy megtapasztalt „előíze”.

– 5. Addig együtt szenvedünk minden szenvedővel, mi nem válogatunk, nem panaszkodunk (21), hanem segítjük azokat, akik kiszolgáltatottan, mélységesebben szenvednek, mint mi (19), kitartóan imádkozunk (20), azzal a bizonyossággal, hogy mi az Úréi vagyunk, és Ő nem próbál meg bennünket erőnk felett (22).

Az önhitt nép engedetlenné lesz az Úrhoz. Ennek az engedetlenségnek letagadhatatlan jele, hogy az Úr össze akar gyűjteni bennünket, mint tyúk a csibéit, a szárnyai alá, mi pedig folyamatosan csak szakadozunk, ezerfelé; és ez a folyamat már csak felgyorsult, noha éppen most lenne szükségünk arra, hogy együtt jelenítsük meg Jézus Krisztus evangéliumát. Mi a saját erőnkből akarunk boldogulni, nekünk nem kell az Úr szárnyainak védelme, mert akkor egymáshoz is közelebb kellene bújnunk; ez pedig még az egy felekezeten belüli kegyességi irányzatok között is szinte lehetetlennek tűnik. Így marad a saját igazunk, erőnk, teológiánk, az Úr „biztonságos szárnyai” nélkül, védelem nélkül, „szárnyalás” nélkül (37-39).

Dániel 6,19-29

233. dicséret

* A teljes magyarázat:

Isten népe nem lehet elbizakodott, mert a gőgös nép nem az Úrban, hanem a maga erejében bízik, még akkor is, ha folyton az Úr nevét emlegeti, de nem hallja meg az Úr szavát, és elhallgattatja az Úr követeit (37). A szent város sem lehet elbizakodott, a szent nép sem lehet önhitt, a templom sem jelent önmagában védelmet.

– 1. Az önhitt nép engedetlenné lesz az Úrhoz. Ennek az engedetlenségnek letagadhatatlan jele, hogy az Úr össze akar gyűjteni bennünket, mint tyúk a csibéit, a szárnyai alá, mi pedig folyamatosan csak szakadozunk, ezerfelé; és ez a folyamat már csak felgyorsult, noha éppen most lenne szükségünk arra, hogy együtt jelenítsük meg Jézus Krisztus evangéliumát. Mi a saját erőnkből akarunk boldogulni, nekünk nem kell az Úr szárnyainak védelme, mert akkor egymáshoz is közelebb kellene bújnunk; ez pedig még az egy felekezeten belüli kegyességi irányzatok között is szinte lehetetlennek tűnik. Így marad a saját igazunk, erőnk, teológiánk, az Úr „biztonságos szárnyai” nélkül, védelem nélkül, „szárnyalás” nélkül (37-39).

– 2. Az önhitt nép és a gőgös ember elhagyatottá lesz, nemcsak épületei, templomai, hanem „lelki templomai” is összedőlnek egy napon. Micsoda ellentét: az ember büszkén mutatja eredményeit, látható „épületeit”, az egyházban is láthatóbb a kővel való építkezés, mint a lelki; az Úr azonban ezekre csak legyint, mindez semmi, mert Őnélküle kő kövön nem marad sem templomainkból, sem önigazult kegyességünkből, sem épületeinkből, sem kierőlködött eredményeinkből (24,1-2).

– 3. Ugyanakkor Isten népe nem veszhet el. Az önhitt népét ugyan megalázza az Isten, de azért, hogy hitre segítse és felemelhesse, szívét, fülét megnyissa, hogy azok meghallják az evangéliumot: Áldott, aki eljött az Úr nevében (39). Ez az üdvbizonyosság azonban eleve alázatossá és engedelmesé tesz.