Máté két vakról ír, Jerikó városában; Márk és Lukács (Lukács 18,35-43) csak egyről, míg Márk a vak embert meg is nevezi: Bartimeusnak hívták (Márk 10,46-52). Ugyanarról a történetről van szó, a két vak közül azonban Bartimeus lehetett a „feltűnőbb”. Ha többen vagyunk, bármilyen helyzetben is, mindig a „dominánsabbat” jegyezzük meg. Ezért más leírások csak Bartimeust említik. De jó, hogy Jézus Krisztusnál nem így van: nála az is feltűnő, aki a másik mellett nem az! 

2Sámuel 18,1-18

36. zsoltár

* Máté két vakról ír, Jerikó városában, Márk és Lukács (Lukács 18,35-43) csak egyről, míg Márk a vak embert meg is nevezi: Bartimeusnak hívták (Márk 10,46-52). Máté és Márk szerint a gyógyítás akkor történt, amikor Jézus elhagyta Jerikót, Lukács szerint pedig Jerikóhoz közeledve gyógyított Jézus. Ugyanarról a történetről van szó, a két vak közül azonban Bartimeus lehetett a „feltűnőbb”; ha többen vagyunk, bármilyen helyzetben is, mindig a „dominánsabbat” jegyezzük meg. Ezért más leírások csak Bartimeust említik. De jó, hogy Jézus Krisztusnál nem így van: nála az is feltűnő, aki a másik mellett nem az! Már Jézus korában két Jerikó volt: a gyógyítás akkor történt, amikor Jézus kijött Jerikó óvárosából és haladt az újváros felé. Az evangélisták által vázolt különbségek tehát magyarázhatók, de lényegtelenek az üzenetet illetően. Jézus Krisztus a jeruzsálemi bevonulása előtt, megváltó halálára készülve gyógyít: ezzel is hirdeti: Ő Dávid Fia, aki Isten Fia, aki észreveszi azt a nyomorúságot, amit mi nem akarunk meglátni (31), meghallja a nyomorult, testileg-lelkileg vak, koldus életünk szűnni nem akaró kiáltását, megáll, megszólít, rákérdez bajunkra, meghallgat (32). Merjük a legtöbbet kérni (33), de ne feledjük: a „legtöbb” nem a testi látás, hanem Isten könyörülő, megváltó irgalma, ami alapvetően új, örök életet ajándékoz nekünk. Máténál ezeken túl a legnagyobb üzenet mégiscsak az, hogy nagy áldás, ha tudunk ketten, többen, együtt kiáltani (30). Sajnos, ez egyre ritkább. Még örülni, hálát adni, dicsőíteni inkább tudunk együtt, de kiáltani, nyomorúságunkat együtt, leplezetlenül Isten elé tárni – ez az alázat már hiányzik belőlünk! Ha ketten vagyunk, már önhittek vagyunk. Nem kell együtt siránkozni, de valós bajokban együtt kiáltani, ez lenne az igazi testvériség

Szerző: refdunantul  2014.03.01. 04:00 komment

süti beállítások módosítása