Rádöbbentek, hogy valamit tenni kell azért, hogy a nép ismét közösségben élhessen az Úrral. Valamit tenni kell! Ezt nem elég megállapítani, hanem egyértelmű lépéseket kell tenni. A megújulás először lehatárolódással kezdődik (1-2). Ez az én kertem, a kerítésen belül pedig nyírom a füvet, gondozom a növényeket, még akkor is, ha a szomszéd kertje gazos. Kell a kerítés, hogy legalább az én kertem megújulhasson. Egyébként mindkettőnk területe belefullad a gazba. Ez a kerítés-építés határozottan elkezdődött Ezsdrás idejében. Nem lehetett tovább várni: nem kötöttek házasságot idegenekkel, nem tekintettek idegen népek istentiszteletére, ruhájukat megszaggatva vallották meg korábbi ilyen bűneiket (3-4), és Ezsdrás közbenjáró könyörgésével kérték az Úr segítségét az új kezdethez (5-15). Arról van szó, hogy nyitni, belső megújulás, hitbeli, igei megerősödés nélkül életveszélyes mutatvány. Csak az lehet krisztusi, aki már megtanulta az Isten törvényét, Igéjének igazságát (János 17,17), és naponta könyörög erőért annak betöltésére. De „jaj” annak, aki „törvényes zártságban” marad! Annak éretlen a hite, az „tejbe papin” él.

A visszakapott ezüst és arany edényeket pontosan leltárazták. Az adatok szerint ezek óriási értéket képviselhettek, tehát jogosan tarthattak rablótámadástól (31). De gyönyörű feladatot kaptak a hazatérők, Isten templomának kincseit kellett megőrizniük a hosszú úton (29). Ez a feladat ma is (2Timóteus 1,14). Ez a kincs az evangélium, a látható ezüstön és aranyon is túlmutató kincs, amit nem emészt meg semmiféle múlandóság (Máté 16,19-21). Ennek a kincsnek megőrzése ma sem veszélytelen, ám kapunk hozzá erőt, oltalmat (31), Szentlelket, sőt még a világi hatóság jóindulatát is kaphatjuk (36). De vannak olyan korok és helyzetek, amikor az életünket kell feláldozni ezért a kincsért. Ez a kincs talán éppen akkor van a legnagyobb veszélyben, amikor úgy gondoljuk, hogy már megérkeztünk. A kincs valóban hiánytalanul megérkezett a szent városba, a templomba, de a feladat még csak ezután kezdődött (33-34).

(Ezsdrás 8,1-23) Az első hazatérés során (Kr. e. 538) közel ötvenezer ember tért haza. Az Ezsdrás vezette második hazatérés során ennek csak tizede, ötezer embert vállalta az otthoni szolgálatot (Kr. e. 458). Sokan voltak, akik megszokták az idegenben átélt jólétet és biztonságot, és nem kockáztatták azt semmiféle bizonytalanért, még az Úr ügyéért sem (1-14). Éppen ezért feltűnő, hogy a hazatérést vállalók között egy lévitát és templomszolgát sem találtak. A léviták feladata volt Isten Igéjének tanítása a nép között, és a templomszolgákkal együtt részt kellett venniük a templomi szolgálatban. Ők biztosították a nép életének mennyei tartalmát, a földi élet értelmét, az Istennel való kapcsolat nélkülözhetetlen jelenlétét. Léviták nélkül, istentisztelet nélkül, mennyei tartalom nélkül hiábavalóvá az utazás. Ma pedig így próbálunk „utazni”. Beszédes, hogy már akkor is úgy kellett külön „összeszedni” a lévitákat. Ma szám szerint sokan vagyunk, de kevés a „származás szerinti”, azaz elhívott, odaszánt, alkalmas szolga. Böjtölni kellene (21-23), Krisztus ügyét képviselő, elhívott szolgákért, hogy mi se csavargók, hanem utazók legyünk e világban. 

