A Gecsemáné kerti jelenet rámutat Jézus Krisztus személyének titkára, ugyanakkor a mi nyomorúságunkra, amely megváltás után kiált. – 1. Ez a jelenet Jézus emberi természetére utal, hogy neki is el kellett csendesednie, könyörögnie kellett, hogy hűségben megálljon az Őt küldő Atya előtt (36). A kínhalál előtt szomorú volt, gyötrődött, nem tudott aludni (37-38). Könyörgéséből kiderül, hogy Ő is félt a haláltól, kérte az Urat, ha lehetséges, távozzék el küszöbéről a keserű kínhalál közelsége (39). – Ez a jelenet Jézus Isten voltára utal, hogy mindezek ellenére mindenben az Atya akaratához igazodik és engedelmesen végig járja az Atyától rábízott útját, amelynek vége nem a kereszt, hanem a húsvéti üres sír, és mindaz, amire még várunk. Jézus isteni természetét bizonyítja, hogy nem enged, és isteni erejével tud nem engedni a félelem, a gyötrelem, a kísértés hatalmának (39). – 3. Ebben a jelenetben a mi nyomorúságos voltunk a tanítványok viselkedésében mutatkozik meg, akik nem tudnak egy órát sem virrasztani, nem tudnak kitartóan imádkozni, hanem úrrá lesz rajtuk a test és a lélek, az egész ember megfáradása (40-45). A tanítványok mindig visszaalszanak: ez az ember nyomorúsága, amely krisztusi, tökéletes megváltás után kiált! Urunk, nem megy, újra és újra elfáradunk, elrestülünk, elbukunk; segíts! Mindig vannak ügyeletes ébresztők, akik a korábbiakat kiszáradt pataknak minősítik, és majd ők megmutatják, milyen a hívő élet; de bizony ők is kifáradnak egykor; aztán jönnek újabb ébresztők! Urunk, ha Te ébresztesz, csak akkor van esély (46).

Jónás 4

107. zsoltár

Nézzük ezt az egész hosszú szakaszt most egyben, madártávlatból, amelynek azonban minden verse egy külön prédikáció forrása lehetne. – 1. Jézus megnevezi árulóját, megszomorítja a tanítványokat, hogy lássák esendőségüket, és rádöbbenjenek arra, hogy megváltásra van szükségük (14-25). Asztalközösségben vannak, Jézus és a tanítványok. Ez az asztalközösség előremutat arra a közösségre, amit Isten odaát készít nekünk, de ugyanakkor rámutat a jelen megannyi  nyomorúságára, gyarlóságára, félelmeire, árulásaira, amiből szabadulni csak Őáltala lehet. – 2. Jézus rámutat halálának páratlanságára, és arra, hogy Ő a Megváltó (26-29). A kenyér és a bor Jézus Krisztus kijelentése által most túlmutat önmagán, arra, hogy sokak számára készül megoldás, bűnbocsánat: Isten oltalmazó, segítő, szabadító szövetsége megújul, és tágra nyílik az Isten országának kapuja. – 3. Jézus dicséretet énekelve megy a kereszt felé (30-35), noha tudja, mi vár rá, tudja, hogy teljesen egyedül marad, tanítványai is megbotránkoznak nyomorúságán, szerte futnak, Péter minden fogadkozása ellenére megtagadja. Jézus mégis dicséretet énekel. Ez az Isten Fiának hite, feltétlen hite az Atyában. Ez az a hit, amire csak Ő képes, de amire bennünket is újjászülhet, és amiben minket is napról napra megerősíthet. 

Jónás 3

396. dicséret

Vegyük észre, Máté leírása szerint nemcsak Júdás, hanem az összes tanítvány pazarlásnak tartotta a kenet Jézusra öntését, helyette a szegényekről beszéltek (9). Igen, a szegények, mindig lehetőséget adnak a figyelem elterelésére. Itt most Jézusról van szó, az Ő páratlan ügyéről, sőt Ő a szegénykérdést is úgy kezelte, hogy „a szegényeknek az evangélium hirdettetik” (Máté 11,5). Ennél az erkölcsi tanításnál azonban sokkal többről van itt szó: Jézus Krisztus teológiai magasságokba emeli az asszony tettét, mert úgy értelmezi azt, hogy közel van, itt van már megváltásunk órája (10-13). Ahol csak az evangéliumot hirdetik, ott erről az asszonyról is megemlékeznek, hangsúlyozza a mi Urunk; de jó tudni, hogy az evangélium lényege éppen ez, megmaradunk, nemcsak az emlékezetünk, mi magunk – kenjük meg bátran az Urat mindenünkkel, amink van, hirdessük, hogy Ő az Úr, még a halál felett is. A halál mindent visz, amit megtartunk magunknak; Jézus Krisztus mindent ad, ha el tudjuk engedni dolgainkat, a belé vetett bizalmunk jeleként.^**

Jónás 2

102. zsoltár

* Egy asszony, János evangélista szerint a bethániai Mária (János 12,1-11) drága kenettel kente meg Jézust, ráöntve a kenetet annak fejére, amikor a közös étkezés során, az asztalnál ült (7). Lám Jézus a halála előtt is asztalközösségben volt „leprásokkal”, a poklos Simon házában (6). Minden ilyen asztalközösség az eljövendő örömöt, teljes gyógyulást hitte és ünnepelte. János szerint 300 dénár értékű volt ez a kenet (János 12,5). Egy évi akkori teljes átlagkeresetről volt szó, ami összegyűjtve a szegényebbek teljes vagyonát is jelenthette. Ez az asszony akkor odaadta minden kincsét Jézusért. Ez az elengedés tudománya, az Istennel való élő kapcsolat kezdete. Megrettenhetünk, mert itt látjuk, hogy valójában milyen gyenge a mi hitünk - alig tudunk valamit is elengedni az Úrért; sőt, egyáltalán nem tudunk elengedni, lemondani, örömmel adni; nem törekedni, nem szerezni, alul maradni, kudarcot szenvedni. Aki ad az illatozik, ahogy itt megtelt a kenet illatával a ház (János 12,3).

