A Majna hullámzik előttem, miközben méltósággal tart az „óceán” felé. Nem tükörsima a felszíne, mindig „fecseg”, de amíg a mederben marad, nincs baj: a hullámzásból nem lesz megsemmisítő rombolás. Isten népét is emberek alkotják, akik még megváltottan is tele vannak gyarló hullámzásokkal, de már a Krisztus medrében hömpölyögnek. Bűnösök, de megváltott bűnösök ők, akiken már nem uralkodik többé a megsemmisítő bűn (Róma 6,12). Előfordul, hogy haragszanak, de nem megy le a nap a haragjukkal (Efezus 4,26); megesik, hogy azt mondják a felebarátnak, hogy „ostoba” (Máté 5,22), sőt még különbet is odavágnak a másiknak, de mielőtt az Úr elé járulnának, megbékülnek azzal, akivel egy úton járnak. Izráel fiai is zúgolódtak, irigykedtek, vádaskodtak, egymás ellen fordultak (7), „hullámzott” bennük megannyi indulat. A baj ott kezdődött, amikor mindezt még a kijelentés sátra előtt, az Úr dicsőséges jelenlétében sem tudták letenni (7). Úrrá lett rajtuk a rossz. Ha nincs megbékélés, az megsemmisíti az egyént és a közösséget is (10). Az evangélium azt hirdeti, hogy ilyen „illetéktelenül” is (5) közeledhetünk az Úrhoz, sőt, éppen ilyenkor kell elé járulnunk, hogy megszabadulhassunk minden zúgolódástól, és békességet nyerve megbékülhessünk…, még a mindig „hibás és gyarló” vezetőinkkel is.
Titus 1,10-16
465. dicséret
 

Az Ígéret Földje valójában nem „tejjel és mézzel” folyó föld. Nagy része köves, sivatagos. Az oda vezető út sem ligetes. Isten ígérete mégis megáll: vagyis Vele tej és méz az élet, Nélküle tejben és mézben fürdőzve is szűkölködünk. Amikor hitre jutunk, leszámolunk az illúziókkal: semmi sem olyan, mint ahogy „elképzeltük”, még az „Ígéret földje” sem, még az „Isten országa” sem, még Isten maga sem olyan, mint ahogy elgondoltuk. Az emberi „kigondolás” csak bálványokat alkothat. Mindig Istennek van igaza, és úgy van jól, ahogy az Úr adja. Boldog az ember, ha nem lemondó (rezignált) békességgel, hanem örömmel igazodik ehhez a szent akarathoz. Akkor soha nem jutunk el odáig, hogy „elegem van” a másikból (Mózes, és az ellene lázadók kölcsönösen ezt vágják egymás fejéhez, 3. és 7. versek), és elegem van a helyzetemből, mert mindig elég az Ő kegyelme (2Korinthus 12,9).
Titus 1,1-9
162. dicséret

 Isten visszaparancsolta népét. De az ítéletben mégis ott van a kegyelem, hiszen mai Igénk azzal kezdődik, ami előrevetíti a majdani megérkezést. Isten elvégezte, hogy célhoz fognak érni. Így az áldozati rendelkezésekben nem a keserves kötelezettséget, hanem a reménységet hallhatjuk meg: bizonyosan lesz megérkezés népe számára. Jézus Krisztus eljövetelével kezdetét vette a megérkezés.
Filippi 4,10-23
274. dicséret
 

Akkor fekszem le nyugodtan, ha aznap mindent megtettem, amit az Úr erejével és vezetésével el kellett végeznem. Ítéletes, amikor elvégezetlenül maradnak feladatok, akár véglegesen. Izráel népének vissza kellett fordulni, mert nem jól éltek az Úr kínálta lehetőségekkel. Amikor erre rádöbbennek, már késő. "Mindennek rendelt ideje van." (Péld 3,1) "Áron is vegyük meg az alkalmakat!" (Ef 5,16)
Filippi 4,1-9
294. dicséret
 

