Sokféle bajjal küzd Isten népe (1-2).* A legnagyobb baj azonban az, hogy nem figyelünk az Úr (3-5), és prófétája figyelmeztetésére sem (6-7); valójában el is múltak az Igét komolyan megszívlelő, prófétás idők. Langymeleg gőggel emlegetjük az Isten jóságát és szeretetét, pátyolgatjuk a magunk érdekeit és érzelmeit, számos „lelki trükkel, bűvészkedéssel” próbáljuk megérinteni az embereket, - de az áldás elmarad. Már nemcsak „odakint”, hanem „idebent” is ráripakodunk a „prófétákra”: nekünk ne prédikáljatok (6), nekünk ne prédikáljon senki. Pedig amíg nem vesszük komolyan újra Isten Igéjét, annak erejét, megváltó evangéliumát; amíg nem Isten szavához, akaratához igazítjuk életünket; és legalább mi, az Ő népe, nem Igéje erejétől várunk minden lényegeset; - addig nem is lesz rajtunk áldás: örökségünket elveszik (4), másoknak adják (5). Ne hallgattassuk el Isten Igéjét, szavát, féltő szeretettel megszólaló figyelmeztetését (6).

1Timóteus 6,17-21

262. dicséret

* Isten népén belül is gyakorlat, hogy a hatalommal rendelkező, az éppen „helyzetben” lévő, kifosztja a gyengébbet (1-2). Ez sokféleképpen történhet: egy megjegyzés is „kikezdhet” valakit. Persze a szó szerint vett gaztett is gyakori közöttünk. Még Isten szent népén belül sem figyelnek oda egymásra az emberek, miközben Isten törvényét emlegetik. Nagyobb baj azonban, hogy ezt nemcsak teszik, hanem gőgösen előre eltervezik és végrehajtják: fekszenek, jólétben élnek, álnokságot terveznek; ha valamit megkívánnak, elveszik, mert van hatalmuk hozzá. Döbbenetes kép ez, Isten mai népéről, rólunk is: mennyi mindent elveszünk egymástól, itt, az egyházon belül is; mennyire nem figyelünk oda egymásra sem; mit várunk akkor másoktól.