Késő este van. Az egyik televíziós csatornán jósnők fogadják a véget nem érő telefonhívásokat: jövendőmondók és kártyavetők hitetik a jövőtől félő, reménytelenséggel és szorongásaikkal küzdő embereket. Isten Igéje tisztogatja gondolatainkat és hitünket: határozottan arra int az Úr, hogy ne forduljunk jövendőmondóhoz, mert a jövő, és egész életünk egyedül az Isten kezében van, ezért aki Benne bízik, annak nem kell félnie a holnaptól! Ez a tiltás Krisztusról szóló bizonyságtétel, mert azt hirdeti, hogy jön majd Valaki, aki feltámadásával megnyitja a jövőt az örökkévalóság felé. Eszembe jut Oscar Cullmann könyve: „Krisztus és idő” címmel. Az idő középpontja Jézus Krisztus. Cullmann szemléletétől távol áll minden számítgatás, üdvtörténeti menetrend készítése. Abból indul ki, hogy Jézus Krisztus megjelenése hatalmas történelmi fordulópont, azóta is az egyetlen viszonyítási pont. Van jövő! Krisztus a jövő! Kövessük együtt Őt!
2Korinthus 11,16-33
338. dicséret

Mózes 3. könyvének 17 - 26 közötti fejezeteit Szentség – törvénynek nevezzük, mert Isten jelenléte nemcsak az istentiszteletünket, hanem a hétköznapjainkat is át akarja hatni. Az Ő Lelke szentté akar formálni, hogy istenképűségünk újból láthatóvá legyen rajtunk. Az istentiszteletre nekünk van szükségünk, hogy megjelenve az Úr színe előtt, megerősödjünk a hitben és a szeretetben. Az Isten tisztelete a másik ember tiszteletében lesz kézzelfoghatóvá. Ha dicséred az Istent, de elmész a fél holtra vert ember mellett, mert nem vállalsz közösséget a „hitetlenekkel”, akkor Krisztust emlegetve sem vagy krisztusi ember. Különbnek kell lennünk, mint a „pogány népek”, de jaj nekünk, ha különbnek tartjuk magunkat másoknál, és éppen ez akadályoz meg abban, hogy továbbadjuk az Isten megváltó szeretetét.
2Korinthus 11,1-15
225. dicséret
 

Mennyi kísértés és tévesztés terhelheti a házasságot, és mennyi nyomorúság járhat az eltévelyedés nyomában: a titokban maradt, és gondolati bűnökről nem is beszélve. Az itt felsorolt parancsok, amelyek a vér szerinti rokonnal való szexuális kapcsolat, valamint a homoszexualitás tilalmát fogalmazzák meg, szinte magától értetődőek számunkra, noha mindkettő „történik” manapság is. Isten rendelkezései világosak. Isten akarata is egyértelmű: éljünk parancsolatai szerint és ne kövessük a „pogányok” szokásait (3-5). Isten azért adta nekünk törvényét, mert azt akarja, hogy életünk legyen és bőségben éljünk (János 10,10). Mindig az Úrnak van igaza. A korlát értünk van, hogy ne zuhanjunk szakadékba. Isten át akarja hatni hétköznapjainkat, családi életünket, szexualitásunkat, legeldugottabb zugunkat is. A boldogság titka: megőrizni az Úr döntéseit!
2Korinthus 10,12-18
242. dicséret

