Mordokaj nem hajt térdet Hámán előtt, mert zsidó (5), ezért Istennek kijáró tiszteletben nem részesít senkit. A hívő ember tisztel mindenkit, engedelmes az elöljáróinak, de nem istenít senkit, és főként zsarolni nem hagyja magát (2). Ennek persze következményei vannak. Döbbenetes hogy mire képes az emberi indulat, nyomában hazugságokkal és rágalmakkal (8-9). Akit pedig nem tudnak megtörni a hatalmak, arra halál vár. Milyen lélek van bennetek, kérdezte Jézus Krisztus, amikor a tanítványok egy egész falut akartak kiirtani indulatukban (Lukács 9,55). Hámán és emberei a gyilkos parancs kiadása után leülnek falatozni (15): mulatunk, miközben más halálosan szenved, miattunk. Két oldalról szemléljük a megengedhetetlent. Gyilkos indulatra szándékosan soha ne adjunk okot. Amikor másokban lobban fel a gyilkos indulat, azokat időben figyelmeztessük. Ugyanakkor Jézus Krisztus elhordozta az ember minden gyilkos indulatát. Aki újjászületett, az megnyugszik, megbékél, megbocsát: kiáll hite mellett, de nem kekeckedik feleslegesen; szolgál és nem dominál.

Apostolok Cselekedetei 2,1-13

374. dicséret

Eszter gyönyörű lehetett: szépségével érte el céljait, és nem Isten törvényének megtartásával. Érthetetlen: az Úrnak úgy tetszett, hogy a szorult helyzetben Eszter „szépséges tetteit” is felhasználja népe szabadítására. Eszter szépségét beláthatjuk, noha hasonló kúrákon megy át, mint a mai szépségek (9), de ne szépítsük magát a történetet! Eszter pogány emberhez ment feleségül (5Mózes 7,14); szerelmi viszonyba került olyan férfival, aki nem a férje, még ha ez a férfi történetesen a perzsa király is (2Mózes 20,14); hárembe került, miközben az asztalról olyan ételeket evett, amelyek számára tisztátalanok (9). Dániel nem tett ilyeneket, ő nem adta be a derekát (Dániel 1,5). Eszter nem tartott ki úgy, mint Dániel. Isten felhasználta és megmentette Esztert, noha Eszter nem tartotta meg a törvényt. Érthetetlen a kegyelem. Ez a kegyelem azonban előbb-utóbb nemcsak érdemtelenül megtart és felhasznál, hanem alapvetően átformál: embert, közösséget, népet, akár évszázados kultúrákat is, sőt még a „pogányoknak” is „közkegyelmet”és „bőkezűséget” jelenthet (18).

A Perzsa Birodalom akkori királya, Ahasvérus, a történészek szerint nem más, mint Xerxész (Kr. e. 485 – 465). Az Ő apja volt a híres Dárius király (Kr. e. 521 – 486). A zsidó nép első csoportja Kr. e. 538-ban, Zorobábel vezetésével hazatért. A második nagy hazatérési hullám Ezsdrás vezetésével történt Kr. e. 458-ban. Az Eszter könyvében leírt eseményeket a két időszak közé teszi a szerző. Susán vára a perzsa uralkodók téli tartózkodási helye volt. Itt játszódik le egy hatalmas méretű ünnepségsorozat: borral, nőkkel, hatalmi vetélkedéssekkel és kincsekkel. Isten a profán történeten keresztül is népe szabadítását készítette elő. Ám ez a történet csak halovány képe annak a szabadításnak, amit Ő Jézus Krisztusban ajándékozott nekünk. Itteni világunkban mindig csak újabb szolgáságra szabadulunk fel: megváltás kell!

Apostolok Cselekedetei 1,1-14

358. dicséret

 Bevezető megjegyzés Eszter könyvéhez: Isten népének tagjai közül sokan nem tértek haza a fogságból. Róluk szól Eszter könyve. Csak találgatni lehet, miért maradtak idegenben. Két szélsőséges választ megfogalmazhatunk: - egyrészt Isten akarata miatt maradtak ott, mert közülük többeket felhasznált még az Úr, népe ügyében; - másrészt pedig ki kell mondani, hogy vannak olyan helyzetek, amikor biztonságosabb és kényelmesebb a „fogság”, mint a küzdelmekkel teli újrakezdés. Előttünk egy teljesen idegen kultúra, egészen más szokásokkal, mint amit Isten Igéje normaként népe elé állított: indulatok, intrikák, lakomák, szép szüzek, háremek, gazdagság, és ennek a gazdagságnak mérhetetlen sok szolgája és eunuchja. Kikerülhetetlen kérdés, ma még inkább, hogyan viszonyuljunk olyan kultúrákhoz, amelyek gyökeresen mások, mint az Isten Igéjében megfogalmazott rend?

