Isten Jézus Krisztusban lámpást gyújtott ebben a világban, olyan lámpást, amely eligazító fényt, világosságot, tájékozódást, melegséget nyújt (33). Jézus Krisztus halála és feltámadása ragyogóvá tette ezt a lámpást (29-32), nem vakítóvá, de akkor is láthatóvá, ha behunyjuk előtte a szemünket. Olyan ragyogóvá lett Jézus Krisztus halálában és feltámadásában az Isten bennünket szerető dicsősége, amilyen a különbség a lámpás és a nap fénye között. A világban tehát ragyog a világosság. A testünk, életünk, értelmünk, szívünk, egész valónk azonban csak akkor részesül ebből a világosságból, ha életünkben megjelenik Jézus Krisztus, mint ahogy a szem beengedi a testünkbe a külső világosságot, és láthatóvá, felfoghatóvá teszi a dolgokat. Aki világosságban áll, annak ragyog a szeme. Aki Jézus Krisztusban hisz, annak tekintetén látszik, hogy egész élete az Úré; vagyis tekintetéből a benne lakó Jézus Krisztus néz vissza ránk (36).*

Jeremiás 23,1-22

367. dicséret

* Jézus Krisztus a világ világossága, kívül és belül egyaránt. Aki Jézus Krisztus nélkül él, az sötétségben él (35). Ki néz ránk, ha valaki ránk néz; ki néz embertársunkra, ha mi rá nézünk; Jézus Krisztus megváltó szeretete, vagy valami, valaki más, sötétséggel, indulattal, gonoszsággal telten?

Jézus Krisztus tengert csendesített le, betegeket gyógyított, megszállott embereket szabadított meg, halottakat támasztott fel, - mindezekkel jelezte az Isten, hogy Ő a megígért Megváltó, aki által elérkezett közénk az Isten országa (20). Erre azt mondani, hogy ördögi; az istenire azt mondani, hogy ördögi; nincs ennél nagyobb bűn. Jézus Krisztus, Márk evangéliuma szerint itt beszél a Szentlélek káromlásának bűnéről, mert ez az, most ugyanis Jézus Krisztusra azt mondják, hogy tisztátalan lélek van benne (Márk 3,28-30). A mi Urunk, az irigyei gondolatmenetével érvel, miszerint, ha az ördög, ördögöket űz ki, akkor meghasonlott önmagával, tehát országa véget ért (127-18). Majd ezek után, Jézus Krisztus elmondja a tényszerű valóságot, amire e jelek láttán ráébrednek az Isten fiai, nevezetesen, hogy itt van közöttünk, Jézus Krisztusban az Isten országa (20-24).* 

Jeremiás 22,13-30

43. zsoltár

* Őbenne eljött közénk az Isten, akinél nincs nagyobb. Minket legyőz a Sátán, de Őt nem képes legyőzni, ezért Ővele mi is győzedelmeskedhetünk a Sátán serege felett, de csak Ővele. Egyre inkább belátjuk, hogy az igei világképe és emberképe nem egy elavult látásmód, az embernek lakói vannak, akiket csak az Isten tud kiűzni, és az ember életének, testének házát csak Ő képes kiseperni, majd saját Lelkével megtöltve, birtokba venni (24-26). Boldog, aki Isten beszédét erre nézve is igaznak tartja, mert ez a szabadulás, a megváltás, a gyógyulás, a megoldás beszéde (27-28).

Az Úri imádság után egy példázatban ad tanítást Jézus Krisztus az imádság meghallgatásáról. A példázatnak három szereplője van: a tapintatlan utas; ennek barátja, akihez az utas éjszaka váratlanul betoppan; valamint az utas barátjának szomszédja, akihez az utas barátja bekopog éjszaka kenyérért, hogy a vendéglátás törvényben előírt kötelességét teljesíteni tudja.* A barát szomszédja inkább felkel és kenyeret ad a hozzá fordulónak, nehogy az, egész családját felverje a zörgetésével. Mi is gyakran vagyunk tapintatlan utasok a másik életében. Ugyanakkor azt is gyakran átéljük, amit az utas barátja megtapasztal: kötelességem segíteni, sőt szeretnék adni, de nekem sincs, máshoz kell fordulnom, hogy segíteni tudjak; nem magamért, másokért fordulok „feljebb”, és másoknak sem luxusért „járok közbe”, hanem a mindennapi kenyérért, a feltétlenül szükségesért (8). A barát szomszédja, aki kényszerből ad, nem azonos a mennyei Atyával.** A példázat lényege éppen itt lelhető fel: ha mi gonosz létünkre tudunk adni a másiknak, még ha érdekvezérelten is, mennyivel inkább ad nekünk a mi mennyei Atyánk, ha kitartóan kérjük, hiszen Ő egészen más, mint mi (13). Ő olyannyira adott nekünk, hogy Önmagát adta érettünk!***

Jeremiás 22,1-12

421. dicséret

* Nem az éjszakai látogatás volt a meglepő, hiszen az akkori keleten éjszaka utaztak az emberek, mert akkor nem volt olyan meleg; inkább a váratlan látogatás a meglepő itt, mert az aznapi kenyéradag már elfogyott a barát házánál, a másnapit pedig reggel sütötték meg, így a meglepett barát nem tudott eleget tenni a vendéglátás akkori kötelességének. 

A barát szomszédja afféle keleti boltos lehetett, aki éjszaka is ott aludt a boltjában, és volt még kenyere. Ugyanakkor ez a boltos nem akarta, hogy a kopogással felverjék az egész családját, ezért adott kenyeret az éjszakai látogatónak. 

Az akkori keleten, a földön aludtak, többnyire egy szobában, az egész család, az ajtót reteszekkel zárták be. 

A vendéglátás kötelessége miatt, az utas barátja reggelig is kopogtathatott volna, ezért választotta a barát szomszédja a kisebbik rosszat, hogy felkelve, alvó családja fölött zörögve, a reteszeket felhajtva, zajt csapva, kenyeret adjon az utas barátjának. 

A három kenyér, három zsemlényi cipót jelentett; egy ember, egy napi kenyéradagját; tehát a mindennapit, nem valami luxust.

