Urunk, a Te kegyelmedre szorulunk, mert ezer szállal kötődünk ehhez a világhoz, miközben tele vagyunk önhittséggel. Mi is szomorúan elkulloghatnánk, mint a „gazdag ifjú”, mert nem tudjuk elengedni azt, ami már a kezünkben van, még az üdvösségért sem (22-23). Köszönjük Urunk, hogy Te ezt tudod. Bizony, mi magunktól nem juthatunk üdvösségre, mert tele van a kezünk, a szívünk, a fejünk, és nincs igazán hely Neked. Köszönjük, hogy ami nekünk lehetetlen, Nálad lehetséges (26). Ez a kegyelem, minden üdvösség alapja. Aki azonban kegyelmet nyert, az döntő helyzetekben el tudja engedni a „dolgokat” (26). Nem a vagyonnal van a baj, hanem velünk; ez a bűn. Köszönjük, hogy a segítségünkre jössz; ez pedig a kegyelem. A kegyelmet nyert ember pedig az elengedésre is szabad (25), - át tud menni a tű fokán!

Jeremiás 38,14-28

499. dicséret

* Ez az ifjú vágyik az örök életre, az üdvösségre (18). Ma többnyire nem is téma ez a kérdés az új nemzedék körében; hiszen minden figyelem erre a világra irányul, az itt elért javakra, eredményekre, hírnévre, hatalomra, vagyonra, élvezetekre. Persze ez sem új keletű, mert a történetben szereplő ifjú is kötődik ehhez a világhoz, benne mindahhoz, ami az övé; ráadásként azonban szeretné az örök életet is. Megdöbbentő a magabiztossága, amivel úgy gondolja, hogy ő Isten parancsait maradéktalanul megtartotta, ezért kiérdemelte az örök életet (20-21). Éles ellentétben áll ez az önhittség azzal a lelkülettel, amivel még maga Jézus is visszautasítja azt, hogy Őt „jónak” nevezzék, mert senki más nincs jó, egyedül csak az Atya (19). Bizony van még benne fogyatkozás (22). Éppen itt kezdődne minden, amire Jézus Krisztus felhívja ennek az ifjúnak a figyelmét; itt kezdődik az új élet, amikor az ember minden helyzetben látja a maga hiányosságát, tökéletlenségét, ami miatt az Úr kegyelmére szorul.

Nehéz meghatározni, ki a gőgös és ki az alázatos, hiszen minket is láthattak mások elbizakodottnak, úgy, hogy mi ezt észre sem vettük; miközben nincs ellenszenvesebb a megjátszott alázatnál. Az azonban tény, hogy nincs visszataszítóbb, károsabb, embertelenebb a „templomos gőgnél", akik az Istenükre hivatkozva pöffeszkednek. Az üdvbizonyosság nélkülözhetetlen, de ez a bizonyosság egyrészt; - nem álalázatos, mert tudja, mije van; - ugyanakkor soha nem lehet gőgös, mert világos számára, hogy mindene ajándék! Akik ezeket tudják, azoknak ugyanakkor röntgenszemeket adott az Isten; amellyel minden gőg mögött meglátják a szánalmas bizonytalanságot; és minden álalázat mögött a rejtett nagyravágyást; mindkettő mögött pedig a hitetlenséget. Az ilyen emberek bizonyossággal szólnak és élnek; nem alázatoskodva, nem gőgösen, hanem bizonyossággal. A többi az Úr dolga.

Jeremiás 38,1-13

41. zsoltár

A példázat helyes megértése mindig egy adott pontról lehetséges, mint ahogy a balatoni kilátóknak is csak egy adott pontjáról látható a legszebb kilátás, de ha nem a kilátó panorámás oldalán állunk, akkor csak lombokat látunk és nem a tavat. - Ebben a példázatban nem arról van szó, hogy ha az Istent egyfolytában fárasztjuk a dolgainkkal, mint ahogy egymást, akkor az Isten ezt előbb-utóbb meghallgatja és teljesíti kéréseinket. Nem erről van szó! - A példázat azt hangsúlyozza, hogy Isten népe nem restül meg a kegyességben, az Igére figyelésben és az imádságban, még akkor sem, ha rosszul megy sora, ha azt látja, hogy hamis bírók, hamis ügyek tobzódnak ebben a hamis világban. Az Isten nélküli világra mindig is jellemző, hogy hamis; az igazság látszatát keltve is hamis; mindenki a saját igazát szajkózza és képtelen a legkisebb mértékben is felfogni a másik igazát; hogy aztán együtt tekinthessenek arra, aki egyedül Igaz. Isten népe a hamis világban, csalódásai, szenvedései között, legreménytelenebb helyzetében sem szűnik meg, egy percre sem bízni, és az Úrhoz fordulni. Ez a példázat helyes nézőpontja: nem restül meg a kegyességben, éjjel és nappal kitart a hitben (7), nem fárad meg a hitben, így várja az Urat (1).*

Jeremiás 37

118. zsoltár

* A helyes nézőpont tisztázása után figyelhetünk a részletekre is. - Valóban ilyen az ember, ha az Úr Isten kézbe nem veszi az életét, Istent nem fél, embert nem tisztel (2), semmi sem számít, csak a saját érdeke, ma ez már nyíltan, iskolákban tanítottan, filmekben kimondottan így van: szerezd meg, ami a tied. De mi a tied? Az özvegyasszony sem különb, szerintem, mert ő is csatázik egy ellenfelével, és női rámenősséggel igazságot követel az ügyében, a saját igazságát, és addig jár a bíró nyakára, míg az elunja, és érvényesíti az asszony igazságát, noha nem tudjuk, hogy melyik mit képviselt, valószínűleg mindegyiknek igaza volt, illetve egyiknek sem volt igaza (3-4). Egyik szereplő sem követendő példa, sem a hamis bíró, sem az özvegyasszony, sem a lelkület, az állandó zaklatás, a saját igazság tűzön-vízen át való képviselete. - Vigyázzunk, ez az igazságszolgáltatás nem csupán az elnyomottakra vonatkozó igazságszolgáltatás (6), az evangélium soha nem társadalmi reform, a szegény ugyanolyan önző, mint a gazdag, nincs különbség. Itt mindenek helyreállításáról van szó. - Kulcsmondat azonban a példázat eleje mellett a példázat vége is. Isten igazságot szolgáltat Övéinek (7). Akik pedig az Övéi, választottai, azok nem lankadnak meg, azok mindvégig kitartanak (Máté 24,13). De ezeknek sem a saját igazságukat szolgáltatja az Isten, ellenfelükkel szemben, hanem az Ő, mindenekre kiterjedő, vitathatatlan igazságát. Azt is tudjuk, hogy ez az igazság, az Övéi életében Jézus Krisztusban mutatkozott meg, aki meghalt és feltámadott. Kinek van igaza, kérdezed, abból indulj ki, hogy Neked biztos nincs igazad, mert érted is meghalt az Úr! Ez az első lépés, kegyelmi állapot, a választottság jele, amikor valaki ezt belátta, és így közeledik a másikhoz. Az ilyen ember nem szűnik meg az Igére figyelve imádkozni, mégpedig úgy, hogy szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod. - Az ilyen ember nem fárad meg a hitben, a legnehezebb helyzetekben sem, mert tudja, hamarosan jön az Úr! Ez a "hamarosan" nem idői kategória, hanem annak bizonyossága, hogy bizonnyal eljön az Úr, és érvényesül az Ő igazsága. - Ez persze nem jelenti azt, hogy imádságunknak, kegyességünknek nem lehetnek emberi mozzanatai. Dehogyisnem. Az egész zsoltárirodalom erről szól, kiönthetjük szívünket az Úr előtt, elpanaszolhatjuk a minket ért igazságtalanságok sorát, mint ahogy megoszthatjuk örömeinket is. Beszédes viszonyban lehetünk az Úrral, mint emberek, a túláradó hála és a teljes kétségbeesés között, mindenhol, mindenkor. De az Úr előtt élhetem meg mindezt, akihez mindezeket leteszem, és mást már nem fárasztok ezekkel, és úgy állok fel, hogy az Ő igazságára tekintek. Ha az Úr így talál bennünket, akkor talál hitet a földön (8), hitet, azaz Őt magát bennünk!

