A tegnapi igeszakasz leplezetlenül tárta elénk, hogy milyen az ember, beleértve Isten népét is (1-6). Port nyalunk, mint a kígyó, amíg nem ismerjük az Urat; és porban csúszva kell elismernünk Őt, ha nem hajol alá értünk az Isten (16-17). Megváltó fordulat a mai igerész himnusza, Isten kegyelmének magasztalásáról: „De én az Urat várom, a szabadító Istenben reménykedem…” (7). Ez az Isten a tenger mélyére veti bűneinket és irgalmasan cselekszik velünk (18-20).* Ne ebben a világban várjuk ennek kiteljesedését; de hit által már itt is megtapasztalhatjuk Isten ígéreteinek előízét. Áldott legyen az Úr. Jancsó Miklóst kérdezték, nem sokkal a halála előtt, egy órás interjú során, hogy hisz-e a túlvilágban? Legyintett, és azt mondta: na, jó, hagyjuk! Ez a legyintés nem hitére, vagy hitetlenségére utalt, hanem arra, hogy ebben a világban nagyon nehéz erről bármit is mondani. Ez a legyintés porban csúszó életünk nyomorúságára ugyanúgy vonatkozott, mint a megváltás utáni vágyunkra és azzal kapcsolatos reménységünkre (7). Nincsenek kész válaszaink; - ígéreteink, és hitben megélt tapasztalataink vannak.

2Timóteus 2,22-26

130. zsoltár

* Ez az Isten más népek felé is kitárja tágas ölelését (11-12). Ez az Isten a sötétségben is világosságunk, aki kivisz a tényleges világosságra és győzelemre vezeti perünket (8-9). Ez az Isten felépíti összerombolt várfalainkat, halálra sebzett életünket (11), és termékeny földet ad nekünk (14-15).

Szerző: refdunantul  2015.11.24. 04:00 komment

süti beállítások módosítása