** … hiszen ez a szomszéd kelletlenül, jól felfogott érdekében ad.

*** Kérj bátran, és bízd az Isten akaratára annak megvalósulását, úgy lesz az jó mindenkinek (9-10). Ne csak magadnak kérj, és csak a szükségeset kérd, a „többi” megadatik; valamint ne csak kérj, hanem először adj mindig hálát.

A törvénytudó alapkérdése, provokatív jellege ellenére, mégis őszinte, mert minden ember mindenkori kérdése ez: hogyan lehet örök életünk? Az örök életet azonban mi elnyerni, kiérdemelni akarjuk. Többnyire pedig ebben a világban akarjuk az öröklétet megélni, ezernyi dologgal pótolni, a jelenben élvezni (25). Jézus Krisztus rávezető válasza kijelenti, hogy ott van az örök élet, ahol szeretik az Urat, és a felebarátot (27-28). Jézus korára azonban a felebarát értelme beszűkült, csak saját népükre, azon belül pedig a hasonlóan gondolkodókra vonatkozott, vagyis kegyességi és politikai értelemben is csak az „elvtársat" jelentette. Az irgalmas samaritánus példázata kibővíti a felebarát fogalmát, mindenkire, az ellenségre is. Ott van örök élet, ahol munkál ez az isteni szeretet. Bizony, az örök élet, a szeretet által, már itt elkezdődik. Bizony az örök élet nem a mi produktumunk, hanem az Isten ajándéka, mert ilyen határtalanul szeretni, csak Isten ajándékaként lehet. Ez is a reformáció felismerése, tiszta evangélium.

Jeremiás 21

390. dicséret

* Vannak olyan megnyilvánulások, kérdések, amelyek nem szeretetből fakadnak, hanem éppen ellenkezőleg, rosszindulatból származnak, vagyis provokatívak. Az Ige pontosan fogalmaz, amikor a kérdező törvénytudó lelkületét úgy írja le, hogy az valójában kísérteni akarta Jézust (25). Minden ilyen kísértés olyan, mint egy felkukoricázott horog a halnak, és bizony sokszor ráharapunk. - Ennek ellenére nem kétlem, hogy a törvénytudó alapkérdése mégis őszinte, mert minden ember mindenkori kérdése ez: hogyan lehet örök életünk?

A hetvenkét tanítvány büszkén tér vissza, hiszen megszállottakat gyógyítottak. Pedig a gonosz lelkek elűzését Isten végezte el; a titkos rugókat, a lelki rugókat Isten mozgatja. Nagyon vigyázzunk a büszkeséggel, mert volt valaki, akit ez a büszkeség tett tönkre és emiatt vettetett le az Isten trónja mellől, aki valaha a legnagyobb angyalfejedelem volt. Erre utal a mi Urunk, amikor figyelmeztetően azt mondja a hetvenkét tanítványnak: „Láttam a Sátánt villámként leesni az égből” (18). Jézus Krisztus újra hangsúlyozza, hogy én adtam nektek a hatalmat, az ellenség minden ereje felett, hogy senki se árthasson nektek, az én ügyemért (19). Ám ne erre legyetek büszkék, sőt egyáltalán ne legyetek büszkék, de mindent azzal az örömteli bizonyossággal tegyetek, hogy a ti nevetek fel van írva a mennyben (20).** Minden ajándék ebből a bizonyosságból következik, de maga ez a tény a legnagyobb ajándék, amely nem büszkeséggel, hanem alázattal ruház fel. 

Jeremiás 20

338. dicséret

* Amikor Jézus Krisztus a 12 apostolt korábban kiküldte, a 12 apostol Jézustól hatalmat kapott arra, hogy gonosz lelkeket is kiűzzenek emberekből (9,1). Tudjuk azonban, hogy amíg Jézus fent volt a megdicsőülés hegyén, a tanítványok lent a völgyben nem tudtak meggyógyítani egy megszállott kisfiút (9,37). Úgy látszik tehát, hogy a 12 tanítvány a gonosz lelkek feletti hatalmukat, kegyelmüket valahogy elveszítették. Most pedig itt van ez a hetvenkét tanítvány (sok szövegvariáns szerint hetven tanítvány), akik pár héttel később kapnak küldetést, és ebben ugyan nem nyernek felhatalmazást arra, hogy gonosz lelkeket űzzenek ki, mégis valahogy a szolgálatuk közben elnyerik és gyakorolják ezt a kegyelmet. Ettől nagy az örömük, mert visszatérve azonnal elmondják Jézusnak, hogy nekünk még az ördögök is engedelmeskednek (17). Ebben az örömben nem kevés a dicsekvés, sőt a fricska is: nekünk sikerült, nem úgy, mint a tizenkettőnek. Jézus Krisztus megfedte ugyan a tizenkettőt is tehetetlenségükért, de megfeddi ezt a hetvenkét tanítványt is, a büszkeségükért. Jézus Krisztus nyilván örül annak, ha a Sátán menekül. Csakhogy a lelki munka terén nagyon veszélyes dolog a siker. A sikeres ember könnyen büszkévé válik, majd elbizakodottá torzul, aztán gőgjében végképp alkalmatlanná válik az Isten szolgálatára.

Ravasz László, amikor ezekről az Igékről prédikált, elmondott egy találó példát. Azt mondta: képzeljük el, hogy egy kisgyermekkel játszunk. Van egy olyan zsebóránk, amelynek a fedele gombnyomásra nyílik. Odatartjuk a gyerek orra elé ezt az órát és azt mondjuk: fújj rá kisfiam. A gyerek ráfúj, mi pedig megnyomjuk rejtve a kis gombot és az órafedél felpattan. Utána ezt az órát odadugjuk a felnőttek orra alá, hogy fújjon rá az anyuka is, apuka is, és nem nyílik az órafedél. Utána megint a gyereknek mondjuk: na, fújj rá kisfiam, és felpattan az órafedél. Látod kisfiam, milyen ügyes vagy, mondhatjuk a gyereknek, jobban tudsz fújni, mint a felnőttek. A kisgyerek láthatóan büszke lesz. A tanítványok pont így büszkék, mint egy ilyen kisgyerek, hiszen a gonosz lelkek elűzését Isten végezte el; a titkos rugókat, a lelki rugókat Isten mozgatja.