 ** egy alabástrom szelencében őrzött, egy fontnyi, 300 dénár értékű nárdus kenetről van szó.

Az alabástrom egy áttetsző, finom szemcséjű, márványhoz hasonló, de annál puhább gipsz.

Egy font kb. fél kiló.

300 dénár akkori viszonyok között egy évi átlagkereset, megtakarítva szegényeknél akár a teljes vagyont is jelenthette.

A nárdus kenet: a nárdus Indiában honos növény, amelynek gyökeréből illatos olajat és kenőcsöt készítenek.

Bethánia: Az Úr Jézus Krisztus, életének utolsó éjszakáit a keresztre feszítés előtt Bethániában töltötte, amely Jeruzsálemtől keletre feküdt, az Olajfák hegyének déli lankáin.

Mi lesz a kecskékkel? Átkozottak, örök tűz, örök büntetés vár rájuk (46). Nem azért lesz ez a sorsuk, mert az ördög hatalma alá kerültek (41), vagy, mert irgalmatlanok voltak a legkisebbekkel (43-45), és csak magukkal törődve mindenkihez kegyetlenek voltak (aki volt már legkisebb, és volt már halálosan, irgalmatlanul megalázva, szinte megsemmisítve, annak nem kell mindezt részletezni). Ám nem mindezekért veszik el sorsukat, hanem azért, mert nem juhok, hanem kecskék: Isten rendelése szerint, a világ kezdete óta (34). Titokról szól itt az Ige. Láttam már kecskét átvágott torokkal, ahogy levágják, rád néz és könnyezik. Én reménnyel szeretem a kecskéket, pedig a kecske mindent tarrá legel, belemekeg az életedbe. Mégis, hiszem, nagyobb az Isten a mi szívünknél (1János 3,20). 

Jónás 1

215. dicséret

*  Mit tudunk meg itt az utolsó időkről? – Krisztus dicsőségesen megjelenik (31). Naptámadat lesz az Ő eljövetele. Vége lesz minden szürkeségnek és borongásnak. – Minden nép elé áll, leborul előtte (32). Akkor már kikerülhetetlen lesz találkozni Ővele – Ez a találkozás az elválasztás ideje lesz: jobbra a juhok, balra a kecskék kerülnek (33). Itt már nincs vita, végre nincs vita, okoskodás, érvelés, észosztás. Ekkor már mindenek Ura beszél. De jó lesz, vége lesz a hangzavarnak. – Mi a szétválasztás alapja? Nem a látható, emberséges cselekvés az, ami nélkülözhetetlen (odafordulni éhezőkhöz, szomjazókhoz, jövevényekhez, betegekhez és foglyokhoz; 35-36). A szétválasztás alapja egy eleve döntés, ami alapján Isten örök életet készített (46), a világ kezdete óta a juhoknak (34), az Atya áldottainak, az örökösöknek; ennek a választottságnak viszont magától értetődő következménye a legkisebbekhez való krisztusi odafordulás, akár egyhez is, egyetlenhez is, egyenként minden legkisebbhez (40). – Mi lesz a kecskékkel?

A példázat szerint Isten mérhetetlen gazdagságához viszonyítva az öt és az egy talentumnál is arról van szó, hogy az Úr senkitől sem kér lehetetlent, csak amit az Őtőle kapott képességei között elvégezhet, azaz mindenkinek a „kevésen” kell hűnek lennie (21 és 23). Ez a legnagyobb boldogság, a „keveset” soknak tartani, azon hűnek lenni, de a lehetetlennek tűnő feladatot is, ha már rám bízta az Úr, olyan „kevésnek” értékelni, amin hű tudok lenni, az Ő erejével. Ez a lelkület nem csüggeszt el, de nem is futamít meg. Ne ássuk el a talentumot, ne feleseljünk az Úrral, de el se bízzuk magunkat, és az elszámoltatástól se féljünk (24). Ez érvényes mindenkor: akár jelentéktelennek, akár elhordozhatatlannak éreznénk a feladatot. Kezdjünk az Ő színe előtt valami dicsőségeset „kevés” és mégis „bőséges” adományaival, nehogy haszontalan szolgának bizonyuljunk (26). 

* Isten átadta a vagyont, micsoda méltóság, ránk bízta azt, ami az Övé (14). Isten ad, gazdagon ad, tehát vegyük észre, mennyi mindenünk van (29), mert aki tudja, mennyi mindene van, az még többet kap (28). Aki tudja, hogy üdvössége van, az mindenkor látja, hogy neki sok van. 

- Ezért tehát ez a gazdagság nem mennyiségi kérdés (15-18). Isten igazságos, mert mindenki kap talentumot, mindenki drága előtte; de Isten úgy igazságos, hogy megkülönböztet, azaz nem egységesít, mert mindenki más helyen más feladatra és lehetőségek között kapja a feladatot. 

- Vigyázzunk, amink van, azt sáfárságra kaptuk: el kell vele számolnunk (19-23). Felelősen, Isten dicsőségére lehet élnünk a talentumokkal. Aki ötöt kapott, még ötöt; aki kettőt kapott, még kettőt, aki egyet, az még egyet tegyen hozzá: nagyobb feladat, nagyobb felelősség; ne irigyeljük az öt talentumosokat, ha már gyarló módon ilyen nézőpontból tekintünk a példázatra. 

