Érdemes meggondolni, miért hajtunk, miért mennyi áldozatot hozunk, nehogy olyanná legyünk, mint ez a bolond ember, a jézusi példázatban (16-21). Döntő kérdés: mi tartja meg az életünket, hiszen minden elenyészik? Kell törekedni, de nem kapzsin (18); lehet örülni a javaknak, de nem önelégülten (19); mert a halál mindent visz (20). Ezért csak az a Valaki képes megtartani, aki legyőzte a halált, egyedül csak Ő! Ez a keresztyén üzenet: Megtartónk van. Nem vagyok mérnök, de azt tudom, hogy az Erzsébet hidat, mint függesztett hidat, csak kis részben hordozzák a hídon sorakozó sodronyok. Nagy részben az egészet a pillérekbe alapozott tönkök hordozzák, hiszen ezek tartják az ív két végét, és azt a két kaput is, amely látványosan tartja a sodronyokat. A tönkök nem láthatók, a kapuk pazar módon kiemelkednek; valójában mégis a tönkök a „megtartók”. Életünket nem a „látványos vagyon” tartja meg, legyen az gazdagság, szépség, tehetség, hatalom, bármi; hanem csakis a feltámadott Úr Jézus Krisztus.

Jeremiás 25,1-14

72. zsoltár

* Két testvér összeveszett az örökségen (13). Elgondolkodtató üzenet, hogy Jézus Krisztus nem dönt a vagyonon veszekedő testvérek ügyében; nem dönt olyan ügyekben, amelyekben az ötletadó valójában a kísértő, így eleve nem lehetséges jó döntés (14). Ehelyett inkább figyelmeztet, vigyázzunk a vagyonnal; nem a vagyonnal van a baj, hanem azzal, hogy az embert a vagyona kapzsivá teszi, pedig az ember életének megtartója nem a vagyon (15). A „vagyon” egy határig nélkülözhetetlen, mert enni kell valamit, lakni kell valahol, útra kell bocsátani a gyermekeket; sőt a vagyont egy határon túl is lehet áldottan felhasználni, mert igenis lehet örülni annak, amink van, ha ahhoz tisztességesen és nem a mások nyomorán keresztül jutottunk hozzá. De ha ez így van, akkor nem tudjuk a vagyonunkat, csak magunk élvezni; ha ez így van, akkor tudjuk, hogy mindenünk Istené, és azért kaptuk, hogy azt tovább adjuk. „Nagy nyereség a megelégedéssel járó kegyesség, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle.” (1Timóteus 6,6)