– 1. A Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette az embert. A házasság Isten eredeti teremtési rendjéből következő szövetség (4). – 2. Ez a szövetség egy férfi és egy nő életre szóló szövetsége, hiszen minden tekintetben egy testté lettek, Isten akarata szerint, ezt pedig ember többé szét nem bogozhatja; végérvényesen nyomot hagyunk ugyanis egymásban. – 3. Az nem lehet kérdés, hogy hogyan tudhatom, azt szánta-e nekem az Isten, akivel házasságban élek? Ebben a kérdésben ott a válasz, akivel házasságban élhetek, azt szánta nekem az Isten, akivel pedig még csak együtt élek, azt felelősen vállaljam fel! Isten azzal szerkesztette egybe az életemet, aki a hitvestársam (6). Boldog, aki már a párválasztás előtt imádkozik a társáért. Aki pedig benne van, az abban legyen boldog, amiben van! – 4. Jézus Krisztus szerint a válás nem lehetséges (7-9). Mózes csak az emberi szív keménysége miatt engedte a férfiaknak, hogy elbocsássák feleségüket; de Isten eredeti gondolata nem ez. A korábbi szövegvariánsok szerint Jézus még a paráznaság esetében sem engedte meg a válást. Amit itt olvasunk, az már a tanítványi kör „enyhítő” kiegészítése (9).** 

2Sámuel 15,13-37

83. zsoltár

* A farizeusok provokátorok (3). Ma is rengeteg a provokátor, de mi ilyenfajta kérdésekre többnyire nem válaszolunk. Jézus válaszol, és kijelenti, mit gondol a házasságról.

** – 5. Nem véletlen, hogy félelmükben felkiáltanak a tanítványok, hogy ekkora szigorúságot tapasztalva, merész dolog megházasodni (10). Ennek ellenére, sőt éppen az emberi állhatatlanság miatt az Isten rendelése mégis a házasság. Ez alól csak azok kapnak kivételt, akik valóban megkapták a kegyelmi ajándékot arra, hogy társ nélkül, csak az Úrnak éljenek (11-12). – 6. Természetesen ebben a romlott világban a házasság ezernyi támadásnak, kísértésnek van kitéve, ezért a házasság is tönkremehet, és ha már valóban elviselhetetlen, nem kell belehalni; adatik kegyelem újrakezdésre, hiszen erről szól az egész evangélium. Ez a kegyelem azonban csak akkor érvényes ránk, ha a fentieket már komolyan vettük. Az újrakezdés idejéről, módjáról is csak ezután lehet beszélni, ha ezután kell még egyáltalán.

Ismerősöm említette, hogy kirabolták és minden értékét elvitték, benne személyes dolgait is. Keresztyén, hívő ember az illető, éppen ezért csodálkozik magán, mondta, hogy még mindig méltatlan indulat, harag fogja el az ismeretlen tettesek iránt, ha az esetre gondol. - Az adós szolga példázata hangsúlyozza, hogy Isten Jézus Krisztusban nekünk minden kifizethetetlen adósságunkat, vétkünket elengedte, ezért mi csak ezzel az „elengedéssel”, kegyelemmel és bocsánattal fordulhatunk embertársaink felé (22).* - A mindennapok, az élet azonban azt mutatja, hogy erre képtelenek vagyunk, egyházban és egyházon kívül egyaránt. Tény, nem tudunk megbocsátani, folyton emlegetjük, alkalom adtán megbosszuljuk, sírba visszük a sérelmeinket, sőt haragosunk baját saját elégtételünk jeleként fogjuk fel. - Ravasz László említi, elvész a megnyert kegyelem, ha nem vagyunk kegyelmesek (Máté 6,12). Megfordítom: a megnyert kegyelem jele, hogy a hívő ember az Úrra bízza az igazságszolgáltatást (Róma 12,19), ezért megbocsát; lehet, hogy belül sírig fáj valami, de fájdalmát többé nem emlegeti, „adósát” nem bántja, hanem megpróbál könyörögni érte (Máté 5,43-44). Nincs nehezebb ennél, emberileg lehetetlen, kegyelmi állapotban lehetséges csak!

2Sámuel 15,1-12

55. zsoltár

*  Lámek bosszúálló lelkülete helyett, aki hetvenszer hétszer áll bosszút sérelmeiért másokon, azaz szüntelenül sebeit emlegeti, és állandóan visszaüt (1Mózes 4,23-24), a krisztusi embernek hetvenszer hétszer, azaz szüntelen meg kell bocsátania „megsebzőjének”, bármi történt is.

A példázat kulcsszava: „eltévedt” (12), innen kell szemlélni az egész történetet. A juh a pásztor nélkül elpusztul. Mégis elcsatangol a pásztor közeléből, eltéved, elveszetté lesz (11). A Jó Pásztor minden egyes eltévedt bárány után megy, hogy megmentse akár az egyetlen tévelygőt is. Isten azt akarja, hogy minden báránya visszataláljon Őhozzá (1Timóteus 2,4). A száz és egy aránya itt azt jelenti, hogy Jézus Krisztus soha nem tömeget lát, hanem mindig az egyes embert (12). A Pásztor jobban örül az egy eltévedtnek, akit megtalált, mint annak a kilencvenkilencnek, aki azt hiszi, egyen-egyenként, hogy ő nem tévedt el, neki nincs szüksége a Jó Pásztor mentő szeretetére (13). Jézus Krisztus nem akarja, hogy egy is elvesszen közülünk. Övéi közül nem is veszhet el senki! (János 17,6) Ugyanakkor az Úr türelme és szeretete felfoghatatlan. Kimondhatjuk a tantételt: ez az eltévedt bárány után nyúló mentő szeretet csak a nyájon segít, a farkasokon nem. Aki azonban akként gondolja magát „eleve” báránynak, hogy mindig a másik a farkas, az a farkas.

