Többször kaptam kedves meghívást hittanosok szülei által rendezett kerti alkalmakra! Ahogy oldódott a hangulat, észre sem vették, hogy beszédükben is gátlástalanná lettek, és bizony „a szív teljességéből szól a száj” (Máté 12,34). Igénkben a jóvátételi áldozatokról van szó. Jóvátenni akkor lehet valamit, ha az ember belátta, hogy hibázott. A hívő ember feladata az, hogy bizonyságot tegyen az Úrról úgy is, hogy szóvá teszi, ha valami nem az Istennek tetsző módon történik. Kötelességünk, mi több, küldetésünk szólni, ha a másik a beszédében vétkezik. Minden „csúnya beszéd” az átkozódástól a másik ember szidalmazásáig nem más, mint istenkáromlás. Gondoljunk Jakab apostol világos intésére: a nyelv „egész testünket beszennyezi, és lángba borítja egész életünket” (Jakab 3,6)! Az azonban „a Szentlélektől való művészet”, hogy az ember mikor, és hogyan figyelmeztessen valakit, hogy abból ne megkeményedés, hanem valóban megbánás, és „jóvátétel” szülessék.
2Korinthus 3
357. dicséret