Megjegyzés a 10-22 versekhez: Figyeljük meg lépésenként Eszter könyve az első fejezet „menetrendjét” (10-22). Ezeknek egyenként üzenet értékük van. A királynak jó kedve támadt a bortól. Hét udvari eunuchnak megparancsolta, hogy vezessék be a szép termetű Vasti királynét. (Xerxész felesége Amestris volt, Vasti a háremének vezetője lehetett.) Vasti azonban nem akarta mutogatni magát italos férfiak társaságában, ezért megtagadta a kérést. A király indulatba jött, a bor hatása ezt csak fokozta. Az engedetlenség birodalom méretűvé növekszik. Példát kell statuálni, mert ha kiderül, hogy a királyné ezt megteheti, minden vezető ember felesége, sőt minden férfi felesége engedetlenné lesz. A felszínen „úszkál” néhány fontos, de mégis általános, morális üzenet: - Mikor tagadhatom meg az engedelmességet a felsőbbségnek? - Férfi és nő viszonya, házasság, akkor és ma, kultúránként és koronként más és más. - Mikor, miért, hogyan lehet példát statuálni; egyszerűbben fogalmazva: ha valaki piszkál, mikor kell egyértelműen a kezére ütni, hogy eddig, és nem tovább? Az Ige üzenete azonban ennél sokkal mélyebb, távlatibb: Isten a profán történeten keresztül is népe szabadítását készítette elő.

A „nőt” minden tekintetben tisztelet illeti. Isten legnagyobb ajándékai ők. Az „idegen” nő azonban a legnagyobb baj forrása lehet (26). Ezért kemény Nehémiás ezen a területen is. Hát, nem lehetett egy „kellemes” ember ez a Nehémiás: olvassuk, hogy emiatt egyeseket szidott, átkozott, és meg is vert (25). Azt azonban vita nélkül elfogadhatjuk, hogy a papokkal és a lévitákkal a „nőügyek” terén könyörtelenül kemény volt Nehémiás (30): határozottan helyükre állította a lévitákat (10-11); akik nem tudtak megélni a szolgálatból, biztosította egzisztenciájuk forrásait; akik idegen nőket vettek feleségül, azokat nem engedte tovább szolgálni. Nincs nagyobb áldás, mint amikor egy lelkész minden tekintetben a „helyén” van, azt teszi, ami a dolga, hogy mindannyian a helyünkre kerüljünk, a Krisztusban. Szögezzük le azonban e nehéz fejezet után, hogy Krisztusban nincs „idegen”. Őbenne az „idegen nő” sem probléma többé. A moábita Ruth, Dávid ősanyja, Jézus Krisztus felmenője. Az evangélium, mindjárt az elején nyíltan vállalja ezt a nézőpontot. Az örömhír egyetemes, mindenkinek szól. Választott népének határköveit pedig csak az Úr ismeri. Mered az újszövetség felől nézni ezt az igerészt? Ha nem, akkor lehet, hogy még Te is idegen vagy az Isten országában!

1Korinthus 16,10-24

200. dicséret

Hol van az önmeghatározás és a kirekesztés határa? Hivatkozhatunk-e ezekben a kérdésekben az Istenre? Nehémiás intézkedései tisztáztak dolgokat, meghatároztak irányokat, rendet teremtettek. A nehémiási határozatok alapvető értékeket rögzítettek: olyanokat, mint az Isten tiszteletének fontossága (10-14), valamint a munka és pihenés egysége (15-22). - Ezek az intézkedések kemények, de akkor a széteséstől mentették meg a népet, és megerősítették az Úr ügyét. - Ugyanakkor ezek az intézkedések félelmetesek, mert ott van bennük az a veszély, hogy embertelenné, és a saját ügyünket képviselve, kegyetlenül önzővé torzítanak, anélkül, hogy ezt észrevennénk. Az Istenre hivatkozunk: tisztítunk, rendet rakunk, és gaznak nézzük a búzát is (Máté 13,28-29). Eleve, csak Istennek kijáró merészség, valakiről kimondani, hogy ő „gaz”. Egyébként pedig ki a tiszta, és ki nem „keverék”? - A dilemma megoldása Jézus Krisztusban áll előttünk, aki világosan felismerte és megfogalmazta Isten akaratát, de szelíd szeretettel hajolt le minden emberhez; senkit nem rekesztett ki, ám kétségtelenül voltak olyanok, akik az Isten akaratának meghirdetése során eleve kívül maradtak; hogy véglegesen-e, azt csak az Úr tudhatja.