2Sámuel 14,21-33

236. dicséret

-1. A kisgyermek nem ártatlan, de az atyja jelenlétének állandó tapasztalásában él, bízik annak erejében, védelmében, nagyságát mindennek fölé helyezi, apjában dicsekedik, neki engedelmeskedik (Ravasz László). – 2. Őket említve, Jézus Krisztus, minden „nagyság” ellenében a „kicsikre” mond igent. Isten örül a „kicsiségnek”: aki első akar lenni, legyen utolsó, szolga (Máté 20,26-27). Jézus Krisztus keresztje bizonyítja a „kicsikért” végzett szolgálat határtalanságát, ugyanakkor feltámadásában mégis annak dicsőségét és távlatait. – 3. A kisgyermek alázata nem erkölcsi fölényében áll (4-5), hanem abban, hogy nem vitatja saját kicsinységét, felnéz a felnőttekre és elismeri, hogy rájuk szorul. Az alázatosság azt jelenti, hogy feltételek nélkül rábízom magam az Istenre; nem magamban, eszemben, erőmben bízom, hanem az Isten kegyelmében. Minden kegyességünk nem más, mint tanuljuk ezt, gyermekké leszünk, Isten elé járulunk, vezetést kérünk, kérdezünk, bizalommal ölébe kéredzkedünk. Ehhez alázat kell! – 4. A kisgyermekek említése a jövő generációért való felelősségünket is jelenti. A megbotránkoztatás tilalmát súlyos képekkel tárja elénk az evangélium (8-9), amely ebben az összefüggésben a gyerekekkel kapcsolatosan, de tágabb értelemben minden ránk bízott ember tekintetében szólal meg: felelősek vagyunk egymásért, nem tehetünk akármit a másikkal! Inkább te „rövidülj” meg, mint hogy a másikat, főleg a „kicsiket” bántás érje.

* -1. Örök kérdés, itt is, a tanítványok között is, még a mennyben is (1): ki a nagyobb? Az ember maga-igenlése, becsvágya az éhséghez és a szerelemhez hasonlítható (Ravasz László). A becsvágy mérkőzést keres, hogy elérje célját. Az egész görög világ erre épült. A zsidó világ is, csak itt a verseny helye nem a piac és a stadion volt, hanem a templom: a kegyesség, a Törvény betöltésének versenye folyt itt. Minden becsvágy, mint én-központúság, támadás az Isten dicsősége ellen.

- 2. Jézus ekkor odahívott egy kisgyermeket (2). A kisgyermek nem ártatlan, de az atyja jelenlétének állandó tapasztalásában él, bízik annak erejében, védelmében, nagyságát mindennek fölé helyezi, apjában dicsekedik, neki engedelmeskedik (Ravasz László). Őket említve, Jézus Krisztus, minden „nagyság” ellenében a „kicsikre” mond igent. Isten örül a „kicsiségnek”: aki első akar lenni, legyen utolsó, szolga (Máté 20,26-27). Jézus Krisztus keresztje bizonyítja a „kicsikért” végzett szolgálat határtalanságát, ugyanakkor feltámadásában mégis annak dicsőségét és távlatait.

- 3. A kisgyermek alázata nem erkölcsi fölényében áll (4-5), hanem abban, hogy nem vitatja saját kicsinységét, felnéz a felnőttekre és elismeri, hogy rájuk szorul. Az alázatosság azt jelenti, hogy feltételek nélkül rábízom magam az Istenre; nem magamban, eszemben, erőmben bízom, hanem az Isten kegyelmében. Minden kegyességünk nem más, mint tanuljuk ezt, gyermekké leszünk, Isten elé járulunk, vezetést kérünk, kérdezünk, bizalommal ölébe kéredzkedünk. Ehhez alázat kell! 

- 5. Mivel Jézus korában a kisgyermekeket nem sokra becsülték, mert azok még nem ismerték és nem tudták megtartani a törvényt, ezért Jézus Krisztus a tanítványok ezzel kapcsolatos gondolkodását is új alapokra helyezi (5-7). Felelősek vagyunk a gyermekekért, a jövő generációért, azok hitéért, még akkor is, ha hitet mi nem adhatunk, csak az Úr kiválasztó irgalma. Isten azonban ennek ellenére számon kéri rajtunk (10), jól gondoskodtunk-e róluk (gondoskodás, de nem majomszeretet), mit éltünk eléjük, mit mondtunk előttük, bizonysággá lett-e az életünk feléjük? Jaj, ha megbotránkoztattuk őket! Vigyázzunk, óriási rombolásokat végzünk a következő generációban; megengedésünkkel, túlzott szeretetünkkel, hiteltelenségünkkel és hitetlenségünkkel egyaránt. 

-6. A megbotránkoztatás tilalmát súlyos képekkel tárja elénk az evangélium (8-9), amely ebben az összefüggésben a gyerekekkel kapcsolatosan, de tágabb értelemben minden ránk bízott ember tekintetében szólal meg: felelősek vagyunk egymásért, nem tehetünk akármit a másikkal, inkább te „rövidülj” meg, mint hogy a másikat, főleg a „kicsiket” bántás érje, akár testben, akár lélekben, hitben, bármilyen tekintetben is.

A tanítványok közül hárman lehettek a megdicsőülés hegyén. A többi kilenc tanítvány ezalatt „felsült” a völgyben, mert nem tudtak meggyógyítani egy epilepsziás fiút (16). Jézus Krisztus hatalma és a tanítványok tehetetlensége: kiáltó ellentmondás. Ez az ellentmondás ma is ordít, gyötör: az erőtlen keresztyénség, a közömbös egyháztagság, az unalmas istentisztelet; vagy ennek ellentéte, a mindenkit kikészítő túlbuzgóság; mindegyik hiteltelenné, erőtlenné teszi az egyházat. Jézus Krisztus kritikája rámutat a baj gyökerére, mert mindezek oka: hitetlenségünk és elfajultságunk (17), kegyesség nélküli életünk (21). A hit nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés (20), azaz itt nem kishitűségről, hanem hitetlenségről van szó; olyan elfajulásról, amely eltért az örökkévaló iránytól. Ébredés kell, megújulás, bűnbánat, Ige, Krisztus, az első szeretet tüze, amely ugyanakkor józan, ebben a világban él, és ezt a világot akarja áthatni Jézus Krisztus és a mennyei világ erejével. Többről van itt szó, mint betegek gyógyításáról (18), hegyek elmozgatásáról (20), arról van itt szó, hogy hiszünk-e, vagy sem? A hit az a hatalom, amely felemeli a mennyei erők előtti zsilipet, hogy Jézus Krisztus hatalma elárassza az életünket. 