Az Isten országa, Isten uralma, az Ő akaratának megvalósulása. Az Ő uralma érvényesült a teremtés során, de a bűnesettel az ember szabaddá lett az Isten uralmától. Isten azonban azt ígérte, hogy helyre fogja állítani az Ő uralmát a világban. Erre kérdeznek rá a farizeusok (20): mikor, hogyan jön el az Isten országa? Jézus Krisztus úgy felel, hogy nem úgy jön el az Isten országa, ahogyan azt az ember gondolja, vagy előre kiszámíthatja. A farizeusok úgy várták Isten országát, hogy Isten, mint dicső Úr tér vissza, a Messiásban, hatalommal, aki visszaadja Izráel népének a szabadságot és az uralmat. Valóban, Isten dicső Úrként jön majd el a végidőkben, de nem azért, hogy bármely nép uralmát visszaállítsa, hanem azért, hogy minden nép fölött helyreállítsa az Ő örök, gyógyító uralmát, üdvözítő rendjét és hatalmát. Előtte azonban azt az ígéretet adta, hogy, mint szenvedő szolga jön el. Ezt a farizeusok nem akarták meghallani. Ezért nem ismerték fel Jézusban a Krisztust, a Szabadítót.* Jó a Te uralmad, Istenem!

Jeremiás 36,20-32

508. dicséret

*  Az Isten országa Jézus Krisztusban, a szenvedő szolgában már eljött, itt van. Ez azt jelenti, hogy közöttünk van az Isten, Szentlelke által a hívő emberekben van az Úr, Őáltala itt van közöttünk az Isten országa (21). Amikor dicsőségben visszajön az Úr Jézus Krisztus, akkor Isten országának gyógyító valósága teljessé lesz övéin. Erre várunk. Már itt van Isten országa, de még várunk a kiteljesedésére.

Az élő hit mindenben Istent dicsőíti (Kálvin). Az élő hit „lepránk” felismerése (11-12), majd kiáltás az Úrhoz (12-13), és visszabeszélés nélküli, Igére hagyatkozó engedelmesség (14). Az élő hit azonban ennél is több (15-19); ugyanis az igaz hit elsősorban nem azért hisz, mert annak „hozadékait” akarja látni az életében, hanem azért, mert a hívő ember, egész életével Isten dicsőségét akarja szolgálni. Isten neve dicsőítessék mindenben . Mind a tíz leprás meggyógyult, de csak egy volt közülük az, aki nemcsak kérni és kapni akart valamit az Úrtól, a hitéért, hanem leprásan és tisztán is dicsőítette az Urat (15). Leprásan sebeit látó könyörgésében és ráhagyatkozásában; tisztán pedig hálaadásában dicsőítette az Urat, mégpedig hangosan, hogy mindenki hallja. Őneki nemcsak az ajándékok kellettek, hanem még inkább az Ajándékozó. Ez az egy pedig nem zsidó volt, hanem „idegen”, samáriai (18). Isten kegyelme felfoghatatlan: az idegenek is részesülnek irgalmából, ezért a „hivatalos hívők” soha nem lehetnek elbizakodottak. Ebben a történetben ezt a samáriait tartotta meg valójában az Isten (19). 

Jeremiás 36,1-19

123. zsoltár

Jézus Krisztus úgy tanít a megbocsátásról, hogy azzal minket véd: „Vigyázzatok magatokra” (3). Valóban, a bennünk feszülő sérelem, indulat minket torzít, betegít, tesz tönkre; nem azt, aki megsértett bennünket. A megbocsátás, akár újból és újból (4), a mi érdekünket szolgálja. Hangsúlyozom, mivel a történések bonyolultak, ez a folyamat mindig kölcsönös: egymást figyelmeztetjük, az egymás ellen elkövetett vétkeket felismerjük, megbánjuk, és letesszük. Vigyázzunk magunkra, bocsássunk meg a fentiek szerint. Mindenek előtte pedig vigyázzunk a másikra, ne bántsuk meg, és főként ne tegyünk a másik ellen olyat, bosszúból, indulatból sem, amely a másikat, akár egy életre tönkre teheti: ne rágalmazzunk meg senkit, nincs ennél aljasabb emberi magatartás. Erre tényleg csak a megbocsátás kényszerével lehet válaszolni, mivel a másik út járhatatlan, Isten Igéje és a hatodik parancsolat szerint. Bármit követett el ellened atyádfia, először csendesedj el, ülj le, imádkozz, gondold végig Isten Igéjét, konkrét helyzetedben. 

Jeremiás 35

100. zsoltár

* Jézus Krisztus úgy tanít a megbocsátásról, hogy azzal minket véd: „Vigyázzatok magatokra” (3). Valóban, a bennünk feszülő sérelem, indulat minket torzít, betegít, tesz tönkre; nem azt, aki megsértett bennünket. A megbocsátás, akár újból és újból (4), a mi érdekünket szolgálja. A megbocsátásnak adottak azok a lépései, amelyeket a mi Urunk előírt, ezekre jó, ha figyelünk. 

