Jézus Krisztus a tanítványait egy olyan világba küldte el, ahol lekenyerezzük, megvesztegetjük, megzsaroljuk egymást, még a legszentebb ügyekben is, ahogy itt is az őrséget sok-sok ezüstpénzzel megvették a Nagytanács tagjai, hogy hazudjanak: az üres sír oka csupán annyi, hogy a tanítványok ellopták Jézus testét (11-15). Ezzel az őrök nem csak pénzt kaptak, hanem a bajból is megmenekültek, hiszen őrszolgálatukat joggal kérték volna számon rajtuk, akár a fejükkel is fizethettek volna azért, hogy Jézus teste nem volt a sírban. A Nagytanács tagjai is elérték céljukat közben. Tehát mindenki jól járt ebben szép kis korrupciós ügyletben: „kéz kezet mos”. Ilyen világba küldi a feltámadott Jézus Krisztus a tanítványokat, hogy tegyenek tanítvánnyá minden népeket, és akik elfogadják a feltámadott Urat, azokat kereszteljék is meg, a Szentháromság óvó, védő, megváltó szeretetébe, szövetségébe: bele az Úr kegyelmébe. Ez a legjobb, ami az emberrel valaha is történhet (19-20).*

Dániel 12,5-13

187. dicséret

* Félreértjük azonban a missziói parancsot, ha azt gondoljuk, hogy itt valami minden áron való térítésről lenne szó. Semmiképpen sem. Itt arról van szó, hogy a tanítványok jelen vannak egy széteső világban és élik, hirdetik az Urat, már a puszta jelenlétükkel, de kimondott szavaikkal is. A többit pedig az Úr mindenre elégséges hatalma, „jó-tetszése” szerint megcselekszi az övéi életében (18). Ebben a szolgálatban tőlünk a hűség és nem az eredmény kéretik számon, miközben az Úr oltalmazó, erőt adó hatalma velünk lesz minden napon (20).