Az istentisztelet ünnep, örvendezéssel, énekléssel, zeneszerszámokkal (27). Ez az öröm nem mulatság, hanem a mennyei örömből való részesedés, így erőgyűjtés a hétköznapokra. Az Isten előtti öröm minden „salaktól” megtisztít bennünket (30). Az istentisztelet hálaadás (31-43): felépültek Jeruzsálem romos várfalai, eltűntek a repedések. A megépült várfalon látványos menettel adtak hálát az Úrnak. Krisztus feltámadása óta minden istentisztelet húsvéti istentisztelet: öröm és hálaadás, mert Isten felépítette életünk halálosan romos házát. Ezért az istentisztelet nélkülözhetetlen, mert az időközben keletkező repedéseket itt tölti ki megváltó szeretetének habarcsával az Úr. Ezért Isten népének legfontosabb feladata volt, hogy az istentisztelet rendjét biztosítsák (45-47). Ez volt a kiindulás: az istentisztelet, az Ige, a mennyei tartalom; minden egyéb csak ezután következhetett.

Vannak olyan templomok, ahol a bejáratnál olvasható a gyülekezetben szolgált lelkészek és gondnokok névsora. A nevek és arcok mögött korszakok húzódnak, azok minden küzdelmével: ez Isten népének története egy gyülekezetben; továbbá annak kifejezése, hogy Isten gondoskodik népéről, küld szolgákat, akik emlékeztetik a népet az evangéliumra. Isten így vezeti népét, a megérkezésig. Nehémiás felsorolja azokat a papokat és lévitákat, akik Krisztus előtt 538-ban Zerubbábellal és Jésúával tértek haza (1-9). Ezután a főpapok neveit olvassuk (10-11). Számunkra ők azért fontosak, mert az egyetlen főpapra, a húsvétkor feltámadott Krisztusra mutatnak, aki eltörölt minden felesleges rítust és előírást, hogy legyen erőnk Lélekben és igazságban Istenre (János 4,24), szeretetben pedig egymásra figyelni (Galata 5,14-15); és végeztével legyen lehetőségünk megérkezni Őhozzá, a halál minden hatalma ellenére. 

Megjegyzés a 10-11 versekhez: A főpapok nemzedékének Árontól induló hosszú sorát az a Jehócádák zárta, akit fogsága vittek Babilóniába (1Krónika 5,29-41). Később aztán Jésúa főpap tért haza, az ő leszármazottja volt Jójákim főpap, Nehémiás korában pedig Eljásib, majd Jójádá, Jónátán, Jaddú.

– A romos város felépül, és megtelik élettel. Isten jogos ítélete rombolta le, és az Ő kegyelme által épülhetett most újjá. Isten kegyelme nélkül mindent elural a romlás és a pusztulás: az arcodat, a gondolataidat, a kapcsolataidat, a kincseidet, a városaidat, a világodat. Csak az Ő kegyelme tart meg, újít meg, vidámít és éltet. – A szent város felépülése és benépesítése Isten beteljesülő ígéreteinek előíze, ahogy Krisztus meghalt és feltámadott, úgy elevenedik meg majd az élet abban a mennyei Jeruzsálemben, ahol megtapasztaljuk végre a maradandó város örömét (Jelenések 21,9-27). – Igaz, hogy ezt a várost nem lakhatják akárkik: az Úr által oda rendelt törzsek és szolgák kapnak helyet a szent városban. Micsoda kegyelem: mi ott lakhatunk (János 21,22), és hívogathatunk másokat! A többi nem a mi dolgunk. Nem sorsvetés, nem önkéntesség, hanem kegyelem által kapunk belépést ebbe a városba. A teljes Írás szerint nem elég azonban a környékén lakni, és csak „bejáróként” viselkedni, hanem a kapukon belül kell lenni (Márk 12,34). – Egy „apróság”. Ebben a városban voltak olyanok, akik a király megbízottjaként a nép ügyeit intézték (24). Az „ügy” mindig az emberi bűn terméke. Itt el kell intézni, és de jó, ha ebben van segítségünk, van emberünk; de a mennyei Jeruzsálemben már elintézett lesz minden ügyünk, a Krisztusban. Ez nagyszombati evangélium. De jó, hogy ott nem kell ügyezni! Aki erre megijed, az tartson önvizsgálatot, hogy milyen ügyek éltették itt?

