Jézus a szenvedéseiről és kínhaláláról beszél a tanítványoknak, de nem csak erről! Ez a „de” (19), maga az evangélium: „de harmadnapon feltámad”. Ez az üzenet nemcsak Jézus szenvedéseit és halálát, hanem a miénket is más összefüggésbe helyezi, hiszen Jézus feltámadása a mi feltámadásunk záloga (1Korinthus 15,20). Ettől kezdve azonban nemcsak itteni szenvedéseinkhez kapunk erőt, sőt örökkévaló értelmet (noha szenvedni soha nem jó), hanem itteni kicsinyes emberi harcainkon, versengéseinken is változtatni lehetne! Milyen tapintatlanok, érzéketlenek ezek a tanítványok! Őket sem Jézus szenvedésének és kínhalálának bejelentése, sem feltámadásának ígérete nem indítja meg; továbbra is saját magukkal törődnek, saját kicsinyes harcaikkal, egymás közötti vetélkedéseikkel; amit a szülők, az anyák csak táplálnak bennük (20-21). A „sikeres” ember a mai nyugati társadalmak ideál-típusa. Nincs ennél hazugabb, embertelenebb és istentelenebb minta: irigységet, haragot szül (24), miközben valódi áldozatokat nem hoz (22), önző, látványos és üres. Jézus Krisztus új „mintát” adott, amit a mai napig nem fogadtunk be: aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgájává, ahogy Jézus Krisztus is azzá lett érettünk (27-28).