Ebben az igeszakaszban sok minden homályos: az sejthető, hogy egy válságos időszak leírása ez a fejezet, amelyben mindenki egyaránt szenved, de a szenvedők arra már képtelenek, hogy egymás szenvedéseit valamilyen szinten érzékeljék. Nyögnek itt a kidöntött fák, mert kell a helyük, hogy a kipusztult, pompás legelőket pótolják (1-3). Jajgatnak a pásztorok, mert ha lesz is hol legeltetni a nyájat, végül a levágásra legeltetik a juhokat (4-5). Jajgatnak az emberek, mert noha a másik jajgatására süketek, valójában senkinek sem jó ez az állapot, amelyben darabokra szedjük, szaggatjuk egymást (6). Nyomasztó itt minden, nyög az egész világ (Róma 8,22); és még nincs vége a nyomorúságnak. Összegezve: - amikor jelképesen eltörik a „jóakarat” és az „egyetértés” két pásztori eszközét (7); - amikor népek rohannak Isten népének és egymásnak, miközben Isten népén belül is hadakoznak egymással; - amikor a mihaszna pásztorok (15-17) sem jönnek ki egymással (8); - amikor a mihaszna nép meg mindig csak a mihaszna vezetőket szidva védekezik; - amikor már a prófétának is elege van (11-13) = akkor már nem jó élni „itt”. Akkor már a hívő ember Jézus Krisztus visszajövetele után kiált.

Jakab 4,11-17

308. dicséret

Egy nagy látomás ez Isten népének győzelméről, ellenségei felett, mert velük az Isten (5). - A szakasz arra is választ ad, hogy mit lehet tenni az ellenséggel, ha az életünkre tör? (5) Jézus Krisztus megmutatta, hogy Isten eredeti gondolata, a gonoszt jóval meggyőzni (Róma 12,21). Ebben az elferdült világban azonban a gonoszt nem lehet jóval meggyőzni. Jézus Krisztust is keresztre juttatta a gonosz; Őt azonban nem tudta legyőzni, mert Ő isteni hatalmával legyőzte a halált és a gonoszt. - Az ellenség azonban tombol még egy utolsót. Mi pedig gyarló emberek vagyunk, tehát védekezünk. A keresztyén etika, krisztusi lelkülettel kimondja, senkit sem bántunk; akin tudunk, segítünk; de ha minket akarnak bántani, akkor védekezünk; megvédjük a mieinket, nem engedjük azt, amit az Isten ránk bízott. - A Hegyi beszéd Isten országának alkotmánya; de az Ő országának kiteljesedéséig lehetetlen oda tartani a másik arcunkat is annak, aki megüt; mert ez öngyilkosság; hiszen garantáltan halálra vernek. Ha pedig nem adatik meg a védekezés ereje, akkor vállaljuk a szenvedést, Krisztusunkért. - Jövel Urunk!*

Jakab 4,1-10

306. dicséret

* Ma már Gadhinak sem sikerülne a passzív ellenállás; minden gond nélkül agyon vernék a védtelent, ha ezt diktálja az érdek.
- Mi, Isten gyermekei senkire sem emelünk kezet, de kellőképpen megragadjuk és hatástalanítjuk azt a „kezet”, amely a mieinkre emelné az öklét.
- Egyre irgalmatlanabb a világ; - a hívő ember nem is érzi jól magát itt, és könyörög azért, hogy minél előbb jöjjön el a mi Urunk!
- Ha nem sikerül hatástalanítani a gonoszság durvaságát, akkor pedig hittel vállaljuk az Úr ügyéért a szenvedést.
- Az igazi, egyetlen pásztorra várunk (3-4), nem fordulunk emberekhez, nem bálványozunk semmit és senkit (1-2). Az Újszövetség felől visszhangzik válaszunk a mai igeszakaszra.
- Jézus Krisztus visszajövetele a megoldás, megváltásunk kiteljesedése, amikor végre nem kellenek már a hősök sem, nem kellenek a gyarló részérdekek mitikus hősei, olyan harcokban, ahol mindenki legyőzi a maga ellenségét (5).
- Jézus Krisztus visszajövetele a megoldás, amikor nem csupán Júda háza, meg József és Efraim háza lesz naggyá (6-7); és nem csupán őket gyűjti össze az Úr (8-11).
- Jézus Krisztus visszajövetele a megoldás, amikor végre nem lesz hatalmassá senki (12), hanem csakis az Úr.
- Jézus Krisztus visszajövetele a megoldás, amikor azonban nem marad el a számonkérés sem, azért a sok mocsokért, ami megbuggyantotta ezt a világot. Aki járt már rothadó, hatalmas szeméttelepen, az tudja, miről beszélek. Csak az Ő irgalma tart meg minket is.

Ha „kívülről” nézzük ezt a szakaszt, semmi különbséget nem találunk más vallási iratokhoz képest: Isten majd jön, legyőzi az ellenségeinket, és mi fogunk győzni; vagyis minden nép fölé helyez bennünket az Úr. A győzelem érdekében Isten még a kor uralkodóit is felhasználja. Ez egy önző szemlélet, Istenre hivatkozva, vallási köntösbe öltöztetve (1-8). Isten végső gondolata nem ez a fajta győzelem. Az Őáltala küldött király örömöt és békességet hoz minden nép számára; a harci kocsikat összetöri; a háború Isten népének nem lehet többé eszköze (9-10). Ez a király alázatos, nem akar győzni, nem akar mások fölé kerülni (9); és mivel az emberi gonoszság mindig visszaél az alázattal, éppen ezért vérét veszik (11). Isten azonban megszabadítja Őt, hogy megmutassa a szabadulás, a megtérés, a reménység egyedüli útját nekünk is. Őbenne örök kárpótlást adott nekünk az Isten; mert ami miattunk kárba ment, ide értve önző hitéletünket is; nem is beszélve gonoszságunk kárhozatos voltáról; azt Ő szabadulással és reménységgel ruházta fel (12). Őbenne, még van reménységünk, fogoly életünk bilincsei között élve. Kell-e ennél szebb adventi üzenet?