- Nem arról van szó a megbocsátásban, hogy a homokba dugjuk a fejünket, mintha mi sem történt volna, hanem igenis figyelmeztetjük (3), négyszemközt a felebarátunkat (Máté 18,15), hogy ezt és ezt tette velünk. A problémát nevén kell nevezni, még akkor is, ha a dolgok, történések, soha nem egyértelműek, és mindnyájan részrehajlóan látjuk azokat; mégis el kell mondani, mit okozott bennem, körülöttem a másik. Ezt a figyelmeztető bátorságot akkor is vállalni kell, ha a felebarátom ezen még jobban megsértődhet, és megbocsátás helyett igazán az ellenségemmé lett. Ez a figyelmeztetés az igazi ajtónyitás egy sértett helyzetben, a felebarátom felé. Ez az ajtónyitás olyan beszélgetéshez vezethet, amelyben én is figyelmeztetéseket kaphatok tőle, erre is figyelnem kell, mert a megbocsátás folyamata kölcsönösen hat, az Isten színe előtt. 

- A megbocsátás másik fontos lépése, a „megbánás”, azaz csak úgy csírázhat ki a megbocsátás, ha az elkövetett bűnök mögött ott van annak felismerése és megbánása. A megbánás megalázkodás az Isten és a másik ember előtt, belátva konkrét vétkeimet, amelyet ellenük elkövettem. Ez a megbánás azonban nemcsak felismeri, hanem egyben le is teszi a bűnt, Jézus Krisztus keresztjéhez. Ettől kezdve, ha nem bocsátottam meg, és nem emeltem fel a bocsánatkérőt, akkor annak letett vétke már rám nehezedik. Ez nem jelenti azt, hogy mindent egy csapásra elfelejtettem, de azt igenis jelenti, hogy az indulat többé nem feszít, azaz én is megszabadultam, nemcsak a bocsánatkérő. 

- Hangsúlyozom, mivel a történések bonyolultak, ez a folyamat mindig kölcsönös: egymást figyelmeztetjük, az egymás ellen elkövetett vétkeket felismerjük, megbánjuk, és letesszük. Vigyázzunk magunkra, bocsássunk meg a fentiek szerint. Mindenek előtte pedig vigyázzunk a másikra, ne bántsuk meg, és főként ne tegyünk a másik ellen olyat, bosszúból, indulatból sem, amely a másikat akár egy életre tönkre teheti: ne rágalmazzunk meg senkit, nincs ennél aljasabb emberi magatartás. Erre tényleg csak a megbocsátás kényszerével lehet válaszolni, mivel a másik út járhatatlan, Isten Igéje és a hatodik parancsolat szerint. 

- Bármit követett el ellened atyádfia, először csendesedj el, ülj le, imádkozz, gondold végig Isten Igéjét, konkrét helyzetedben.

Gazdagságunk közelében nem ül-e néhány Lázár? Anyagi javaink, tehetségünk, hitünk terített asztaláról jut-e a Lázároknak? (20)* A példázat egyértelműen szól arról, hogy a halál után folytatódik az élet (22); mégpedig két irányban. Azt is egyértelműen leszögezi ez a történet, hogy ebben a földi életben hallhatjuk meg az Ige megtérésre hívó szavát, az Úr kegyelméből; odaát már késő lesz (29). A gazdag elkésett, észrevenni Lázárait, de még inkább elkésett abban, hogy észrevegye szeretteit. A példázat legmegdöbbentőbb eleme azonban az, hogy akkora a szakadék a gyötrelmek helye és Isten végső országa között (26), hogy azt sem emberi érdem, sem emberi döntés át nem hidalhatja, csakis az Úr kikutathatatlan kegyelme. Ravasz László éppen ezért hangsúlyozza itt, hogy a gazdag nem volt különösen rossz ember, csak vakon élvezte a gazdagságát; és a szegény sem volt tele irigységgel és gyűlölettel a gazdag iránt, hanem csak gyötrődött nyomorúságában. Túl van az Isten döntése minden emberin, de pont ez az, ami megnyugvást ad, még az üdvösséget illetően is: nem rajtunk múlnak a dolgok; de akinek üdvössége van, az már itt másként él gazdagságával és szegénységével, mert, bármilyen nehéz is kimondani, mindkettő élhet az Isten dicsőségére.

Jeremiás 34

483. dicséret

*  Valamiféle gazdagságunk van nekünk is, ezért mindnyájunknak megvan a maga Lázára, vegyük észre (20).

Mivel a farizeusok pénzsóvárok voltak, kigúnyolták Jézust ezért a kijelentéséért (14). Isten azonban tudja, hogy mindnyájan pénzsóvárok vagyunk: vagy irigykedünk a gazdagokra, vagy élvezzük a gazdagságot és még többet akarunk, vagy a szegénységünket és a gazdagságunkat magasztos eszmékbe öltöztetjük; - de mindegyik magatartás valójában a pénzsóvárság jele. Isten előtt utálatos ez a magatartás (15). Érdemes lenne egyszer bátran, szó szerint értelmezni Jézus Krisztus kijelentését. Őneki ugyanis tényleg nem volt semmije ezen a világon (bár az Övé volt minden); Ő testi szemekkel látható módon, igazán hitelesen az Úr mellett és nem a mammon mellett döntött, éppen ezért nem volt zsarolható, éppen ezért le tudta tenni az életét is! Mi pedig magasztosan emlegetjük az Istent, erőnek erejével törekszünk az Isten országa felé (16); de ezernyi szállal csüngünk ezen a világon; hiszen „hírnév, nő, család, jószág, test, világ” mind-mind ide köt, mondja Luther éneke.** Jó hallani ezek után, hogy Isten törvényéből egy vesszőcske sem veszhet el (17), vagyis Isten igazsága egyszer maradéktalanul érvényesül, amikor végre Ő lesz minden mindenekben (1Korinthus 15,28).

Jeremiás 33,14-26

150. zsoltár

* Jézus Krisztus egyértelmű döntésre hív: Isten, vagy a mammon. Két Urat nem lehet szolgálni. Dönteni kell (13).