** … azaz Isten kegyelmi döntése szerint, az Övéi vagytok.

A Biblia missziói magatartását fejti ki részletesen ez az Ige, amelyben Jézus Krisztus a hetvenkét tanítványnak ad útravalót.* Jézus Krisztus a meggyőzés semmiféle technikáját nem alkalmazza, nem téríteni küldi a tanítványokat, itt nem olvasunk módszerekről. Jézus küldöttei azokat keresik, akik már Istenéi; ha a tanítványok bemennek egy házba, öntsenek mindjárt tiszta vizet a pohárba, és a köszönés után (5) jelentsék be, hogy elközelített az Isten országa (9); aki pedig a békesség fia, vagyis aki az Úré, annak erre rámozdul az értelme és a szíve. Az Isten országának igazságáról ugyanis senkit nem lehet meggyőzni, ezt egyedül Isten tudja elvégezni; ez akkora választóvíz, e világ „igazsága”, és az Isten országának igazsága között, amelyet emberi erővel átúszni nem lehet, csak az Úr bárkája képes azon átvinni. Aki viszont kérni tudja imádságában azt, hogy Uram, tégy engem is a békességnek fiává, a Te gyermekeddé, az annak a jele, hogy az imádkozó az Úrhoz tartozik.**

Jeremiás 19

503. dicséret

* Most egyetlen lényeges szempontra figyelhetünk csak, de ez is igen „nehéz eledel” lesz.

** Ez a tény töltsön el bennünket örömmel, s tegyen bennünket bátor, józan bizonyságtevőkké, a magunk helyén, akik nyíltan, egyértelműen hirdetik, és hitelesen élik az Isten országának valóságát. A misszió célja ez, az eredmény pedig Isten kezében van. Nincs szükség semmiféle meggyőző módszerre, bekerítő hadmozdulatokra, pszichológiai peremkérdésekre a cél érdekében; ilyeneket a vadászok tesznek sunyi módon, amikor a mezőn halomra lövik a nyulakat. Ne vadászok legyünk, hanem Jézus Krisztus küldöttei, hiteles bizonyságtevők, miközben tisztességes szorgalommal végezzük a magunk mindennapi munkáját.

Milyen lélek van bennünk? Ezt Jézus Krisztus a saját tanítványaitól kérdezi, azoktól, akik egészen közel vannak Őhozzá, akik folyamatosan hallják tanítását, látják csodáit, és mégis gyökeresen ezzel ellentétes módon akarnak cselekedni. Az történik ugyanis, hogy valakik; igaz, az „ellenséges, idegen” Samáriában, „nemet” mondanak nekik, nem fogadják őket, nem úgy gondolnak dolgokat, mint ők; és erre a tanítványok válasza, gyilkos indulat: tüzet rájuk, pusztuljanak! Sajnos, ma is így van ez, előfordul szikrázó tekintetekben, köszönések nem fogadásában is ugyanez; ha lehetne, azonnal elemésztenénk a másikat, pedig ugyanabban a hajóban evezünk. Vigyázz, mindig magadon kezd az önvizsgálatot, én is ezt teszem, aki ezeket a sorokat írom: milyen lélek van bennem? Jézus Krisztus lelke nem elveszíteni, hanem megmenteni jött, és ebbe a kijelentésbe csak a másik szeretete fér bele, ide értve az ellenség szeretetét is, annak szeretetét is, aki egészen más, mint mi. Ebből a kijelentésből csak a megbocsátás, az üdvösség evangéliuma olvasható ki.*

Jeremiás 18,13-23

156. dicséret

* Ha ebből a sorból nem olvasod ki ezt, találsz még sok ilyen üzenetet, Jézus Krisztustól és más Igékből is; mert ez az Isten legfontosabb üzenete, a többi unalmas okoskodás.

Mennyi a megszállott, nemcsak a Genezáreti tó túlsó, hanem az innenső oldalán is. Az idegen lélek megragad, lelkesít, túlbuzgóvá tesz; harsánnyá, dinamikussá, az alázat köpönyegében is erőszakossá torzít, leteper (37-38); valójában gyötör. Milyen „lélek” lelkesít? Ez nem mindegy (39). Isten Lelke az erő, szeretet és józanság Lelke (2Timóteus 1,7).* Persze, tehetetlen a mai tanítvány is, mindenfajta megszállottsággal szemben, amíg maga is megszállott. Joggal nevezi Jézus őket, a tanítványokat, a közelében lévő nemzedéket, hitetlen és elfajult nemzedéknek (40-41). Reménység mégis látni, hogy van gyógyulás mindenfajta megszállottságból, még a kegyes köpönyegű megszállottságból is, nem ördögűzők, hanem a feltámadott, élő Jézus Krisztus által (41). Ámuljunk el az Isten nagyságán (43), bárcsak ámulásunk mellett gyógyulnánk is, az Ő könyörülő irgalmából. 

Jeremiás 18,1-12

62. zsoltár

* Nagy áldás, ha valakinek a gyermeke hitre jut; de ha ez a „hit” őt, a gyermeket, az „egyetlent”, az emberileg legfontosabbat, szembefordítja a szüleivel, akkor az, nem igaz hit (37). Lám, a gyógyult gyermekkel kapcsolatosan, az Úr Jézus Krisztus első dolga, visszaadni őt az apjának, szüleinek (42).

Adjunk hálát, mi vagyunk azok, akiket Jézus maga mellé vett, és a megdicsőülés, vagyis a végső, egyetlen megoldás felé visz (28). - A hegyen Jézus arca elváltozott (29). Az Ő arcán mennyei tündöklés látszott, vagyis az, hogy ki Ő valójában. A mi arcunk is gyakran elváltozik, mi látszik akkor rajtunk, mert ez mutatja, kik vagyunk, mi van bennünk, hová tartozunk? - A megdicsőülés hegyén találkozott az ószövetségi és az újszövetségi kijelentés, Mózes, Illés és Krisztus; beszélgetésük tárgya Jézus Krisztus halála volt, mert az egész kijelentés célja ez, az Úr megváltó halála és feltámadása (30-31). - A tanítványok imádság közben elaludtak, mert elfáradtak, amíg feljutottak a hegyre. Ebben a világban minden fárasztó, még a kegyesség is (32). A fáradtság ellenére azonban végső megtapasztalásuk mégis csak az, hogy nincs jobb az Úr közelségénél (33).* - Az Atya szózata azonban visszaküldte még őket a völgybe, a többiekhez, de megadta nekik a mindent meghatározó irányt (34-36): Jézus Krisztus az, akinek szavára figyelni kell, ebben a bizonytalan, kusza világban, még a Szentírás olvasása közben is.