Jakab 3,13-18

305.dicséret

Átkozottak voltunk, áldottak lettünk. Ez a változás az egyetlen, ami valóságosan meglátszana az emberi életen. Ezt a „minőségi” változást csak az Úr ereje cselekedheti (13).* - Az átok azt jelenti, hogy nem ér semmit, amit keresünk, amit elérünk. Szabó Lőrinc írja versében, hogy az életből, egy két pillanatot leszámítva, a többit viheti a „fene”. Igen, ez biblikus, ez a hiábavalóság átka. Isten jelenléte nélkül ez az osztályrészünk; sőt, maga az Isten is egymás ellen indít bennünket, hogy fájjon ez az átok, és kikívánkozzunk abból (10-11). Az átok alatt a templomépítés és minden vallás is csak pótcselekvés, önmagunk, gyarlóságunk igazolása (9). Isten azonban úgy határozott, hogy áldást nyerjünk, és áldássá legyünk mások számára, a Krisztusban (11-12).**

Jakab 3,1-12

465. dicséret

* Isten cselekvése veszi el félelmeinket, és tesz bennünket is erőssé, minden körülmények között (13).

** Isten jót tesz velünk, bár nem ezt érdemeljük (14-15). Mindezt azért teszi velünk az Ő kegyelme, hogy mi is jobbá legyünk (16-17). Az áldás, az Istentől való, egyedüli „jó” megtapasztalása, amelynek nyomán a böjt is örvendezéssé, boldog ünneppé, lakomás vacsorává lehet (18-19). Az áldás maximuma pedig az a csoda, hogy más népek is „felfedezik az Urat”, mert látják rajtunk, letagadhatatlanul, hogy velünk az Isten (20-23).

Vigyázzunk, nem arról van itt szó, hogy ugye, végezetül mégis nekünk lesz igazunk a végső kérdésekben! Nem erről van szó! Arról van szó, hogy Isten áldásának, Jézus Krisztusban kijelentett maximuma, hogy a sokféle ember, egymásra találhat. Ami itt egyre inkább elképzelhetetlen, mert mindenki, minden tekintetben egy kezelhetetlen „fafej”; az Istennél lehetséges! Még van remény; Őbenne.

Fát hozattunk télire. A hasított tüzelő összevissza feküdt halomban, megjelenítve a „hasadt” világ kuszaságát, és abban mégis Isten féltő szeretetének megtartó hatalmát: ahogy szorította, nyomta, összefogta egyik dolog a másikát (József Attila). A „véletlen” adta, mondanánk, hogy a kupac frontjának tetején kereszt alakban formálódott ki három hasáb. Számomra azonban mindez evangéliumi üzenetté lett. Isten, féltő szeretettel haragszik népére.* Ebből a féltő szeretetből több ígéret fakad: - Az Úr visszatér népe közé, a szent városba, a szent helyre, a templom hegyére (3). - A szent város megtelik élettel, idősekkel és fiatalokkal, akik megnyugodva és örömmel élnek az Isten közelében (4-5). - Isten mindenhatósága cselekszi ezt; ami ember számára lehetetlen, az Ő számára lehetséges (6). - Isten megszabadítja népét, és hazahozza a szétszóródottakat, akik az Úr tulajdonai lesznek, ennek boldog bizonyosságában (7-8). Jó olvasni ezeket az ígéreteket, de tegyük hozzá, hogy Isten szeretete Jézus Krisztusban lett teljessé, amely nem korlátozódik egy népre, egy földrajzi helyre, egy épületre. Isten szeretete az egész világot összetartja. Jézus Krisztus keresztje az, amelyre tekintve újból megmutatkozik az üdvösséges rend, a halomba zuhant világban (János 3,16).

Jakab 2,14-26

112. zsoltár

*  Isten haragja jogos, nézzünk csak magunkba, nézzünk körül töredelmes szívvel és nem önhitten. Másként mondom, Isten haragjának magja mindig a megtartó, féltő szeretet (1).

Külön bűnként említi a próféta az özvegyeket, az árvákat, a jövevényeket, akiket nem karolunk fel (10). Igen, de mondjuk ki, hogy nincs annál nagyobb irgalmatlanság, mint amikor az özvegy, az árva, a jövevény, a bármiféle rászoruló, minden határon túl visszaél a szeretettel.** Valaki említette: leginkább azok szapultak, akiken segítettem. Egy darabig vigasztalhatjuk magunkat, hogy ez a krisztusi út, amely a kereszt felé vezet. De ez egy hamis teológia, mert Jézus Krisztus az egyetlen, akinek keresztje elégtétel. Mi nem vagyunk krisztusok, csak gyarló „krisztuskövetők”. Mi is, és kivétel nélkül mindnyájan, ezen a világon, az Ő megváltó kegyelmére szorulunk; hogy ne gyémánt-kemény szívvel (11-14), egymást szétszórva, életünket pusztasággá rombolva éljünk; hanem úgy, ahogy erre a mai igeszakasz figyelmeztet: Isten irgalmat akar és nem áldozatot; szeretetet és nem öncélú kultuszt.*** Jézus Krisztus nem csupán kijelentette nekünk az aranyszabályt, miszerint amit szeretnénk, hogy az emberek velünk cselekedjenek, mi is ugyanazt cselekedjük velük (Máté 7,12); hanem belehalt ebbe, meghalt ezért; hogy mi teljesen újat kezdhessünk, az Ő kegyelméből. Ő meghalt, hogy mi élhessünk.