1Korinthus 7,25-40

165. dicséret

Artaxerxész (Artahsasztá) király (Kr. e. 464-424) ajándékokat és jogokat ad a hazatérő népnek az istentiszteletet és az otthoni életüket illetően (11-26). Cserébe viszonzást vár, hogy ne legyenek ellene irányuló lázadások, és rend legyen birodalmának minden szegletén (23b). Ez így is „természetes”: adunk, és cserébe ugyanannyit várunk. Ezsdrás hite túl tudott tekinteni az „adok-kapok” viszonyon. Mindezekért az Urat áldotta, aki a király szívét felindította arra, hogy hazaengedje és támogassa őket (27). Ez az Úr kiterjesztette Ezsdrásra szövetségi hűségéből fakadó szeretetét (28). Isten szeretete soha nem valami általánosan szép szólam, hanem ígéreteit beteljesítő folyamat, amely Krisztus visszajövetelekor éri el a beteljesedését. Ez a megváltó szeretet ma is meglágyítja ellenségeinket, megerősít bennünket, hogy az Úr felékesített templomává tegyünk minden helyet, ahol csak járunk (27-28).

1Korinthus 7,17-24

236. dicséret

A babiloni foglyok második hazatéréséről olvashatunk itt (Kr. e. 458). A templom I. Dárius korában készült el (515), fia Xerxész (Ahasvérós, 485-465). Őt követte Artaxerxész (464-424). Az ő ideje alatt tér haza, Ezsdrás vezetésével ötezer száműzött, hogy felékesítsék a templomot, és megújítsák a népet. A pogány perzsa király segítette Ezsdrás szolgálatát (1). Ez azonban kevés. Ezsdrást az Úr áldotta meg: Isten jóakarata volt vele. Ez elég. Enélkül azonban minden emberi erőlködés hiábavaló. Az Úr bíztatta fel Ezsdrás szívét arra, hogy kutassa, teljesítse, és tanítsa az Úr törvényét. Az Úr vezetését követve, Ezsdrás szívében eltökélte magát arra, hogy Isten törvényének tanulmányozására, megtartására, és annak tanítására szenteli életét (10). Főpapi származása is erre kötelezte őt (2-5), de önmagában a származás is kevés: kell az Úr indítása, és az ebből fakadó emberi elhatározás. Ezsdrás tudta Isten kegyelméből, hogy minden ember boldog, aki gyönyörködik az Úr törvényében, rendjében, akaratában; boldog az a nép, aki azt megtartja és továbbadja (Zsoltárok 1); tegyük hozzá, még boldogabb az, aki a törvényben meglátja Krisztust, az evangéliumot.

Az egész élet elvárások sorozata, egy ideig próbáljuk teljesíteni azokat, megfelelni… Elvárások kellenek, ezek nélkül szétesik az élet, de csak ennyi lenne: megfelelni embereknek, és még Istennek is? Mit vár el Isten? Meg kell épülni a templomnak. Ott be kell mutatni az áldozatokat, meg kell tartani az előírt ünnepeket, előtte a tisztulási szertartásokat, mindent, ahogy meg van írva a Mózes könyvében (18). Meg kell felelni az Istennek, jóvátételt kell bemutatni a vétkekért. El kell különülni az ország pogány népeinek tisztátalanságaitól (21). Mindez meg is történt, felépült a templom, megindult a kultusz, megvalósult az elkülönülés; egy boldog nép örvendezett az Isten színe előtt, megtalálta Urát, önmagát, feladatát, és élvezte Urának áldását a törvény rendjében. Felemelő ez az Ige. Ilyen Istennek népe, a kihívottak közössége, örömmel benne él az Isten rendjében, Őt dicsőíti és magasztalja. Valami - Valaki mégis nagyon hiányzik innen, a Krisztus; aki mindezt értelemmel, Lélekkel, Isten valóságos jelenlétével és emberséggel tölti meg. Nem kell „kielégíteni” az Istent, Krisztus megfelelt az Istennek értünk, Őérte tiszták vagyunk, Őbenne biztonságban lehetünk, ezért az Ő védelmében nyithatunk a másik felé… 

