Amikor lerakják a templom alapkövét, egyszerre örülnek és sírnak. Örülnek, mert újból felépül az 586-ban lerombolt templom. Ugyanakkor sírnak, mert nem is hasonlítható a salamoni építkezés bőségéhez a mostani. Mások a lehetőségek, meg az idő meg is szépíti azt, ami elmúlt! Az ember örömében is sírhat, de a sírás mindig jelzi az ember mulandósága és bűne feletti fájdalmát; azt, hogy elmúlt a régi, és a mostani már nem olyan… Minden templom azonban csak előképe az igazinak. Krisztusban épül az Úr temploma! Ez más templom, sokkal szebb a salamoninál is! Krisztusban vége a múlandó édes keserű nosztalgiának, mert az isteni jövő mindig szebb, mint az elmúlt régi. A feltámadás ezért a történelem tengelye: addig „múlt” azt idő, most telik, és egyre teljesebbé lesz minden.

1Korinthus 3,6-23

392. dicséret