Sokáig felnéztem emberekre, "óriásnak" tartottam némelyiküket. Ma is tisztelem őket, de rájöttem, hogy ugyanolyanok, mint bárki más. Még a legnagyobb történetek is "mítoszok". Az Úr Isten az egyetlen "óriás", mi pedig egyformán Rá szorulunk. Ha többet foglalkozunk az előttünk álló nehézségekkel, mint Isten ígéreteivel, úrrá lesznek rajtunk a félelmek, és legyőzhetetlen óriásokká nőnek az emberek és a feladatok. Krisztus utat nyitott. Nincs mitől félni!
Filippi 3,15-21
406. dicséret
 

Korábban Józsué amiatt panaszkodott, hogy mások is kapták a prófétaság Lelkét. Mózes meginti, hogy ne legyen féltékeny: bárcsak az Úr egész népe prófétálna (11,29). Az Úr sokaknak adhatja az Ő Lelkét. Vannak azonban az Istennek különleges feladatra kiválasztott szolgái. Ilyen volt Mózes! Mirjám és Áron féltékenyen ellene beszélnek. Vétek féltékenykedni az Úr szolgáira, és ellenük hangolni másokat, ehelyett könyörögni kell értük!
Filippi 3,1-14
455. dicséret
 

Vannak olyan terhek, amelyeket egyedül kell hordoznunk, de a gondok jó része megosztható, nem kell összeroskadnunk alattuk. Mégis felmerül a kérdés, hogy kivel „merhetjük” megosztani a terheket? Kiben bízhatunk? Ki az, aki valóban segít, és nem újabb teher lesz a jelenléte számunkra: mert gyakori tapasztalatunk, hogy „itt” ugyan segít, de ugyanakkor kétszeres problémát okoz más területeken? Esetleg riválisunkká is lehet a segítség, ahogy ez gyakran megesik. Mózesnek be kell látni, hogy segítségre szorul; annak ellenére, hogy az Úr kiválasztotta, vezette; nem bírja egyedül ellátni a feladatokat. Hetven idős embert rendel mellé az Úr, akik tapasztaltak; tehát nem fiatalok, mint manapság, amikor rendre hatalmas pozícióba kerülnek huszonévesek. A „vénekben” Isten Lelke munkál, és ha a Lélek indítja őket, bizonyságot tesznek az Úrról (25). Ezek a vének tudják, hogy feladatuk a terhek hordozása, és nem valamiféle „önmegvalósítás”; tisztában vannak azzal is, hogy továbbra is Mózes maradt a nép vezetője. Nem tévesztik el helyüket és feladatukat. Isten Lelkének világossága elég a bizonyságtételhez, de nem elég az írásmagyarázathoz. A hit exegézise (magyarázata) adja a legáldottabb bibliai felismeréseket. Az Írás magyarázatához azonban szentlelkes „szakértelem” kell. Merjük elhinni, hogy akik ezt tanulták, és erre tették fel az életüket, azok helyesen hasogatják az Úr Igéjét, éppen ezért nem házat terveznek, mint a mérnökök. Az Úr szolgálatában közös az ügyünk, de tudnunk kell, melyik a mi Istentől ránk bízott feladatunk, és hol van a magunk helye az egyházban és a gyülekezetben.
Filippi 2,12-30
231. dicséret