1Korithus 6,9-20

1. zsoltár

Szünetelt a templom építése, mert először mindenki a saját házának építésével volt elfoglalva, aztán Tattenaj felügyelő feljelentése állította meg a munkálatokat (Kr. e. 535-520). - Szorul a feljelentett! Okirattal védekezni kell. Közben a hatóság utána néz a feljelentettnek. Ez aztán lehet olyan, mint egy „ártatlan” belgyógyászati kivizsgálás: sok baj kiderül. Dárius is utána nézet a levéltárban a zsidók építkezésének. Meg is találnak egy tekercset, Círus rendeletének hivatalos jegyzőkönyvét. - Szorul a feljelentő is! Hiteles dokumentumokkal kell előállnia. Sok energia, gond, pénz a pereskedés. Főleg, ha kiderül, hogy alaptalan a feljelentő vádja. Dáriusz súlyos következmények terhe alatt elrendeli a zsidók templomépítésének és kultuszának támogatását (6-12). Az Úr továbbra is védi népét! - Látjuk, nem jó ez feljelentgetős helyzet senkinek sem. Mégis, a bűn rombolása miatt, bizonyos helyzetekben nincs más út, mert a bűn mindent letarol: kell a hatóság, aki rendet tart. Isten országában azonban más a rend. Ott evangéliumi intés van, és nem feljelentés (Máté 18,15-17). 

- Miért jelentjük fel a másikat? Mert a rend és az igazság lelkesen-lelketlen hívei vagyunk, vagy egyszerűen „csak” azért, mert zavar a másik, és meg akarjuk semmisíteni? A rend és az Isten akarata szerinti igazság persze vitathatatlanul fontos, de ettől kezdve beindul a paragrafusok embertelen gépezete. - Ki az, aki a feljelentést teszi? Tattenaj, a perzsa király folyamon túli tartományának felügyelője. Ide tartozott Szíria és Palesztina. - A feljelentés konkrét oka? Minden építkezés gyanús, miért, miből, hogyan? Hát még egy templom építése? Nem vezet ez a megerősödés előbb utóbb a birodalom elleni lázadáshoz? - Milyen lélek van a feljelentőben? Ennek a kérdésnek a megválaszolását rábízom az olvasóra. - Ki védi a feljelentettet? Őket mindig az Úr védi, mert Ő mindig a kitaszítottak oldalán áll. Éhezőket elégít meg; hatalmasokat, gőgösöket szór szét (Lukács 1,46-56). Ez nem azt jelenti, hogy igazat is ad nekik! Az övéinek ügyét pedig mindezeken túl még győzelemre is viszi. Szép távlatok: megvéd, megigazít (noha nincs igazunk), és győzedelmet ad. Aki ilyen távlatokkal rendelkezik, annak nincs szüksége arra, hogy feljelentse a másikat, inkább arra van indíttatása, hogy a gonoszt jóval győzze meg (Róma 12,21).

1Korinthus 5

223. dicséret

 A templom az Úr ügyét jelentette, a nép kapcsolatát Istennel. Ma ez a kapcsolópont egyedül Krisztus, a róla szóló Ige. Az Úr temploma ott épül, ahol Isten népe egybegyülekezik, hogy az Úr Igéjét, Krisztus evangéliumát hallgassák, majd abban egymás hite által erősödve, hirdessék azt. Az Úr temploma: a kőház és a lelki ház együtt, hagyomány és megújulás, látható és láthatatlan egyház egysége. Ma is akadályozhat négy tényező abban, hogy az Úr temploma épüljön: önző segítség, megfélemlítés, saját ügyünk előtérbe helyezése, és a bezárkózás kísértése. Áldott az Úr, hogy ezek a faktorok csak szüneteltették, de nem hiúsították meg a templom építését (24), ahogy az Isten megváltó szeretetét sem hiúsította meg az emberi gyarlóság, sőt az Ő kegyelmének munkája soha nem szünetel!