Jeremiás 17,14-27

1. zsoltár

* A tanítványok szeretnének végleg így maradni, már nem fáradtan, hanem kipihenten, testileg és lelkileg felüdülve, az Isten színe előtt, világosságban, megoldásban.

Jézus Krisztus követésének alapfeltétele az önmegtagadás, saját életünk elengedése (24), valamint a világ bármiféle kincsét megnyerni akaró indulat elengedése (25). Ne magyarázzunk bele semmit ezekbe a feltételekbe, csupán gondoljuk végig azt, amit szó szerint mond a mi Urunk. Ezeket a feltételeket alapul véve melyikünk a keresztyén? Pedig meg kell halnunk önmagunk számára, hogy aztán feltámadhassunk az új életre. (Róma 6,4). Aki a Jézus Krisztus követésében el tudja engedni a „dolgokat”, az kapja vissza annak többszörösét. Ez nem valami üzleti viszony, hanem maga a kegyelem. Imádsággal gondolunk azokra a keresztyénekre, akiket hitükért üldöznek és Jézus Krisztus neve miatt az életük is veszélyben van. Amikor Jézus Krisztus a keresztjeink naponkénti felvételéről beszél, akkor nem csupán a mindennapi gondjainkra utal, hanem ennél sokkal többre, az Ő önmegtagadó követésére; az Ő követésére, aki „az Isten Krisztusa” (20). Vagyis Ő nem egy önző, ideig való érdekeket kiszolgáló politikai messiás, hanem az emberi életet megváltó Úr.

Jeremiás 17,1-13

480. dicséret

* Aki ezt hallhatja, mint Péter, a Szentlélek által, az nem csak elengedi a dolgait, hanem megújul élete ebben az elengedésben, és gazdag életet él, minden körülmények között, az Isten dicsőségére, és sokak javára.

Jézus Krisztus követése során is felmerül a kérdés, lakni kell, enni kell, valahogy lenni kell. A tanítványok korrekten fogalmazzák meg az ember mindenkori kérdését, amelyek ebben a világban kikerülhetetlenek (12), hívő emberként is kikerülhetetlenek. Beszédes az is, ahogy a tanítványok nem adják fel, hogy Jézus Krisztust meggyőzzék: Uram, mit tehetünk mi, nincs nálunk csak öt kenyér és két hal, pénzünk sincs, miből szerezzünk ennyi embernek élelmet (13). Most ne a hagyományos módon értelmezzük ezt az Igét, hanem bizony valljuk meg, hogy ez a kőkemény valóság, a nap hanyatlik, szállás kell, élelem kell, meg kell szerezni a mindennapit; mi pedig nem tudunk csodát tenni. A tanítványok saját nyomorúságuk, földhöz ragadtságuk tényét közlik az Úrral. A csodához Ő kell, de ahhoz is Ő kell, hogy mindennapi munkánkat, harcainkat megáldja.*

Jeremiás 16,14-21

255. dicséret

* Mi legfeljebb annyit tehetünk, hogy a szüntelen gürcölés mellett, szavának engedve leülünk, és könyörgünk az áldásért: legyen az hajlék, étel, ital, kevés, vagy sok. Őnélküle hajléktalanok, és éhesek vagyunk; mindenben Őrá szorulunk, az áldását csak Ő adhatja. Nekünk nincs, Őneki van! Mi az áldás, az a mennyei több, amivel nemcsak a puszta javak adatnak meg, persze azok is az áldás nélkülözhetetlen elemei, de ezeket kíséri a „több”: amikor úgy lakunk, hogy otthon vagyunk, amikor úgy eszünk, hogy jóllakunk, amikor tudunk szűkölködni és bővelkedni is (Filippi 4,12).

Jézus mindenki felé nyitott, az Isten országának evangéliumával. Örömmel fogadja azt a tömeget, amelyet mindig negatívan értelmeznek a magyarázók, hiszen ezek csak hitetlenül, kíváncsian tolonganak Jézus körül, mint Jairus házánál.** Magasabb szintre emelem a problémát. Bizony oka volt a népegyház és a hitvalló egyház megkülönböztetésének, bizonyos egyháztörténeti korszakokban; amikor helyén való volt rákérdezni a személyes hitre is. Mégis, ki merjük-e mondani, hogy mekkora kárt okoz ez a megkülönböztetés mind a mai napig, mert szétdarabolja az egyházat, a Krisztus testét. Az egyház mindig megújítandó, de az egy, szent és egyetemes anyaszentegyház. A reformátorok nem akartak új egyházat létrehozni, hanem csak a meglévőt akarták, az igei, krisztusi alapra visszahelyezni. Azóta a hitvallók is egymásnak estek, mert mindegyik igazabb a másiknál.*** Az én szolgálati helyemen, egy zömében római katolikus kisvárosban, a 10% protestánsra már hét felekezet leselkedik. Szinte paródia, elnézést a kifejezésért. Szeressük jobban a népegyházat, noha kell az élő hit. Bárcsak ma is sokan lennének Jézus Krisztus körül, bárhogy is; Ő ugyanis ismeri az övéit.

Jeremiás 16,1-13

99. zsoltár

* Most csak egy mozzanatra tudunk figyelni. A tanítványok kiküldése után, azok visszatértek, és Jézus Krisztus elvonult velük, egy külön helyre, hogy elbeszéljék, ami velük történt (10). A sokaság azonban nem hagyta nyugton őket. A mi Urunk mégis reménységgel tekintett a sokaságra, örömmel fogadta őket, beszélt nekik Isten országáról és a rászorulókat meggyógyította (11).

Jézus Krisztus azzal a hatalommal cselekedett a sokasággal, amely hatalmat a tanítványinak is adott (1-2): hirdette az Isten gyógyító országát és így is cselekedett, olyannyira, hogy még a pogány Heródest is zavarba hozta, aki látni akarta Őt (7-9).