Jézus Krisztus fogadására úgy készülhetünk, mint ahogy a menyasszony várja a vőlegényét (1): reménységgel, örömmel, a beteljesedés vágyával, azzal az óhajjal, hogy bárcsak jönne már, mert életünk legszebb napja az Ővele való találkozás. Ezt akkor se feledjük, ha úgy tűnik, hogy „késik” a vőlegény (5), mert a kellő időben bizonnyal meg fog érkezni (6). A „bolond szűzek” kiszámították az olajat, és elfogyott nekik, mire megérkezett a vőlegény. Az „eszes szűzek” bőséggel vittek olajat a mécsesükben. Urunk bőven adj olajat, hogy el ne fogyjon a megérkezésed előtt, mert bizony sokszor csak pislákol a mécsesünk. Adj bőven olajat, hogy tudjunk tölteni másoknak is, de adj bölcsességet is, hogy lássuk a kellő időt, amikor másoknak már nem adhatunk, mert akkor nekünk sem marad! Urunk, köszönjük, hogy nem szorulhatunk ajtódon kívül, nemcsak azért, mert készülhettünk a Te fogadásodra, mert bőven adtál olajat, amivel hűen gazdálkodhattunk, hanem azért is, mert mindenek előtt rendelkeztél felőlünk. 

Boldog ez a szolga (46), mert tudja, hogy ő nem úr, hanem szolga. – Boldog ez a szolga, mert mindvégig hűséges szolga. - Boldog ez a szolga, mert okos, vagyis mert belátta, beláthatta, hogy nincs más út, nincs más lehetőség a megmaradásra, a boldog kiteljesedésre (47), csak ez az egy: mindvégig hűséges szolgálatban engedni az Úrnak. - Minden más magatartás: a szolgálattal való visszaélés, dorbézolás, hatalmaskodás, durvaság boldogtalanságot és pusztulást terem; akár váratlanul hozza el azok előzményét, a sírást és az idegösszeomló fogcsikorgatást (51). Könyörülj Urunk, nehogy ezek véglegesedjenek rajtunk. Köszönjük Urunk, hogy hű és okos szolgák lehetünk mindvégig.

Jóel 4,18-21

121. zsoltár

* Hű és okos ez a szolga. Mindkét tulajdonsága, hűsége és okossága Isten ajándéka, mindkettő nélkülözhetetlen, valamint egymástól elválaszthatatlan. - Itt a hűség azt jelenti, hogy hű vagyok ahhoz a feladathoz, amit rám bízott az Úr. Ez a feladat mindig emberekről való gondoskodásra irányul, kiadni nekik az eledelt idejében (45). Ez még akkor is így van, ha a direkt feladat tárgyiasított; mert ha pénzt, vagyont, értéket bíz rám a Gazda, azt is azért teszi, hogy abból a körülöttem élő emberekről gondoskodjak. - Tehát „szolgák” fölött lenni, ez a legnagyobb „szolgaság”, szolgálat, felelősség. Fontos, hogy ez a szolga tudja, hogy ő továbbra is szolga, nem úr. - Boldog, aki tudja, hogy ő továbbra is, mindenkor csak szolga, és hűsége csak hatványozza boldogságát (46). Ez a boldogsága pedig kiteljesedik, ha a szolga mindvégig kitart hűségében: egészen addig, amíg a Gazda meg nem érkezik (47). - Ez a szolga okos, mert tudja, nincs más esély megmaradni, boldoggá lenni, csak ez: hűséges szolgaként élni mindvégig.

Egyszer hosszan beszélgettem, egy Urat kereső barátommal, előkerült a Szentírás, kérdések özöne, és a mai igeszakasz. Ez most nem magyarázat, hanem az említett beszélgetés foglalata, egy mai, „modern” embertársunk „kérdésözöne” a fenti bibliai rész kapcsán hozzánk, „bennfentesekhez”. - Íme, itt a Krisztus! (23) Áldás, ha ezt valaki nem közülünk, hanem „kívülről” állapítja meg rólunk, hogy közöttünk van a Krisztus. Lehetséges, hogy nem pont így fogalmazza meg az illető, de akarva-akaratlanul megtapasztal valamit Jézus Krisztus szeretetéből, gazdagságából, békességéből, igazságából; és ezt jelzi felénk: itt valami (Valaki) több van, bennünk, közöttünk. – Egészen más a helyzet, ha ezt mi állítjuk magunkról, hogy itt a Krisztus, közöttünk; csak itt van a Krisztus; máshol pedig nincs jelen, csak nálunk, bennünk, közöttünk. Erre a magtartásra azt mondja az Úr, hogy az ilyeneknek ne higgyünk (23). Minden hamisság csúcsa éppen ez a lelkület, amely ki akarja sajátítani magának a megváltó Krisztust, és megtéveszt, megfélemlít sokakat, még a választottakat is (24). – Fel merészeljem tenni a kérdést, fogalmazott ez a barátom, hogy a mi Urunk visszajövetelének félelmetes leírása is, nem ebből a szűkkeblű lélekből fakad? Ilyen lenne az Úr eljövetele: villámlás, dögkeselyűk, nyomorúság, sötétség, egek erőinek megrendülése, a választottak kiemelése (25-31), az egyik felemelése, a másik otthagyása (40-41); miközben mindenkor rettegjünk, legyünk készen (43), mert nem tudjuk, mikor történik mindez (43-44). Ilyen lenne az Úr közeledése, Őbenne Isten közelsége? – Most ne válaszoljunk ezekre a kérdésekre, hagyjuk csak meg kérdésnek!* Nemzeti Ünnepünkön is!

* Nyilván belerendül ez az Őtőle eltávolodott, tisztátalan világ az Ő megjelenésébe, jogosan (36-39). De egy bizonyos, ha az ég és a föld elmúlik is, az Ő beszédei nem múlnak el. Krisztus beszéde pedig az élet beszéde (35).