** Mi irigykedünk, zsarolunk, házasságot törünk, ha pedig nem törünk házasságot, akkor ezernyi más módon paráználkodunk.

- 1. Eljön a számadás, amikor el kell számolnunk a gazda ránk bízott vagyonával (1-2). - 2. Hamis sáfárok vagyunk. A hamis sáfár, ura vagyonának egy részét a maga céljaira fordította.* - 3. A hamis sáfár abban volt „okos”, hogy világosan felmérte helyzetét, nem esett kétségbe, hanem kiutat keresett, és egy időre talált is; de csak egy „időre”. Amíg Isten haladékot ad, az Ő kegyelméből, azért adja, hogy a ránk bízott javakkal úgy bánjunk, hogy azokat minél inkább Isten dicsőségére és sokak javára fordítsuk. Így szerezzünk „barátokat” a hamis mammonból (9). - 4. Miközben erőnket megfeszítve próbálunk a hamis mammonnal jól bánni, közben döbbenünk rá igazán, hogy nem megy ez nekünk. Hiába koncentrálunk „okosan”, saját erőnkből, ebben a világban a „jóra”, és az örök életre, úgy, mint a hamis sáfár, a saját helyzetének megoldása kapcsán; végül is rá kell döbbenünk, hogy minden kegyelem. - 4. De ennek a kegyelemnek igenis jele, ha valaki, valamiképpen mégis tud dönteni Isten és a mammon között (13), ezért hű tud lenni a kevésen is (10-12).**

Jeremiás 33,1-13

146. zsoltár

* Hamis ez a sáfár abban is, hogy a számadás előtt bebiztosítja magát, hogy amikor a hűtlen gazdálkodása miatt állásától megfosztják, legyen számára máshol folytatás. Ez csalás. Minden Istené, és mi is hamis sáfárok vagyunk, mert visszaélünk a ránk bízott javakkal. Isten előtt mi nem tisztázhatjuk magunkat.

** A számadás kapcsán eszembe jut egy párbeszéd; kérem, ne botránkozzanak meg rajta. „Mit mondasz majd, ha az Úr megkérdez az életed felől?” „Azt nem tudom, de azt tudom, hogy nekem is lesz néhány kérdésem Őfelé.” Ez is jelzi, minden kegyelem.

Most ne vesszünk el a tékozló fiú példázatának, egyébként üzenetekben olyan gazdag részleteiben, hanem a példázat legfontosabb mondanivalóját ragadjuk meg. Az Atya elengedte a fiát, de egy pillanatra sem tagadta meg a fiát (11-12); még akkor sem, amikor a fia már mindent tönkretett, amit Atyjától kapott, és eljutott a disznók moslékjáig (13-16). Még ebben a mélységben is az Atya fia maradt ez a tékozló élet. Csak a fiú hagyta el az Atyját, de az Atya egy pillanatra sem hagyta el a fiát. Akit az Isten kegyelmébe fogadott, az soha nem nélkülözi ezt a kegyelmet, és élete egy pontján felragyog ez a kegyelem, mint itt, akkor, amikor a tékozló fiú rádöbbent arra, hogy az Atya részéről semmi sem változott, ő tehát hazatérhet, bővelkedni (17-24). Kár, hogy ezt a felfoghatatlan kegyelmet mi ugyanolyan értetlenséggel fogadjuk, mint az irigy idősebb testvér (25-32). Ha tudsz örülni annak, hogy mások is kegyelem alatt vannak, az a legtisztább jele a saját üdvösségednek is (32). Ahogy a só nem veszítheti el ízét (14,34), úgy Isten sem veszítheti el az Övéit. Ez az evangélium. Az övé vagy, ha ez a bizonyosság erősít; és ez az erőd bizonyossággá lesz mások számára is.

Jeremiás 32,26-44

228. dicséret

A kálvini teológia levezethető ebből a példázatból. - Az ember elveszett, nemcsak eltévedt, hanem elveszett, vagyis az elveszett bárány bégetését sem hallja a pásztor, ezért nem utána kell mennie, hanem meg kell keresnie az elveszettet (1-4). - Az elveszett bárány előbb-utóbb kiszolgáltatottá válik, elfárad, elgyengül, és a ragadozók széttéphetik. Aki ostobán elkóborol a nyájból, a Pásztor közeléből, az halálos veszélyben van. Mindnyájan ebben vagyunk. A farizeusok nagy hibája, hogy ezt nem látták be. - Mint ahogy a farizeusok azt sem látták be, hogy az elveszett bárány nem tud a saját erejéből visszatalálni. - Csak akkor van esélye, ha a Pásztor, az Atya keresi, mint a saját nyájának egy tagját. Nincs esélyünk, ha az Atya nem indul el felénk. A farizeusok igaznak tartották magukat, és meg voltak győződve arról, hogy saját látványos jó cselekvésük elég.

Jeremiás 32,1-25

273. dicséret

* Az izraeli pásztor idegen nyáj bárányát nem kereste, csak a sajátját. Az Atya az Övéit keresi, és meg is találja, akármilyen szakadékba is zuhant az élete. A jó Pásztor az Övéit egyenként számon tartja.

** A mennyben örülnek egyetlen bűnös megtérésén is (5-7), mert a mennyben tudják, mi az üdvösség és mi a bűn. Ott apró-cseprő ügyekkel már nem foglalkoznak, egy ember megtérésekor azonban öröméneket énekelnek a mennyben. Nincs köze a mennyei világhoz annak, aki nem tud örülni mások megtérésének.

A Krisztus-követésünk állhatatosságáról szól itt az Ige. - 1. Az állhatatosság megharcolása a családban kezdődik. A „meggyűlölni” kifejezés enyhébb értelme azt jelenti, „hátrébb tenni”; vagyis a családtagok sem foglalhatják el a mi Urunk Jézus Krisztus egyetlen, legelső helyét az életünkben; mint ahogy senki és semmi más sem kerülhet az Ő helyére, hiszen akkor minden felborul, sérül. Amikor Jézus Krisztus kerül életünk csúcsára, akkor kapjuk vissza a Szeretteinket is igazán (25).* - 2. Az állhatatosság megharcolása önmagunkkal folytatódik: önmagunk megtagadásával, ó-emberünk naponkénti megtagadásával, keresztjeink hordozásával, Jézus Krisztus keresztjére tekintve (25-26). - 3. Valóban döbbenetes, hogy mi minden elfoglalja a keresztyén ember és a keresztyén nép életében, a mi Urunk Jézus Krisztus egyetlen helyét. Pedig minden más csak úgy lesz áldássá az életünkben, ha Ő áll elől; ebben az elsőbbségben pedig az is benne van, hogy sok mindenre határozottan nemet kell mondani. Mi mindentől függünk mi, Jézus Krisztus helyett (33)?**

Jeremiás 31,31-40

84. zsoltár

* … úgy, hogy azok elé is odaélhetjük, hitelesen az Urat; vagyis nem ők húznak vissza minket a régi életbe

** - 4. Emberileg fel kell mérni, lehetséges ez az állhatatosság? Mert a keresztyén életet nem elég elkezdeni, azt végig is kell járni, mert aki mindvégig kitart, annak szólnak az ígéretek (Márk 13,13). Ezt szemlélteti is az Ige. Nincs szánalmasabb a félbehagyott őrtoronynál, aminek költségét nem jól mérték fel. Nincs megalázóbb, mint a csata közvetlen közelében rádöbbenni arra, hogy az ellenség sokkal erősebb, mint mi, és könyörtelenül legyőz, ezért inkább békét kötünk vele (31-32). - 5. A keresztyén élet nem lehet ilyen megalkuvó, ugyanakkor rá kell döbbenünk, hogy az ellenség sokkal erősebb, mint mi, és saját erőnkből lehetetlen az állhatatosság. Ezért hoz Jézus Krisztus még egy képet, a só képét, amely az egyetlen olyan vegyület, amely mindig ugyanaz marad (Zsidókhoz írt levél 13,8), soha meg nem ízetlenül. Ő, egyedül Ő a garancia a mi állhatatosságunkra, az Ő ereje végzi el ezt bennünk. Ez sem érdem, hanem kegyelem. Ennek fényében jó tudni, hogy Isten gyermekeit a gonosz meg nem ölheti, mert Isten az, aki öl és elevenít (Ézsaiás 38,16). A gonosz csak megnehezítheti az életünket, ehhez azonban adja a sót, Önmagát a mi Urunk.