Gyülekezeti ebédet szerveztünk az egyik étteremben, amit közös imádsággal kezdtünk meg. Akik nem tartoznak hozzánk, csodálkozva néznek ránk. Minden élettevékenységünk úgy lesz áldott, ha előtte az Úr színe elé járulunk. Ezért állatot levágni, még étkezési szándékkal is, csak úgy lehetett, ha az állat levágása az Úr előtt történt. Ezt az áldozatot hívták véres-áldozatnak. Egyébként az állat levágása vérengzésnek számított, és a vérengzőt ki kellett irtani a nép közül (4). Minden tevékenységünk, még a legjobb emberi szándék szerinti cselekedetünk is „vérengzéssé” lesz, ha azt előtte nem visszük oda Istenünk elé, és nem kérjük jóváhagyását, megszentelését: ilyenkor azért könyörgünk, hogy tettünk szeretetből fakadjon, építsen és ne romboljon. Mennyi „hétköznapi vérengzés” folyik körülöttünk, emberi kapcsolatokban, érdekharcokban, munkahelyi villongásokban, ahol „kivégeznek” embereket, egzisztenciákat; mert nem álltunk meg az Úr előtt. Hívő emberek között ilyen nem fordulhat elő?! Mégis előfordul. „Bizony miattatok káromolják az Isten nevét a pogányok között.” (Róma 2,24) Mielőtt bármit teszünk: „Járuljunk  oda (a kegyelem királyi székéhez) igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult” (Zsidókhoz írt levél 10,22)!
2Korinthus 10,1-11
152. dicséret

A nagy engesztelési ünnepen, a nép minden vétkével megterhelt bakot a pusztába küldik, hogy ott lassú kínhalállal elpusztuljon. A bűnökért egy ártatlan szenved és pusztul el. Jézus Krisztusban mindez valósággá lett, akinek helyettes elégtétele véget vetett a kultuszi  áldozatoknak (Zsidókhoz írt levél 9. fejezet). Jézus Krisztus „bűnbakká” lett, hogy mi megszabaduljunk a bűn nyomorúságától, és felszabadulva annak hatalmától, valósággal jobbá legyünk, egymást kitartóan és szívből szeretve (1Péter 1,22). Ehelyett örökké a másikat tartjuk bűnbaknak, a másikra hárítjuk a felelősséget, elrontott életünk összes kudarcából fakadó indulattal. Nem látjuk saját hibáinkat, mert nem ragyogott fel előttünk a  Krisztus megváltó szeretete (Efézus 5,14).
2Korinthus 9
107. zsoltár

Mi tesz tisztátalanná? Ami „bemegy” a testünkbe, vagy ami „kijön” onnan? Gondolataink, szavaink, tetteink, ételünk,  italunk, érintkezésünk, és számos más dolog, történés tehet tisztátalanná. Soha nem a dolgok és események tisztátalanok, hanem ahogy élünk (visszaélünk) velük. Krisztus elhozta a megtisztulás lehetőségét számunkra, mert az Istenhez való viszonyunkat állította helyre. Ebben a viszonyban minden a maga helyére kerül. Így a nemiség is. A nemiség Isten ajándéka, de csakis a Tőle rendelt keretben. A nemiség és az istentisztelet között szigorú választóvonalat húz az Ige. Ezzel nemcsak az akkori pogány kultuszok ellen emeli fel szavát, amelyek a szexualitást túlbecsülték és kultuszi rangra emelték, hanem modern korunk hasonló tendenciája ellen is szót emel.
2Korinthus 8,16-24
267. dicséret
 

Hány szolgatársam lakik vizes parókiában. Nedves épületben élni elviselhetetlen és egészségtelen. Ahol vizesek a falak, ott dohos a levegő, rothadni kezdenek a ruhák, a bútorok, „megfertőződnek” az ott lakók, különböző légúti megbetegedések formájában. „Poklosság” ez is, mert terjed, mindent  tönkre tesz maga körül. Először meg kell próbálni megszüntetni a penészesedést: le kell verni a vakolatot, új köveket kell illeszteni a régi helyére (41-42), de ha a „tisztátalanság” nem szűnik meg, le kell bontani a házat (45). Gyönyörű ez az Ige, mert Isten törvénye arra utal, hogy Ő vigyáz az életminőségünkre is. Ezekben a  parancsokban Istennek ugyanaz a féltő szeretete mutatkozik meg, amely Krisztusban testet öltött, és az örök élet teljességével ajándékozott meg. Az örök élet maradéktalanul minőségi élet!!!
2Korinthus 8,1-15
426. dicséret
 