Jézus Krisztus nevét emlegetve is megtéveszthetünk másokat. Jézus Krisztus eljövetele egyben a világ vége – a tanítványok kérdésfelvetése szerint (3). Ezek szerint Jézus eljövetelével a világ végének folyamata elkezdődött, visszajövetelével pedig ez a világ recsegve-ropogva elmúlik (29). Nyilván belerendül ez az Őtőle eltávolodott, tisztátalan világ az Ő megjelenésébe, jogosan (36-39). De egy bizonyos, ha az ég és a föld elmúlik is, az Ő beszédei nem múlnak el. Krisztus beszéde pedig az élet beszéde (35).*

Jóel 3

372. dicséret

*  Itt egyértelművé lesz, hogy a világ vége a tanítványok gondolatának állott a középpontjában. Jézus Krisztus ezzel szemben szerette ezt a világot, ezért a világért jött, ezt a világot váltotta meg. Bizony az sem véletlen, hogy erre a kérdésre azt válaszolja az Úr, hogy figyelmezteti a tanítványokat – meg ne tévessze őket valaki (5), főként azzal, hogy ennek a világnak szeretetét és a Belé vetett hitet egymással szembe állítsák. Bonhoeffer hangsúlyozta, hogy minden, ami a túlnani világról elhangzik az evangéliumokban, az ezért a világért szólal meg. Ma is érvényes, hogy sokfélék jönnek, és jöttek azóta is, Krisztust emlegetve (5), az utolsó időket hangsúlyozva, de vigyázzunk – vegyük ugyan észre az idők jeleit (6-14) – de senki meg ne tévesszen bennünket (4). Aki pedig Krisztus nevében szigorúan, örömellenesen, csak az utolsó időkről tud beszélni, azzal vigyázzunk. 

Bizony az a nagy kérdés is felmerülhet itt, hogy egy adott Igének mindig csak a „megunásig” megszokott magyarázatát fogadjuk el – és minden más vetületet, amely egyébként életes kérdéseket tesz fel, problémákat mer feszegetni, azt eleve eretneknek tartjuk. Nem leszünk ezzel a „sablonos” ige-szemlélettel is megtévesztők (4), miközben nem merjük feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket a világ igenis nekünk szegez, és miközben mi folyamatosan olyan kérdésekre válaszolunk, amelyeket soha senki nem tett fel.

- Ma is sír az Úr: ma nem megöljük, hanem a megszólalás előtt elnémítjuk a prófétákat. Olyan inger és hangzavarrá tettük az életünket, amelyben minden szól, éppen ezért nem szólalhat meg semmi, közel vannak egymáshoz „világok” és mégis közöttünk a roppant jeges űr lakik. – Pedig Isten ma is olyan, mint a tyúk, amely szárnya alá gyűjti kiscsibéit (37). Gyönyörű kép, boldog, aki megadhatja magát ennek az oltalmazó, üdvösséges védelemnek. - Ha az élő, egyetlen Istent kizárjuk, előbb-utóbb nem marad itt kő kövön, sem a templomból, sem a városból. Nem marad más, csak jeges torlaszok. Ennek jeleit pedig már látjuk (24,2). Urunk, ne hagyj elveszni! Urunk, hadd mondhassuk előtted, áldott vagy, aki jössz (39), jöjj! (Jelenések 22,20) - Nemes Nagy Ágnes írja: „Belém fagy lassan a világ, mint téli tóba nádbugák, kis torlaszokban ott ragad egy kép, egy ág, egy égdarab. Ha hinnék benned, hallgatag széttárnád meleg tenyered, s az két kis Napként sütne fönn a tél felett, a tó felett, hasadna jég, mozdulna hab”. Jöjj, szólj, hívj Urunk, törd meg a jeget.

Jóel 2,18-27

33. zsoltár

* Jézus sír Jeruzsálem felett! Miért? Mert megöli, megkövezi azokat, akiket az Úr küldött, mentő szeretettel küldött, népe összegyűjtéséért küldött (37).

 – Jaj nekünk, ha látványosan adunk a másiknak, de észrevétlenül sokkal többet elveszünk, főleg azzal, hogy a lényegtelen részletekkel megnehezítjük egymás életét, miközben a nagy bajok felett szemet hunyunk (23-24). – Jaj nekünk, ha a külső „tiszta”, de a belső tisztátalan. Kell a külső „szerep”, ez nem képmutatás, de belső tartalom, hitelesség nélkül „lufi” az egész életünk, sőt „Felső” támogatás kell (25-28). – Jaj nekünk, mert ápoljuk a meghalt nagyok, próféták sírjait, de a ma élőket továbbra is el akarjuk hallgattatni, ha zavarnak „zavaros” ügyeinkben. Jaj nekünk, mert egyáltalán nincsenek prófétáink! Ma mindenki hamis prófétává lett, mert mindenki mondja-mondja, az Istenre hivatkozva is, csak a magáét. – Urunk, azt látjuk, hogy kegyelemre szorulunk, könyörülj, tisztogass, formálj; és add annak bizonyosságát, hogy a Tieid vagyunk, mert ez a tény formál át valósággal, tesz alázatossá és áldott szolgáddá.

Jóel 2,12-17

223. dicséret

* A mai Igében még négy „jajt” olvashatunk a farizeusokkal kapcsolatosan. Ebből kettő, témájában összetartozik.

– 1. Isten Igéje nem terhel, hanem hordoz, ezért Isten Igéje soha nem aggathat súlyos terheket az emberekre, hanem éppen ellenkezőleg, súlyos terhektől szabadít meg; ha terhel, amit hirdetünk, és nem hordoz, akkor ott nem Isten Igéje szól (4 és 15). – 2. Isten Igéje soha nem másoknak, hanem először mindig nekünk szól (4). – 3. Isten Igéje soha nem látványos, soha nem feltűnő (6-7), de letagadhatatlan, és semmihez sem hasonlítható hatalommal munkál. – 4. Isten Igéje soha nem gőgre és „észosztásra” hív, hanem alázatra, szolgálatra (8-12). – 5. Isten Igéje soha nem bezárja, hanem mindig megnyitja az Isten országának kapuját (13). – 6. Isten Igéje soha nem az „aranyat” tartja nagyra, hanem mindig a templomot; soha nem az ajándékot, hanem mindig az oltárt; sőt az aranynak és bármiféle evilági ajándéknak csak a templom, az oltár, az Isten színe előtt lehet értelme és áldott haszna (16-22).**

Jóel 2,1-11

50. zsoltár

* Isten akaratának cselekvése közben vigyázzunk alapvető hibákra! Jézus Krisztus veszélyes tévedésekre hívja fel a figyelmet Isten akaratának cselekvésével kapcsolatban. „Jaj” nekünk, ha ezeket az óvásokat nem vesszük komolyan (13-22).