1Korinthus 4,14-21

241. dicséret

Az ellenség többféle módon próbálta akadályozni a templom építését. Fölajánlották, hogy segítenek. Segítve lehet a leghatékonyabban gátolni valamit. Isten őrizzen meg az „ellenséges” segítőktől, akik valójában a maguk javát keresve segítenek, majd az adott pillanatban mindent kivernek a kezünkből. A másik módszer, a félelem gerjesztése, a rossz tanácsadók fölbérlésétől el egészen a halálos fenyegetésig (4-5), sőt karhatalom bevetéséig (23). Volt azonban egy belső ellenség is, amiről Haggeus szól (1,4-6), a hazatértek belső hozzáállása, akik többre becsülték az anyagi javakat, és saját házaikat, boldogulásukat, mint az Úr ügyét és templomát. 

1Korinthus 4,1-13

231. dicséret

Amikor lerakják a templom alapkövét, egyszerre örülnek és sírnak. Örülnek, mert újból felépül az 586-ban lerombolt templom. Ugyanakkor sírnak, mert nem is hasonlítható a salamoni építkezés bőségéhez a mostani. Mások a lehetőségek, meg az idő meg is szépíti azt, ami elmúlt! Az ember örömében is sírhat, de a sírás mindig jelzi az ember mulandósága és bűne feletti fájdalmát; azt, hogy elmúlt a régi, és a mostani már nem olyan… Minden templom azonban csak előképe az igazinak. Krisztusban épül az Úr temploma! Ez más templom, sokkal szebb a salamoninál is! Krisztusban vége a múlandó édes keserű nosztalgiának, mert az isteni jövő mindig szebb, mint az elmúlt régi. A feltámadás ezért a történelem tengelye: addig „múlt” azt idő, most telik, és egyre teljesebbé lesz minden.

1Korinthus 3,6-23

392. dicséret

A templom alapjának lerakása a megérkezés utáni második esztendő második hónapjában kezdődött meg (7-9), vagyis Krisztus előtt 536 május-júniusában, pontosan hetven évvel a déli országrész 605-ben történt első elhurcolás után. Így teljesedett be a próféta szava a fogság időtartamáról (Jeremiás 29,10). A megérkezés után hét hónapig készültek az alapkő letételére. Áldozati oltárt építettek, és bemutatták az előírt áldozatokat, hogy maradéktalanul megtartsák Isten törvényét (1-2). Közben gyűjtötték az anyagot az építkezés elkezdésére. Ez a hét hónap azonban lelki felkészülést is jelentett. Az áldozat kifejezi azt, hogy ebben a világban annyi a tartozásunk, hogy újra és újra ki kellene engesztelni az Istent, de elvárásainak nem tud eleget tenni a szüntelen buzgó kegyesség. Miközben azt is látnunk kell, hogy saját létünk is csak „mások” valamilyen módon történő feláldozása által lehetséges. Áldott légy Urunk, hogy Krisztusban megállítottad a véget nem érő emberi buzgalmat. Nem nekünk kell adni, nem is tudunk, hanem Te adsz, hogy mi se áldozzuk fel a másikat magunkért.

1Korinthus 3,1-5

170. dicséret

A hazatértek névsora nekünk keveset jelenthet, azonban a benne szereplőknek bátorítást adott, amikor felfedezték benne saját nemzetségüket és városukat. Először a hazatérő vezetőket sorolták fel. Isten népe mindig megbecsülte, tisztelte a vezetőit; ez a tisztelet biztosította a rendet, az egységet, az összetartást, a megmaradást minden tekintetben. Ezután felsorolták számszerűen is összesítették a hazatérteket: 49897 fő. Így számon tartani egymást! Ez kedves az Úrnak! Még az állatokat is összeírták! Szent „leltár” ez. Az isteni rend itteni visszatükröződése. Babilon és Izráel között ezerötszáz kilométer volt a távolság. Nem jegyzik fel, hogy meddig tartott az út. Nem az emberi nehézségek kötötték le a figyelmüket, hanem a felülről kapott feladat. Nem panaszkodtak, ott hagyták a biztosat az Úrtól kapott feladatért. Tették a dolgukat!

