Egy alapvető megkülönböztetést tesz az apostol, először beszél azokról, akiknek Úrtól való elhívatásuk az igehirdetés (2-4), majd kitér minden keresztyén emberre, akiknek szintén feladatuk az evangélium hirdetése (5-6). Az elhívottaknak a szenvedést és a börtönt is vállalva kell hirdetniük a Krisztus titkát; a mindennapokban élő keresztyéneknek azonban az a feladatuk, hogy hitelesen végezzék a dolgukat, életükkel hirdetve Krisztust, és amikor az Úr embereket küld hozzájuk, akkor ezt a kedvező alkalmat bölcsen, kedvesen, de sóval (azaz evangéliummal) fűszerezve használják fel (5-6). Tehát: a helyünkön dolgozni kell, és nem evangélizálni; de ha kérdeznek, akkor Istennek kedves módon igyekezzünk felelni (6), a buzgóság és a tapintat egységében. Mindkét területért állhatatosan könyörögni kell: az elhívott szolgákért ugyanúgy, mint a „mindennapi” bizonyságtevőkért, és azért is, hogy a kettőt ne keverjük össze (2); mert bizony az elhívott szolga lankad; a más területre rendelt hívő pedig hanyagolja a saját feladatát, és „lelkészként”, teológusként, misszionáriusként lép fel. Mindenkitől a maga területén kéretik számon a Krisztus. 

Bírák 20,29-48

10. zsoltár