– 1. A tanítványok megbizonyosodtak arról, hogy van láthatatlan világ, mennyei „dicsőség”, és Jézus Krisztus ebből a világból jött (2), hogy ennek a világnak javaiból bennünket is részesítsen (9). – 2. Megbizonyosodtak arról is, hogy a földi élet után van tovább, az Úr szolgáinak mindenképpen, és van egy hely, ahol az üdvözültek örök életet élnek. Mózes és Illés megjelenése erre bizonyság (3). – 3. A tanítványok azt tapasztalták, hogy jó volt nekik ott lenni (Filippi 1,23). Nem lehet ezt az állapotot másként kifejezni, csak ezzel a két betűvel, hogy „jó” (4). – 4. Az Úr nem engedte, hogy a tanítványok csak gyarló, zavaros érzéseikre hagyatkozzanak, hanem világos kijelentést, Igét kaptak, az átélt eseményt, és Jézus Krisztus személyét illetően (5). Ez fontos, Isten soha nem enged bennünket az érzéseinkre támaszkodni, hanem mindig ad konkrét Igét, amely Jézus Krisztusra mutat. – 5. Az Úr közelsége elveszi a félelmeinket (6), segít hittel kitartanunk még ebben a világban (7), miközben ebben a világban úgy tájékozódunk, hogy bármi történhet (12), számunkra „csak Jézus” az egyetlen „iránytű” (8). 

2Sámuel 13,1-19

213. dicséret

* Kegyelem, a kiválasztottság biztos jele, ha az ember életében adatnak olyan pillanatok, amikor átélheti azt, amit a tanítványok a megdicsőülés hegyén megtapasztaltak. Mit tapasztaltak?

Isten Igéjének logikája az áldozat. Péter, akiben az imént Isten Igéje szólalt meg, most ismét test és vér emberként szól, és Jézus haláláról, feltámadásáról azt mondja, hogy: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled” (22). Ez a világ gondolata: Üdvözíts, segíts, de ne fizess rá! Isten Igéjének logikája gyökeresen más! Add oda magad! Az önátadás, az önmegtagadás áldozatát mi már „rizikó” nélkül felvállalhatjuk, hiszen Jézus Krisztus már úgy odaadta önmagát, hogy látjuk annak gyümölcsét. Mi már a győztes áldozat részesei vagyunk; de az önmegtagadás így, reménységgel sem könnyű.

2Sámuel 12

51. zsoltár

*  - 1. Isten Igéjének tartalma Péter nagy felismerése, hogy Jézus a Krisztus, a megváltó (16). Isten Igéjének szíve mindig az élő Isten Krisztusban közölt megváltó örömhíre. Ezt először mindig Ő mondja el nekünk (21), soha nem „test és vér”, ahogy Péterrel is ez történt. 

- 2. Ezt a felismerést a tanítványok kezdetben még nem mondhatták senkinek (20). A tanítványok még nem hirdethették az Igét. Isten Igéjének ereje ugyanis az Úr feltámadása. Jézus Krisztus személye feltámadásában, és az azt megelőző szenvedésében, halálában lesz majd nyilvánvalóvá (21). Jézus Krisztus mindaddig meg nem értett titok, ameddig feltámadásában nyilvánvalóvá nem lesz, hogy ki is Ő valójában. 

- 3. Isten Igéjének logikája az áldozat. Péter, akiben az imént Isten Igéje szólalt meg, most ismét test és vér emberként szól, és Jézus haláláról, feltámadásáról azt mondja, hogy: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled” (22). Ez a világ gondolata: Üdvözíts, segíts, de ne fizess rá! Isten Igéjének logikája gyökeresen más! Add oda magad! Az önátadás áldozatát mi már „rizikó” nélkül felvállalhatjuk, hiszen Jézus Krisztus már úgy odaadta magát, hogy látjuk annak gyümölcsét. Mi már a győztes áldozat részesei vagyunk; de az önmegtagadás így, reménységgel sem könnyű. 

- 4. Aki azonban találkozott a feltámadott Úrral, az hirdeti az Igét, nemcsak a szájával, hanem úgy, hogy közben követi az Urat (24). Isten Igéjének hiteles hirdetése, csak Jézus Krisztus követésében lehetséges: önmegtagadással, az életünk másoknak való átadásával, miközben az ember a világban vesztes lesz és nem nyertes (25-26); kereszthordozással (24), igent mondva mindenben Isten akaratára, soha nem vitatkozva Istennel; de mindenkor az örök élet teljességének örömével (28). Isten Igéjének képviselője, lám Péter is, milyen esendő, gyarló, hol fent, hol lent; hol Isten Lelke, hol a saját zavaros, sátános, emberek szerint gondolkozó lelke által szól (23); az Úr mégis felhasználja őt. Ez a kegyelem!

Aki Isten Igéjét hirdeti, az Igét helyesen, krisztusian és szentlelkesen magyarázza, abban az emberben megjelenik az Isten uralma és életre segítő akarata. Ez a beszéd az Isten beszéde, ezért megnyit és elzár, old és köt, tilt és megenged, tanít és fegyelmez, kijelent, amivel szemben nincs helye vitának (19-20). Persze ez óriási felelősség, mert „jaj” annak, aki emlegeti az Urat, de a sajátját fújja! „Vannak vélemények és ítéletek, amelyek csak emberi tapogatódzásból erednek. De szólhat a gyarló ember úgy is, hogy annak, örök, isteni érvényessége van. Amikor valaki a mennyek országának kapujában állva bizonyságot tesz arról: hogyan lehet, és hogyan nem lehet abba bejutni, akkor nem vitatható emberi nézeteket tolmácsol, hanem örök, isteni igazságot. Ez ellen nincs hova fellebbezni!” (Victor János)

2Sámuel 11

220. dicséret

*  - 1. Péter hitvallásában feltárul Jézus Krisztus személyének titka, amelyből eltűnik a politikai messiásvárás minden korabeli homálya: Jézus Krisztus Isten Fia, megváltó. Istennek aktív és teljes jelenléte működik a tanító, gyógyító, meghaló és feltámadó Emberfiában, Jézus Krisztusban (13-16). 