Polgári és vallási vezetők, valamint az egész nép elhatározta, hogy megtartják a mózesi törvény előírásait (1). Ezt okiraton rögzítették, és átok terhe alatt, esküvel kötelezték magukat az engedelmességre (30). Azóta sokat változott a világ. A szabadság mindenek fölé emelte az embert, aki elfelejtette Istent, leválasztotta a földről a mennyet, a világról az egyházat. Maradt ugyan az emberi törvény arra nézve, hogy védje szabadságomat, ha azt a másik ember fenyegetné, egyébként mindent szabad. Az ember mégis boldogtalan, kiégett; valódi közösségek nincsenek; a vallás csak pótlék; az egyház csak funkcionál; legfeljebb ismét a törvény biztonsága, és az ítélkezés öröme marad. Ez a nagypénteki diagnózis.

1Korinthus 15,1-11

346. dicséret

A megújulás tartalma, teológiája: a törvény és az evangélium viszonya. Nehémiás korában Isten Igéjére még, mint törvényre figyeltek, azóta mint evangéliumra tekintünk az Igére. Az egész bibliai üzenet sava-borsa a kettő viszonya. A törvény az irány és a korlát, ami vezet és az úton tart, halálunkat is okozhatja, ha engedetlenek vagyunk, pedig csakis az életet akarja szolgálni. Az evangélium pedig egy televízióból ismert vetélkedővel szemléltethető: Maradj talpon. Aki tudja a választ, az talpon marad, tovább „él”. Aki téveszt, hibázik, nem tudja a választ, az Ige szavaival élve „nem teljesít”, az alatt megnyílik a biztos talaj, és aláhull. Bocsánat, az jutott eszembe: még jó, hogy nincs a nyakukon kötél. Az evangélium ez, tévesztünk, és ezzel az isteni rend biztos talaját lökjük ki a lábunk alól, de nincs a nyakunkon kötél, sőt, puhára esünk, Isten tenyerébe. Te adsz megmenekedett, új életet mindnyájunknak! (9) Teljesíteni is csak ebben a bizonyosságban tudunk (29).

1Korithus 14,26-40

388. dicséret

A megújulás folyamatát olvassuk ezekben a fejezetekben. 1. A megújulás alapelvei, az újjáépített Jeruzsálemre gondolva. Az alap: az Ige. A lábazat: az elődök és az azoktól kapott örökség (7. fejezet). A fal: a hitünkben való erősödés egymás között. A kapu: a küldetésünk mások felé. 2. A megújulás lépései: - egy emberként, a vezetők irányításával figyelnek Isten kijelentésére, azt felolvassák, szakaszonként magyarázzák, úgy, hogy mindenki értse; - bűnbánatot tartva sírnak, gyászolnak (2), de aztán öröm, erő, és lecsillapodott, az isteni rendbe beállt élet támad bűnbánatuk nyomában; - majd magasztalva az Urat, áment mondanak akaratára (6), kifejezve, hogy élni akarják ezt az akaratot. Az értelmet, az érzelmet, és az akaratot; az egész embert igénybe veszi ez a megújulás. 3. Holnap a megújulás tartalmáról lesz szó. Nagyhét üdvösséges megújulást készít nekünk: az egyetlent, ami az emberen segíthet.