A kórházakban külön kórtermekben, paravánnal különítik el a súlyos, haldokló betegeket. Nemcsak azért, hogy ne lássák utolsó tusájukat illetéktelenek, hanem azért is, hogy az egészségeseket ne terhelje meg a haldoklás látványa. Járvány idején akár az egész kórházat lezárhatják. Ez a fejezet a bőrbetegségek kapcsán ad utasításokat. A fertőző beteg ember elkülönítése a közösséget védte az egyénnel szemben. A keleti kultúrák mindig a közösséget tartják fontosnak az egyéni kibontakozás ellenében, míg a nyugati kultúrák az egyén önmegvalósítására adnak lehetőséget, akár a közösség veszélyeztetése árán is. Isten gondolata a kettő egyensúlya. Ő egyenként számon tart bennünket: „ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy” (Ézsaiás 43,1); ugyanakkor az egyén Istennek tetsző módon mindig csak a közösségben, a másikkal való önkorlátozó viszonyban bontakozhat ki igazán. Fontos az egyéni kegyesség, de hívő élet nincs gyülekezet nélkül.
2Korinthus 7,8-16
379. dicséret
 

Mennyi „méreg” halmozódik fel a testünkben, amelyek a folyamatos feszültség, a táplálkozás által, és számos más módon képződnek a szervezetünkben, akár a halálunkat is okozva. Test és lélek elválaszthatatlanok egymástól: a testi mérgek lelkiállapotunkra is kihatnak; ha a test tisztul, a lélek is „megszépül”, és a hitünk is elevenebbé lesz. Szülés után is szükség volt a test megtisztulására. Nem maga a nemzés és a szülés tisztátalan, hanem a szülés során történő vérzés és „váladékképződés”. Istenünk minden tisztulásra vonatkozó paranccsal az egészségünket, lelki életünket és közérzetünket óvja. Emellett itt arról is szó van, hogy Isten Igéje elkülöníti övéit a környező népektől, akik a váladékoknak titkos, mágikus erőt tulajdonítottak, akárcsak a nemi érintkezésnek (kultikus paráznaság). Isten népe egyedül az Úrtól vár erőt, és semminemű dolognak nem tulajdonít isteni hatalmat. De tegyük hozzá: a nemiség, az élet, a szülés ma is „misztérium”. A titkok az Úréi: Nála kell hagyni, és ha adja, az Ő kezéből kell elfogadni ezeket (5Mózes 29,28)!
2Korinthus 7,1-7
460. dicséret

Két hónapja újítják a parókiát, miközben ott lakunk. Minden poros, koszos, az egész lakás takaríthatatlan, de ilyenkor az ember belül is tisztátalannak érzi magát. Ez fordítva is igaz: ha az ember „bévül” tisztátalan, akkor kívül is koszosnak érzi magát. Nincs ennél kínzóbb tapasztalat. Az ember tisztulni vágyik. A testi mocsoktól még meg lehet szabadulni, de lehetséges e tisztára mosni a lelket, az egész embert? Nem járunk-e úgy a valódi megtisztulással, mint Arany János Ágnes asszonya, aki nem tudta kifehéríteni a lepedő vérfoltját, hiába mosta, mosta! Csak egy megoldás adatott. Ahogy a víz lemossa a test szennyét, úgy tisztít meg minket Jézus Krisztus vére minden bűntől. Akit azonban Ő megmosott, az teljesen tiszta (János 13,10)!
2Korinthus 6,11-18
467. dicséret
 

Mennyi közönséges megnyilvánulást tapasztalhatunk nap, mint nap. A modern társadalmak elveszítették a „Szent Isten” ismeretét, így a „szentség” (szakralitás) iránti fogékonyságukat is. Rudolf Otto híres könyve a „Szenttel” való találkozásról szól. Istennel szemben az embert önnön teljes semmisségének érzése keríti hatalmába, miként Ábrahámot, aki rádöbbent, hogy nem egyéb pornál és hamunál. Isten az ő szentségét Krisztus által megváltó szeretetté alakította át. Ez a szeretet képes az Istenhez közel állókat szentté formálni (3). A szent nem tökéletes, hanem az Isten számára elkülönített: az Isten tulajdona. Az ilyen ember nemcsak különbséget tud tenni szent és közönséges között, azaz Istenhez tartozó, és Istentől távoli (Istennek nem tetsző) között, hanem szentségével áthatja a világot. Ilyenek vagyunk-e? „Legyetek szentek, mert én szent vagyok!” (11,44)
2Korinthus 6,1-10
270. dicséret