 ** Isten Igéjét soha nem lehet felhasználni arra, hogy az „aranyat”, „templomi keretben” igazoljuk „hívő”, önző, csak erre a világra tekintő önmagunk számára (16-22).

Isten törvénye, az Ő életet szolgáló eredeti rendje mindig érvényben van. Ezt a törvényt Isten „pontokban” is kijelentette nekünk, mert mi „paragrafusokból” értünk; ám fokozatosan egyre többet mondott erről a „törvényről”, a betűtől a Lélek, a lényeg felé haladva (2Korinthus 3,6): a tízparancsolatban (2Mózes 20,1-17), majd a nagy parancsolatban (Máté 22,34-40). Isten törvényét először cselekedni kell, ahol cselekszik, ott aztán fogékonyak lesznek Isten üzenetének tartalmára, a tanításra is (3). Persze nem tudjuk tökéletesen cselekedni Isten törvényét, de a Szentlélek által mégis egyre tökéletesebb lesz életünkben Isten akaratának cselekvése (Máté 5,48; Jakab 1,4). Egy kép jut eszembe ezzel kapcsolatban: jó tíz évvel ezelőtt, a parókiánk felújításakor a tulipánok zavartalanul virágoztak a felfordulás közepén; porosan, de kinyíltak, tündököltek, ahogy tudtak, aztán amikor eljött az idő, elvégezve feladatukat, eldobták szirmaikat és „visszavonultak”. Porosan, de tették, amit az Úr kegyelméből, akkor tehettek: nem tökéletesen, de tündököltek. Jövőre a gumóból már nem „ezek” a tulipánok bújnak elő, de „ezek” cselekedték az Isten akaratát, a felfordulás ellenére is kinyíltak.

Jóel 1

10. zsoltár

Böjt első vasárnapja van. Érdekes módon jutott el hozzám egy fénykép, zöldellő fa, zúzmarásan, fagyban. A böjt többek között ilyen is: megállít csalóka zöldellést és virágzást, még időben. – 1. A böjt zavarba hoz, mert nekünk szegezi a legfontosabb kérdést, kérdéseket, minden felfújt, de valójában lényegtelen ügy ellenében.* Jézus az Igében olvasható kérdéssel zavarba hozta a magabiztos farizeusokat, akik megszégyenültek, és nem merték többé kérdezni őt (46).** – 2. A böjt hitvallásra késztet: Jézus Úr! Ő mindenek Ura, mutatja kérdése, válasza, szava, igehirdetése, cselekvése, csodái, halála, feltámadása, visszajövetele. Ő az egyetlen, aki előtt nincs vitának helye: Ő származásában Dávid utóda, de lényegileg Dávid és mindenek Ura (44). – 3. A böjt szabad engedelmességre hív! Rossz optikából nézzük ezt az evangéliumi részt, ha Jézus Krisztus Úr voltát úgy értelmezzük, hogy akkor nekünk csak az engedelmesség marad, miszerint szeresd az Urat, meg a gyarló másikat, és vállald fel, ha ez bekorlátozza az életedet, mint ahogy a fagy megmerevíti a virágzó fát. Az élet egyetlen értelme és kibontakozása azonban csak az Úr előtti hódolat lehet, és ebből következően a másik szeretete (34-40). Erre rádöbbeni; ehhez valóban kell virágzás közben, a fagy!

2Sámuel 24

32. zsoltár

* A farizeusok ismét gyülekeztek Jézus köré. Most azonban Jézus megelőzte őket a kérdésben (42): kinek a fia lesz az eljövendő Krisztus? Dávidé, felelik a farizeusok. Dávid azonban több zsoltárában (Zsoltárok 22,43-45; 110,1) az utódai közül majdan megszülető Messiást az Urának nevezte (44). Most akkor az eljövendő Szabadító Dávid fia, vagy Ura? (45). Az eljövendő Krisztus, származás szerint Dávid „fia”, azaz Dávid utóda; valójában azonban Dávid Ura és mindenek Ura. Ezt mutatja, hogy Ő minden kérdésre tudja a választ, de ha akar, azonnal tud olyat kérdezni, amit hallva összezavarodnak és megijednek a vallatói.

** Lám, Jézus itt most az ellenség módszerével él, ő kérdez, szándékosan kérdez, kérdésével zavarba hoz, megfélemlít; voltak olyan helyzetek, amikor Jézus számára is csak ez a gyarló emberi módszer maradt? Ez csak a látszat!

Tévelygünk, mert valójában nem hiszünk a feltámadásban, és így nem hiszünk Isten új és örök életet adó hatalmában sem (29). Ezért olyan az életünk, amilyen: csak az „itt és most” önző lehetőségeire koncentrál. Hasonlóak vagyunk Jézus korának „modern, szabad-gondolkodóihoz”, a szadduceusokhoz, akik kimondták: nincs feltámadás (23); de ha nincs feltámadás, akkor nincs hatalmas Isten, így akkor valójában ez az élet van, ami rothadás és halál. Ez az „okos” csoport gúnyolódva tesz fel Jézusnak egy kérdést, ami a sógorházasság akkori rendelése alapján (5Mózes 5,25)* akarja bizonyítani, hogy elképzelhetetlen, felfoghatatlan, lehetetlen a feltámadás utáni élet. Jézus válasza határozott bizonyságtétel arról, hogy Isten az élők és nem a holtak Istene, és az örök élet nem képzelhető el erre a világra tekintve, mert egészen más, de jó! Mindaddig halálosan tévelygünk, legyünk bármilyen eredményesek is ebben a világban, amíg nem hisszük Isten életet és új életet teremtő hatalmát, amely Jézus Krisztusban legyőzte a halált is!