- 2. Péter nem magától ébredt rá erre a felismerésre, hanem Isten Önmagát kijelentő kegyelme által. Ettől kezdve kulcskérdés, kicsoda számomra Jézus Krisztus, mert minden egyéb kérdésünk helyes válaszának Krisztusban ered a forrása (17). 

- 3. Péter az első, aki ezt a csodát felismerte: ő az első kő az egyház épületében, a Krisztus fundamentumán. Mivel Krisztus az alap, ez a múlandó világ soha nem győzheti le a Krisztus ügyét, és az Ő népét (18). 

- 4. A kulcsátadás hatalomátadást jelent. Ez olvasható a fenti magyarázatban. 

Aki újból és újból „jelet” kér Istentől, mintegy kényszerítve Istent, hogy azzal bizonyítsa magát, az önmaga szolgájává akarja tenni az Istent is. Nincs ennél bűnösebb pimaszság, pedig sokan be akarják cserkészni az Istent, saját ügyeik sikere érdekében. Csak a fordítottja lehetséges, csak mi lehetünk az Úr szolgái, és csak ebben a szolgálatban teljesedhet ki igazán az életünk. Egyébként is, bőven kaptunk már eddig is mennyei jelet az Úrtól. Azóta a legnagyobb jelet, Jézus Krisztus feltámadását is megkaptuk, annak áldásaként az élet teljességét: mi több kellhet még? Nekünk sohasem elég? Mindig, mindenhol, még az Istentől is folyton több kell? Ez az egész életünket átszövő telhetetlenség is az istentelenség jele. Jézus Krisztus erre az istentelen viszonyulásra csak egyet válaszolhat: „Ezzel otthagyta őket, és elment” (4). Urunk, ne menj el, ha Te elhagysz, az a kárhozat!*

2Sámuel 10

125. zsoltár

* Eddig a merev farizeusokról és a szabadon gondolkodó szadduceusokról volt szó. Mindegyik csoport másként volt „istentelen”. Szomorú azonban, hogy Jézus Krisztus tanítványai sem sokkal különbek, még annyi mindent nem értenek. Ők azonban mégis az Úr gyermekei, értetlenségüket megbocsátja, miközben hitüket növeli, értelmüket érleli az Úr (5-12).

Jézus a csodák után elbocsátotta a sokaságot (39). Ez az elbocsátás hirdeti, hogy ne csodákra várjunk, miszerint mindent megoldanak majd helyettük mások, meg az Isten, hanem menjünk, és tegyük a dolgunkat. De mégis más hitben élni, dolgozni, megküzdeni a mindennapokkal. A bizonyosság, hogy életünknek hatalmas Ura van, aki tud rólunk, megszán bennünket, legfőképpen pedig megszabadított a haláltól, mindenhez erőt ad! A tanítványok szánalmas tehetetlensége nem az, hogy nem tudják megszaporítani a kenyeret, és nem tudnak gondoskodni a tömegről (33), hanem inkább az, hogy nem látszik rajtuk az erőt és örömöt adó bizonyosság, hogy Uruk van! Örömmel, szorgalmasan dolgozni kell, hittel megtalálni a megoldásokat, nem arra várni, hogy mindig mások oldják meg az életünket helyettünk. Éppen ez a hitből fakadó, cselekvő élet az, amely másokat is elindít a cselekvő megoldások felé. Aki Jézustól „állandóan csak” csodát, segítséget, gyógyulást és kenyeret vár, az másoktól is örökké csak követel. Jézus segít; de hitben, saját lábunkon elbocsát. Ne felejtsük, bármi történik, Ő már segített, megváltott, van erőnk és örömünk gondoskodni magunkról. Persze Ő továbbra is küld csodás és hétköznapi segítségeket!

*  Sok a beteg, akik gyógyulni akarnak, élni akarnak, örülni akarnak, itt a földön, ezért keresik Jézust, aki meggyógyítja őket (29-31). A gyógyult betegek újabb szüksége az éhség, ők pedig három napja ott vannak, és várnak az újabb csodára, hogy majd ezt is megoldja Jézus (32), aki a gyógyítások után négyezer férfinak és családjaiknak ad kenyeret (38). A lényeges üzenet azonban most nem ezekben a csodákban van, hanem abban, hogy Jézus a csodák látása után elbocsátotta a sokaságot (39).

Jézus itt megmutatja, hogy Isten nem dada, aki nyűgös gyermekei parancsait lesi (Ravasz László), hanem Úr, aki azt mondja, hogy „nem” (23-26). Ez a „nem” a szuverén Isten! Itt nincs helye vitának! Az asszony leborul, megadja magát, de nem adja fel: tovább könyörög a „kutyáknak” járó morzsáért. Elismeri „semmi” voltát, nem vitatkozik Jézussal, hogy másoknak miért jár több; de ott marad Jézus mögött, kéri, könyörgi, harcolja az életet jelentő morzsát (27). Ez a hit: Isten nemet mond nekünk, mi pedig továbbra is igent mondunk rá, akaratához igazodva. Ez az asszony mindenben igazat ad Jézusnak, „úgy van Uram” (27), és leborulva Jézus közelében marad. Mikor már semmit sem akarunk, csak amit Isten akar, akkor adatik számunkra a megoldás. Kegyelmi állapot, ha valaki idáig eljuthat, mint ez az asszony. Az Úré ő, és a lánya.

2Sámuel 8

75. zsoltár

* Jézus itt megmutatja, hogy Isten nem dada, aki nyűgös gyermekei parancsait lesi (Ravasz László), hanem Úr, aki azt mondja, hogy „nem”. Jézus: - nem válaszol az asszony kiáltására (23), - majd kijelenti: „Én nem küldettem máshoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz” (24), - mert nem jó elvenni a gyermekek kenyerét és odaadni a kutyáknak, azaz a pogányoknak, a nem zsidóknak(26). Ez a „nem” a szuverén Isten! Itt nincs helye vitának! Ez az asszony méltó módon áll meg az Úr előtt: leborul, nem csügged el az elutasítástól, tovább könyörög segítségért, a „kutyáknak” járó morzsáért. Nem magáért, lányáért járul Jézus elé (22). Elismeri „semmi” voltát, elismeri, hogy nem érdemelne semmit, nem vitatkozik Jézussal, hogy másoknak miért jár több, ezért neki is ez és ez jár; de ott marad Jézus mögött, mondja, kéri, kiáltja, leborulva könyörgi, harcolja az életet jelentő morzsát (27).