1Korithus 2,6-16

19. zsoltár

A gyarló vezetők szívét is az Úr irányítja, mert a történelem Ura csakis Ő. Isten úgy igazgatja a hatalmi viszonyokat, hogy minden esemény az Ő akaratát, és a „maradék” javát szolgálja. Círus perzsa király csupán egy átfogó politikai koncepció részeként engedte haza Isten népét (Kr. e. 538). Birodalma hízlalása érdekében erős és hűséges ütközőállamokat akart kialakítani, akik aztán a kellő időben felhasználhatók a birodalom céljai érdekében, addig pedig mindenki a saját istenein keresztül imádkozzon érte. Ezért telepíti vissza, Babilon legyőzése után, a fennhatósága alatt élő népeket saját országaikba és kultuszaikba. Egyetlen gyarló indulat sincs azonban az Úr tudta, hatalma és irányítása nélkül!

1Korinthus 2,1-5

344. dicséret

Boáz beszél Ruth közelebbi rokonával. Leülteti maga mellé, időt szánnak a beszélgetésre (1). Kellő időben tanúkat is bekapcsol a beszélgetésbe (2). Először csak Naómi fiának, a meghalt Eliméleknek szántóföldjéről van szó (3-4). Később kiderül, hogy a meghalt feleségét is magához kell vennie, a szántófölddel együtt, a ”sógorházasság” már említett törvénye szerint. Ezt már nem tudja a közelebbi rokon felvállalni (5-6), saját családjára tekintettel, sőt kéri Boázt, annak teljesítésére. Az akkori módon, ennek megpecsételésére lehúzta egyik saruját az érintett, és odaadta Boáznak, a tanúk előtt. Ezzel Boáz átvette mindazt, ami a meghalt Eliméleké, és két fiáé volt, és ezzel Ruthot is gondjaiba vette, hogy fenntartsa a meghalt nevét és örökségét, hogy ki ne vesszen a meghaltnak neve (7-10). A tanúk áldást kérnek minderre, gyarapodást, épülést, házuk és népük javára is (11-12). Elvette Boáz Ruthot, aki fiút szült neki (13). Áldott az Úr, aki nem hagyta Ruthot támasz nélkül (14), és Ruth utóda, Jézus Krisztus által bennünket sem (15-18). Ő lehet életünk egyetlen megújítója (15).

1Korinthus 1,26-31

295. dicséret

Ez alapvető kérdés, amely mindent felülír: otthon, megélhetés, biztonság, jólét. Ezért (majdnem) mindent megtesz az ember. Nem gondolunk bele, de így van. Ruth „csak” az Isten törvénye szerinti jogával él, miszerint az özvegyen maradt asszonyról a meghalt férj legközelebbi rokonának kellett gondoskodni (5Mózes 25,5-10). Erre a kötelességére azonban ügyesen és rámenősen figyelmeztetik Boázt. Olyan szép, és kegyes ez a történet, olyan megható, olyan szorgalmas, alázatos ez a Ruth (11); de valójában arról van szó, hogy nyomorúságában, megalázott özvegységében megélhetést, túlélést keres; él a törvény adta lehetőségekkel, és anyósa tanácsát követve, alázatosan ügyes, rámenős (7-9). Nem is lehet másként, mert élni kell, és „amíg az ember él, még mindig történhetik valami” (Szerb Antal: Utas és holdvilág). Nem elég a törvényes lépések sora, ügyesnek, rámenősnek is kell lenni. Itt a kettőt együtt látjuk. Most ne beszéljünk hitről. Az egyházigazgatásban is minden kérelem erről szól: pénz, megélhetés, jólét. Erre a srófra jár minden: világban és egyházban egyaránt. Nincs itt nekünk maradandó városunk (Zsidókhoz írt levél 13, 14), de a múlandó város gépezete nem ismer irgalmat és hitet. Ez a történet pedig éppen annak eljövetelét készíti elő, aki elhozza nekünk a maradandó város örömét.