* Sógorházasság lényege: ha a férj fiú utód nélkül halt meg, akkor a feleségét vegye el az elhalt férfi testvére, és támasszon neki utódot.

A császár képe itt a mindenkori hatalmat jelenti, a mindenkori pénzt, társadalmi összefüggéseket, amelynek része és kiszolgáltatottja minden egyes ember. A „császár” ott van mindenben, falatban, gépkocsiban, vásárlásban; bele van szőve az életünk abba, amit a császár képe itt kifejez. Jézus erre a tényre mutat rá, amikor a császár képére mutat. Senki nem vonhatja ki magát ezekből az összefüggésekből, a keresztyén ember sem, mert még nem jött vissza a mi Urunk, még nem a feltámadott testben élünk. Minden „politika”. Ugyanakkor a „politika” nem minden. A hívő ember mindig kettős állampolgár, tudja, hogy nem csak földi, hanem mennyei kincsek is léteznek. Mindenünk, amink van, a császáré, de mi magunk Istené vagyunk. Minden a császáré, ami pénzzel kifejezhető; Istené pedig az, aminek nem fejezhető ki az értéke. Mit kell Istennek adnunk? Magunkat, mindenestül. Az evilági lét elképzelhetetlen e kettősség nélkül, egyébként vagy hatalmi, vagy vallási radikálisok leszünk: ebben a világban „is-is”, odaát majd „igen és nem”. Ám éppen ebben a kettősségben áll a krisztusi ember küldetése, aki a közélet sűrűjében, akár zavarba ejtően is rámutat arra, hogy nem csak a császár világa létezik! (Dr. Zalatnay István áhítat alapján)

2Sámuel 22

18. zsoltár

* Jézust csupa „jóindulatú” ember vette körül, akik így is kérdezték Őt, hízelegve ugyan, de ártó szándékkal (15-17): ebben a nemzeti érzelmű farizeusok és a római bérenc Heródes-pártiak egyként viselkedtek (15-16). Az a Jézus tanít itt az „is-is” gondolatára, aki hangsúlyozta, hogy szavunk legyen „igen és nem” (Máté 5,37). Vannak olyan helyzetek, amikor nem a „csak”, hanem az „is-is” a helyes válasz. Kimondhatjuk, a mindennapi élet dolgai, helyzetei ilyenek, ahol az „is-is” szolgálja az életet. Az örök élet valóságában lehetséges a „csak”, ebben a világban az „is-is”. Persze nem valami olcsó kompromisszumról van itt szó. Mit jelent tehát mindez? A téma közéleti: az adófizetés, egy idegen hatalom által megszállt országban, fontos téma, ugyanakkor életveszélyes téma, amelyre, úgy gondolnánk, nincs jó felelet. Jézus először rámutat a császár képére, ami valóban látható volt a pénzen.

Isten országa menyegzőhöz hasonlít (2). Ez fontos szempont: öröm, bőség, asztalközösség a legfontosabb jellemzői a lakodalomnak. Jézus Krisztus eljövetelével, íme, mindez készen van (4). A menyegzőre a ház ura szólította a meghívottakat (3). A meghívottak, a hivatalosak nem akartak elmenni (3), a másodszori hívásra is fontosabb volt a föld, a kereskedés, mit sem törődtek a hívással (5). Voltak olyan meghívottak is, akik bántalmazták a házigazda szolgáit, megölték őket (6). A király ekkor haragra gerjedt (7). Isten nem hagyja szó nélkül hűséges szolgái pusztulását, Isten előbb-utóbb legyőzi ügyének ellenségeit, hogy mikor, hogyan, miként – ez Őrá tartozik. A szolga dolga csupán a hűség, küldő Urához, akár a mártíromságig, a többi nem az Ő dolga. A meghívottak egyelőre nem méltók a vacsorára. Mások felé is kitárul a menyegző kapuja: mindenki számára, akit csak találnak, gonoszok és jók is jöhetnek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ők mind méltók a vacsorára. Csak az méltó, akit az Úr kiválasztó kegyelme által azzá tett, akit menyegzői ruhába öltöztetett. Aki tehát nem tisztult meg, aki menyegzői ruha nélkül jelenik meg a vacsorán, annak előbb-utóbb nincs helye a menyegzőn. „Add rám örök ruhám, most már indulni kéne!” (Republic)

2Sámuel 21,15-22

7. zsoltár

* A példázat alapgondolata: nem a hivatalosak a választottak (8). Ez nem azt jelenti, hogy a hivatalosak nem lehetnek választottak, de azt igenis jelenti, hogy a hivatalos odatartozás Isten népéhez nem automatizálja az Istenhez való tartozást. Ravasz László szerint Lukács evangéliuma úgy használta fel ezt a gondolatot, hogy a bűnösök, kicsinyek, szegények előjogát mutassa meg a kegyesek, hatalmasok, egyháziasak, a valláserkölcs kapitalistái felett. Máté azért mondja el, hogy Izráel mellett a kívülállók, a pogányok Úrhoz tartozásának lehetőségét is meghirdesse.

A példázatban Jézus tulajdon népéről, annak vezetőiről beszélt. Ezek nem voltak hajlandók elismerni a Gazda tulajdonosi jogát, felettük való hatalmát, a szőlőt magukénak gondolták, lehetőségükkel visszaéltek, rosszul bántak Isten küldötteivel, prófétáival, végül Isten Fiát, Jézus Krisztust is megölték, Jeruzsálemen kívül (Zsidókhoz írt levél 13,12). Jézus következtetése szerint a gazda a földet elveszi a hűtlen munkásoktól és más munkásoknak adja ki, akik megbecsülik a szőlőt és megadják a gazdának járó termést. Nem az a kérdés, hogy ki a hűtlen, hanem hogy Te hű vagy-e, a szőlőhöz, a tulajdonos Úrhoz?