Jakab 2,1-13

345. dicséret

* Ma reggel beszélgettem, valakivel, aki nagyon nehéz munkát végez nap, mint nap. Az illető elmondta, hogy nem a munkával van baj, nem a munka a nehéz, hanem az, ahogy a munkatársak megnehezítik egymás életét. Nem a munka, hanem a „rendszer” okozza a nehézséget, de néha elhordozhatatlanul és keservesen. Ebben tíz év alatt is nagyon sokat romlottunk. Körülöttünk még nincsenek háborúk, de „másként” azért rendre „írtjuk” egymást. Nincs tisztelet, senki és semmi sem szent manapság; dúl az egymás elleni, önző harc, mindenféle szinten, számos módon. - Zakariásnak a böjttel kapcsolatosan tesznek fel kérdést, az Úr előtt esedező bételiek (1-3). A válasz egyértelmű, prófétai hang: nem fér meg egymás mellett az Isten emlegetése, látványos tisztelete; valamint az, hogy azután az ember csak a saját kedvére él, eszik és iszik (4-6), szeretetlen és irgalmatlan a másikkal, tudatosan gonoszt tervezve a másikkal szemben, hamis ítéletekkel sújtva az embertársát (7-10).

** Ki kell mondanom: én magam csak ezt tapasztaltam, adtam, segítettem, a legnehezebb szituációkban is embereken, nem várva érte köszönetet; de soha, egyetlen esetben sem maradt el a segítő szeretettel való határtalan visszaélés; sőt…

*** Isten Igéje világos, gyakorlati, az ember javát szolgálja. Isten Igéjéből ugyanis egyértelművé lesz Isten akarata; miszerint felesleges addig minden böjt és vallási buzgóság, amíg betartjuk a vallási szabályokat, és közben „bántjuk” a felebarátunkat, bármilyen formában is történjék ez a bántás. - Bizony, minden kultúra és vallás; ha ennyit megtanulna; az már „elég” lenne egy „normálisabb”, Istent dicsérő élet felé. Az ugyanis lehetetlen, hogy valaki Istenre hivatkozva, kezet emelhessen a másikra. Féltő szeretettel természetesen helye van sokféle intésnek, mert megemészt bennünket a gonoszság, és belefulladunk a tengernyi bűnbe; de mégis az a gond, hogy mi soha nem az Isten rendje és a másik embert féltő szeretet miatt vagyunk szigorúak a másikhoz, hanem saját önző szempontjaink miatt. Így aztán a vallás sem más, mint egy olyan „kategória”, amelyben mindenki a saját istenére (bálványára) és gyarló igazára hivatkozva csap oda a másiknak.

Isten templomát fel kell építeni. Eljönnek majd a Babilonban maradtak, Isten népének már ott született és berendezkedett tagjai is, hogy segítsék az építkezést (9-11). Sőt, más népek közül is jönnek, építeni a templomot (15). - Isten ad áldott vezetőt is, aki Isten Lelkétől irányítva kézben tartja az építkezést. Kell az Úrtól rendelt vezető, egyébként szétesik minden. A teokrácia, vagyis Isten uralma mindig így mutatkozik meg: az Úr ad áldott vezetőt, akinek engedünk; mert valójában Istennek engedelmeskedünk; ezért rend van, haladnak dolgaink, miközben nyugodt és csendes életet élünk. A korona, amit készíteni kell, ezt az áldott vezetőt várja (11). Zerubbábel nem tudta befejezni a templomot, feladata annyi volt, hogy elkezdje az építkezést. Ezért Jósua főpapot kellett megkoronázni, amíg meg nem érkezik az a „fejedelem”, aki felépíti az Úr templomát: az igazi „sarjadék” (12). - Más építeni, és más felépíteni valamit (13). Felépíteni valamit azt jelenti, hogy az ettől kezdve teljesen, maradéktalanul kész. Az Úr Jézus Krisztus király és főpap egyszerre (13), aki maradéktalanul felépítette életünk romolhatatlan templomát. Mit számít ugyanis bármilyen szép épület, legyen az templom, legyen az Jeruzsálemben; ha mi pedig meghalunk.

Jakab 1,19-27

457. dicséret

Isten nem hagyja el népét, hanem világkormányzó hatalmát bevetve, négy lovast, kocsikkal küld a világ minden tájára, hogy összeszedje az övéit. Ezt látjuk Zakariás könyvének utolsó, nyolcadik látomásában. Főként északra indulnak a lovak, mert a keletre fekvő Babilonba északi irányba indulva vezetett az út. Isten a lovakkal, vagyis angyalaival együtt az Ő Lelkét is elküldte népéért. Isten Lelke tartósan ott maradt közöttük, azaz megnyugodott közöttük; mindaddig, amíg Isten népe meg nem mozdul hitében, és el nem indul az Úr útján, hazafelé. Urunk, küldd el, azaz nyugtasd meg Lelkedet közöttünk, tartósan légy itt, hogy mi is megmozduljunk a hitben!

Jakab 1,9-18

304. dicséret

* Senki nem akar szenvedni, nélkülözni; sőt, minél jobban szeretne élni. Abba bele sem gondolunk, hogy a túlzott jólétnek milyen veszélyei vannak: hitetlenné, önzővé, érzelgőssé formál bennünket a kényelem; ahol álproblémákon rágódva, ezeken idegeskedve tesszük nehézzé egymás életét; miközben a valós, nagy kérdések előtti tehetetlenségünket nem akarjuk belátni; ezeket inkább elhessegetjük magunktól. - Akik, Isten népe közül, Babilonban maradtak, a szabadulás lehetősége után is, azok megszokták az ottani jólétet, irtóztak az otthoni, bizonytalan jövőtől, az elpusztult és elvadult földön. Inkább választották a jólétből következő „fogságot”, mint saját szabad életüket, amit küzdelmekkel, de a legnagyobb garanciaként, mégis Isten segítségével kellene megteremteniük. - A szabadságot hangoztató ember valójában fogságban él, miközben habzsolja a jólétet. A szabadság illúziója ez, hiszen most is kiszolgáltatottak vagyunk, csak másként, mint korábban.