Előttünk áll két özvegy. Hogyan boldogulhatnak? Hogyan gondoskodik róluk az Úr? Kettejük közül az egyik moábita, idegen, akinek nincs helye az Isten gyülekezetében (5Mózes 23,34). - Gondoskodik róluk az Úr a törvényében, miszerint a mezőn maradt kalász felszedegetése az idegenek, az özvegyek, és a szegények joga (3Mózes 19,9). - Gondoskodik róluk az Úr, mert olyan embert küld számukra, aki nemcsak egyikük rokona, és nemcsak betartja a törvényt, engedve az elmaradt kalászokat szedegetni az özvegy Ruthnak, hanem az előírásnál többet tesz: gondoskodó szeretettel veszi körül ezt az idegen, magára maradt özvegyasszonyt: ételt ad neki, szolgáit is utasítja, hogy hagyják szedegetni, ne gúnyolják, szándékosan hagyjanak el a kévéből (14-16). - A legnagyobb gondoskodás azonban Jézus Krisztusban történt meg (1Mózes 22,14), akiben nincs többé idegen, sem görög, sem zsidó: Isten felszámolt minden „klikket”. Nem mi fogjuk megmondani, hogy kinek van esélye és kinek nincs, ki jöhet és ki nem, ki idegen és ki a bennfentes. Az „idegen” krisztusi nézőpontból más, mint a miénkből. Isten Krisztusban megmutatta jóindulatát, és pártfogásába vett bennünket (10).

1Korinthus 1,10-17

154. dicséret

Meghalt egy ötéves kislány, gyógyíthatatlan betegségben! - Éhínség, menekülés, idegen föld, csapások sorozata, férjének, gyermekeinek halála: mi mindent át kellett élnie ennek az asszonynak, Naóminak. Bizony joggal fakad fel szívéből a panasz, hogy megkeserítette őt a Mindenható, kifosztottan és megalázottan tért haza, bajba döntve (20-21). RUTH KÖNYVE AZONBAN JÖVŐT HIRDET! - Isten nem hagyja el övéit, történjék bármi! – Isten jóra fordítja népe sorsát a hontalanságban és a reménytelenségben is. - A moábita Ruth személyében azt is hirdeti ez a könyv, hogy Isten kegyelmes és hűséges minden néphez. Egykor a népek közötti falak ledőlnek, és Krisztusban mindannyian egyetlen, új néppé lesznek (Kolossé 3,11). Ennek a Krisztusnak családfájában szerepel a moábi Ruth (Máté 1,5). - Isten cselekszik, aki mindent szépen intéz, aki még a nyomorúságot is felhasználta, hitünk, és sokak üdvösségének elkészítésére. 

1Korinthus 1,1-9

89. zsoltár

Miért akarjuk a másik helyzetét megismerni? Kíváncsiságból, vagy őszinte, segítő szeretetből? Merjük a magunk helyzetét megismertetni másokkal? Érdekel bennünket a másik, vagy csak önmagunkkal vagyunk tele, illetve a másik helyzete csupán a pletyka és a rosszindulat terepe számunkra, még a „testvérek” között is? Ezért vagyunk egyre inkább olyan zárkózottak? Pál apostolnak adott az Úr igazi testvéreket: szolgatársat (7), fogolytársat (10), munkatársakat (11). Ezek valóban tisztelték és szerették az apostolt, ezért mert nyílt és őszinte lenni velük. Pál helyzete azonban soha nem „maszek” ügyet szolgált, ahogy egyetlen keresztyén élete sem. Helyzetünk mindig Krisztus ügyének szolgálatában áll, ezért nem lehetünk közömbösek testvéreink helyzete iránt sem, mert akkor valójában az Úr ügye iránt is hűtlenné lettünk.