Itt egy népet, Isten Igéjére figyelve vezetnek. Először a vezetők igyekeztek egyre jobban megérteni az Igét. Ezért a családfők, a papok és léviták, a felelős őrállók rendszeresen összegyűltek, hogy jól megértsék a törvény szavait. A törvény szavait pedig mi, Krisztusban még jobban érthetjük, mint egykor ők. A parancsolat, az isteni rend világos, életet szolgáló irányítása nélkülözhetetlen; de mindez evangélium nélkül csupán kötél a nyakunkon: egy rossz lépés, egy tévesztés, egy kísértés, és az isteni rend talapzata máris kicsúszott alólunk. Krisztus levette a nyakunkból a kötelet, és megszilárdította az isteni rendet a lábunk alatt. Ez a kegyelem: Isten törvénye, rendje érvényben van, de nem lógsz, ha tévesztesz. Az evangélium és törvény viszonya a legszebb összefüggés a Szentírásban. Ezt jól érteni, reménységgel szemlélni, és másokkal is így szemléltetni: Isten leggazdagabb ajándéka. A lombsátrak ünnepe éppen erre utal: a törvényt jól megérteni, csak múlandóságunk, Istenre szorultságunk összefüggésében lehet! (14) Aki tudja, hogy nincs itt maradandó városa, és minden lépésében az Úr vezetésére szorul, mert csakis Vele juthat célba, az tudja Isten rendjét örömmel, szabadon megélni (17), és szeretve bíztatni azokat, akik vele együtt vándorolnak.

1Korinthus 13

395. dicséret

A megújulás tegnap csak érintett lépéseit olvassuk itt. Egy emberként gyűltek össze, az Isten Igéje köré (1). Akik már értették Isten Igéjét (2), azok felolvasták, szakaszokra osztva magyarázták Isten szavát (8), és úgy tették ezt, hogy a nép értse (8). Közben mindenki figyelt (3). A hallgatók befogadták az Igét, igazat adtak Isten Igéjének, mert áment mondtak rá (6). Isten Igéjének uralma pedig csak átmenetileg okozhat gyászt és sírást (9), mert az Ige végső gyümölcse a Szentlélek általi öröm (10), és megerősödötten lecsillapodott élet (11). Ez az Ige, Isten szava: törvény és evangélium egyszerre, vagyis biztos irány; a szalagkorlát ugyanis akkor is kegyelmes hozzánk, ha nekicsapódtunk; fájhat, de az úton tart.

1Korinthus 12,28-31

330. dicséret

 Nehémiás vezetésével sok áldást tapasztaltak a hazatértek! Kijavították Jeruzsálem várfalait és kapuit, felhelyezték az ajtószárnyakat. A sok áldás ellenére mégsem alakultak kedvezően a dolgok. Nagy volt a félelem az ott lakók szívében, erős volt az ellenség, így egy zárt városban kellett sínylődniük. Kevesen költöztek Jeruzsálembe, a nagy kiterjedésű várost gyéren lakták (3-4). Sok az áldás, de az ellenség is erős, ezért valamit alapvetően változtatni kell, hogy ténylegesen változzanak a dolgok! Nehémiás az Istentől kapta azt a gondolatot, hogy vegye elő a korábban hazatértek listáját, származási jegyzékét. Ez akkor nemcsak az elődökre való hálatelt, tisztelgő visszatekintés volt, hanem megtartó erő. Persze az elődök, az értékeink, és az örökség megbecsülése csak a kezdet. Az alapvető megújuláshoz az kell, hogy Jézus Krisztus bevonuljon a mi városainkba is, mint virágvasárnap tette ezt, és kiűzzön onnan minden kufárságot, amit valahányan művelünk egymással. 

1Korinthus 12,12-27

331. dicséret

Átlátni nehéz helyzeteket, emberi szándékokat, és félelmeink ellenére is Istennek kedvesen dönteni; erről szól ez az Ige. Nehémiás vezetésével felépült a várfal, már csak az ajtószárnyak hiányoztak (1). Ekkor merényletre készültek Nehémiás ellen (2). Nehémiás átlátott az ellenség szándékán (5). Ekkor végzetes fogást kerestek rajta, ez mindig politikai fogás: lázadónak tüntetik fel, hogy ő akar Júda királya lenni, bérelt prófétákkal zengeti ezt magáról (6-7). Nehémiás cáfol, de nem magyarázkodik. Lélekjelenléte van, kívülről erős, de belülről megretten az életveszélyes nyomorúságban. Ezért az Úrhoz fordul: „Te erősíts engem!” (8-9; 13). Az ellenség azt akarta elérni, hogy Nehémiás elhagyja őrhelyét. De az Úr erőt adott neki, hogy kitartson, a megbízhatatlanokon átlásson, és hűséggel a helyén maradhasson, mert a vezető végképp nem menekülhet (11). Értjük fohászát ellenségeivel kapcsolatban, de az elégtételt Nehémiás imája is az Úrra bízza (14).