A példázat világosan jelzi, hogy a meghívottak köre nem egyenlő azoknak a körével, akik végül valóban bemehetnek a vacsorára. Mások a meghívottak és mások a választottak (Máté 22,14). Az bizonyos, hogy a gazda háza meg fog telni vendégekkel. Nem elsősorban a hivatalosakkal, de mindenképpen a választottakkal; a választottakat senki el nem választhatja az Isten szeretetétől (Róma 8,38-39). Azokat az Isten, ha kell „bekényszeríti" a házába (21-24). A példázat hátterében nyilván ott rejtőzik az akkori hivatalos zsidó vallási és társadalmi vezetőkre való utalás, akik elutasították Jézust és a hivatalos meghívást. Isten azonban eleve szélesebbre tárta a karját.

Jeremiás 31,18-30

90. zsoltár

* Ez a jézusi példázat Isten országának kiteljesedését egy ünnepi nagy vacsorához hasonlítja. Az ünnepi vacsorákra pedig öröm, bőség, szeretetteli közösség jellemző. Eljön az idő, amikor a meghívottak megtapasztalják ennek valóságát. Fontos látni, hogy a nagy vacsorára azok mehetnének be, akik meghívót kaptak. Azt is tudjuk, hogy sok meghívót küldött ki a ház Ura a vacsorára (16). A meghívó szövege így hangzott: "Jöjjetek, mert már minden készen van" (17). Valóban így van, mi ebben az időben élünk már, hiszen Jézus Krisztus eljövetelével, kereszthalálával és feltámadásával minden készen van. A meghívottak közül azonban többen mentegetőznek, hogy miért nem tudnak eljönni; van, aki földet vett; van, aki ökröt vett; van, aki megnősült (18-20).

Tülekedést lát maga körül az Úr (7). Valóban, mindenütt tülekedést tapasztalunk ebben a világban; még a kegyesség területén,* és az örök élet körül is; miközben a jónak tűnő cselekedetünk is érdekeken alapul, viszonzást vár (12-14). A mi Urunk erre a tülekedő lelkületre mond határozott nemet, ezzel a mai kijelentésével. A farizeusok elbizakodottak voltak, nemcsak abban, hogy őket illeti a főhely a vacsorákon, hanem abban is, hogy majd a messiási lakomán is ők ülnek az asztalfőn. Jézus Krisztus nem az üdvbizonyossággal kapcsolatosan akar elbizonytalanítani, hanem azt hangsúlyozza, hogy a nagy, örök vacsorára való belépés nem méltóság dolga, hanem mindenestől kegyelem.** Bizony, ahhoz, hogy mi feljebb ülhessünk, ahhoz a Gazdának kell felállni, és odahívni bennünket maga mellé, akár átadni nekünk a saját helyét. Ez a golgotai kereszt. Ez egy egészen más lelkület, mint amelyet a mai világ hirdet, miszerint „a legjobb vagy”! Micsoda kegyelem, valójában az utolsó vagy; de jön az, aki meghívott, magához vesz. 

Jeremiás 31,1-17

277. dicséret

* … mindenki magának vindikálja a jogot arra, hogy saját magát nevezze igaz hívőnek;

 ** Az sem önmagában érdem, ha valaki kicsinek, méltatlannak tartja magát (11), de aki valóban meg van győződve az Úr hatalmáról, az minden alázat nélkül, csak úgy viselkedhet, mint a kapernaumi százados: „Uram, nem vagyok méltó” (Lukács 7,6).

Jézus elfogadta a farizeusok egyik vezetőjének meghívását, leült vele a nyugalom napján, szombaton ebédelni. A meghívás azonban nem szeretetből történt, hanem „tesztelésből”, vagyis a meghívók figyelték Jézust, hogyan viselkedik szombaton (1). Bizony vannak olyan meghívások, amikor a „meghívás” nem szeretetből, hanem egészen más lelkülettől indíttatva történik.* Közben megjelenik egy vízkóros ember; olyan betegsége lehetett, ami súlyos vesebetegségre, vagy szívbetegségre utal. Nagy kérdés, hogy egy ilyen zárt asztaltársaságban hogyan jelenhetett meg ez a beteg ember? Valószínűleg direkt meghívták a beteget, figyelve: mit tesz a beteg emberrel Jézus, a nyugalom napján? Ki kell mondani, a meghíváson túl ez is a „provokáció” része volt (2).** Lukács evangéliumában hétszer olvasunk olyan gyógyítási történetet, amikor Jézus szombaton, a nyugalom napján gyógyított, mindenki szeme láttára, pedig a törvény szerint akkor semmi „dolgot” sem volt szabad végezni. Fontos tudni, Isten szombatja azt az örök országot előlegezi meg nekünk, amelyben már nincs betegség, sem semmi rossz, ezért a jócselekedetekkel nem szabad várni „vasárnapig”. Isten szeretete rajtunk keresztül cselekszik, és nem vár holnapig (5-6). 

Jeremiás 30,12-24

225. dicséret

* A farizeusok közössége Jézus korának meghatározó, hazafias és vallásos pártja volt. A farizeusok jogilag, teológiailag képzett törvénytudók voltak, tehát egy válogatott, komolyan képzett vezetőkből álló asztaltársaság volt itt jelen.

** Jézus megelőzte a farizeusokat, s a beteg emberre tekintve megkérdezte: szabad-e szombaton gyógyítani, vagy nem? (3) A farizeusok megdöbbentek a direkt őket megelőző, váratlan kérdésen, amelyből egyértelműen kiderült, hogy Jézus Krisztus tudja, mire megy ki a játék. A farizeusok annyira megdöbbentek, hogy csak hallgattak. Mivel pedig hallgattak, nem várt, hanem meggyógyította a beteget, s azt gyógyultan elbocsátotta (4).