Bírák 21

5. zsoltár

Egy alapvető megkülönböztetést tesz az apostol, először beszél azokról, akiknek Úrtól való elhívatásuk az igehirdetés (2-4), majd kitér minden keresztyén emberre, akiknek szintén feladatuk az evangélium hirdetése (5-6). Az elhívottaknak a szenvedést és a börtönt is vállalva kell hirdetniük a Krisztus titkát; a mindennapokban élő keresztyéneknek azonban az a feladatuk, hogy hitelesen végezzék a dolgukat, életükkel hirdetve Krisztust, és amikor az Úr embereket küld hozzájuk, akkor ezt a kedvező alkalmat bölcsen, kedvesen, de sóval (azaz evangéliummal) fűszerezve használják fel (5-6). Tehát: a helyünkön dolgozni kell, és nem evangélizálni; de ha kérdeznek, akkor Istennek kedves módon igyekezzünk felelni (6), a buzgóság és a tapintat egységében. Mindkét területért állhatatosan könyörögni kell: az elhívott szolgákért ugyanúgy, mint a „mindennapi” bizonyságtevőkért, és azért is, hogy a kettőt ne keverjük össze (2); mert bizony az elhívott szolga lankad; a más területre rendelt hívő pedig hanyagolja a saját feladatát, és „lelkészként”, teológusként, misszionáriusként lép fel. Mindenkitől a maga területén kéretik számon a Krisztus. 

Bírák 20,29-48

10. zsoltár

Ez a boldog állapot: amikor az Isten rendjére figyelő engedelmesség áthatja az emberi közösségek szintereit. Ebben a rendben különböző feladatokat és „szerepeket” adott nekünk az Úr. A vezetők is engedelmességre kaptak elhívást, mert csak akkor lehetnek Istennek kedves vezetők, ha engednek az Úrnak. Az már az emberi bűn terméke, hogy mi, testi szemeinkkel a vezetőt, a pozícióban lévőt tartjuk többre az alárendeltnél, pedig mindkét oldal csak az Úrtól kapott szolgálatát végzi. Ez a rend vonatkozik férj és feleség (18-19), szülő és gyermek (20-21), úr és szolga viszonyára (22-25). Ez a rend a „felszabadított” ember életében, minden területen felbomlott, és bizony oka számos házassági, családi és társadalmi válságnak. Nem a helyünkön vagyunk, emberi logikával, gyarló vágyaktól vezérelten, érzelmi alapon éljük az életünket. Pedig más a motor, és más a futómű szerepe a gépjárműben, de mindegyik egy rendnek lett alávetve, ami nélkül nem suhanhat az autó. Ez az isteni rend abban a krisztusi egységben működik, hogy a felek kölcsönösen felelősek egymásért. Nagy kérdés, hogy a „reformpedagógia”, a „forradalmak indulata” (más jelenségeket is említhetnék), hogyan illeszthető bele ebbe az isteni rendbe? Ha elnyomással élünk vissza az isteni renddel, akkor ezek szükségesek; de a dolgok megoldása mégsem ez, hanem a megtérés, és az isteni rendnek való alárendelődés, mindnyájunk boldogsága érdekében.

Bírák 20,1-28

141. zsoltár

Most csak a 12. versre tudunk figyelni! Ez a kép, amit gyakran alkalmaz az apostol, a levetkőzés és a felöltözés mozzanatával szemlélteti mindazt, ami Isten választottaival történik, amikor megismerik Krisztust: levetkőzik a régi embert, és felöltözik az új embert (12). Ihletett a kép, tökéletes, mert éppen a lényeget fejezi ki. A bőrünkből nem bújhatunk ki; testben, genetikában, hormonokban, képességekben azok maradunk, akik voltunk; de levetettük a múltban bekoszolódott ruhát (5-9 versek bűnkatalógusa); megfürödtünk, és új ruhát kaptunk. Ez sokkal nagyobb csoda, mintha „kibújva a bőrünkből”, testünk „kódrendszere” is megváltozna. Helyette arra kapunk erőt, hogy megtisztulva, átöltöztetve újat kezdjünk, miközben testünkben azok maradtunk, akik voltunk. Persze mégsem, mert a Krisztusban való tiszta ruha már önmagában „jobb közérzetet” ad, amely visszahat minden hajlamunkra, egész testünkre. Ez az evangélium, Krisztusban lehet másként, ebben a testben is!