Isten mindig az adott kor tudatszintjén jelenti ki magát, így az Isten önmagát közlő kijelentésében is tapasztalhatók fokozatok: egyre többet jelent ki önmagáról, de soha nem mond el magáról mindent, mert azt el nem hordozhatnánk. Az istenképünk egyre tisztul. Krisztusban Isten a legfontosabbat mondta el önmagáról. A mai Igében megemésztő tűz az Isten: ítélő király, akinek hatalmas dicsőségét a bűnös teremtmény el nem viselheti, és aki előtt joggal reszket a tökéletlen és halandó ember. Jézus Krisztusban azonban az Isten megmutatta a másik arcát, az „igazibb” arcát: azt, hogy ő nem megemészteni akar bennünket, hanem odaállni mellénk és segíteni rajtunk, amint az irgalmas samaritánus könyörült a félholtra vert emberen. Isten királyok királya, aki annyira hatalmas, még szeretetében is, hogy pásztorunkká lett, sőt főpapunkká: önmagát áldozta oda érettünk, önmagát emésztette meg, hogy mi élhessünk!
2Korinthus 5,11-21
166. dicséret
 

Mózes megérintette az áldozati vérrel Áron jobb fülét, jobb keze hüvelykujját és jobb lába nagyujját: így kente pappá. Az egyetemes papság elve alapján minden hívő ember az úr szolgája. Az apostol is erre int: „tagjaitokat is adjátok át” (Róma 6,13)! Teljes odaszánásra van szükség. Életünk egészét kéri az Úr! Hol vagyunk mi ettől?! Kegyelemre szorulunk.
2Korinthus 5,1-10
50. zsoltár

Egy kiadós étkezés elnehezíti az embert…Miért mondom ezt? Az állat vérét és kövérjét nem volt szabad megenni Izráel fiainak. Később Isten feloldott minden étkezési tilalmat Jézus Krisztusban, mert nem étkezési szabályok által adatik az üdvösség, hanem egyedül a Jézus Krisztus által (Cselekedetek 10,15). A hívő ember tudja, hogy Jézus Krisztusban szabadságot kapott, ezért mindent szabad neki, de nem minden van a hasznára (1Korinthus 6,12). Az üdvösség szempontjából mindegy, hogy mit eszünk, de az egészségünk, az életminőségünk szempontjából egyáltalán nem mindegy. Senki nem hosszabbíthatja meg az életét egy arasszal sem (Lukács 12,25), de megrövidítheti, akár a helytelen étkezéssel is. Az Úr, népének „egészségére” ilyen értelemben is gondot visel.
2Korinthus 4,7-18
409. dicséret
 

A már tárgyalt áldozatokat újból olvashatjuk. Eddig arról volt szó, hogy mit kell tenni az áldozónak. Most a papok teendőit részletezi a szentíró. Legfontosabb feladatuk volt, hogy az oltáron állandóan égve tartsák a tüzet. Ehhez éjjel – nappali szolgálatra volt szükség, állandó figyelemre, a szolgálati rend pontos beosztására. Hangsúlyozni kell tehát, hogy a szolgálatban nem „kiégni” kell, hanem folyamatosan égni, ehhez azonban elengedhetetlenül szükséges bizonyos időszakokban a „takarékláng” is, azért, hogy lángolni tudjunk, ha Istentől készített alkalom adatik. Nincs szomorúbb, mint amikor valakit nemcsak az első szeretet tüze hagy el, azaz hitében megerőtlenedik, hanem amikor az illető életkedvét is elfojtja a sok csalódás, és a „való világ” könyörtelen realitása. Nagy szerepe van a „tűz” égve tartásában a gyülekezet közösségének. Istenre és egymásra szorulunk.
2Korinthus 4,1-6
485. dicséret