Milyen döbbenetes kimondani, hogy a jóindulat is lehet gyanús. A farizeusok látszólag jóindulattal fordulnak most Jézushoz, hogy figyelmeztessék, meneküljön innen, mert Heródes Antipász meg akarja Őt ölni (31).* A mi Urunk azonban átlát a hamis jóindulaton is. Őt nem ijeszti meg a tetten érhető rosszindulat, és nem enged a hízelkedő, hamis jóindulatnak sem.** Jézus kijelenti, hogy az Ő élete nem Heródes,*** hanem az élő Isten kezében van (32).**** Jézus azt üzeni Heródesnek, hogy „gyógyítok, ördögöket űzök ki”, ezek tények; a prédikációimat ne említsétek, mondja Jézus, mert azokat nem értené, vannak olyanok, akik előtt ugyanis nem nyílik meg az Ige (32). Majd Jézus hozzáteszi: lehetetlen, hogy a próféta, ebben az esetben Ő, Jeruzsálemen kívül vesszen el (33). Isten elrendelt akaratán, az Istentől elfogadott „kell” felismerésén túl (33), ebben a kijelentésben ott van Jézus sírása is, saját városa, saját népe felett (34-35). Ugyanakkor ebben a mondatban irónia rejtőzik, miszerint ez a szent város, annyira „szent”, hogy öl, sőt a prófétákat öli, hát milyen város ez? Végül a farizeusok felé fordul: ti mondjátok ezt meg neki, mert ti, nagy „hazafiak”, ti vagytok vele, az elnyomó hatalom képviselőjével, beszélő viszonyban, nem én (32).

Jeremiás 30,1-11

135. zsoltár

* Jézus Krisztus sokszor mondott feddő beszédet az önelégült, álhazafi farizeusok ellen, az imént is azt tette, amikor azt hirdette meg, hogy az elsőkből utolsók lesznek odaát (30); ezt minden farizeus könnyen magára vehette. Ezek után különösen gyanús ez a jóindulat.

** Heródes egyébként nem akarta megölni Jézust, ez egyértelműen kiderül, nem sokkal ezek után, Jézus perében (Lukács 23,8). A farizeusok tehát blöfföltek, jóindulatuk hazug volt.

*** Jézus a tisztátalan rókához hasonlítja Heródest (32).

**** Jézus Krisztus, és minden hívő ember küldetése az, hogy ezt az elrendelt utat felismerje és betöltse. A mi Urunk vállalta ezt a küldetést, amelyben Ő világosan látja, e napok történéséhez képest harmadnapra, azaz a közeljövőben, a halált.

Izgat a kérdés, kik üdvözülnek, ki nem üdvözül? A kérdésfelvetés eleve irányított választ várna Jézustól: „kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?” (23) Jézus nem válaszol erre a kérdésre. Ehelyett annyit mond: mi közöd neked ehhez, Te kövess engem (24; János 21,22). Jézus Krisztus nem azért jött, hogy azt megmondja nekünk, hogy hányan üdvözülnek, hanem hogy rámutasson az üdvösség egyedüli útjára, amely szoros kapun át vezet Őhozzá (24). A kapu nem azért keskeny, hogy kevesen jussanak be rajta, hanem azért, mert önmegtagadásra indítja az Úr gyermekeit: le kell hajtani a fejet, és be kell húzni a „hasat” ahhoz, hogy bejussunk. Mi hiába akarunk bemenni a szoros kapun, ha Isten nem arra vezet bennünket; hiszen a mi döntésünket mindig megelőzi az Ő döntése felőlünk. Sokan vannak olyanok, akiket eleve nem is érdekel a falusi kis porták kapuja, miközben kastélyok tágas bejáratát kínálják nekik (24). Sokak későn döbbennek rá a helyes útra, amikor már bezáródott a kapu (25).*

Jeremiás 29

137. zsoltár

* Jézus szavai konkrétan arra utalnak, hogy az Ő népe, amely a közelében élt, nem hallgatott Jézus Krisztusra, de lesznek majd sokan a világon, akik követni fogják Őt (25-30). Mégis, hisszük, akik zörgetni tudnak majd az ajtón, azoknak nem végérvényesen mondja az Úr, hogy nem ismeri őket (25). Urunk add, hogy időben, már most Tenálad zörgethessünk. Köszönjük, hogy mindeneknek előtte elültetted szívünkben az Isten Országa mustármagját, amely előbb-utóbb nagy fává növekszik életünkben, másoknak is menedéket, árnyékot nyújtva (18-21).

(12) Jézus gyógyításaiban az „örök szombatból” ragyog fel egy sugár, abból az országból, ahol már nem lesz betegség. Ez az asszony tizennyolc éve, meggörnyedve, csak a földet nézhette. Igen, az ember meggörnyed, lelkileg, és aztán hozzágörnyed testileg is, vagy fordítva, hiszen sok a teher. Főleg, ha a terheket folyamatosan egymásra pakoljuk.* De a hit jele, ha valaki belegörnyedt az életébe, mert belegörnyedt mások terheinek hordozásába. A „meggörnyedt élet” az alázat, a szolgálat, az Istenre szorultság jele. Döbbenetes, hogy amikor Jézus Krisztus meggyógyítja ezt az asszonyt, éppen szombaton, a „hívők” sokaságának ez a gyógyulás nem számít, csak a saját vallásuk, a szent törvény, a szombat, a saját teológiájuk, Ige-értésük, kegyességük számít. Aki embertelenül kegyes, az nem az Úr választottja, ezt éppen a mai történet mondja ki nekünk. Minden nyugalom napja áldott lehetőség arra, hogy felegyenesedjünk, Isten Igéjének közelében, és Krisztus követeiként felegyenesítsünk másokat.**

Jeremiás 28

82. zsoltár

* Nem szabad egy határon túl a másikat terhelni, sőt imádkoznunk kell azért, ha mi tehetetlenül és tartósan teherré lennénk az embertársunk számára, akár azok számára, akik a legjobban szeretnek bennünket, akkor hívjon haza bennünket az Úr. 

** Egyenesedj fel és egyenesítsd fel a másikat. Lehet, hogy elég annyi, hogy hagyd békén a másikat, ne terheld feleslegesen. Bizony sokszor a legtöbb az, amit egyik ember a másiknak adhat, hogy békén hagyja. A felszabadult, felegyenesedett, Istent dicsérő ember, az Úr ünnepének legnagyobb ajándéka.