Kibírhatatlan forróság van, amikor ezeket a sorokat írom. Júliusi rekkenő hőség. Mindenki csak piheg és siránkozik, hogy elviselhetetlen az időjárás. Bizony az emberi szervezetet megviseli ez a meleg. Előtte vihar tombolt, az eső szétáztatott mindent, családok lettek hajléktalanná. Velük együtt sírtunk. Egyik ismerősöm régóta komoly depresszióval küzd, mindig újra és újra elsírja panaszait, lelki fájdalmát, kiüresedését, életuntságát, amely testi fájdalmakban is jelentkezik. Felmerül bennem a kérdés: mikor szabad a sírás, és mikor csak siránkozásról van szó, amelyet Isten ítéletének tüze súlyt (2) vigasz helyett?! Isten népe rosszul érezte magát a pusztában, és siránkozva gondolt az egyiptomi halra, uborkára, dinnyére, hagymára (5), az ottani jólétre. Lázadozva nyafogják a mindenkor ismerős kérdést, hiszen ma is minden e kérdés körül forog a világban: "Ki tart jól bennünket hússal?" (4). A hívő ember tud sírni, de ez a sírás mindig az Isten jelenlétében történik, valódi megszomorodásból fakad, és a megvigasztalódás reménységével történik. A hívő ember azonban soha nem siránkozik, mert a siránkozó embernek semmi sem jó, mindig elégedetlen, ezért siránkozása arra utal, hogy sem Istennel, sem önmagával, sem a másik emberrel, sem a világgal; azaz senkivel és semmivel nincs rendben. Egy azonban nagyon fontos: a hívő ember ugyan nem siránkozik, de mindig komolyan veszi azokat, akik körülötte siránkoznak, mert ők valóban szenvednek, nem érzik jól magukat. Ez még akkor is igaz, ha mindenük megvan, és semmi okuk nem lenne panaszra, mégis rosszul megy nekik (1). Siránkozásuk megváltás, valódi vigasz után, azaz Krisztus után kiált. Ne siránkozz, de vedd komolyan a siránkozókat, légy Isten eszköze, hogy Krisztushoz vezethesd őket.
Filippi 2,1-11
454. dicséret
 

Ez a két ezüst harsona négyféle szolgálatot látott el: gyülekezésre, indulásra, hadra és istentiszteletre (ünnepekre, örvendezésre) szólította ezekkel Isten az ő népét. Vagy az egyik szólt, vagy mindkettő; vagy egyszer, vagy többször harsantva különítették el egymástól a jelzéseket. Ezekben a jelzésekben, noha különböző alkalmakra hívtak, egységes volt az, hogy határozottan kellett megfújni a két harsonát, hogy az üzenet egyértelmű, világos, bizonyos legyen, és mozduljanak rá azok, akiknek szól. Igehirdetésünk, bizonyságtételünk, keresztyén szolgálatunk, egész életünk ilyen harsona, jelzés! Mozdulnak-e rá az emberek Krisztus felé? „Ha a trombita bizonytalan zengésű, kicsoda készül a harcra?” (1Korinthus 14,8) Egy neves teológus (Gerth Otto) írja az egyik általa hallott prédikációról: „a mai igehirdetés semmitmondó, üres, tartalmatlan minősége leverő volt a lelkemnek”. Az harsog bizonyosan és nem bántóan tülkölve, akinek nemcsak harsonája és harsonázási technikája (tudása) van, hanem „tüdeje” is van, meg abban kellő „lélek-zetvétel”, azaz Szentlélek!
Filippi 1,18-30
103. zsoltár

A zsidó húsvét emlékezés Isten szabadítására, és hálaadás az Úr hatalmas tetteiért. Ilyenkor Isten népe újból rádöbben arra, hogy megszabadultak a szolgaság házából. A megszabott időben áldozatot kellett bemutatni az Úrnak. Aki ezt elmulasztotta, halállal lakolt. Ma is így van ez, az újszövetség korszakában: aki nem áll meg az Úr előtt, nem meri rábízni magát; akinek az életében nincsenek ünnepek, az halállal lakol, vagyis belehal önmaga kielégíthetetlen problémáiba. Ha nem állunk meg az Úr előtt, akkor menthetetlenül „kiírtódunk” az élők közül. Ha elmulasztjuk az Urat, elmulasztjuk az életet!
Filippi 1,1-17
475. dicséret
 

Ma „beolvasott” nekem valaki. Csak úgy tudtam elviselni, hogy továbbadtam az Úr Jézus Krisztusnak, így szó nélkül tűrhettem, miközben „felém forduló” Testvérem is megnyugodhatott. Azonnal felmértem, hogy most nem lehet visszavágni, kiigazítani (majd később adhat erre lehetőséget az Úr), hanem meghallgatni kell (Gyökössy Endre). A lévitákra nehezedő kezek azt fejezik ki, hogy az egész közösség terheit viszik az Úr elé, de nekik is tovább kell adni azt az igazi Illetékesnek! Nem közbenjárók vagyunk, de Isten eszközei lehetünk, ha valakinek átvesszük a terheit, és segítünk azt az Úr elé vinni. Minden hívő ember küldetése lehet ez egy adott helyzetben, sőt akár gyülekezetek hordozhatnak így embereket. Nagy áldás, ha ebben a szolgálatban nem magányosodunk el, hanem nekünk is adatik testvér, akivel saját terheinket is lerakhatjuk az Úrhoz. Van-e ilyen testvéred? A kérdés még érvényesebb, ha hozzáteszem, hogy vannak olyan terhek, amit csak magad vihetsz az Úrhoz, mert ember nem tud segíteni, és mert nem is tartozik senki emberfiára.
Efezus 6,10-24
390. dicséret
 