Krisztussal van közösségünk! Fel kell tehát venni a harcot a régi élet megnyilvánulásai ellen. - Ez a feladat nehéz, öldökléssel jár. Meg kell ölni a tagjainkban feszülő indulatokat (5-9). - Ezt a feladatot folyamatos kihívásnak tartja az apostol. Ebben a világban soha nem elintézett ügy a bűn. Soha nem dőlhetünk hátra, nem nyugodhatunk meg. A keresztyénség nem egy „kellemes” utazás. - Ez a feladat az egyetlen értelmes feladat a világban, mert miközben az ember, Krisztus erejével megöldökli a saját önző indulatait, valóságos közösség teremtődik ember és ember között; amelyben egyetlen identitás létezik, a krisztusi ember: nincs többé görög és zsidó, szolga és szabad, folytathatjuk a sort, csak Krisztus van (11). Ki merjük-e mondani, hogy az első Krisztus, és utána következik mindenfajta identitás; nem eltűnik, de átértékelődik az önazonosság, és annak védelme, amelyből sok régi indulat fakad. - Isten már igaznak tart bennünket, Krisztusért, legyünk is azok! 

Bírák 19,1-21

510. dicséret

Nem a világtól való elfordulásra kapunk itt ösztönözést. Azt hangsúlyozza Isten, hogy azoknak, akik Krisztusban vannak, azoknak megadatott a keresztyén élethez szükséges cél és erő ebben a világban. A földön való krisztusi helytállásról van szó, de mennyei, odafent való, krisztusi erőkkel, amelyek azért adattak, hogy átjárják a földet. Aki viszont a földire koncentrál, és nem felfelé tekint, azt magával ragadják a halál-erők; és menthetetlenül „depressziós” lesz. Az itteni élet tehát mennyei, odafentről való erőt kap, a földi halál erők felett, a feltámadott Krisztusban (1). Ez az új élet, itt a földön soha nem bontakozhat ki a maga valóságában, mert egyelőre el van rejtve, Krisztussal együtt az Istenben, és csak amikor a mi Urunk megjelenik dicsőségében, akkor lesz nyilvánvalóvá, hogy kik is vagyunk valójában (3-4). Sokféle erőtlenségünkben mutatkozik meg a Krisztus ereje (2Korinthus 12,9). 

Bírák 18

77. zsoltár

Megzavarták a Kolosséban élő testvéreket, elirigyelték Krisztusban örvendező hálájukat, szabadságukat, bizonyosságukat. A mások hite és öröme feletti irigység félelmetes, és bizony fenyegeti Isten népét; erőszakosan határozottá tesz! Csak ne legyetek olyan bizonyosak az üdvösségben, mondták ezek; mert ezt és ezt meg kell tartani; ezt és ezt pedig nem szabad. Sajnos, nekünk csak ennyi üzenetünk van a világ felé, azóta is: nem szabad, ne tegyétek, ne nyúlj hozzá; illetve ennek másik oldala, ezt kell tenni, mert baj lesz, „odacsap” az Isten! Mindig van, aki megmondja a „tutit”, még a kegyességben, az igeértésben is. A gyengébbek már megijedtek, és igyekeztek eleget tenni mások elvárásainak; de az ilyen felfuvalkodottan bölcs erőszakosság (18) hatása lehet a „csak azért sem” ellenállása is. Valaki említette, hogy ha neki valamit határozottan szajkóznak, már csak azért sem tudja elfogadni, és az ellenkezőjére áll be a szíve és az értelme. Jézus Krisztus megfosztotta az életet, a „világ elemeit” (20) azok mindenfajta pozitív és negatív előjeleitől, és ételeket, napszakokat, ünnepeket, szabályokat tört szét ezzel (16). Ettől kezdve mindent szabad, ami Krisztushoz visz közelebb!

Bírák 17

140. zsoltár