Számít manapság valamit a tisztaság? Jézus korában számított a tisztaság, de úgy, mint a másik „legyőzésének” egyik eszköze: ki a tisztább, magánéletben, házasságában, pénzügyeiben, hitében, életfolytatásában; ki erkölcsösebb, ki az igazabb? Amikor Jézus Krisztus felteszi a kérdést, hogy mi tesz tisztátalanná (11), akkor a tisztaság lényegére kérdez rá. Fontos a tisztaság; sőt, fontos a látszat is, mert a tisztaság látszatának fenntartása sem minden esetben képmutatás és hazugság, hanem a tisztaságra törekvés egyik módja is lehet. Ugyanakkor Jézus Krisztus figyelmeztet, hogy ez kevés: Isten mindent lát, azt is, amit mások nem, a szív mélységeit is (19), „minden palántát”, ami elkezd kikelni bennünk (13); minden gondolatot, ami átsuhan rajtunk. Tehát éppen a tisztaság kérdése az a terület, amely alázatossá teszi az embert. Isten tisztaságára tekintve döbbenünk rá arra, hogy milyen koszosak vagyunk mi, mindnyájan. Őelőtte nincs különbség, valahányan kegyelemre szorulunk! A látszat fontos, de kevés! Urunk, - gyomlálj ki belőlünk minden palántát, amit nem Te ültettél el; - adj alázatot, mert senkinél sem vagyunk különbek, noha lehet, hogy tisztességesebb életet élünk sokaknál, és nincsenek nyilvánvaló bűneink; - mindenekelőtt pedig add a Te kegyelmedet, amely újjászül, megtisztít, és folyamatosan átmos, ebben a sokféle árnyékszékekkel terhelt világban (17).

Jézus egy esetet említ, miszerint a szülőknek szükségük lenne gyermekük segítségére, de a gyermek arra hivatkozik, hogy azt, amivel segíthetne, már felajánlotta az Úrnak, áldozati ajándékként (5).** Jézus beleszól ebbe a gondolkozásba! Isten parancsolatainak célja a másik segítése. Nincs az a vallási, hitbeli szabály, gyakorlat, amely felülírhatná az emberszeretet parancsát, főleg ha a ránk bízottakról van szó. Legnagyobb nyomorúságunk, hogy Isten Igéje mögött nem látjuk meg az Isten eredeti gondolatát, annak lényegét, így félreértjük és érvénytelenné tesszük az Igét (6). Nincs olyan istentisztelet, amit elébe tehetnénk az emberszeretetnek, - ezt hangsúlyozza Jézus. Isten akarata, hogy enyhítsük a másik szenvedéseit, a bennünk lévő üdvösséges reménységgel. Ha pedig nem tudunk segíteni, nem tudunk szeretettel inteni, legalább ne piszkáljuk, hanem hagyjuk békén a másikat; akár már ezzel is sokat enyhíthetünk mások nyomorúságán. Vallásos szabályokkal, tanokkal, moralizálással csak elvadítjuk a másikat. Először segíteni kell, majd igei reménységünkkel örömre kell hangolni embertársunkat, utána taníthatjuk is.***

* Melyik fontosabb: az ember, vagy az ősök hagyományai; az ember, vagy a vallási előírások? Örök kérdés ez. A tanítványok megszegik a rituális, tisztasági előírásokat, - panaszolják a farizeusok Jézusnak (2). Jézus viszontválasza arra mutat rá, hogy a farizeusok pedig megszegik, az élet minden mozzanatát szabályozni akaró, törvényértelmező hagyományaikért (Talmud) az Isten parancsolatát (4).

** Ebben az esetben nem köti a fiúkat a szülőkre vonatkozó parancsolat?

*** Azonnal az egyházi örökséggel, akár az igei tanítással fejbe verni a másikat nagy hiba! Ez ugyanaz, mint amit Jézus Krisztus elítél, az említett példával: segítenék apám, de nem segíthetek, mert Istent kell tisztelnem! Ezt ne tegyük. Soha ne legyünk embertelenül hívők; ne tegyük érvénytelenné mások életében Isten tevékeny szeretetét.

Jézus soha nem tett öncélúan csodát, nem magamutogatásként járt a tengeren, és nem látványosságként tette késszé erre Pétert, néhány lépés erejéig. Nem lehet és nem is kell a vízen járni! Ezt a jelenetet azért engedte meg a mi Urunk, mert képes beszédként egy fontos üzenetet akart a szívünkre helyezni. Amíg Jézus Krisztusra tekintünk, addig lehetséges „járni az élet vizén”, az ügyeskedés és a fortélyok minden csónakjai és motoros hajói nélkül is, mert Őrá felnézve nem fogunk beleveszni a habokba. Ez nagyobb csoda, mint szó szerint a vízen járás, amire semmi szükség nincsen. Ezt hangsúlyozza Pál apostol is: „a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, ami láthatóvá lesz rajtunk” (Róma 8,18). Aki erre a krisztusi, megváltó dicsőségre tekint, az a jelen harcait, veszélyeit, viharait nem becsüli le, de nem nyúl olcsó pótszerekhez és trükkökhöz sem, hanem felnéz Krisztusra (Zsidókhoz írt levél 12,2), és erőt, útmutatást, békét, reményteli örömöt kap a jelenhez! Egyébként süllyedünk! De jó tudni, hogy süllyedve is lehet kiáltani, „Uram, ments meg!”, és Jézus azonnal kinyújtja a kezét felénk (30-31).