Jézus Krisztus jelenléte megigazít, megtisztít bennünket; ahogyan azt a mai igeszakasz elénk tárja, Zakariás próféta könyvének hetedik látomásában. Isten eltávolítja népe közül a bűnt. Egyedül Isten képes elbánni a bűn ezernyi fajtájának hatalmával: az élő Isten, akinél nincsen hatalmasabb. Mi nem tudjuk „bezárni a gonoszt”. Egy nagy „fazékba” fér csak el Isten népének bűne, mert sok a bűn közöttünk is. Minden bűn az Isten mércéjében, „fazekában” mutatja meg igazán magát; magunktól nem tartjuk bűnnek a bűnt. Bűneink súlyosságát az mutatja meg, hogy Isten Fiának kellett meghalni azok miatt. A látomás képekben tárja elénk az üzenetet. Egy nagy fazékba zárja Isten a bűnöket, és ólomfedőt tesz arra (6-7), majd messze elviteti a fazekat, Sineár földjére, Babilonba, ahol a Bábel tornyát építették (10).** - Nem az a legfontosabb kérdés, hogy hogyan viszonyuljunk más kultúrákhoz és vallásokhoz; hanem az, hogy milyen a kapcsolatunk a minket megtisztító Urunkkal: van-e hitünk, mégpedig nem akármilyen hitünk; hanem van-e a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hitünk? A többit, majd Ő cselekszi.

Jakab 1,1-8

509. dicséret

* Nekünk is kellene egy magyarázó angyal (5), egy olyan valaki, aki Zakariás prófétának is adatott, hogy értse, jól értse Isten szavát; ez esetben az Úrtól kapott látomást; és hogy Isten szava elevenné, aktuálissá legyen számára. - Joggal szomorú az Isten szerint érzékeny emberek szíve, mert azt tapasztalják, hogy az emberi bűn, önzés, érdek, gonoszság mindent „felzabál”. Hivatkozhatunk mi itt igazságra, jogra, kultúrára, vallásra; a legszentebb dolgokra is; valójában minden mögött az emberi önzés áll. Ez a gonoszság! Nem túl jó egy ilyen világban élni. - De éppen egy ilyen világban lenne küldetése Isten népének. Küldetését azonban nem töltheti be az Úr népe, egészen addig, ameddig ő maga meg nem tisztult; ameddig ő maga hitelessé és hitében szilárddá nem lesz. Ez a szilárdság elsősorban nem saját magunk védelmét jelenti, nem valami emberi erőkifejtést, netán agresszivitást jelent; hanem az Úr Jézus Krisztus jelenlétét az életünkben.

** A látomás legnehezebb eleme, hogy egy asszony személyesíti meg a bűnöket a fazékban (7). Ennek magyarázata, hogy az istentelenség, a gonoszság a héberben nőnemű kifejezés. Ugyanakkor gólyaszárnyú asszonyok távolítják el a bűnöket Isten népének közösségéből (9). Tehát férfi és nő egyaránt vétkezett és egyként adja nekik Isten a megváltást.

(Zakariás 5,1-4) A látomásban „kiterítve repülő” irattekercs Isten Igéjét tartalmazta (1-2); pontosabban Isten törvényét, a mózesi törvényeket olvashatták ezen a tekercsen, benne a tízparancsolattal. A harmadik parancsolatra, az esküdözők kapcsán; valamint a nyolcadik parancsolatra, a tolvajok kapcsán utal is Zakariás. Az egyik a szavakkal, a másik a tettekkel elkövetett mulasztások kifejezése, amelyekkel megszegjük Isten törvényét, és „átkozottá” tesszük egymás életét (3). Az irattekercs repül (1), és behatol az esküdözők és a tolvajok házába (4); vagyis Isten Igéje „mozog, él, hat” (Ézsaiás 55,10-11); „behatol” oda, ahol nem Istennek kedves módon történnek a dolgok; és emiatt pusztulássá lesz az emberi élet: pusztítunk, pusztítanak minket és pusztulunk mindannyian. Átok alatt van „az egész ország” (3). Áldott legyen az Isten, hogy Igéje nemcsak törvény, hanem evangélium is; miszerint Ő kifizette átkozott életünk minden adósságát, és amit mi elrontottunk, azt Ő rendbe hozta, a Jézus Krisztusban.

2Timóteus 4,9-22

303. dicséret

A „kicsiny” kezdet arra utal, amikor Círusz perzsa király hazaengedte a Babilonba hurcolt zsidókat. A hazatértek Kr. e. 536-ban lerakták a templom alapját, majd a külső elnyomás és a belső csüggedés miatt, 18 évig felfüggesztették az építkezést. Zakariás mostani látomása, az angyal értelmezése szerint, Isten bátorítása népe felé, miszerint a kicsi kezdetet dicsőséges befejezés követi majd, hiszen Zerubbábel, az építkezéssel megbízott fejedelem, a kellő időben elhelyezi a zárókövet a templomon (10). Az Isten szerinti befejezés után következhet a „templom használata”, a beteljesedett öröm. Amikor elhelyeztük a zárókövet, utána következik a lényeg (1Korinthus 15). Fontos azonban az építkezésre vonatkozó intés: nem erővel és hatalommal, hanem az Úr Lelkével lehetséges építkezni (6); vagyis Isten Lelkével lehet kezdeni, folytatni és befejezni. Minden kegyelemből, az Úr által adatik nekünk. Jaj, nekünk; ha emberi erőlködésünkön nincs ott az Ő áldása. Az Ő Lelke által adatik nekünk a kicsiny kezdet után a dicső befejezés, és még azon túl a lényeg, a Jézus Krisztusban.

