Aki újból és újból „jelet” kér Istentől, mintegy kényszerítve Istent, hogy azzal bizonyítsa magát, az önmaga szolgájává akarja tenni az Istent is. Nincs ennél bűnösebb pimaszság, pedig sokan be akarják cserkészni az Istent, saját ügyeik sikere érdekében. Csak a fordítottja lehetséges, csak mi lehetünk az Úr szolgái, és csak ebben a szolgálatban teljesedhet ki igazán az életünk. Egyébként is, bőven kaptunk már eddig is mennyei jelet az Úrtól. Azóta a legnagyobb jelet, Jézus Krisztus feltámadását is megkaptuk, annak áldásaként az élet teljességét: mi több kellhet még? Nekünk sohasem elég? Mindig, mindenhol, még az Istentől is folyton több kell? Ez az egész életünket átszövő telhetetlenség is az istentelenség jele. Jézus Krisztus erre az istentelen viszonyulásra csak egyet válaszolhat: „Ezzel otthagyta őket, és elment” (4). Urunk, ne menj el, ha Te elhagysz, az a kárhozat!*

2Sámuel 10

125. zsoltár

* Eddig a merev farizeusokról és a szabadon gondolkodó szadduceusokról volt szó. Mindegyik csoport másként volt „istentelen”. Szomorú azonban, hogy Jézus Krisztus tanítványai sem sokkal különbek, még annyi mindent nem értenek. Ők azonban mégis az Úr gyermekei, értetlenségüket megbocsátja, miközben hitüket növeli, értelmüket érleli az Úr (5-12).