1Korinthus 12,1-11

369. dicséret

Nehémiás tizenkét éven át szolgált Júda helytartójaként. A helytartóknak járó további juttatásokat azonban nem fogadta el, pedig azok jogosan megillették volna őt (14). Sőt, háza népével együtt részt vett a közös munkában (16), vagyont nem szerzett, saját költségén látta el a helytartóság alkalmazottait, a más területekről érkező küldötteket (17), és a szegényeket (18). - A korábbi helytartók nem így tettek, sőt nemcsak a Perzsa Birodalom központjából nekik utalt juttatásokat vették fel, hanem még meg is adóztatták a népet (15). - Nehémiás azért cselekedett így, mert olyan szűkös idők jártak, amikor népe nagy nyomorúságban hozott áldozatokat, tehát ő sem tehetett másként; osztozott népe szűkösségében. Ugyanakkor nem volt egy valóságtól elrugaszkodott álszent. Jólétben Nehémiás is élt volna az őt megillető lehetőségekkel, bizonnyal. – Őszinte Nehémiás kérése: Uram, annyit fáradtam, lemondtam, másokért éltem; kegyelmedből fordítsd javamra mindezeket; még ebben a világban adj egy kis „napsütést”, nyugodt életet, örömöt; még akkor is, ha a sok lemondás nem mindig vezetett eredményre (19).

1Korinthus 11,27-34

448. dicséret

Döbbenetes. A külső ellenség minden energiát lekötött, ennek ellenére belül is marták egymást. Ilyen lenne Isten népe? Mik történtek: éhínség támadt a falakon belül, és a gazdagabbak eladósították szegényebb honfitársaikat, aki pedig nem tudott törleszteni, annak eladták a gyermekeit rabszolgának. Ezek a szegényebbek reménytelen helyzetbe kerültek. Még harcoltak a külső ellenséggel, miközben sok júdai, más zsidókból húzott hasznot. Mit tett Nehémiás? Ezt megtudva, haragra gerjedt (6). De nem cselekedett indulatból, várt, Isten elé vitte a történteket (7). Ezután vett egy nagy levegőt, és határozottan szembeszállt a kialakult helyzettel: ez nem jó így, ezen változtatni kell! (9) Nehémiás kimondta: a nép Isten akarata ellen cselekszik. Szabad volt kölcsönadniuk, de nem titkos kamatra, uzsorára (5Mózes 15,7-8). Isten rendelése szerint ugyanis tilos más nyomorúságából hasznot húzni. 

1Korithus 11,23-26

438. dicséret

Ahol egy akarattal összefognak az Úr ügye ellen, ott nem szabad megfutamodni. Ez a harc azonban először mindig imaharc (3), a dárda csak azután kerülhet kézbe, és csak védekezhet, soha nem döfhet. Nem tehetünk mást, mint azt, hogy képviseljük az evangélium egyre tisztábban megértett igazságát. Vannak olyan helyzetek, korok, amikor ez az igazság karddá lesz a kezünkben, kétélű, éles karddá, ami össze nem illő dolgokat választ szét. Ezt ilyenkor hűséggel, mennyei erőt kérve fel kell vállalnunk: az Úr majd harcol értünk (14). Ám kapunk figyelmeztetést, felkészítést, kürtzengést (14), amikor efféle idők jönnek; nehogy saját indulatainkat összekeverjük az evangélium „dárdás” képviseletével. Ám ha valóban, az Úr szerint is ilyen idők járnak, akkor nem lehet „pihenni”, ahogy Nehémiás népe éjjel is őrködött (16-17), ruhában aludtak, állandó szent készenlétben álltak. Imádkozni, dolgozni, szolgálni, készen lenni, az evangélium igazságát képviselni: ez a keresztyén küldetés lényege. Csak felvetem: nagy áldás, ha az Úr megszabadít az ellenségeinktől, de még nagyobb dolog, ha megszabadít az alaptalan üldözési mániától. 