** Ők nem hittel érintik Jézust, nem követik, mint a vérfolyásos asszony, Jairus, vagy a tanítványok, - mondják sokan. Valóban nagy kérdés, hogy hol, miért vannak sokan.

*** Az én szolgálati helyemen, egy zömében római katolikus kisvárosban, a 10% protestánsra már hét felekezet leselkedik. Szinte paródia, elnézést a kifejezésért. Szeressük jobban a népegyházat, noha kell az élő hit. Megnyugtat, hogy Jézus Krisztus örömmel, reménységgel fogadta a sokaságot, még akkor is, amikor elvonulását, csendességét, „családi közösségét” zavarták meg. Bárcsak ma is sokan lennének Jézus Krisztus körül, bárhogy is; Ő ugyanis ismeri az övéit.

Jézus Krisztus járt a kapernaumi zsinagógában, ott tanított és gyógyított is (Márk 1, 21-28). Jairus hallotta Jézus Krisztus hatalmas szavát, és látta hatalmas cselekedeteit, ezért pontosan tudta, hogy rászorultságában kihez kell fordulnia. Jairus Jézus Krisztushoz megy szorult helyzetében; Jézus Krisztus előtt borul le, - ez nagyon fontos. Itt van a mi felelősségünk, szülőké, nagyszülőké, hogy beszéljünk Jézus Krisztusról a gyermekeinknek, és ránk tekintve lássák bennünk az Urat, hogy a rászorultság idején ők is tudják, hova kell fordulni, ki előtt kell leborulni; ne pedig olcsó, haszontalan, életveszélyes pótcselekvésekhez folyamodjanak. Jézus Krisztus az, aki nemcsak életünk lassú haldoklása, hanem a halál felett is úr. Jairus lányának feltámasztása egy áldott jel erre nézve, Jézus Krisztus feltámadása pedig mindennek visszavonhatatlan pecsétje.

Jeremiás 15,10-21

46. zsoltár

* Jairus zsinagógai elöljáró volt, ami Jézus korában magas tisztségnek számított. A zsinagógai elöljáró felelt az istentisztelet rendjéért. Ezért a zsinagógai elöljáró tanult, közmegbecsülésnek örvendő, jómódú embernek számított. Amit Jairus a saját korában, a maga környezetében elérhetett, azt elérte; világi kifejezéssel így mondanánk, egy szép karriert befutott élet volt az övé. Ez azonban csak a látszat, a felszín. Egyetlen, tizenkét éves lánya beteg lett, most éppen haldoklik. Ez a legnagyobb próbatétel, amely egy embert érhet. Saját halálos betegségénél is nagyobb próbatétel az ilyen helyzet. Mindjárt fogalmazzunk meg egy üzenetet: ne irigyeld a másikat, a látszat csal; nem tudod, hogy a másik ember milyen terheket hordoz, milyen betegségekkel küzd, milyen harcai és küzdelmei vannak.  Látszólag Jairusnak mindene megvan, és még sincs semmije, hiszen haldokló lánya minden e világi eredményét összetörte. Jairus haldokló lánya, próbatétel, amely világossá teszi, hogy mind az, amit ebben a világban elértünk, arról bármikor kiderülhet, hogy valójában fa, szén, pozdorja az egész, azaz nem ér semmit. Jairus azonban tudta, kihez kell fordulni. Ez a tekintélyes ember ott térdel Jézus lába előtt a porban, s kéri az Úr segítségét (41). 

Elrejtőzve küzd betegségével egy asszony, tizenkét éve. Halmozottan hátrányos helyzetű, mert nő egy férfijogú társadalomban, mert olyan betegsége van, amit a mózesi törvény tisztátalannak nevezett (3Mózes 15,19-24), és mert betegsége testét, lelkét, idegzetét, egzisztenciáját tönkre tette, azaz sok gyógyítótól sokat szenvedett (43). Milyen eleven ez a történet, akárcsak manapság, mert aki beteg, annak titkolnia kell, amíg csak tudja, mert ha betegsége kiderül, akkor „leírják”, és onnantól kezdve rámehet mindene a betegségére. A vérfolyásos asszony, a lökdösődő tömegben hittel érinti az Úr ruhája szegélyét (44). Ez nem valami babonás mozdulat. Ez a beteg asszony tudja, kicsoda az Úr, kihez járul segítségért, kit érint, ki előtt borul le.* Az asszony nem a hitéért gyógyul meg, hanem a hite által, mert a hite is ajándék, és nem valamiféle érdem. A hit az a „kéz”, amellyel ma is megérintjük az Urat. Gyógyultan azonban már nem lehet többé elbújni. Jézus Krisztus megszólítja az asszonyt, előhívja, mert aki meggyógyult, annak elő kell jönnie és számot kell adnia reménységéről (45-48). 

Jeremiás 15,1-9

79. zsoltár

* Az Istené a gyógyító erő, amely Jézus Krisztusban öltött testet, ezért Ő ennek a gyógyító isteni erőnek a forrása, a hit pedig az a csatorna, amelyen keresztül a gyógyító kegyelem elér hozzánk.

A legfeltűnőbb az a gadarai megszállott esetében, hogy elsősorban önmagára volt veszélyes ez az ember. Az önmarcangolás nem azonos a bűnbánattal, mert az egyik a gonosztól a másik pedig az Isten Lelkétől való. A megszállottság pontos bibliai kifejezés, az emberben lakozást vett a gonosz. Nem valamiféle pszichiátriai betegség korabeli, idejétmúlt leírásáról van szó. Ezt a megállapítást a közbeszédben mi is osztjuk, amikor valakiről azt mondjuk, hogy úgy kivetkőzött magából, mintha nem is ő lett volna. A gonosz tehát valóság, vegyük komolyan: minden folyamatos önmarcangolás, minden határon túli lelkesedés, minden romboló indulat gonosz, még akkor is, ha ennek a gonosz tombolásnak „disznók” az áldozatai. Az persze szintén gonosz indulat, hogy a kondásoknak többet ér a disznónyáj, mint egy embertársuk (32-37). Ugyanakkor látjuk azt is, hogy a gonosz rosszul érzi magát Jézus Krisztus közelében (29), mert egyedül az Úrnak van hatalma arra, hogy legyőzze a gonoszt. Senki ne fogjon ördögűzésbe, hívja Jézus Krisztust, aki feltétel nélküli kegyelemmel meggyógyítja ezt a megszállott embert.**

Jeremiás 14,10-22

86. zsoltár

* A túlsó parton egy megszállott ember dühöngött, meztelenül, önkívületben (26-27). Olyan erők törtek a felszínre belőle, amelyekkel még láncokat is elszaggatott; egyszóval nem lehetett megfékezni, egy légiónyi katona romboló ereje feszült benne (28-30).