Két megdöbbentő esemény áll az Ige hátterében. Az egyik eseményt hallgatói mondják el Jézusnak. Pilátus vérfürdőbe fullasztja egy galileai zarándokcsoport kegyes áldozatát (1).* Vajon Jézus mit mond erre? Jézus nem enged a „provokációnak”: nem leplezi le a zsarnokság belső mozgatórugóit, nem emlékezik meg az áldozatokról, nem ítéli el Pilátust; de megtérésre hívja mindazokat, akik tragikus eseményekhez ilyenféleképpen viszonyulnak (3). A másik tragikus eseményt már maga Jézus Krisztus hozza szóba, amikor Siloámban egy torony rádőlt az építőkre (4). Jézus Krisztus rámutat, hogy ők sem vétkesebbek azoknál, akik ezt megúszták, vagy bármiféle bajt megúsztak. Aki csámcsog a másik baján, az eleve megtéretlen, ítélet alatt van, „jaj” neki! Jaj nekünk! Milyen nagy az Úr kegyelme, hogy még ad időt, hogy terméketlen életünk gyümölcstermőre forduljon. A terméketlen fügefa példázata rólunk szól, minket hív, miközben rámutat az Úr még időt kínáló irgalmára (6-9). 

Jeremiás 27

127. zsoltár

* Sok szörnyűség történik a világban. Ezek mellett többnyire közömbösen elmegyünk. Amikor ezek nem személyesen érintenek bennünket, akkor úgy tekintünk az áldozatokra, szinte zsigerből, mint nálunk vétkesebbekre. Vagy provokálunk valakiket az eseménnyel, mint itt a kérdezők Jézust: vajon elítéli-e Pilátus tettét, leleplezi a zsarnokságot, megemlékezik az áldozatok tragikus sorsáról (2). Ezen túl, ha tehetjük, bámészkodunk: ez a katasztrófaturizmus.

Ez a tűz, pünkösd tüze (49). Ez a meghasonlás pünkösdi meghasonlás, amikor is szembekerül egymással félelem és hitvalló bátorság, és ez az utóbbi győzedelmeskedik. Istenünk mindig a békességet munkálja, de vannak olyan helyzetek, amikor ehhez fel kell borítani a látszat-békességet, amely csak a békesség kedvéért lepaktál minden hamissággal (51). Ez a meghasonlás mindig azt a magasabb szintű békességet munkálja, amit örök életnek hívunk.* Ez a meghasonlás akkor krisztusi, ha épít, és nem rombol, főként a családban nem rombol (52-53). Ez a meghasonlás nem alkuszik meg, de megbocsát, a megbékülést keresi (56-59). Amikor elkezdődik ez a meghasonlás, akkor ez jel, hogy közel van már a mi Urunk (54-55). De addig, minden meghasonlás csupán az emberi bűn terméke, önző és gyarló, amely a Megváltó Jézus Krisztus visszajöveteléért kiált.

Jeremiás 26,10-24

70. zsoltár

* Ez a meghasonlás nem a bűn terméke; ha az lenne, akkor az Igében említett öt emberből a három tönkretenné a kettőt; az Isten által támasztott meghasonlásban azonban az ötből a három mindig segíti a másik kettőt. Ez a családban végképp csak így történhet, tehát semmiféle Istennek kedves kegyesség sem lehet családellenes (52-53).

Jézus Krisztus példázata arra int bennünket, hogy mindenkor legyünk készen, mert nem tudjuk, mikor jön vissza Ő, az Úr; illetve mikor kell nekünk elmennünk ebből a világból. Ez a földi élet, Jézus Krisztus példázata szerint, állandó „virrasztás” (37), állandó készenlét (40), hiszen elég egy kis alvás és máris megjelenik a tolvaj, betör a házba; ilyenkor mindent vihet (39). Nem lehet tehát elaludni a virrasztás idején, mint ahogy a tanítványok elaludtak a Gecsemáné kertjében (Máté 26,36-46). Olyannak kell lennünk, mint amilyen az okos szolga volt, aki folyamatosan abban a munkában szorgoskodott, amit az ura rábízott, s amikor gazdája megérkezett, akkor őt ebben a munkában találta (41-44).* A vigyázás képessége azonban nem azonos az állandó rettegéssel. A vigyázó embernek is tudni kell pihenni, elengedni dolgokat, s egy adott ponton túl ráhagyatkozni az Úr kegyelmére. A vigyázó ember tudja, hogy minden kegyelem, és az Úr mindeneket megelőzve döntött felőlünk, ez pedig visszajövetelekor világossá lesz. Tegnap reggel láttam egy fácánt átkelni, egyik erdősávból, egy másik, Balaton parti erdősávba. A két erdősáv között a fácánnak át kellett kelni egy forgalmas főúton, mellette egy bicikliúton, közvetlenül mellette pedig a vasúton. Figyeltem, éppen, hogy megúszta, de átjutott. Vigyázhatunk mi, de kegyelem nélkül nem megy.  

Jeremiás 26,1-9

377. dicséret

* Ez a virrasztás, ez a vigyázás annál inkább érvényes, minél többet kapott valaki az Úrtól (48). Kár, hogy ezt sok, okos, tehetséges, hatalmas, gazdag és szép ember elfelejti. Főként az a baj, hogy sok hívő ember is elfelejtkezik erről. Pedig aki ismerte Ura akaratát és úgy cselekedett gonosz dolgokat, az sok verést kap (47-48). 

- Ma már ott tartunk, hogy nem a gazda késéséről beszélünk, mint hűtlen szolgák, akik a késés ideje alatt azt tehetnek, amit akarnak (45), hanem a ma embere egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy egyszer el kell számolnia életével az Úr színe előtt. 

- Nem tudjuk az Úr visszajövetelének idejét, de nem számolgatunk, főként nem készítünk menetrendet az Úr visszajöveteléről, hanem hűséges sáfárokként vigyázunk a helyünkön a ránk bízottakra.

Istenünk tudja, hogy szükségünk van ételre-italra, ruházatra-hajlékra, pihenésre (30). Amikor ezeket imádságunkban mégis kérjük, akkor arról teszünk hitvallást, hogy szorgalmas fáradozásunk áldásaként, csakis Őtőle kaphatjuk meg szükségleteinket; Őtőle, aki minden jó adója (Jakab 1,17); Őtőle, aki azt is tudja, hogy nem jó szükséget szenvedni, ám azt is tudja, hogy a bőség kísértései is szükségbe juttathatnak bennünket. - Isten Igéje,* amikor arra int, hogy az élet mégis több ételnél és ruházatnál, azaz evilági javaknál, akkor azt az örömhírt hirdeti, hogy Isten nem kevesebbet, hanem többet akar adni ezeknél. Ezt a többet nem a kenyér és a ruha helyett, hanem azokon túl akarja adni nekünk. - Tehát ne kérdezősködjünk és siránkozzunk (29), hanem imádságos bizalommal kérjünk. Nem azt mondta a mi Urunk, hogy ne gondoljunk a holnapra, hogy tétlenek, „gondatlanok” legyünk, hanem azt, hogy ne aggodalmaskodjunk. Keressük először az Isten országát, az Isten ügyéért való engedelmes szolgálatot, és megbizonyosodhatunk Isten megtartó hatalma felől is, amely nem engedi, hogy a gondjaink fölénk nőjenek, eltakarva Őt előlünk.