2Timóteus 4,6-8

199. dicséret

Jézus Krisztus az, akit itt „sarjadéknak” nevez az Ige. Őbenne kisarjad életünkben az Istennek kedves győzelem. – 1. Ez a győzelem nem mások felett, hanem másokért kapott győzelem, amely Isten ajándéka, azért, hogy meghívja egyik ember a másikat a szőlőjébe és a fügefája alá (10). Nem lehet ennél szebben kifejezni a különböző emberek, kultúrák egymásra találását. Ez a megváltás. – 2. Ez a győzelem minket is érint, mert minden minket terhelő vád alóli felszabadulást jelent ez a diadal (1); valamint megszabadulást a bűn (9) és a Sátán hatalmától (2); ez a győzelem új ruhát és új életet ajándékoz nekünk (3-5). – 3. Ez a győzelem még időben kiragadja az embert a tűzből; mert bizony mindent megemésztő „tűz” az, ami bennünk és közöttünk tombol. Gondoljunk csak bele, hogy hányféle emésztő túlbuzgóság, vagy félelmetes indulatok lángjai lobbanhatnak ki az emberből; tarolva mindent, mint a fékezhetetlen tűz. Üszkös már a fadarab, de még meg lehet menteni (2).**

2Timóteus 4,1-5

29. zsoltár

* Isten a felépülő templomért való felelősséget Jósua főpapra bízta (7), a fogságból hazatért nép körében. Azóta eljött közénk az egyetlen, tökéletes főpap, a mi Urunk Jézus Krisztus (8); aki ránk bízta az Ő ügyét (Máté 28,18).

** Isten „szemei” látnak bennünket (9), sokféle tűzben megégett életünket; mert folyton égünk, vagy égetünk. – Áldott légy Urunk, ezért a győzelemért. Csak erre a győzelemre van szükségünk, minden más győzelem mulandó, káros, nem kell.

Két lányunkra tekintünk; már nagyok, kirepültek; de mindig örömmel jönnek haza, és ez jól esik. Szemünk fényei ők. Aki őket bántja, minket bánt.* Itt Isten fogalmaz meg valami hasonlót, velünk kapcsolatosan; miszerint mi az Ő szeme fényei vagyunk, és aki minket bánt, az Őt bántja (12). – 1. Isten ereje minden szarvat letör, amely minket felöklel; még akkor is, ha egy időre megérdemeljük az öklelést (1-4). – 2. Isten ereje újjáépíti az Ő ledőlt városát; a mi városunkká építi azt. Ennek a városnak nem mi fogjuk meghatározni a határait;** hanem csakis az Isten. Ettől kezdve Ő védi szent városát, országát, ezért azon semmi más ideiglenes hatalmasság nem vehet diadalt (5-9). – 3. Isten ereje haza szólítja azokat is, akik még nem indultak el.*** Isten maga indul el azokért, akik még a „régiben ragadtak”, hogy kihúzza és átölelje őket. „Ujjongj, örülj, Sion leánya, mert jövök már, és itt fogtok lakni…” (14)

2Timóteus 3,10-17

147. zsoltár

* Tudom, érzelmeskedő, senkire sem tartozó megnyilatkozás ez; mint ahogy én sem szeretem, ha mások „a saját dolgaikról” fecsegnek nekem; kivéve, ha ezt lelkipásztorként tekintve rám, osztják meg velem; az más.

**… nem is a Biblia, nem is bármiféle, teológia, tan, kegyesség, vallás; …

*** Isten ereje haza szólítja azokat, akik még nem indultak el; akkor ott „a felszabadított fogság” színhelyéről; itt és most pedig azokat, akik még nem ismerték meg az Urat. Boldog, aki meghallhatja a hívó szót, mert az itteni hatalmak ideje meg van számlálva, Istennél pedig nem tényező többé az idő.

Milyen nehéz újrakezdeni valamit. Vannak olyan életsorsok, ahol teljesen újra kellett kezdeni mindent; minél későbbi életszakaszban történik ez az újrakezdés, annál nehezebb. Isten népe hazatérhetett a hetven éves fogságból, de otthon újra fel kellett építeni az életet; a templomot, a várost, az istentiszteleti, közösségi és egyéni életet. Már, már elcsüggedtek azok, akik hazatértek; ezért Zakariás buzdítja őket. A próféta bátorításában ott a figyelmeztetés: nehogy elődeik hűtlen útjára lépjen ez a nemzedék is, hanem a megtértek örömével és reménységével építsék az új életet (1-6). Ekkor Kr. e. 520-at írunk (1); az üzenet azonban ma is az elevenünkbe hasít. Isten még mindig engedi, hogy újra kezdjük, megbocsát, kapukat nyit; mi pedig tétlenkedünk és siránkozunk. Valóban beleremeg az ember szíve a feladat nagyságába; hiszen erő felett való út újra kezdeni az egész életet; ugyanakkor ez a legnagyobb kegyelem, az üdvösség előíze (13-17). Soha ne a feladat nagyságára, lehetetlenségére, és soha ne az akadályokra nézzünk, hanem erre a mindenható és kegyelmes Úrra; és tegyük azt, amit következő lépésként, aznap megtehetünk. Ez minden, de ez elég; az Úr majd cselekszik; és a lehetetlennek tűnő is lehetségessé lesz.

2Timóteus 3,1-9

263. dicséret

A tegnapi igeszakasz leplezetlenül tárta elénk, hogy milyen az ember, beleértve Isten népét is (1-6). Port nyalunk, mint a kígyó, amíg nem ismerjük az Urat; és porban csúszva kell elismernünk Őt, ha nem hajol alá értünk az Isten (16-17). Megváltó fordulat a mai igerész himnusza, Isten kegyelmének magasztalásáról: „De én az Urat várom, a szabadító Istenben reménykedem…” (7). Ez az Isten a tenger mélyére veti bűneinket és irgalmasan cselekszik velünk (18-20).* Ne ebben a világban várjuk ennek kiteljesedését; de hit által már itt is megtapasztalhatjuk Isten ígéreteinek előízét. Áldott legyen az Úr. Jancsó Miklóst kérdezték, nem sokkal a halála előtt, egy órás interjú során, hogy hisz-e a túlvilágban? Legyintett, és azt mondta: na, jó, hagyjuk! Ez a legyintés nem hitére, vagy hitetlenségére utalt, hanem arra, hogy ebben a világban nagyon nehéz erről bármit is mondani. Ez a legyintés porban csúszó életünk nyomorúságára ugyanúgy vonatkozott, mint a megváltás utáni vágyunkra és azzal kapcsolatos reménységünkre (7). Nincsenek kész válaszaink; - ígéreteink, és hitben megélt tapasztalataink vannak.