** Lám, itt senki nem hívta az Urat, sem a megszállott, sem a tanítványok; itt még a megszállott hitére sem kérdezhet rá Jézus Krisztus, akkora a nyomorúság, és az Úr mégis megtalálja azt, aki Őrá vár, az Isten kegyelmi döntése szerint. Tőlünk függetlenül cselekszik az Úr. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell és lehet Őt hívnunk, sőt, imádkozzunk azokért, akik még nem képesek hívni az Urat. Ugyanakkor, ha elküldjük az Urat, mint itt a kondások (37), ha megszomorítjuk Isten lelkét, akkor Ő odébb áll. Ha nem hívjuk, akkor is jöhet; de ha elküldjük, elmegy; pedig a gonosszal mi magunk nem bírunk el. Soha ne emberekre haragudjunk, mert többnyire nem velük van harcunk (Efezus 6,12). A gyógyult ember úgy követte Jézust, hogy hazament, és elmondta az övéinek, milyen nagy dolgot tett vele az Úr (39).

A mi Urunk lámpásai vagyunk, világítanunk kell. Az Ige figyelmeztetése erre utal, mert aki lámpást gyújt, az nem takarhatja el azt, hanem a lámpatartóra teszi, hogy akik bemennek, lássák a világosságot (16). - Ez a kép azonban alázatra is int bennünket: világosságunk forrása egyedül Ő, a mi Urunk Jézus Krisztus. Ezt a világosságot Isten gyújtotta meg bennünk. Ugyanakkor ez a kép világosságunk határára is rámutat. Arra, hogy gyarló embervoltunkban, Krisztust, a világ világosságát hordozva is, csak gyertyafény vagyunk, piciny lámpás. A maga helyén a lámpás is nélkülözhetetlen, de ne akarja eltakarni a napot. - Ez a kép ugyanakkor figyelmeztetés is: eljön majd az idő, amikor az Ő világosságában kell megállnunk, és minden elrejtett dolog napvilágra kerül, minden titok kitudódik (17). Ez a világosság félelmetes a gyarló ember számára, ugyanakkor vigasztalás a hívő ember számára, hiszen, aki Jézus Krisztus kegyelmének védelmében él, arról már minden kitudódott, az Úr előtt. Abban az időben már egyértelművé lesznek a dolgok, világossá, érthetővé lesz minden. 

Jeremiás 14,1-9

96. zsoltár

* Jézus Krisztus a népek világossága, olyan, mint a nap a mi számunkra. A tartós sötétség halálos, lelki értelemben is. A Jézus Krisztusba vetett hit gyújt bennünk világosságot.

Missziói fáradozásunk eredménye a szuverén Isten kezében van. Legyen akármilyen jó a módszer, a stratégia, a missziói látás. A missziói fáradozás Jézus Krisztus parancsából következik, amelyet soha nem az eredményért végzünk, és mindenkire reménységgel tekintve teszünk. Itt azt látjuk, hogy Jézus Krisztus faluról falura járt, és hirdette az Isten országának evangéliumát (1). Tehát, csak menni, és hitelesen hirdetni az evangéliumot. A „menni” azt jelenti, hogy ahol éppen vagyok, pont ott. Nem biztos, hogy messzire kell menni, többnyire egészen közel, a körülöttünk lévők körében kell ezt a feladatot végezni. A mi Urunk mellett a tanítványok, egy szűk munkatársi csapat, segítették ezt a szolgálatot (1). Őket pedig kibővítette azoknak a megszabadított asszonyoknak a köre, akik a szeretetszolgálatot végezték, az evangélium hirdetése mellett (2-3). Ezek az asszonyok vagyonukból is áldoztak az ügy érdekében.* Jézus Krisztus és „csapata” soha nem az eredményre tekintettek, mert tudták, hogy az Ige magvában ott van a növekedés lehetősége, ha jó földbe esik (4-15), és hogy hova esik jó földbe, az mindenestől az Úr kezében van; a növekedést az Isten adja. A statisztika nem missziói kategória. Ahol „sokan” vannak, az is lehet kérdéses. Legyen missziói látásunk, stratégiánk, legyenek módszereink; de a misszió mindenestül a Szentháromság Isten műve, aki mindeneket kezében tart. Mi csak hirdessük és éljük az evangéliumot, az Úr pedig ad odaszánt, önzetlen szolgatársakat, és akarata szerinti eredményt. Ennyi elég.  

Jeremiás 13,12-27

129. zsoltár

* Jézus isteni természetének, hitelességének, az is „apró jele”, bizonyítéka, hogy nem hozták hírbe ezen asszonyok egyikével sem.

Jézus bement egy farizeus házába, együtt evett vele (36). Közben közösséget vállalt egy parázna asszonnyal, aki közeledett hozzá; nem küldte el magától, elfogadta azt, hogy megmossa és megkenje lábait, az étkezés előtt (37-38). A házigazda ezt nem tette meg (44-47), sőt megbotránkozott azon, hogy nem küldte el magától ezt a sok szégyennel terhelt nőt (39). Jézus Krisztus azonban ennél többet tett: isteni teljhatalommal megbocsátotta az asszony bűneit (48-50). Akinek sok bűne volt, annak sokat engedett el az Úr. Ezt a kegyelmet pedig csak olyan hálával lehet fogadni, amely egészen új életet kezd (40-43). 