Többször kaptam kedves meghívást hittanosok szülei által rendezett kerti alkalmakra! Ahogy oldódott a hangulat, észre sem vették, hogy beszédükben is gátlástalanná lettek, és bizony „a szív teljességéből szól a száj” (Máté 12,34). Igénkben a jóvátételi áldozatokról van szó. Jóvátenni akkor lehet valamit, ha az ember belátta, hogy hibázott. A hívő ember feladata az, hogy bizonyságot tegyen az Úrról úgy is, hogy szóvá teszi, ha valami nem az Istennek tetsző módon történik. Kötelességünk, mi több, küldetésünk szólni, ha a másik a beszédében vétkezik. Minden „csúnya beszéd” az átkozódástól a másik ember szidalmazásáig nem más, mint istenkáromlás. Gondoljunk Jakab apostol világos intésére: a nyelv „egész testünket beszennyezi, és lángba borítja egész életünket” (Jakab 3,6)! Az azonban „a Szentlélektől való művészet”, hogy az ember mikor, és hogyan figyelmeztessen valakit, hogy abból ne megkeményedés, hanem valóban megbánás, és „jóvátétel” szülessék.
2Korinthus 3
357. dicséret
 

Meghívást kaptam „kamaszkorom” óriási hatású, ma már legendás rock – együttesének koncertjére. Számomra „beláthatatlan” tömeg hömpölygött a nagyszínpad előtt. Megszólaltak a harminc évvel ezelőtti dalok is, számos emléket idézve fel bennem, miközben a közönség a zenekarral együtt harsogta a közismert számokat. Minden „profin” szólt, az énekes hangja ma is egyedülálló ebben a műfajban. Mégis…végig azt éreztem, ez nem az én „közegem”, én itt idegen vagyok! Számos „apró” – nem részletezendő - jelenet, és a dalok szövege igazolta ezt az érzést. Itt más „lélek” munkál. Valami olyan dolog hatása alá kerültem, ami nem tetsző az Úrnak! Igénkben azokról a vétkekről van szó, amelyeket nem a lázadás lelkületével követtünk el. Nem megátalkodottságból, de letekingettünk az Úr útjáról, és idegen ajtókat nyitogattunk. Ezeket a vétkeket is oda kell vinni az Úr elé, még a „főpapnak” is (1-12)! De nem csak neki, hanem a vezetőknek (12-26), és a „köznép” tagjainak (27-35) ugyanúgy!
2Korinthus 2,5-17
484. dicséret

Orosz Júlia operaénekesnőről azt tartották, hogy „gumitorkú”, azaz mindent képes elénekelni. Nem tartozott egyetlen klikkhez sem, nem függött senkitől. Istentől kapott tehetségéből, és Tőle nyert szorgalommal kimunkált szakmai tudásából élt. Azt nyilatkozta: „minden a színpadon dől el, este hét és tíz között, amikor csak az Úr Istenre számíthatok, csak Ő van mellettem, csak rá támaszkodhatok, de Ő biztos támasz.” Az áldozatot bemutató, mielőtt levágta állat-áldozatát, kezét az áldozat fejére tette. Ezzel kifejezte, hogy az áldozat az övé, Ő az, aki valójában az Isten elé áll, és az áldozat helyette hal meg. De ez a mozdulat azt is jelentette, hogy az áldozó rátámaszkodik a levágandó állatra: a rászorultság, a bűnvallás, az Istentől való függés kifejezése ez. Aki tudja, hogy teljesen a megváltó Isten kezében van életének minden perce, az nem függ gyarló módon emberektől, éppen ezért tud önzetlenül szeretni. „Az Úr az én támaszom!” (2Sámuel 22,19) Áldott és áldássá formáló bizonyosság ez.
2Korinthus 1,23-2,4
388. dicséret
 