2Timóteus 2,22-26

130. zsoltár

* Ez az Isten más népek felé is kitárja tágas ölelését (11-12). Ez az Isten a sötétségben is világosságunk, aki kivisz a tényleges világosságra és győzelemre vezeti perünket (8-9). Ez az Isten felépíti összerombolt várfalainkat, halálra sebzett életünket (11), és termékeny földet ad nekünk (14-15).

Olyanok vagyunk, mi emberek, mint az a valaki, akik a szüret után keres fürtöt, vagy fügét; vagyis sokszor elkésünk, nem jól időzítünk, elmulasztunk kivételes alkalmakat (1). Csalódásainkban aztán olyanokká leszünk, mint a „darócpokróc”, tele elfojtott, vagy kiélt agresszióval (2), ahol még a jog is csak eszköz arra, hogy az igazság szeretetének látszatát keltve, kikészítsük azokat, akiket életkudarcainkért „okolunk” (3). Mert mindig kell a bűnbak, és nincs irgalom. A legjobb közülünk olyan, mint a tüskebokor, mint a tövis (4). A teljes bizalmatlanság és elmagányosodás lesz így osztályrészünk, ahol még a közvetlen szeretteinkben sem bízhatunk igazán. Bizony, sokan élik át mindezeket manapság is. A próféta megfogalmazza a bajok teológiai okát: kivesztek az országból a hívő emberek (2).

2Timóteus 2,19-21

145. zsoltár

* Szeretem azokat a műsorokat, amelyekben felkészült riporterek mélyen, őszintén elbeszélgetnek bizonyos területeken méltán nevessé lett emberekkel. Tanulságos, gazdagító, erőt adó egy ilyen interjú; kitárul előttünk egy emberi élet; sokféle öröm és küzdelem napvilágra kerül. Egy-egy beszélgetés során, a riportalanyok nagy többsége fogalmazza meg ugyanazt, amit a mai igeszakasz.

Három felszólítás és egy figyelmeztetés hangzik el ebben a perben. – 1. Isten népe emlékezz, milyen hatalmasan cselekedett érted az Úr (1-5). – 2. Isten népe, járulj az Úr elé, ne a vallásos áldozataiddal, kegyességeddel, teológiai igazságaiddal; hanem azzal, hogy emberszámba veszed a másikat, megtartva az Úr törvényét. Szeretni a másik embert, alázattal megállni Isten előtt; - ennyi elég lenne. Minden vallás itt vizsgázna, a többi csupa önzés (6-8). – 3. Isten népe, hagyj fel tehát az önzéssel, mások rászedésével; de azt se engedd, hogy szereteted miatt téged szedjenek rá (9-12). – Mindezt ne feledd, ezek szerint változtass, mert nem lesz jó vége annak, amiben most vagy. Nem csupán Isten népe, hanem a világ összes embere megfogadhatná ezt az intést, mert egyébként pusztasággá lesz az emberi élet, nem lesz rajta áldás; - legyünk bár dúsgazdagok, vagy koldusszegények, a lényeget illetően teljesen mindegy. Kifejező a kép: lehet borod, lehet vagyonod, lehet nőd, lehet hírneved; mégis pusztaság az élet; - nem okoz örömöt, mert hiányzik az áldás. Isten nélkül sehol sem jó (13-16).

2Timóteus 2,14-18

512. dicséret

Istenünk, tisztíts meg bennünket: törd össze harciasságunkat, rombold szét erődítményeinket, verd ki kezünkből varázsszereinket, döntsd le bálványainkat, hogy csak Tebenned bízhassunk (9-14); de Te légy erős bástyánk! - Hiszen csak így lehetünk mások számára harmat, záporeső, amely felfrissít és életet ad. Nem mi, hanem Te cselekszed ezeket; köszönjük, hogy általunk (6). - Áldott légy, hogy azt is világossá teszed számunkra, hogy a záporeső nem mindig éltet, hanem valamikor gátakat tör, új medreket váj, és elsodorja azt, ami útjában áll (7-8). Ilyenné is lehet Isten népe? Ilyenné csak Isten lehet. Mi azért nem lehetünk pusztító zápor, csak éltető, mert mi valójában mindig saját, gyarló emberi indulatainkból törjük át a gátakat, az pedig irgalmatlan pusztítást jelenthet. Mi nem irthatjuk ki ellenségeinket (8; Máté 5,44). Ez azonban azt jelenti, hogy az ellenség írt ki minket? Mi nem vagyunk krisztusok, legfeljebb krisztusiak lehetünk, hol láthatóbban, hol gyarlóbban; akik csakis Jézus Krisztus megváltó kegyelméből élnek. Védhetjük-e Krisztus ügyét, másokat eltiporva? Ez akkor is kérdés, ha nem mi, hanem ők támadnak ránk? Urunk, harmat akarunk lenni, éltető és nem pusztító zápor; miközben a Te indulatoddal akarjuk védeni a ránk bízott ügyedet. Segíts eligazodni!