Jeremiás 13,1-11

427. dicséret

Jézus Krisztus megdicséri Jánost, mert ő nem szélingatta nádszál, nem puha ruhába öltözött ember, azaz hiteles ember, aki minden prófétánál, minden asszonytól születettnél nagyobb, mert meghirdette a Szabadító eljövetelét (24-28). Keresztelő János nem a mártíromsága, aszkéta élete, tehát valamilyen cselekedete miatt nagy, hanem azért, mert a legközelebb állt ahhoz a felismeréshez, hogy Jézus a Krisztus, ezt pedig meg is hirdette. Jézus Krisztus eljövetelétől kezdve azonban megadatott az a lehetőség, hogy a hívő ember ne közel legyen Jézus Krisztushoz, hanem Őbenne éljen, az Ő testében, egyházában. Ezért hangsúlyozza az Ige ezt a nehezen érthető mondatot, miszerint nincs Keresztelő Jánosnál nagyobb, de aki Krisztusban van, az még nagyobb Jánosnál is, mert nem legközelebb van az Úrhoz, hanem Őbenne, Őáltala ragyog. Ekkora dicsőség, „nagyság” adatott nekünk!

Jeremiás 12

20. zsoltár

* Jézus szelíd intést üzen Keresztelő Jánosnak: boldog, aki Őbenne meg nem botránkozik (23). Amikor azonban elmennek a követek, akkor megdicséri Jánost, ezt János soha nem tudja meg, de sokan hallják. Jézus a szemünkben megint, a hátunk mögött dicsér, pont fordítva, mint ahogy mi tesszük.

Az nem botránkozik meg az Úrban, aki félreteszi hamis váradalmait; aki nem magát, hanem Isten ügyét, igazságát képviseli; és aki szenvedni, meghalni is kész az Úrért, mint maga Keresztelő János, vagy a mai üldözött keresztyének. Nem biblikus a keresztyén házitábla, hogy ahol Isten, ott szükség nincsen, mert bizony lehet szükségünk az Urat követve is, akár halálig. Boldog az, aki mindezt vállalja. Persze aki az Úrért hordoz terheket, az kiálthat, mint János (19), és kap is választ, nem biztos, hogy látható segítségben, de mindenképpen üdvösségben (22). Belegondolok, beleremegek a gondolatba, az Ige kritikájába: milyen elkényeztetett, önző, puhány, érdekkeresztyének vagyunk mi, valahányan. 

Jeremiás 11,15-23

495. dicséret

* A börtön megviselte Keresztelő Jánost, pedig Heródes kivételezett foglya volt, akit látogathattak is (Márk 6,20). Testileg nem bántották Keresztelő Jánost, de lelki vívódásai annál inkább voltak. Korábban kemény beszédű volt Jézus Krisztus előfutára (Máté 3,1-10), most emberibb hangon szól; de hite továbbra sem rendül meg. Ez fontos: Keresztelő János kérdése nem arról árulkodik, hogy a hite megrendült volna abban, hogy Jézus a Krisztus. Az igaz hit nem veszíthető el. Csupán arra utal a kérdés, hogy hallva Jézus csodáiról, ami a börtönbe is eljutott hozzá, azt kérdezi, hogy engem, és még sok szenvedőt, miért hanyagol el az Úr? Jézus pedig személyesen válaszol neki, mint nekünk is naponta, Igéjén keresztül, hogy legyen türelemmel, mert boldog az, aki Őbenne meg nem botránkozik.

Ebben a történetben, nem tételesen, hanem elbeszélten ott van református keresztyén hitünk minden fontos felismerése. - Az özvegy nem kér segítséget, mint a kapernaumi százados, és Jézus Krisztus mégis segít, segítsége megelőzi a kérést, mert Ő ELŐBB SZERETETT bennünket. - Az özvegy hitéről nem tudunk, de a segítségnek nem feltétele a hit, legfeljebb következménye, mint Isten ajándéka, amivel aztán naponta megragadjuk ezt a FELTÉTEL NÉLKÜLI KEGYELMET.** - Az özvegy és sokak számára világossá lesz ezáltal, hogy kicsoda JÉZUS KRISZTUS: ISTEN FIA, MEGVÁLTÓ, aki üdvösséges hatalommal cselekszik. Mi már átmentünk a halálból az életbe, ezért nem szükséges feltámasztani a halottakat, mert tudjuk, hova megyünk, ha meghalunk, de akkor ez egy jel volt, kifejezve, kicsoda Jézus Krisztus (15-16). - Az özvegy is megéledt, nemcsak a fia, ettől kezdve Isten félelmében, ISTENT DICSÉRŐ ÉLETET ÉLT, mert tudta, hogy meglátogatta őt az Isten (16).***

Jeremiás 11,1-14

155. dicséret

* A halottas-menet, a Jézus Krisztussal való találkozás által az élet menetévé lesz: mindig ez a Krisztus-jelenlét következménye, és éppen ezért az egyház jelenlétének áldása is csak ez lehetne. A teljesen reménytelen helyzetben, az egyetlen fiát özvegyként gyászoló asszonynak Jézus Krisztus isteni hatalma megoldást ad (11-14).

** Ez akkor is így van, ha tudjuk, hogy más gyógyítási történeteknél rákérdez a mi Urunk, hiszed-e ezt (János 11,25-27).

*** Tehát olyan Urunk van, aki előbb szeretett, feltétlen kegyelemmel, mert Ő a Megváltó, aki Istent dicsérő életre hív a sokféle módon halott menetelés helyett. De jó tudni, nem tőlünk, hanem Őtőle függ minden, attól, aki így szeret.

Ez a történet annak bizonysága, hogy különböző emberek hogyan találnak és hogyan szorulnak egymásra, még inkább a gyógyító Úrra. A pogány római százados kedvelte a szolgáját, aki alárendeltje volt (2), de kedvelte az egészen más „kultúrájú” zsidókat is, hiszen zsinagógát is épített nekik (4-5). Lehet így is, ez bibliai példa. Nem biztos, hogy mindjárt, mindenkivel össze kell veszni. Sőt, ez a római százados hallott Jézusról, és anélkül, hogy bármilyen kioktató tanítást kapott volna, meglátja Jézusban az Isten küldöttét, a maga méltatlanságát (6-7); így bízik az Úr szavának gyógyító erejében (7). Ez a hit, és így működik az Isten kiválasztó kegyelme egy nem zsidó ember hitében és életében, aki nem a maga ügyében, hanem más ügyében folyamodik az Úrhoz. Az Úr hatalmára saját katonai életéből hoz példát, és éppen ez a kép igazolja azt, hogy ez a pogány százados meglátta Jézusban az Isten Fiát; hiszen ahogy neki engedelmeskednek a katonái, úgy engedelmeskednek a világ erői az Úrnak (8). Maga az Úr Jézus Krisztus nyugtázza hitét (9), és cselekszi szolgája gyógyulását (10): mindkettő ajándék.