Méltatlankodó e-mailt kaptam. Az ügy semmiség, de a sorok mögül kisüt, hogy valami nagyon „erjed” az üzenet küldőjének szívében. Ilyenkor kell a Szentlélektől való bölcsesség, hogy az erjedő kovász tésztába kerüljön, és megkelesztve azt, hasznos munkát végezhessen, mert magában maradva „megrothad” és „rothaszt”. A kelesztőszerként használt erjesztett tésztát, a kovászt távol kellett tartani Isten szentségétől, mert Tőle idegen minden, ami bomlaszt. Ezért az Úr elé csak kovásztalan ételáldozat kerülhetett. Jézus Krisztus a kovász áldott és veszélyes munkáját együtt látta. Példázatában felhasználja a kovászt az Isten országa jelenvalóságának szemléltetésére (Máté 13,33), hiszen a kovász képes megkeleszteni az egész tésztát, megváltoztatni a tészta állagát; ugyanakkor megbüdösödik, ha magában erjed, mint a farizeusok szívének indulata (Máté 16,6). Kell az erjedés, a gyötrődés, az indulat, mert ez érlel, átformál, de tésztába kell kerülni, ahol a bennünk feszülő-sajgó energia áldássá és nem átokká lesz. Krisztusunk, te vedd kezedbe erjedő szívünket, és gyúrd bele áldott ügyed tésztájába! Ámen.
2Korinthus 1,12-22
15. zsoltár
 

Két hónapja tartó renoválás után vagyunk, de még nincs vége a megpróbáltatásoknak, hiszen hatalmas a felfordulás. A „rendrakás” kimerítő művelet, mert minden dolgot egyenként kell helyére vinni. Tulajdonképpen naponta rendet kell rakni, egyébként átláthatatlan káosz lesz úrrá az életterünkön.. Az istentisztelet nem más, mint helyére viszem életem dolgait, azaz az Úr elé. „Odajárulni” az Úrhoz, és ezáltal mindent „odavinni” az Úrhoz: ez az istentisztelet lényege. Az örömből így lesz rajongás helyett alázat, a gondokból pedig kétségbeesés helyett erő és megoldás. A „kultuszra” nem az Istennek, hanem az embernek van szüksége. Igénk szerint az áldozat bemutatásánál nagy szerepe van az áldozó embernek, aki a szent helyre, az Isten színe elé vitte áldozatát. Isten temploma Krisztus, vigyük elé dolgainkat, mert csak így lesz a kínzó rendetlenségből üdvösséges rend.
2Korinthus 1,1-11
416. dicséret
 

Sok embert ismerek, akiknek mindenük megvan, és mégis kiborulnak. A „jólét” nem egyenlő a „jól-léttel”. A jólét rengeteg időt szabadít fel arra, hogy az ember szembesüljön halandó életének nagy kérdéseivel, amire csak a Krisztusba vetett hit adhat választ. Ha nincs élő hit, nincs válasz, miközben az ember kiég, és nem veszi észre, hogy mi mindene van, aminek örülhetne. Ha nincs örök életbe vetett hit, az evilági javakból soha nem elég. Hit nélkül az ember csak azt látja, hogy mije nincs, és nem veszi észre, hogy mennyi mindene van! Jézus Krisztus tudta, hogy neki mi adatott. Pontosan tudta, hogy Ő mit kapott az Atyától. Tudta, hogy az élő Istennel való kapcsolatában gazdag. Jézus Krisztus tudott bővelkedni, mert tudta, hogy neki „adatott”. Aki Őbenne bízik, az még a legszorongatottabb helyzetben is (minden ámítás nélkül) tudja, hogy „örök élete van”, és ha semmije sincs, akkor is az övé minden! (2Korinthus 6,10).
Nehémiás 13
58. zsoltár
 