Ki kell mondani, meg kell vallani, hogy tele van a szívünk irigységgel, és ebből fakadó gyűlölettel. Nem bírjuk elviselni, ha a másiknak jobban megy, és bele sem gondolunk, hogy az csak a „látszat”, hogy neki jobb…Irigységünk igazság után kiált! De milyen igazság után? Hogyan valósulhat meg az igazság ebben a „terhelt” világban? Izráel fejedelmei ajándékot hoznak a kijelentés sátrának felszentelésekor. Az ajándékok minden törzs esetében teljesen egyformák. A fejezetet átjárja az igazság utáni vágy. Isten országának igazsága már áthatja ezt a világot, a feltámadott Jézus Krisztus által. Ez az igazság ebben a világban csak úgy valósulhat meg, ha őszinte örömmel tudunk örülni annak, hogy a másiknak több van, mint nekünk: örülni az örülőkkel, pusztító irigység helyett…még akkor is, ha nekem éppen semmim sincs, miközben, úgy tűnik (!), hogy a másik dúskál sikerekben, egészségben, és anyagiakban. Ez az igazi forradalom, újjászületésnek hívják, amely társadalmakat is képes lenne átszervezni. Isten Lelke végzi ezt el. Munkál-e bennünk ez a Lélek? Most éppen kire irigykedsz, miközben igazság után vágyódsz?
Efezus 6,1-9
128. zsoltár
 

Názír az, aki hálából, vagy még inkább egy Istentől kapott feladat elvégzésének idejére fogadalmat tesz, hogy ezt a feladatot maradéktalanul betölthesse. Tehát ez a fogadalom nem egy életre, hanem egy időszakra szólt. Ilyenkor különösen Istennek szentelte magát az illető, részegítő italt nem ivott, hogy teljes józansággal koncentrálhasson a rá bízott szent ügyre, ugyanakkor a hosszú haj ennek külső jele volt, hogy mindenki számára látható módon hirdesse az illető küldetését. Neked van-e olyan ügyed, amit valóban az Isten bízott rád; amit tényleg az Ő dicsőségéért és nem magadért végzel, és amiért komoly áldozatokat is kész vagy meghozni?!
Efezus 5,21-33
474. dicséret
 

Egyik ismerősöm a bizalom fontosságáról beszélt nekem, miközben feltörték a kocsiját, és kifosztották. Bizalmi válság van: senki nem bízik senkiben. Ezért szétesnek a közösségek. Magányos farkasok lettünk. A táboron kívül élünk, távol Istentől és egymástól, elkülönülve és elkülönítve. Vélt vagy valós csalódásaink egyre magányosabbá rekesztenek bennünket. Hányszor kísért a gondolat: kivonulni, hagyni mindent keserű levében! Nem lehet itt semmit sem csinálni, a bűn bedarál minden nemeset és szépet, megfertőzi az élő hitet is. A betegség elkülönít. Nemcsak a fertőző betegségekre érvényes ez az igazság, hanem mindenféle testi és lelki betegségre egyaránt. A bizalmatlanság is lehet betegessé. A gyógyulás azonban újból betagol a közösségbe. Jézus Krisztus utánunk jött a táboron kívülre is (Zsidókhoz írt levél 13,12).
Efezus 5,1-20
499. dicséret
 

