Mózes visszatekint a megtett útra. – 1. Nehéz volt, erő feletti. Az Úr vezetése, kegyelme nélkül lehetetlen lett volna. De úgy hordozta őket az Isten, ahogy a Fiát viszi az ember, amíg meg nem érkeztek a helyükre. Az Úr előttük járt, legyőzte a félelmeket, harcolt értük, a szemük láttára (29-33). – 2. Mindezek ellenére, a hívő ember belátja határait. Éppen az Isten színe előtt lesz képessé erre. Velünk az Isten (Máté 1,23). De ez nem elbizakodottságra ad okot, hanem arra, hogy meglássuk: - mit szabad egyedül felvállalni, - és mikor kell azt mondani, hogy elég volt, erőnk véges, - segítség kell, - majd át kell adni a feladatot másnak (9-18). Hiszen olyan sok a feladat, a gond, az ügy, a peres ügy, a baj. Az Isten embere ebbe belefárad, mert felelősen szeretné tenni dolgát, képviselni a rábízottakat; egy idő után pedig ebbe „belesavanyodik” az élet. – 3. Mózes visszatekint a megtett útra. Hálaadása dicsőíti Istent, aki a saját és népe méltatlansága ellenére is velük volt (24-28); ugyanakkor látja azt is, hogy feladatát elvégezte. - Ilyen az Isten embere, tud a végsőkig kitartani, a bukásokból is felkelni, a feladatokba másokat is kész bevonni; amikor pedig fel kell állnia, akkor boldog örömmel adja át feladatát másnak. Ilyenek vagyunk-e?

Jelenések 1,1-8

353. dicséret