2Sámuel 5

122. zsoltár

- 1. Jézus egyedül szeretne maradni egy kietlen helyen, de nem tud, nem hagyják, sok bajba jutott keresi segítségét. Az Úr nem küldi el őket! Ő senkit nem küld el, fáradhatatlanul munkálkodik. Ám Jézus Krisztus bizonyosan tudja, hogy kellő időben eljön majd a feltöltődés ideje is; mert az Atya ereje Jézus Krisztus számára is kiapadhatatlan, nélkülözhetetlen forrás volt. - 2. Sok ember kér az Úrtól megoldást bajára! De jó, ha valaki legalább már ezt tudja, hogy bajban van! Mert sok a beteg, mindenki beteg, de a sokféle betegség egy okra mutat. A betegség: Isten-hiány.** Betegségünk tehát súlyosabb a látható bajoknál, a testi betegség csak tünet. Beteg állapotunk szánandóvá tesz bennünket. Betegen az ember tehetetlen, kiszolgáltatott, árva és kínnal terhelt. De szánandó az ember úgy is, hogy noha egészséges, mégis önpusztító, „összevissza” életet él. - 3. Jézus Krisztus meggyógyítja a betegeket (14), jól tartja az éheseket (15-21), de több kell ennél: megváltás, örök élet, üdvösség, maradandó gyógyulás testben és lélekben egyaránt. Ezért jött az Úr Jézus Krisztus valójában! 

2Sámuel 4

257. dicséret

* Most „csak” a jól ismert kenyérszaporítás bevezetésére figyeljünk, és majd a négyezrek megvendégelésénél (Máté 15,29-39) tekintünk magára a csodára.

** Nem is tudják sokan, hogy valójában ezért keresik Jézust, az élő Isten Fiát, mert Őnélküle nem élhetünk (294. dicséret).

A ma embere nem szívesen hallja azt, hogy „nem szabad”. Amikor Isten mondja, hogy „nem szabad”,* akkor azt értünk mondja, és azért mondja, mert azzal nemcsak az Ő dicsőségét csorbítjuk, hanem szenvedést okozunk a másiknak, és bajt hozunk magunkra is. Isten jobban tudja, értünk szól, engedelmesen fogadjuk el, ha azt mondja, hogy „nem szabad”! Ez a figyelmeztetés megállít a lejtőn, megfordulásra, megtérésre hív; ott van benne a korábbi vétkekre vonatkozó kegyelmi ígéret, de a határozott ítélet is, miszerint ha csak egy lépést tovább mész ezen az úton, az a halál.** Isten kegyelmének jele, ha megállít az Ő figyelmeztetése, „nem szabad”. Lehetünk és merjünk lenni mi is Isten eszközei mások életében azzal, hogy nyilvánvaló bűnökre kimondjuk, hogy „nem szabad”; ugyanakkor mindig vizsgáljuk meg, hogy indulatos irigységünk mondatja csupán velünk mások boldogabb, örömtelibb életére azt, hogy „nem szabad”, vagy valóban ez az Isten üzenete általunk, egy konkrét, súlyos helyzetben, amelyet gyógyítani akar az Úr!

2Sámuel 3,22-39

262. dicséret

* Megragadott ez az intés: „nem szabad!”. Keresztelő János megintette Heródest, miszerint nem szabad azt tennie, amit tesz (4), mert az istentelen, embertelen és erkölcstelen. Keresztelő János ezért az intésért börtönt szenvedett, majd kivégezték. Jézus Krisztus puszta megjelenése, híre elég volt ahhoz, hogy Heródest, sokféle bűnének emléke nyugtalanná tegye (1).

** Nem lehet kettős játékot játszani a bűnnel, visszaélve a kegyelemmel, ahogy ezt Heródes tette egy ideig, hogy nem merte megöletni Keresztelő Jánost, hanem „csak” börtönbe záratta, de közben a saját életén semmit sem változtatott.

Jézus Názáretben is tanított az Isten országáról. Az otthoniakat tanítani a legnehezebb. Otthon mi csupán jelen vagyunk, egy rokoni látogatást teszünk, Jézus azonban életre tanítja a sajátjait is. A názáretiek ismerték Jézust és családját (55-56), elismerték Jézus bölcsességét, csodatevő erejét (54), de nem ismerték fel, hogy Ő az Isten által megígért Szabadító. Megbotránkoztak Jézusban, azaz nem hittek benne, mást vártak, „nagyobbat”, „ismeretlent”, egy olyan valakit, aki a világban is hatalmas, és „igazságosan” eldönti a dolgokat, természetesen az ő javukra. Jézus Krisztus nem ilyen volt, nem elégítette ki az emberi várakozásokat, mert Isten akarata egészen más volt. A megbotránkozás az (57), hogy nem egyezik az emberi elképzelés az Isten akaratával, és az ember a saját elképzelései oldalára áll, még Isten ellenében is. Boldog az ember, aki nem botránkozik meg Jézusban, hanem hiszi, hogy Ő az Isten Fia, Megváltó, üdvösség adója (Máté 11,6).

2Sámuel 3,1-21

112. zsoltár

Az írástudó tökéletesen ismeri az Írásokat, de nem érti az Írás lényegi üzenetét. Az írástudónak Jézus Krisztus tanítványává kell lenni ahhoz, hogy a megváltó örömhír felől szemlélje Isten Kijelentését (52). A megtért írástudó Jézus tanítványa, így élete már nem elsősorban a halakat befogó kerítőhálóhoz, majd azokat halászlés edénybe, vagy eleve szemétre „osztályozó” bíróhoz hasonlít (47-50),*  hanem adakozó gazdához! Ha Isten országának polgárai vagyunk, gazdák vagyunk: mennyei javakat hozunk elő éléstárunkból az éhezőknek, „a kidobottaknak”, a „sírástól és fogcsikorgatástól rettegőknek” (50). Mennyei javakat hozzunk elő, kinek mire van szüksége, régit és újat egyaránt, de mégis ugyanazt: Isten megváltó uralmát. 