A tisztátalan nem érintheti a tisztát, a bűnös ember nem közeledhet a maga erejéből a tökéletes Istenhez. Jézus Krisztus egészen új korszakot hozott: a templom kárpitja kettéhasadt (Máté 27,51), van út a szentek szentjébe. Egészen közel jött az Isten, velünk az Isten, de ez nem azt jelenti, hogy birtokoljuk is az Istent. Az ószövetségben a tisztátalan nem érinthette a tisztát, Krisztus által azonban Isten tisztasága járja át a tisztátalant. Ezért az élő hitű ember megérintheti a tisztátalant, és általa az megtisztul. Áldott szabadság ez, küldetés: közösségvállalás az istentelennel, hogy az hitre jusson. Ha nincs erős hited, kísértés minden kapcsolat a tisztátalannal, mert az könyörtelenül legyőzi zsenge hitedet. Milyen a hited, azaz kikkel mersz közösséget vállalni? Jézus a vámszedőkkel is leült egy asztalhoz. A vérfolyásos asszony megérinthette az Urat (Máté 9,20). Boldog vagy, ha ilyen élő hit adatott neked, de ne kísértsd az Urat, ha még törékeny a hited: akkor feltétlenül légy szigorú, bibliaértelmezésedben, hitben és életgyakorlatodban egyaránt.
Efezus 4,17-32
489. dicséret
 

Minden reggel keresnem kell az autó indító kulcsát. Az autó az érték, nem a kulcs, de kulcs nélkül nem indul az autó. Ha megtalálom, kézbe veszem, a helyére illesztem, és indul a gépjármű. Jelentéktelen az indítókulcs, de tisztes feladata van, autót indít. A léviták nemzetségei a szent sátor körül szolgáltak és ott is táboroztak. Közülük Kehát nemzetségének tisztes szolgálatot adott az Úr: a ládánál, és a szentélyben használt felszereléseknél. Isten feladatot ad. Mindenkinek! Megtalál, kézbe vesz, a helyedre illeszt, és bármilyen kicsi vagy, nagy dolgot indíthat el veled és általad, mint ahogy az indítókulcs mozgásba hozza az autót, ha nem kallódik éppen valamilyen poros sarokban. Minden feladat szent hivatás, ha felfedezzük, hogy Isten bízta azt ránk. Légy hálás, ha Isten megtalált, kézbe vett, felhasznált.
Efezus 4,1-16
195. dicséret

A balatoni vitorlásversenyen a bólyákhoz kell igazodni, egyébként kirekesztenek a versenyből. Az óceánjáró hajók az iránytűre figyelnek, mert bármilyen óriások is, elvesznek az óceán rengetegében. Igazodni kell! De nem mindegy, mihez igazodunk. A rossz iránytű is mutat valamilyen irányt, de nem a kikötő irányát. A törzsek táborozásának és a vonulásnak meghatározott rendje volt. Igazodási pont a kijelentés sátra, illetve maga a kijelentés. Ma is az egyetlen biztos igazodás az Úr szava, aki mindent igazán tud, és aki mindenben a javunkat akarja; azt, hogy életünk legyen, és bőségben éljünk (János 10,10). Menthetetlenül, sőt halálosan elszegényedünk előbb – utóbb, ha erre nem döbbenünk rá életünk egy pontján, és nem kezdünk el igazodni.
Efezus 3,14-21
395. dicséret

Csak felvillantok néhány üzenetet a mai Igéből. 1. Itt a hadkötelesek számbavételéről van szó, mert minden időben szükség van a férfiak fegyelmezett, felelős szolgálatára. Ez nem azt jelenti, hogy az asszonyoknak ne lenne ugyanilyen fontos feladatuk a maguk helyén. 2. Isten számon tartja az egyes embert, de mindig a közösségben, társas lényként vezeti az élet útján. 3. Az „ezer” a héberben „csapatot” is jelent, ezért a 46.500 fő nem biztos, hogy szám szerint vehető; kifejezhet 46 csapatot, azon belül 500 férfit. Akárhogy is értelmezzük a számokat, az ígéret beteljesedett, Isten nagy néppé, azaz a mai napig meghatározó néppé, Krisztus népévé tette Ábrahám utódait. 4. Dávid népszámlálása engedetlenség volt (2Sámuel 24,1-10), itt pedig isteni parancs a számlálás, mert Isten akaratát mindenkor esetről esetre, vagyis időszerűen kell meghallani.
Efezus 3,1-13
454. dicséret
 