Jeremiás 25,15-38

120. zsoltár

* Isten Igéje nem lebecsüli a táplálékot és a ruházatot, sőt, Jézus Krisztus lehajolt a szegényekhez, megszaporította a kenyeret, imádkozni tanított a kenyérért, korábban már az ószövetségi törvény is megengedte a tarlón maradt kalász összeszedegetését, mint Isten diakóniáját, a szegények felé.

Érdemes meggondolni, miért hajtunk, miért mennyi áldozatot hozunk, nehogy olyanná legyünk, mint ez a bolond ember, a jézusi példázatban (16-21). Döntő kérdés: mi tartja meg az életünket, hiszen minden elenyészik? Kell törekedni, de nem kapzsin (18); lehet örülni a javaknak, de nem önelégülten (19); mert a halál mindent visz (20). Ezért csak az a Valaki képes megtartani, aki legyőzte a halált, egyedül csak Ő! Ez a keresztyén üzenet: Megtartónk van. Nem vagyok mérnök, de azt tudom, hogy az Erzsébet hidat, mint függesztett hidat, csak kis részben hordozzák a hídon sorakozó sodronyok. Nagy részben az egészet a pillérekbe alapozott tönkök hordozzák, hiszen ezek tartják az ív két végét, és azt a két kaput is, amely látványosan tartja a sodronyokat. A tönkök nem láthatók, a kapuk pazar módon kiemelkednek; valójában mégis a tönkök a „megtartók”. Életünket nem a „látványos vagyon” tartja meg, legyen az gazdagság, szépség, tehetség, hatalom, bármi; hanem csakis a feltámadott Úr Jézus Krisztus.

Jeremiás 25,1-14

72. zsoltár

* Két testvér összeveszett az örökségen (13). Elgondolkodtató üzenet, hogy Jézus Krisztus nem dönt a vagyonon veszekedő testvérek ügyében; nem dönt olyan ügyekben, amelyekben az ötletadó valójában a kísértő, így eleve nem lehetséges jó döntés (14). Ehelyett inkább figyelmeztet, vigyázzunk a vagyonnal; nem a vagyonnal van a baj, hanem azzal, hogy az embert a vagyona kapzsivá teszi, pedig az ember életének megtartója nem a vagyon (15). A „vagyon” egy határig nélkülözhetetlen, mert enni kell valamit, lakni kell valahol, útra kell bocsátani a gyermekeket; sőt a vagyont egy határon túl is lehet áldottan felhasználni, mert igenis lehet örülni annak, amink van, ha ahhoz tisztességesen és nem a mások nyomorán keresztül jutottunk hozzá. De ha ez így van, akkor nem tudjuk a vagyonunkat, csak magunk élvezni; ha ez így van, akkor tudjuk, hogy mindenünk Istené, és azért kaptuk, hogy azt tovább adjuk. „Nagy nyereség a megelégedéssel járó kegyesség, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle.” (1Timóteus 6,6)

Kegyelemre szorulunk, mert sok bennünk a félelem, mert annyira féltjük a saját életünket, hogy nem tudunk áldozatokat hozni; egyre inkább nem. Jézus Krisztus szava egyértelmű: egy határon túl nem árthatnak nekünk, tehát ne féljünk azoktól, akik megölik a testet, de többé nem árthatnak nekünk. Sokféleképpen lehet megölni a testet, az embert; ma kifinomult módszereink vannak ezekre; rejtett gyilkosok vagyunk. Ugyanakkor mi ne éljünk „öngyilkos” életet, vigyázzunk magunkra, még inkább másokra, és nem kell akármilyen ügyért odaáldozni magunkat; Krisztus ügye érdemes erre csupán, ha ez az Ő akarata. Vegyük komolyan Jézus Krisztus szavát, mi az Ő barátai vagyunk, aki tehát a verebekre vigyáz, nem dob oda bennünket senkinek üdvösséges cél nélkül (4-7).**

Jeremiás 24

199. dicséret

* Kegyelemre szorulunk, mert egyszer minden „képmutatás” lelepleződik, de ha úgy gondoljuk, hogy nem vagyunk képmutatók, akkor is kegyelemre szorulunk, talán éppen azért, mert nem látjuk magunkban, azokat az elrejtett dolgokat, amelyek egyszer napvilágra kerülnek, és szégyellnivalók. Jó tudni, hogy mi, Urunk oltalma alatt leszünk, a lelepleződéskor is (1-3).

** Kegyelemre szorulunk, mert olyan rest a szívünk, hogy vallást tegyünk a bennünk lévő reménységről. Vállaljuk, szóljuk bátran az Urat mindenkor, és a legnehezebb helyzetben is megadja nekünk az Úr Lelke a mondanivalót, az adott helyhez, időhöz illőt. Jaj, nekünk, ha megadta, indított, és mégsem mondtuk a ránk bízott üzenetet (8-12). Urunk, végy körbe kegyelmeddel, de kegyelmed tegyen minket alkalmassá a Te követésedre.

Jaj nekünk, mert mást mutatunk kívül, és más van belül (37-41). - Jaj nekünk, mert látszólag betartjuk a szabályokat, de ez messze van az igazságtól, végképp a szeretettől (42). - Jaj nekünk, mert olyanok vagyunk, mi egyház is, mint a jeltelen sírok, az emberek mit sem sejtve járkálnak felettük, azaz észre sem veszik azokat. Mi szabadítást kínáló „jelzésért” vagyunk a világon, és az emberek észre sem vesznek minket (43). - Jaj nekünk, mert mindig a másikat terheljük elhordozhatatlan terhekkel, még a magunkéval is, hiszen mindig a másik a hibás, mi pedig toljuk le magunkról azt is, amit az Úr ránk bízott (46). - Jaj nekünk, mert azokat dicsérjük, akiket mi kergettünk a halálba. Egyáltalán, gondolj bele, kit kergetsz a halálba, kibírhatatlan természeteddel; miközben a kemény, próféta szóra megsértődsz? (41-51) - Jaj nekünk, mert mi sokat kaptunk, és megtartjuk magunknak, még az Isten igaz ismeretét is, mert nehogy már a másik is igaz hívő legyen, hiszen az csak én lehetek (52). - Jöjj, Úr Jézus Krisztus, mert sok „jaj” terhel, csak Te segíthetsz, könyörülj!

Jeremiás 23,23-40

44. zsoltár