2Sámuel 2

97. zsoltár

* Isten országa olyan, mint egy tengerbe kivetett háló. A halászat kemény munka. Isten országának szolgálata is az (47). Nem tűnik annak, de nincs ennél nagyobb áldozatot követelő feladat: oda kell adni mindent annak, aki Isten országának emberhalásza lesz (44-46). A halász hálója mindenféle halat összefog, jókat és hitványakat egyaránt. A jók edénybe kerülnek. A hitványakat kidobják (48). Ez a kép az igazak és a gonoszok közötti különbség szimbóluma (49). A gonoszokat tüzes kemencébe dobják (50). Valahogy a háló hatalmába kerültünk, de nem biztos, hogy örök megtartatásunkra, hangsúlyozza Victor János. Valaki azt vetette föl a példázattal kapcsolatban, hogy az járt jól, aki nem került a hálóba, hiszen a „jók” is edénybe kerültek. Félelmetes mondat, megrettentett, mert ellene mondott ennek a példázatnak, de megfogalmazott valamit, ami túl van azon, amiről a példázat beszél. Nem véletlenül kérdi Jézus, hogy pontosan értjük-e, amit mondott? (51) A halásznak harmadik lehetősége is van: nemcsak edénybe teheti a halat, nemcsak kidobhatja, hanem visszaengedheti a vízbe: nem a „szabad vízbe”, ahol újból ragadozók martalékává lehet, hanem védelmet adó, saját halastavába. 

A tanítványok Jézus magyarázatát kérték a példázatra. Minden Ige Krisztus Urunk magyarázatára szorul, mert mi gyarló, önző értelmezéssel nyúlunk Isten szavához is. Urunk, adj magyarázatot, de Te add, ha emberi eszközökön keresztül adod is! Ne engedd, hogy hamis magyarázattal félre vezessenek bennünket (1-3). Jézus az ítélet felől magyarázza ezt a példázatot. (40): az Emberfia összegyűjt mindenkit, aki gonoszságot cselekedett, és a tüzes, kénköves tóba dobja őket, ahol lesz sírás és fogcsikorgatás (41-42). Az igazak azonban fénylenek (43). A kegyelem éppen az, a maga felfoghatatlanságában, hogy noha gonoszt cselekedtünk mi is, és mégis igaznak tart bennünket az Úr. A kegyelmet nyert ember szíve azonban csak könyörögni tud azért, hogy másoknak se legyen sírás és fogcsikorgatás.

Isten országa, Isten uralma kicsiny kezdetből lesz egyre hatalmasabbá, míg végül minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr (Filippi 2,10).* Isten országának növekedését nem tudjuk befolyásolni. Az Ige hirdetésével locsolhatjuk és trágyázhatjuk a fát, de a növekedés az Isten kezében van (1Korinthus 3,7). Ennyi, ami a misszióról elmondható: ez nem tesz bennünket tétlenné, de módszeres pótcselekvővé sem; egyszerűen hirdetjük és éljük az Igét: ennyi elég. A mag pici, de a mustármagból növekvő bokor sem óriási, háromméteres bokor mindössze, csupán a magjához képest nagy. Vagyis a kép a „nagyokat” szerető keresztyén embert inti alázatra. Maradj kicsi, szeresd a keveset, légy hálás a piciért, - a világ mindenképpen az Istené!

1Sámuel 31

403. dicséret

* Ez azonban nem azt jelenti, hogy a méretek, a számok számítanak, nem azt jelenti, hogy mindenkié a hit; hanem azt, hogy Isten kijelentette magát Jézus Krisztusban, uralmát nyilvánvalóvá tette Őbenne, amit előbb-utóbb mindenki kénytelen lesz leborulva elismerni. Boldog, aki már részese ennek a növekedésnek. Ez a növekedés azonban az Úr kezében van (1Korinthus 3,6), sem bővíteni, sem gyorsítani, sem kiirtani, emberi akarattal nem lehet.

Joó Sándor 1968-as igehirdetését, erről a textusról, kívülről tudom. Ennek az igeszakasznak nincs ennél ihletettebb magyarázata. - 1. Honnan van ezen a világon a rossz, a gonosz (27). Ez így elméleti kérdés. A Szentírás spekulatív kérdésekre nem ad választ. Az Ige mindig csak a gyakorlati kérdésekre koncentrál: kijelenti a tényt, hogy a rossz van.* - 2. Nincs olyan „szántóföld” a világon ahol ne kettős magvetés történne. A búza magva mellett a konkoly magvait is elszórják, így aztán a kettő együtt növekszik, együtt zöldül (26). A legjobb szándékú emberi törekvések és gondolatok mellett is mindig ott rejtőzik, vagy éppen nyilvánvalóvá lesz annak ellentéte. Az Ige hirdetése közben ez a kettős magvetés a legintenzívebben működik. - 3. Mi, Isten szolgái szent buzgósággal szeretnénk engedélyt kérni, hogy hadd szaggassuk ki a konkolyt a búza közül (28). Erre az indulatra azonban határozott „nem” a gazda válasza (29). Ez a „nem” szólhat igaz hívő buzgóságunknak, mindent megmagyarázni, tételezni akaró teológiánknak is. - 4. Lesz majd ítélet. De várni kell az aratásig!** Abból induljunk ki, Isten sokkal kegyelmesebb máshoz, és szigorúbb énhozzám.

1Sámuel 30

35. zsoltár

* Példázatunk szerint éjszaka jött az ellenség (28), és konkolyt vetett a nappal elszórt búza magvai közé (24-25). Annyit tudunk még, hogy ez az ellenség, az ördög (39). De hogy az micsoda, hogy néz ki, honnan keletkezett, és miért létezhet ezen a világon (megint elméleti kérdések), ezekre nézve hiába keresünk feleletet.

** Ott a gazda majd megmondja az aratóknak, hogy miként történik a kaszálás (30). Ki merné tehát itt eldönteni, hogy ki a konkoly és ki a búza. Vigyázz, a búza és a konkoly, éretlenül hasonlít egymásra. Lehet, hogy a konkoly, valójában elkésett búzaszál. Meglepetések lesznek odaát!