Rettenetes az állandó félelem, de  gyanús, ha valaki földöntúli rajongással akarja letagadni félelmeit. E világban a kettő együtt hiteles, és a fenti Ige szerint biblikus: félelem és öröm együttes tapasztalatunk, de a húsvéti embernek mindig nagyobb az öröme, mint a félelmei. Az ember életének része a félelem. Ettől az érzéstől e testben soha nem szabadulhatunk meg. Földi életünk, „itt-létünk” nem más, mint „halál felé való lét”, ezért szerves része a szorongás, az aggódás (Heidegger). A húsvéti evangélium éppen az, hogy Jézus Krisztus feltámadott, legyőzte a halált: „előttünk” jár (7), bíztat, hogy ne féljünk (10), mert a mi feltámadásunk zálogaként támadt fel. Húsvét után is van félelem, de a húsvéti ember szívében mindig nagyobb az evangélium feletti öröm, mint a szorongás.
Nehémiás 12
135. zsoltár

Arimátiai József eddig titokban volt Jézus tanítványa. Most előlép és saját sírjába temeti Jézus testét. Tanítvány és temeti Jézust. Nagy követ hengerít a sír bejárata elé, és elmegy! Ebben a mondatban az érződik, hogy Arimátiai József temet, de reménység nélkül temet. A feltámadás reménysége nélkül. De sok tanítványa van ma is Jézus Krisztusnak, akik követik Őt, emlegetik nevét, áldozatot hoznak az ügyéért, de feltámadását nem hiszik. Az evangélium szíve Krisztus feltámadása, és ennek zálogaként a halottak feltámadása (1Korinthus 15,12). Ne felejtsük el, a test feltámadására van ígéretünk. Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a hitünk, még mindig bűneinkben vagyunk; akkor nincs megváltás, és győzött a halál. Az Apostoli Hitvallásban fennen valljuk: „hiszem a test feltámadását!” Valóban hisszük?
Nehémiás 11
116. zsoltár

Nagypéntek lényegét az ószövetség így fogalmazta meg: „lenyúlt a magasból, és fölvett.” (Zsoltárok 18,17) Isten kilépett elérhetetlen magasságából és aláhajolt a legmélyebb mélységekig, hogy ne legyen olyan gyötrelem, elhagyatottság és szenvedés, ami mélyebben lenne, mint ahova Jézus Krisztus alászállt. „Szálla alá poklokra.” Isten elhagyta Jézust. Engedte Őt az „istentelenség” kárhozatos mélységeibe, hogy azoknak is testvére legyen, akik az istentelenség mélységeiben vergődnek. Amikor nem volt ott az Isten Jézussal, akkor nagyon is ott volt, mert éppen ez az istentelenségig való „alászállás” az élő Isten szeretetének lényege. Éppen ebben az „aláhajlásban” mutatkozik meg az Isten. Ilyen az Isten, ilyennek jelentette ki magát Fiában: Ő tulajdon Fiát nem kímélte, hanem odaadta érettünk (Róma 8,32).
Nehémiás 10
217. dicséret

A Nagytanácsnak sikerült rászedni a sokaságot, hogy Barabást kérjék ki, Jézust pedig veszítsék el. A saját hatalmukat és eszközeiket felhasználva ügyesen „manipulálták” a sokságot. Meggyőztek valakiket valamiről, ami csak gyarló érdekeik, hiúságuk kielégítését szolgálta, és nem az igaz ügyet. A „kommunikációs robbanás” óta világot behálózó eszközök és rendszerek segítségével próbáljuk rászedni egymást. Akinek több hatalma van, több eszközzel rendelkezik, miközben maga az információ is hatalom. Nincs veszélyesebb ennél a lelkületnél. Saját világunkat ráerőltetjük a másikra, miközben mások ugyanezt teszik velünk. Ezernyi technikát használunk, de a sok hír-verés kioltja egymást, mert ha minden fontos, lényegében semmi sem lesz kiemelten lényeges. Isten szava hogyan szólalhat meg ebben a hangzavarban? Isten szavának ereje önmagában van, és nem bennünk, hiszen semmire nem akar rávenni, hanem életünk alapvető tényét hirdeti meg: „Nálad nélkül nem is élek!” (294. dicséret) Barabást választani Krisztus helyett azt jelenti, hogy kinyilvánítom: a tüdőmnek nincs szüksége több levegőre. Másodpercek alatt minden elvi vita és okoskodás nélkül kiderül a végzetes tévedés.
Nehémiás 9
208. dicséret