Tegyük fel általánosan a kérdést: meddig engedjük növekedni a másikat? Egy idő után óhatatlanul ellenfelek leszünk. Ahogy épült Jeruzsálem, úgy növekedett az ellenség haragja, irigysége, és félelme. De más nézőpontból is merjük vizsgálni ezt a helyzetet: meddig és hogyan növekedhet az Isten népe, hogy az ne félelmet és indulatot váltson ki, főként ne támasszon téves önbizalmat, ám mégis szelíd határozottsággal megjeleníthesse ebben a világban az evangéliumot? Egy bizonyos: az Isten ügyét kell képviselnünk, és nem a magunkét; ha ezt tesszük, akkor kapjuk a magunk ügyére is az áldást. Krisztusnak növekedni kell, nekünk pedig alább szállnunk (János 3,30). Az Úr adjon nekünk erőt, hogy meg ne rokkanjunk ennek az áldott tehernek a hordozásában (4). Nehémiás lelkigondozó vezetőként bíztatja a népet: nemcsak odaállítja őket a szent város repedései elé, hanem ő maga is odaáll a halálos veszedelemben: „Ne féljetek, a nagy és félelmetes Úrra gondoljatok, harcoljatok!” (8) 

1Korinthus 11,2-16

39. zsoltár