 – 1. A példázatok tárgya Isten országának terjedése, értéke, sorsa a világban. – 2. Isten országa már megjelent, de csak a hívők látják. Nem a „beavatottak” ismerik fel az Isten országa titkát, hanem azok, akik felismerhetik. „Akinek van, annak adatik” (11-12), akinek eleve elrendelt fogékonysága van (Ravasz László). Ezt a mi Urunk egyértelműen kijelentette a példázatok magyarázataként: „Mert nektek megadatott, hogy megtudjátok a mennyek országának titkait, de azoknak nem adatott meg” (11). – 3. Már Ézsaiás próféta is utalt erre (Ézsaiás 6,9-10), hogy vannak, akik hallják az Igét, de nem értik; látják Isten hatalmas tetteit, abból élnek, de nem ismerik fel mögötte az Urat, hanem megkövéredett szívvel utasítják el azt: szemükkel nem látnak, fülükkel nem hallanak, szívükkel nem értenek, meg nem térnek és meg nem gyógyulnak. – Íme, az üdvösség útja, hallani, látni, megtérni, gyógyulni; így fogadni az Igét. - Mit vonhatunk le ebből a világos kijelentésből. Magunkra nézve vonhatunk le üdvbizonyosságot, másokra nézve nem fogalmazhatunk meg „ítéletet”. Az Úr dolga ez. Mi azonban elmondhatjuk: boldogok vagyunk, hogy hihetünk, hallunk, látunk, megtértünk, gyógyulunk (16); sőt, Krisztust ismerhetjük, hallhatjuk az Igében (17).

1Sámuel 29

4. zsoltár

 - 1. A magvető kimegy vetni. A feladata ez, menjen ki és vessen, hintse a magot, tegye a dolgát, hűséggel, fáradhatatlanul. A többi nem az Ő dolga. - 2. A magvető a magot vesse. Ne követ, hanem magot vessen, amelyből élet sarjadhat. Igét hirdessünk, Isten országának evangéliumát hirdessük! – 3. A magvető mindenhová vesse a magot. Nem tehet különbséget, útszélre, sziklás helyre, tövisek közé is szórja! Jézus korában először vetettek, és utána szántották be a magot a földbe. A magvető tehát nem tudhatta, hogy mi lesz a mag sorsa a szántás után, hol alakul ki a régi barázda helyett a kitaposott út, hol mutat az eke sziklát, hol gazosodik fel a szántóföld. A magvető feladata annyi volt, hogy hintse a magot, mindenhová hintse. Már a mag gondozása sem volt minden esetben az ő feladata. – 4. A magvető akkor vessen, amikor magvetés ideje van. Akkor azonban fáradhatatlanul. Lehet tehát az igehirdetőnek, egyházi munkásnak is pihenni, töltekezni, nem mindig van magvetés ideje. Jó lenne ezt is komolyan venni. – 5. A magvetés eredménye nem a magvető, de nem is a vetést gondozók kezében van. Nem kell aggódni, csak a dolgunkat tenni.

1Sámuel 28

485. dicséret

– 1. Az ember csodás jeleket akar Istentől, amivel Isten bizonyítja, hogy Ő Isten (38). Minden ilyen jelkívánás gonoszságunkra, parázna természetünkre utal, hiszen mindig újabb és több kell, sohasem elég, Istentől végképp nem (39). Isten azonban nem engedi az emberi gonoszságból fakadó hitetlenséget és paráznaságot vég nélkül tobzódni! – 2. Ezért elküldte Isten Jézus Krisztust, és végérvényes jelzést adott Önmagáról, Egyszülött Fia halálában és feltámadásában. Őbenne megváltotta, meggyógyította, üdvözítette az embert. Nincs ennél több! Isten odaadta a legtöbbet, Önmagát, hogy megváltó szeretetét nyilvánvalóvá tegye (39-40). – 3. Ez a jel ettől kezdve az élő hit egyetlen méltó tárgya. Ez a jel a megtérés valóságos lehetősége; hinni, hogy van megváltás, Krisztusban van, Isten akarata szerint. Jézus Krisztusban mindenkinél és mindennél hatalmasabb módon mutatkozott meg az Isten. Akinek ez sem elég, azon nem lehet segíteni (41-42). – 4. Ez a jel a gonosz feletti végérvényes győzelem! Kimegy a gonosz az emberből, nyugtalan és megerősített hadsereggel támad! Krisztus eljövetele óta nyugtalan, egyre nyugtalanabb a gonosz, egyre gonoszabb lesz a világ, utóbbi állapota rosszabb az előbbinél (43-45). Mi azonban tudjuk, hogy a gonosz, noha nyugtalanul tombol, mégis pórázon van már, és annak végét az Úr tartja kézben. – 5- Ez a jel erőt ad, hogy az Isten akaratát igazán megismerjük és cselekedjük; nem is mi, hanem a bennünk növekvő Krisztus. Nagy öröm, ha vér szerinti rokonaink is e jelben élnek, harcolnak, győznek (46-49).

Ki az, aki a hatalmas (szuverén) Istent kioktathatná üdvösség és kárhozat tekintetében (28). A Szentlélek káromlása valójában ez, másokra vonatkozóan merészelünk nyilatkozni üdvösség és kárhozat tekintetében (31-32). A hívő embernek van üdvbizonyossága! A hívő ember nem teheti, hogy nem mutat rá Istentől utált vétkekre, egyébként támogatná azokat. De a hívő ember mindig csak reménységet tükröző, bátorító szeretettel lehet jelen a világban, még akkor is, ha éppen szigorúságra van szükség; a végső döntést pedig mindig meghagyja Istennek! A valóságosan hívő ember Isten kegyelmével van tele, amelyből él. Ebből a „jóból” hoz elő mindent: „A jó ember jó kincséből hoz elő jót” (35). Aki azonban nem ezzel a kegyelemmel telített, az „szíve” teljességéből hozza elő a gonoszt, ahogy a vipera a mérgét lövelli szét (34). Amíg kárhozatot emlegetünk, valójában nem részesültünk a megváltó kegyelemben, és gonoszsággal, irigységgel csordultig teli, önző lelkünk csak gonoszt tud előhozni onnan, amely a másik üdvösségét csak kétségbe vonja. Üdvösség és kárhozat terén nagy merészség nyilatkozni, mert ezzel kapcsolatban minden szavunkról számot kell adni (37). Vigyázzunk, szavainkkal csak az evangéliumot szóljuk (36), a többi pedig Isten kiválasztó kegyelmére tartozik.