2Timóteus 2,8-13

276. dicséret

Csak addig vagyunk kiszolgáltatottak, amíg meg nem ismerhetjük az Urat; utána a hazatérés reménységével éljük az életünket. Sokszor így is nagyon nehéz, mert a kiszolgáltatottság, a fájdalom ténye továbbra is megmaradhat; de ezeket már abban a bizonyosságban éljük meg, hogy csak az Úr Jézus Krisztusnak vagyunk „kiszolgáltatva”. Ha Ő az Úr, csak „jóban” lehet részünk (2). - Ha Ő az Úr, akkor a „kicsinynek” is van esélye. Ezt a próféciát a keresztyénség mindig Jézus Krisztus születésének ígéreteként értelmezte, aki a legkisebb nemzetségből származott, mert az Úr a „legkisebbek” szabadításáért is eljött. Ha Ő az Úr, akkor a hajdan volt múlt, akárcsak a jövendő, megtelik reménységgel (1). - Ha Ő az Úr, akkor olyan pásztorunk van, aki a mindenható Isten felkentjeként vezet, legeltet. Ha Ő az Úr, akkor nemcsak Izráel, hanem minden nép részesül az Ő üdvösséges nyugalmából (3). - Ez lesz a jövő, erre várunk (4). 

2Timóteus 2,1-7

447. dicséret

Mikeás próféta a nyomorúságos, ítéletes jelenből indul ki, amikor próféciája beteljesedéseként, Jeruzsálemet is elhurcolták a babiloniak (Kr. e. 587). Ez a jelen kiáltozástól hangos, kétségbeeséstől teljes (9); de a múlt hűtlenségének gyümölcse (11); ugyanakkor a jövőben ígért szabadulás forrása (10). Ez a szabadulás nem csupán az ellenség feletti győzelmet, az idegenből való hazatérést jelenti; persze azt is (13), de ez átmeneti megoldás lenne csupán. Az Úr azonban megváltást ad népének (10). A megváltás pedig mindig több, mint egy adott konkrét probléma megoldása; mert a megváltás a folyton problémás élet végső, Isten szerint tökéletes megoldása. Ez érkezett meg Jézus Krisztusban, ennek beteljesedésére várunk, ettől elviselhető a jelen, megbánt a múlt, és reményteli a jövő.

2Timóteus 1,15-18

369. dicséret

* A próbatételekkel teli jelen elhordozásának két nélkülözhetetlen eleme van. Az egyik ilyen segítség a jelen elszenvedésében, hogy bűnbánattal tekintünk a múltra; nem mások, hanem saját vétkeinek töredelmes megvallásában (14). A másik ilyen segítség pedig az, hogy reménységgel tekintünk a jövőbe, miszerint lesz végleges megoldás (10). Mindkettő megélése csak hitben lehetséges. Egyébként, csak a jelennek vagyunk képesek élni; menekülve, ha lehet, minden jelenbeli szenvedés elől, csupán az örömöket keresve. Ilyenkor a múltban nem látjuk a saját bűneinket, csak a másét; a jövő pedig legfeljebb csak az optimizmus szintjén tűnik fel előttünk, és nem a tartós megoldás ígéretével.

Azt fontos tudni, hogy Keresztelő János ugyan a végidőkről prófétált, de Jézus Krisztus az új időkről: a régiek valóban elmúlnak; de újjá lesz minden, Isten kegyelme által (Ézsaiás 42,9). Tehát a végidőkről mindig ezzel a krisztusi szemlélettel szóljunk. A mai igerész kapcsán elmondhatjuk, hogy a krisztusi új maradéktalan érvényesüléséhez vezető „utolsó napok” még nem jöttek el, hiszen még nem áll magasan az Úr házának hegye, és nem özönlenek hozzá a népek (1-8).* Viszont kapunk világos jeleket arra nézve, hogy Isten a történelem Ura, aki végrehajtja menetrendjét, és ügyét a beteljesedés felé viszi. Hitvallásra hív bennünket, a sokszínűség tengerében. Mert ha minden nép a maga istenének nevében jár is; minket arra hív, hogy valljuk meg a mi Urunk és Istenünk nevét, járjunk bátor bizonyossággal az Ő követségében. Itt Isten Igéje most nem mond ítéletes véleményt más népek isteneiről; mert nem is ez a fő kérdés itt; hanem az, hogy mi, akik kaptuk a kijelentést, bátran járunk-e az Úr követésében. A többi nem ránk tartozik, - értsd meg végre, nem rád tartozik; hanem te hirdesd, éld, kövesd az Urat (János 21,22). A más istenek és kultúrák kérdése, sorsa olyan provokatív kérdés, amit éppen azért tesznek fel nekünk, hogy eleve gyengüljön a bizonyságtételünk. Ki merne ugyanis nyilatkozni másokról, bármit is: az Úrról szólj!

2Timóteus 1,8-14

257. dicséret

* Az utolsó napok még nem jöttek el, hiszen nem tolonganak körülöttünk emberek, akik arra vágyakoznak, hogy Igét, tanítást kapjanak, és az Úr útján járhassanak (2). Még nem tartunk ott, hogy az Isten megfenyítse az erős, uralkodó népeket, és ennek nyomán véget érjen minden hatalmi vetélkedés. Még nem tartunk ott, hogy kapát készítsünk a kardokból, és végre nyugodt és csendes életet éljünk, a menny előízeként, az Úr visszajöveteléig (3-4). Isten még nem szedte össze a sántákat, a szétszórtakat, a veszedelemben gyötrődőket; hogy Isten népe, és aztán sok nép is (4), erőssé legyen, csakis Őáltala (6-8).