1Korinthus 11,17-22

501. dicséret

Tegyük fel általánosan a kérdést: meddig engedjük növekedni a másikat? Egy idő után óhatatlanul ellenfelek leszünk. Ahogy épült Jeruzsálem, úgy növekedett az ellenség haragja, irigysége, és félelme. De más nézőpontból is merjük vizsgálni ezt a helyzetet: meddig és hogyan növekedhet az Isten népe, hogy az ne félelmet és indulatot váltson ki, főként ne támasszon téves önbizalmat, ám mégis szelíd határozottsággal megjeleníthesse ebben a világban az evangéliumot? Egy bizonyos: az Isten ügyét kell képviselnünk, és nem a magunkét; ha ezt tesszük, akkor kapjuk a magunk ügyére is az áldást. Krisztusnak növekedni kell, nekünk pedig alább szállnunk (János 3,30). Az Úr adjon nekünk erőt, hogy meg ne rokkanjunk ennek az áldott tehernek a hordozásában (4). Nehémiás lelkigondozó vezetőként bíztatja a népet: nemcsak odaállítja őket a szent város repedései elé, hanem ő maga is odaáll a halálos veszedelemben: „Ne féljetek, a nagy és félelmetes Úrra gondoljatok, harcoljatok!” (8) 

1Korinthus 11,2-16

39. zsoltár

Nehémiás pásztor és vezető egyszerre. Ez az Ige elvárása egy vezetőtől: a kettő egysége. Külön, külön még mindegyik teljesíthető, a kettőt együtt megvalósítani azonban nagy kihívás. Könnyű vezetni hatalommal és parancsszóra, és könnyű pásztorolni, ha a vezetés felelőssége nem rajtam van. - Nehémiás egyeztet, és mindenkit a saját háza közelében bíz meg a várfal javítására. A jó vezető érdekeltté, érintetté tesz a munkában. - Nehémiás nem kényszeríti azokat az előkelőket, akik ebben a helyzetben nem fogják meg a kétkezű munka végét (5). Elég nagy minősítés és büntetés nekik az, hogy kívül maradnak a közös ügyön. Döbbenetes, amikor valaki nem „érzi”, hogy most be kellene állni a sorba, és nem „szép ruhában” tetszelegni. Az ilyenek aztán az eredménynél ünnepi beszédet akarnak mondani. - Jelenlétünk és munkánk mindig fájhat másoknak. Ezért az ellenség itt is megjelenik. Módszereik ma is ismertek: megfélemlítés, zsarolás, gyalázkodás és elbizonytalanítás. A legnagyobb kegyelem azonban, amikor valaki ellenségeskedés nélkül, csendesen, és nem „dominánsan” tud áldássá lenni. Mindig a ránk bízott ügynek engedjünk teret, és ne magunknak. 

Igen, kell, aki Isten eszközeként az élre áll, de aki nem magának tartja meg a dicsőséget, hanem túlmutat magán az őt küldő Úrra. Igen, kell az Isten eszköze, akiben megbízhatunk, aki mutatja az Isten útját, aki összefog bennünket, és amikor elvégezte munkáját, sértődés nélkül „eltűnik”. Ahogy Whitman mondja az ilyen emberről: „Ó kapitány, kapitányom!” Van ma ilyen „kapitányunk”, egy hiteles tanár, egy példakép, egy lelkész, egy vezető; mint Nehémiás? Elhívást kap, imádkozik, egyedül az Úrral megkonstruálja a feladatot (11), és hitelesen elől jár, amíg kell, hogy összefogja a feladatra népét, aztán a feladat végeztével az egyetlen kapitányra, Krisztusra mutatva „félreáll”! „Ó kapitány, kapitányom!”

1Korinthus 10,14-22

439. dicséret

Nem véletlen, hogy Nehémiás a perzsa király, Artaxerxész (Artahsasztá) pohárnoka lehetett (1). Ezzel is terve volt az Úrnak. Ha valamit elérhettél, nem magadért kaptad. Nehémiás hittel készült az alkalmas pillanatra, hogy jól szóljon, bölcs legyen, és a „szent ügyért” Istennek kedves módon lobbyzzon. Szomorúsága, amit észrevesz a király, nem mímelt szomorúság (2), hanem valós; lehet-e jókedvű a hívő ember, amikor az Úr ügye romokban hever? Nehémiás nem kertel, elmondja baját, amikor rákérdeznek (3). Közben magában végig imádkozik, hogy higgadt és bölcs maradhasson (4). Most van az alkalmas pillanat, itt nem állhat meg: konkrét lépéseket tesz a rá bízott ügy érdekében!  (5-8). Ez az ügy az Úr ügye: Krisztus, a megváltás. Ennek „csak” előképe a szent város felépítése. Minden egyéb ügyért való lobby kétséges. Íme, azonnal ellenségek is támadtak (10). Ahol azonban az Úr  ügyében munkálkodnak, ott előbb-utóbb erőtlenné válik az ellenség. 