 nagy dohányos reggel arra ébredt, hogy szúr a háta. Megijedt. Megfogadta, hogy nem gyújt rá többet, de ahogy elmúlt a sajgó érzés, újból szájában volt a cigaretta. Hányan mondták el az Úr színe előtt a házassági fogadalmat, és mégis válás lett a vége. Életünk emelkedett pillanataiban fogadalmakat teszünk. A fogadalmak teljesítése során azonban többnyire az derül ki, hogy gyengék vagyunk, és nem tudjuk maradéktalanul teljesíteni ígéretünket. A fogadalom gyengeségünkre figyelmeztet, ugyanakkor felelősen kötelez: világgá kiáltja, hogy megváltásra szorulunk. A ma embere ezért fél a fogadalmaktól, mert sem a gyengeségével, sem a felelősséggel nem akar szembe nézni.
Efezus 2,11-22
392. dicséret

Vannak áldozatok, akikről kiderülnek a „titkok”. Vigyázzunk az ítélettel. Ilyenkor gondoljunk azonnal magunkra! Nálunk minden rendben van?! Mennyi „rothadó” ügyünk van nekünk is. Az Úr megáldja parancsolatainak megtartóit, és megveri azoknak megszegőit, de kegyelmét nyújtja a megtérőknek. Döbbenetes az a leírás, amelyben a parancsolatok megszegőinek büntetéséről olvasunk (14-39). Istennek nem telik kedve a bűnös ember szenvedésében. Nem Ő hozza ránk ezeket a csapásokat, hanem bűneink következménye az itt leírt sok nyomorúság, mert elhagytuk az utat, és mocsaras, rothasztó területre tévedtünk, ahol lassan, de menthetetlenül elveszünk, hacsak az Úr itt is felénk nyúló kezét meg nem ragadjuk. Félőt szeretet árad e kemény sorok közül.
Efezus 2,1-10
275. dicséret
 

Káprázatos villák egymásutánját láthatja az ember a Balaton partján. Csak sejtésünk lehet, hogy milyen pompa rejtőzik a magas kerítésen és a pazar épületen belül. A gazdagság és a szegénység örök témája jut eszembe, noha igen relatív, hogy ki a gazdag és ki a szegény. Gyönyörű Isten törvénye! Elejét akarja venni minden szociális igazságtalanságnak; annak, hogy házat házhoz, földet földhöz ragasztó gazdagok mellett nincstelen tömegek tengődjenek. Felmerül azonban néhány alapvető kérdés. Tudják-e a gazdagok, hogy javaikat az Úrtól kapták, hogy másokért sáfárkodjanak azzal, és el kell számolniuk minden fillérrel, mert minden az Úré, és ők csak zsellérek! Ugyanakkor vigyázzanak a szegények, mert ítéletükké lesz, ha irigykednek a gazdagokra! Tudunk-e örülni mások sikereinek, gazdagságának?! Hogyan élnének a szegények a hirtelen gazdagsággal? A mammon, és az ezzel járó „hatalom” úgy változtatja meg az embert, hogy azt észre sem veszi. Nem lehet két úrnak szolgálni (Máté 6,24)!
Efezus 1,15-23
468. dicséret
 