Isten Lelke éltet minden embert, akár tudjuk, akár nem; - Őróla teszünk bizonyságot minden levegővételünkkel. Isten Lelke ajándékozza nekünk a hitet, amellyel megragadhatjuk az Isten kegyelmét, és amely által tudatosodik bennünk az Isten szeretete. Isten Lelke teljesen betölt bennünket akkor, amikor Őtőle kapott konkrét és nagyon nehéz feladatunk van. Mikeást is betöltötte az Úr Lelke, mint ahogy a víz a medret betölti, nem marad ott egy picinyke száraz hely sem. Maradéktalanul birtokba vesz az Úr, övéi erőtlenségén úrrá lesz, ha szólni, tenni kell az Ő ügyében. Mikeás az Úr Lelkével, és nem a saját haragjával szól az ország és a szent ügy hamis vezetői ellen (1-5), kiemelve a jogos büntetést, a sötét éjszakát, amelyben nem szól az Ige, nem szól az Isten (6-8). Nincs ennél nagyobb és félelmetesebb árvaság, mint amikor elhallgat az Isten. Az erőtlen igehirdetésekről beszélgettünk valakivel a napokban; mintha átélnék most is a mikeási próféciát.*

2Timóteus 1,1-7

167. dicséret

* Pedig az Ige kommunikációja az egyház legfontosabb küldetése. Mikeás az Úr Lelkétől kapott bátorsággal szól, nemcsak a vétkes vezetők, hanem saját népének önhittsége ellen, akik még mindig emlegetik az Urat, miszerint Ő közöttük van, ezért nem érheti őket baj (9-12). Igen, közöttük van az Úr; éppen ez az Ő kegyelmének evangéliuma; nem érdemeljük, de mégsem érhet bennünket kárhozatos baj. De egyéb baj érheti Isten népét is, sok okból; ám főként azért, hogy népét felrázza alvó hitében az Úr. Egyébként pedig, akit megelevenített az Úr Lelke, az soha nem lehet önhitt.

Sokféle bajjal küzd Isten népe (1-2).* A legnagyobb baj azonban az, hogy nem figyelünk az Úr (3-5), és prófétája figyelmeztetésére sem (6-7); valójában el is múltak az Igét komolyan megszívlelő, prófétás idők. Langymeleg gőggel emlegetjük az Isten jóságát és szeretetét, pátyolgatjuk a magunk érdekeit és érzelmeit, számos „lelki trükkel, bűvészkedéssel” próbáljuk megérinteni az embereket, - de az áldás elmarad. Már nemcsak „odakint”, hanem „idebent” is ráripakodunk a „prófétákra”: nekünk ne prédikáljatok (6), nekünk ne prédikáljon senki. Pedig amíg nem vesszük komolyan újra Isten Igéjét, annak erejét, megváltó evangéliumát; amíg nem Isten szavához, akaratához igazítjuk életünket; és legalább mi, az Ő népe, nem Igéje erejétől várunk minden lényegeset; - addig nem is lesz rajtunk áldás: örökségünket elveszik (4), másoknak adják (5). Ne hallgattassuk el Isten Igéjét, szavát, féltő szeretettel megszólaló figyelmeztetését (6).

1Timóteus 6,17-21

262. dicséret

* Isten népén belül is gyakorlat, hogy a hatalommal rendelkező, az éppen „helyzetben” lévő, kifosztja a gyengébbet (1-2). Ez sokféleképpen történhet: egy megjegyzés is „kikezdhet” valakit. Persze a szó szerint vett gaztett is gyakori közöttünk. Még Isten szent népén belül sem figyelnek oda egymásra az emberek, miközben Isten törvényét emlegetik. Nagyobb baj azonban, hogy ezt nemcsak teszik, hanem gőgösen előre eltervezik és végrehajtják: fekszenek, jólétben élnek, álnokságot terveznek; ha valamit megkívánnak, elveszik, mert van hatalmuk hozzá. Döbbenetes kép ez, Isten mai népéről, rólunk is: mennyi mindent elveszünk egymástól, itt, az egyházon belül is; mennyire nem figyelünk oda egymásra sem; mit várunk akkor másoktól.

Az északi országrész asszírok általi meghódítását és lerombolását Mikeás személyesen átélte (Kr. e. 722). Ezért figyelmezteti a déli országrészt, hogy ők se legyenek elbizakodottak, mert Isten ítélete a hűtlen Júdát és Jeruzsálemet, azaz a déli országrészt is eléri. Emiatt gyászol, jajgat a próféta, mint a sakál és a strucc (8-9). A fejezet további részében olvasható helységnevek Júdában találhatók, de egyik sem határozható meg pontosan. Ezek a városnevek inkább a jelentésük miatt kifejezőek, miközben illeszkednek az eredeti szövegben érvényesülő verses szójátékba. A városnevek jelentése a déli országrész szomorú sorsára utalnak: úgy járnak, mint a porház (Bét Afra, 10), a szép meg fog szégyenülni (Sáfír, 11), és a keserűség városának polgárai aggódnak jólétükért (Márót, 12). Istenem, könyörülj, mert mi is jajgatunk, sírunk hűtlenségünk, és a ránk váró jogos ítéleted miatt. Elevenítsd meg a hitünket, légy segítségünkre, mert nélküled „por” vagyunk, megszégyenülünk, keserűség az osztályrészünk, elveszünk!

1Timóteus 6,11-16

235. dicséret

Amikor az Úr szól, akkor figyeljen a föld, és aki rajta él (2). Az Úr látja, mi mindent művelünk mi, ebben a világban, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Isten számára saját népének hűtlensége a legfájdalmasabb (5). Kellő időben, eljön az a pillanat, amikor az Úr „megálljt” parancsol, leszáll, és minden parázna szerzeményünket összedönti, tűzben égeti el (6-7). Jézus Krisztusban már eljött, finoman bekopogtatott hozzánk, „hátha” szeretete meglágyítja szívünket, és nem a hegyek olvadnak meg ítéletétől (4), hanem az emberi bűnök szeretetétől. Persze Isten mindent szépen elrendezett, ezért nem érte váratlanul a kereszt. Köszönjük, Urunk, hogy mi leborulhattunk a kereszt alatt; másokra is ezzel a reménységgel tekintünk.

1Timóteus 6,1-10

215. dicséret