2Sámuel 21,1-14

28. zsoltár

Valójában egyik fiú sem teljesítette maradéktalanul az Atya akaratát. Az első fiú mintagyermeknek látszik, mert atyja szavára tétovázás nélkül rávágja az engedelmes, elvárt feleletet. Nyíltan nem száll szembe apjával, kegyes, Atyja kedvében járó; ám a valóságban nem cselekszi az Atya akaratát. A szó, ha tett nem követi, semmit nem ér. A tett mellé azonban előbb-utóbb nélkülözhetetlen a hitvalló, tanító szó, az Ige. A második fiú abban engedetlen, hogy megszomorította apját, hiszen nyíltan szembeszállt vele, nemet mondott neki. Valószínűleg egy darabig járta a maga útját. Később, de nem elkésve, azonban meggondolta magát, megtért és mégis „elment a szőlőbe", dolgozott, talán keményebben is, hogy valamit a mulasztásából is pótoljon. Mindkét fiúnak megtérésre volt szüksége, hogy aztán az Úr kegyelméből az Ő útján járhassanak.

* Jézus példázatában egy ember megkérte két fiát, hogy menjenek dolgozni a szőlőjébe. Az egyik fiú azt mondta, hogy elmegy és dolgozik, de soha nem fogott bele (29). A másik azonban, azt mondta, hogy nem megy, később azonban meggondolta magát és elment (30). Ki teljesítette a kettő közül az Atya akaratát? (31) Ez a kérdés a jézusi példázat fő kérdése.

A templom megtisztítása hirdeti, hogy tisztulásra van szükség, mindenkor, mindenhol, a templomban, az egyházban is. Főleg a legkényesebb területen elengedhetetlen újból és újból a tisztulás: a „kalmárkodás” területén, ide sorolva a pénzügyeken, bármiféle „üzleten” túl, minden ügyeskedést, hasznot, szövetkezést, „lobbit”, önző érdekképviseletet, amikkel tele van a világ – de, a mai Ige szerint, Isten népe, még a templom sem mentes ezektől (12). Azért veszélyes ez a terület, mert észre sem vesszük, hogy külsőleg még „imádkozunk”, de valójában rablók barlangjába kerültünk (13). Jézus Krisztus radikálisan közbeszól, felborítja a kalmárok asztalait (12), nem indulatból teszi ezt, hanem azért, mert vannak olyan veszélyes helyzetek, amikor értünk, a tisztulásunkért forgat fel mindent az Úr, hogy aztán az Ő életadó szeretetében rendeződjenek újra a dolgok! Ő az, aki meg tud tisztítani: a tisztulás pedig azt jelenti, hogy az isteni rendben helyükre kerülnek az életünkben is a dolgok. Jézus keresztre feszítésekor is minden felfordult, mégpedig úgy, hogy látszólag győzött az emberi tisztátalanság és kalmár gonoszság; ám igazából pont a fordítottja történt, Isten visszaállította az eredeti rendet, ahol Ő a király, minden gonoszság és tisztátalanság felett, nem erővel és hatalommal, hanem megváltó szeretettel.*

2Sámuel 19

406. dicséret

* Mindez feltámadásában nyilvánvalóvá lett! „Mosódjatok, tisztuljatok!” (Ézsaiás 1,16)

A szamárra és csikójára az Úrnak van szüksége, amire pedig az Úrnak van szüksége, azt azonnal el kell engedni és át kell adni neki (3). Baj, hogy meg akarjuk tartani magunknak azt, amire az Úrnak van szüksége, vagy nem azonnal, hanem késlekedve akarjuk azt az Úr rendelkezésére bocsátani. Pedig a legkisebb dolog is akkor lesz áldássá az életünkben, ha azzal a király Krisztus rendelkezik, és legfeljebb sáfárkodásra vissza adja nekünk (5). Amit pedig, itt e földön, végleg elvesz, azt ne akarjuk visszakérni. Uram, micsoda megtiszteltetés, hogy szükséged van az időmre, tehetségemre, pénzemre, szeretteimre, dolgaimra, apróságaimra, még a szamaraimra is. Segíts meg, a „hozsánna” ugyanis ezt a könyörgést jelenti, hogy át tudjuk adni az egész életünket Neked! Légy életünk Ura, Királya! Aki mindent átadott, az Úr védelmét is az élvezi, egészen az örök életig.* Elengedni, átadni, az Úrnak átadni, azonnal átadni, majd így visszakapni; nincs ennél nehezebb, nincs ennél szebb!

2Sámuel 18,19-32

2. zsoltár

* Nem ünnepelni kell Őt, látványosan (7-8), hanem elengedni dolgainkat, és átadni Őneki. Igazából nem neki van szüksége arra, hogy átadjuk „szamarainkat”, hanem nekünk van szükségünk arra, hogy megszabaduljunk minden önzéstől, és a király Krisztustól kapjunk vissza mindent!

Máté két vakról ír, Jerikó városában; Márk és Lukács (Lukács 18,35-43) csak egyről, míg Márk a vak embert meg is nevezi: Bartimeusnak hívták (Márk 10,46-52). Ugyanarról a történetről van szó, a két vak közül azonban Bartimeus lehetett a „feltűnőbb”. Ha többen vagyunk, bármilyen helyzetben is, mindig a „dominánsabbat” jegyezzük meg. Ezért más leírások csak Bartimeust említik. De jó, hogy Jézus Krisztusnál nem így van: nála az is feltűnő, aki a másik mellett nem az! 