A bűnügyi magazinban egy többszörös gyilkos meséli szörnytetteit: az áldozatai nyakára vetett kötél végét a lábukra hurkolta, és azok nyomorult állapotukban, lassú kínhalállal fojtották meg saját magukat. Minden megbánás nélkül mesél. Kétféle reakció a leggyakoribb. Kiművelt korunk azonnal megfogalmazza a „mentséget” adó diagnózist: látszik a bűnözőn, hogy beteg, nem tehet róla. Ugyanakkor a szív mélyén megszólal egy másik hang a bűnöző felé: „most te is megkapod ezt a hurkot, és megtapasztalod, hogy mit okoztál másoknak”. Ilyenkor a bosszú lelkülete liheg bennünk. Igénkben azonban nem bosszúról van szó, hanem arról, hogy nem tudjuk, min megy keresztül a másik, amíg mi is ugyanazt meg nem tapasztaljuk. E tapasztalat után „irgalmasabbak” leszünk a másikhoz, ha lesz még „azután”. Ez a kemény ószövetségi parancs az életet, a közösséget akarta szolgálni: kimunkálni az irgalmat egy irgalmatlan korban. Hangsúlyozta, hogy tetteinkkel nyomot hagyunk a másikban, és ezt nem tehetjük felelőtlenül. Isten igazsága Krisztust sújtotta minden egymás iránt elkövetett tévesztésünkért. Általa eljött a kegyelem korszaka. „Az Isten jósága megtérésre ösztönöz.” (Róma 2,4)
Efezus 1,1-14
380. dicséret

A nyugalomhoz meg kell állni, el kell engedni egy időre a „földit”, és bele kell tekinteni az örökkévalóba. Az ünnepek az örökélet „előízei”. A „teljes nyugalom” azt jelenti, hogy tudok „semmit tenni”, tudok kinyílni a másik felé, és Isten felé. Pihen a testem, és a lelkem is lenyugszik. Ez a nyugalom ugyanakkor mégis a legaktívabb időszak, hiszen az ember ilyenkor belegondol az életébe. Mérlegre teszi egész életfolytatását: mit teszek, miért teszem; van-e értelme így; kedves-e mindez az Úrnak? A nyugalom akkor lesz áldássá, ha nem csak megállunk, hanem az Isten Igéje előtt állunk meg, és vezetést, erőt kérünk a továbbiakhoz. Ilyenkor ki kell kapcsolni minden kommunikációs eszközt (mobiltelefon!), mert ezek egy „idegen hatalom” eszközei lesznek arra, hogy ne tudjunk lenyugodni, és főként ne tudjunk az örök élet Urával találkozni, aki szembesíteni akar földi életünkkel, és mennyei töltettel akar ellátni.
2Korinthus 13
49. zsoltár

Megragadott ez a szó: vigyázva! Tegnap a szekrény tetejéről kellett leemelnem egy könyvet, de előtte a furulyázó pásztort ábrázoló porcelánfigura díszlett: vigyázva kellett bánnom vele, mert törékeny. Korunkból kiveszett a vigyázás, a tisztelet; nincsenek egyértelmű értékek és hiteles tekintélyek: ritka az élő hit. Pedig világunk, és benne minden „Élő” igen törékeny. A ma embere semmit sem ismer el szentnek. Számára minden hétköznapi (profán). Ez tükröződik számos megnyilvánulásunkban, beszédünkben, véleményünkben, egymáshoz való viszonyunkban. Az interneten névtelenül szapuljuk egymást, ezzel a „legalja” módszerrel: mindenki sorra kerül. A „legszentebbet” is képesek vagyunk bemocskolni és odadobni a sárba, a dagonyázó disznóknak. Nem vigyázunk semmire és senkire, mindent tönkre teszünk, életterünket ugyanúgy mint a legszeretettebb embert a közelünkben. Elefántok vagyunk a porcelánboltban. „Minden egész eltörött…” (Ady). Isten Egyszülött Fiát is összetörtük! Egyedül a prófécia a vigaszunk: „bűneink miatt törték össze” (Ézsaiás 53,5), hogy az Ő sebei árán gyógyuljunk meg!
2Korinthus 12,11-21
39. zsoltár

Isten elhívott szolgáival szemben hatványozott az elvárás: szentek legyenek! A szentség nem tökéletesség, hanem Isten közelségének valósága. A „papokon” legyen láthatóvá Isten közelsége. Amikor valaki napba néz, fénylik az arca. A fénynek nem ő a forrása, de arcának sugárzása mégis arra indít másokat, hogy ők is a nap felé forduljanak. Igénk a gyülekezet felé is határozott elvárást fogalmaz meg: tekintsék szentnek a papot, minden nyomorúsága ellenére, mert szentsége nem önmagában, hanem Isten közelségében van.
2Korinthus 12,1-10
478. dicséret