1Korinthus 10,1-13

95. zsoltár

Mindjárt aktualizálom az Igét! - Mit teszünk, ha rossz hírt kapunk azokról, akik nekünk fontosak? (1-3) Vannak-e számunkra fontos emberek és fontos ügyek? Ez a kérdés egy önző korban bizony felmerül, ahol mindenki csak a maga pecsenyéjét sütögeti, még a családját, a hitét is beáldozza saját „élvezeteiért”. - Tudunk-e napokon át gyászolni, sírni, böjtölni, imádkozni, bűnvallást tenni elismerve ezzel Isten hatalmát, és a mi abszolút függőségünket? (4-7) - Merünk-e az Úr ígéreteiben bízva, konkrét segítséget kérni a menny Istenétől; Isten irgalmából fakadó sikert, áldást? (8-11) - Merünk-e cselekedni a ránk bízottak ügyében, akár otthagyva a biztos egzisztenciát, mint Nehémiás a pohárnokságot? Nem küldetéses makacsságra van szükség, hanem élő hitből, mások iránti szeretetből fakadó alázatos cselekvésre. Nehémiás ezeket cselekedte Krisztus előtt 444-ben.

1Korinthus 9,24-27

455. dicséret

Nagy kérdés: kivágni a fekélyt, vagy megtűrve, gyógyítgatni azt. Persze a megelőzés a legfontosabb; de mit tegyünk, ha már lüktet a fekély. Likvidáljuk a bajt okozót, vagy szeretve, kockázatokat vállalva meggyőzzük őt? Akkor a törvény szerint cselekedtek (3), kiirtották a fekélyt, és azt is, aki másként tett volna (8). Számba vették, és elbocsátották az idegen asszonyokat. Így tisztították meg magukat. Belegondolok: kapóra jöhetett ez a rendelet azoknak, akik amúgy is válni akartak volna. Az Úr eredeti gondolata nem a válás (Malakiás 2,15-16; Máté 19,8). Az Úr evangéliumból következő parancsa az, hogy ne legyünk hitetlenekkel felemás igában (2Korinthus 6,14), de ha a hitetlen házasságban, közben valamelyik fél megtér, a hitetlen meg van szentelve a hívő által, tehát a hívő nem válhat, sőt Isten kegyelméből feladata, hogy vezesse hitre a hitetlent (1Korinthus 7,14). Mindig nagyobb feladat úgy megtisztulni, hogy nem metéljük ki a rákos daganatot. A törvény metél, az evangélium kockázatot, és újjászülő csodát várva gyógyít; bár Isten tökéletes rendjére ugyanolyan határozottsággal felhívja a figyelmet.

Nincs annál nagyobb dolog, mint amikor valaki belátja, megvallja bűnét, és nem a másikra mutogat. Megszomorodni, nemcsak könnyekkel lehet. Isten cselekvésének nagy bizonysága, amikor egy közösség, egy nép együtt tud bűnbánatot tartani (1). A bűnbánat tárgya, hűtlenségünk megvallása. A bűnbánót felemeli az Úr, mint a tékozló fiút az atyja. Ilyenkor megtapasztaljuk, hogy a bűnök következménye ellenére mégis van reménység (2). A bűnbánó ember kegyelmet nyer, reménységet kap, de ezzel együtt azt az indíttatást is, hogy cselekedjen, és ténylegesen számoljon le a régivel! Az Ige konkrét javaslata a mindennapokra, ha szorult, vagy konfliktusos helyzetbe kerültünk: - nem hárítsunk, - tartsunk önvizsgálatot, bűnbánatot, - tapasztaljuk meg Isten újrakezdést adó kegyelmét, - majd legyünk erősek, és cselekedjünk az Úr akarata szerint (4).