2Sámuel 18,1-18

36. zsoltár

* Máté két vakról ír, Jerikó városában, Márk és Lukács (Lukács 18,35-43) csak egyről, míg Márk a vak embert meg is nevezi: Bartimeusnak hívták (Márk 10,46-52). Máté és Márk szerint a gyógyítás akkor történt, amikor Jézus elhagyta Jerikót, Lukács szerint pedig Jerikóhoz közeledve gyógyított Jézus. Ugyanarról a történetről van szó, a két vak közül azonban Bartimeus lehetett a „feltűnőbb”; ha többen vagyunk, bármilyen helyzetben is, mindig a „dominánsabbat” jegyezzük meg. Ezért más leírások csak Bartimeust említik. De jó, hogy Jézus Krisztusnál nem így van: nála az is feltűnő, aki a másik mellett nem az! Már Jézus korában két Jerikó volt: a gyógyítás akkor történt, amikor Jézus kijött Jerikó óvárosából és haladt az újváros felé. Az evangélisták által vázolt különbségek tehát magyarázhatók, de lényegtelenek az üzenetet illetően. Jézus Krisztus a jeruzsálemi bevonulása előtt, megváltó halálára készülve gyógyít: ezzel is hirdeti: Ő Dávid Fia, aki Isten Fia, aki észreveszi azt a nyomorúságot, amit mi nem akarunk meglátni (31), meghallja a nyomorult, testileg-lelkileg vak, koldus életünk szűnni nem akaró kiáltását, megáll, megszólít, rákérdez bajunkra, meghallgat (32). Merjük a legtöbbet kérni (33), de ne feledjük: a „legtöbb” nem a testi látás, hanem Isten könyörülő, megváltó irgalma, ami alapvetően új, örök életet ajándékoz nekünk. Máténál ezeken túl a legnagyobb üzenet mégiscsak az, hogy nagy áldás, ha tudunk ketten, többen, együtt kiáltani (30). Sajnos, ez egyre ritkább. Még örülni, hálát adni, dicsőíteni inkább tudunk együtt, de kiáltani, nyomorúságunkat együtt, leplezetlenül Isten elé tárni – ez az alázat már hiányzik belőlünk! Ha ketten vagyunk, már önhittek vagyunk. Nem kell együtt siránkozni, de valós bajokban együtt kiáltani, ez lenne az igazi testvériség

Jézus a szenvedéseiről és kínhaláláról beszél a tanítványoknak, de nem csak erről! Ez a „de” (19), maga az evangélium: „de harmadnapon feltámad”. Ez az üzenet nemcsak Jézus szenvedéseit és halálát, hanem a miénket is más összefüggésbe helyezi, hiszen Jézus feltámadása a mi feltámadásunk záloga (1Korinthus 15,20). Ettől kezdve azonban nemcsak itteni szenvedéseinkhez kapunk erőt, sőt örökkévaló értelmet (noha szenvedni soha nem jó), hanem itteni kicsinyes emberi harcainkon, versengéseinken is változtatni lehetne! Milyen tapintatlanok, érzéketlenek ezek a tanítványok! Őket sem Jézus szenvedésének és kínhalálának bejelentése, sem feltámadásának ígérete nem indítja meg; továbbra is saját magukkal törődnek, saját kicsinyes harcaikkal, egymás közötti vetélkedéseikkel; amit a szülők, az anyák csak táplálnak bennük (20-21). A „sikeres” ember a mai nyugati társadalmak ideál-típusa. Nincs ennél hazugabb, embertelenebb és istentelenebb minta: irigységet, haragot szül (24), miközben valódi áldozatokat nem hoz (22), önző, látványos és üres. Jézus Krisztus új „mintát” adott, amit a mai napig nem fogadtunk be: aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgájává, ahogy Jézus Krisztus is azzá lett érettünk (27-28).

A szőlőmunkások példázata nagyon fontos, mert Isten legfontosabb tulajdonságára mutat rá. Milyen az Isten? Ő szerető, hűséges és igaz (Zsoltárok 36,6-11). Isten igaz volta azt jelenti, hogy van egy örökkévaló, vitathatatlan isteni rend, amihez igazodva maradhatunk életben. Isten igaz voltából következik Isten igazsága, amely azt követeli, hogy Ő „nemet” mondjon mindarra, ami ezzel az örökkévaló renddel szemben áll. Ezt teológiai szaknyelven ekként hangzik: Isten megbünteti a bűnt, mert egyébként Isten igent mondana a bűnre, ami képtelenség. „A bűn zsoldja a halál.” (Róma 6,23) Isten igaz volta azonban nem jelenti Isten igazságosságát is, sőt, éppen arról szól a szőlőmunkások példázata, hogy a Gazda úgy igazságos, hogy nem igazságos, hanem irgalmas. A Gazda mindenkinek azt a bért adja, amiben megállapodtak (2), de amiért nem dolgoztak meg, miközben ugyanazért a bérért, egyesek egész nap robotoltak, mások pedig csak egy órát munkálkodtak. Micsoda igazságtalanság, mondanánk mi felháborodva (11), emberi logikával, de ne merészeljük ezt mondani, mert miért fáj nekünk az, hogy az Isten másokhoz is jó? (15)

2Sámuel 17,1-14

42. zsoltár

A gazdag ifjúnak mindene van, csak az örök élete hiányzik. Eddig ez az ifjú mindent megszerzett magának, már csak ez hiányzott (16). Jézus minimális igénye a totális igény: mindent oda kell adni Őneki (21). Az ember erre képtelen, ezért búsan kullog az élet útján, ahogy a gazdag ifjú csalódottan elandalgott Jézus közeléből (22). Mindent odaadni, Uram, hogyan kell? Mi is mindent magunknak akarunk, már itt, és még a halált is meg szeretnénk úszni valahogy. Elég egy beszélgetésben részt venni, és azonnal harcokba csöppen az ember, mert mindenki teret akar magának, és osztani akarja az észt. Semmit nem tudunk átadni, sem Teneked Uram, sem a másik embernek. Látványos apróságokkal a felszínen ugyan azt a látszatot keltjük (20), mintha tudnánk adni (27), és nem is lebecsülendők ezek az „odaadó” mozdulatok, de valójában semmik ezek a Te igényedhez! Uram, irgalmazz (26), Krisztus kegyelmezz! Köszönjük, hogy utolsók vagyunk az odaadásban, és mégis elsők lehetünk (30). Ez a bizonyosság az egyetlen, amely aztán önzésünket is megtörheti!

2Sámuel 16

77. zsoltár