Jeremiás 10,17-25

143. zsoltár

Mennyi feszültség, sérelem dolgozik bennünk. Egy pillanat alatt újra kifakadnak évtizedes, évszázados sebek, és egymásnak esünk. Aki képes megbocsátani, az annak jele, hogy Őneki már megbocsátott az Úr, azaz üdvössége van. A megbocsátás képessége az üdvösség jele. Sokan vagyunk, Isten népe között is, akik nem tudnak megbocsátani, legfeljebb hallgatnak, de elintézetlen indulatok feszítik őket; az indulatok pedig előbb-utóbb robbannak. Mondhatnánk persze, hogy a bocsánat feltétele a másik részéről a bűnlátás és a bűnbánat, majd az ebből következő bocsánat-kérés; ennek összefüggésében pedig a „múlt” feltárása és értékelése. Tehát, megbocsátunk, de az emberi logika szerint mégsem lehet annyiban hagyni a dolgokat, a bocsánatnak feltételei vannak. Ennek ellenére azt kell mondanunk, hogy a bocsánatnak nincsenek feltételei, az Ige krisztusi logikája szerint. A bűnbánat látható pecsétje annak, hogy Isten már előtte magának választott bennünket, megbocsátott nekünk. Ez a kegyelmi állapot teremthet egyedül olyan légkört, amelyben aztán tisztázhatók a múlt dolgai, úgy, hogy abból nem sebek hegei fakadnak fel, hanem megbékélést, megnyugvást, elengedést tapasztalunk.

Jeremiás 10,1-16

106. zsoltár

Boldogok a szegények? Nehéz kérdés ez, de az biztos, hogy a gazdagok sem boldogabbak náluk, főleg ha a boldogságot a Szentírás alapján értelmezzük. Lukács evangéliuma szerint a mi Urunk nem csupán „lelki szegénységről” beszélt a Hegyi beszédben (Máté 5,3), hanem a konkrét, evilági szegénységre is gondolt, minden szociális nyomorúságra (20). A szegénységgel együtt jár az éhség, azaz sokféle nélkülözés, a sírás, vagyis az ebből következő kétségbeesés (21), valamint a lenézettség és megalázottság (22). Merjük ezt a kijelentést először bátran szó szerint értelmezni, mert a szegény ember valóban lenézett: a gazdagság ma egyre inkább társadalmi rang, ezzel hatalom, befolyás jár, amely irányítja a politikát és a gazdasági folyamatokat, miközben kevés figyelme lehet a nincstelenekre. Jaj, a gazdagoknak, nem azért mert gazdagok, hanem mert istentelenül és embertelenül önzőek, pedig gazdagságuk és hatalmuk átmenetei, viszonylagos, bizonytalan, sok nyugtalansággal jár, és múlandó (24-25). Jaj, a gazdagoknak, mert vagyonuk nem az övék, hanem annak jó részét a másik emberért kapták, ők pedig az egészet megtartották maguknak. Ugyanakkor a szegénység nem önmagában érdem.* Szegény és gazdag egyaránt boldogtalan saját magában, mindkettő Krisztusra szorul, aki a boldog, teljes, örök élet egyedüli forrása, minden körülményben.

Jeremiás 9,16-25

274. dicséret

* A szegénység azonban nem önmagában érdem, hanem csak, ha az Úrért való követésben tudatosan vállaljuk azt, hogy több időnk legyen az örökkévaló dolgokra a mulandók helyett. Jézus Krisztus azonban a múlandó dolgokat is megszentelte ebben a világban, ezért azok lebecsülése soha nem lehet az Ő követésének alapvető feltétele. Nagy felelőssége van persze a társadalomnak a szegénység kezelésében, ugyanakkor ki kell mondani, aki szorgalmas, dolgozni akar, azt az Isten megáldja a mindennapival. Ez pedig elég. Csak Jézus Krisztus követésében, hitben kerül helyére a szegénység és a gazdagság bonyolult kérdése.

Döbbenetes, hogy milyen kegyetlen is lehet a kegyes ember, neki nem számít az, hogy a másik éhes, vagy beteg, a parancsolatokat meg kell tartani, az Ige mindenek felett, éhesen, betegen is. Isten mást mond, Ő az emberért van, Ő ezt hirdette meg Krisztusban: nincs olyan Ige, szent parancsolat, amit az embertársunk szeretete elé helyezhetnénk, legyen az a nyugalom napjának megszentelése, a szombat értelmezése, a szent kenyerek tisztelete. Sok parancsolat csak eszköz, segítség, mankó ahhoz, hogy jobban megtapasztaljuk az Isten áldó jelenlétét; de soha nem fordíthatók ezek a másik ember ellenében. Az Ige célja Jézus Krisztus, aki egyértelműen rámutat arra, hogy nincs az Írásnak olyan része, amire hivatkozva nem kellene segítenünk a másiknak, amelyre hivatkozva nem vállalhatnánk vele közösséget, végképp nincs olyan Ige, amire hivatkozva kezet emelhetnénk a másikra. Ha ezt leszögeztük, akkor értjük helyesen a kivételeket is, amelyekben nagy teológusok, a bűntől megrontott világ kényszerében, megfogalmazták például a zsarnokölés elméletét. Isten szereti az embert, védi annak életterét, mert az Isten életmentő Isten, és életet menteni, életet megtartani a legfőbb jó (9).*

Jeremiás 9,1-15

212. dicséret

* Jézus Krisztus ura a szombatnak (5), ura a parancsolatoknak, ura az Igének, még akkor is, ha mi csak a teljes Írásra figyelve juthatunk el igazán Őhozzá. Jézus Krisztus ura az életünknek és a teremtett világnak is, Ő a mi megváltónk, jó kezekben van az életünk és a világunk, vegyük ezt észre, térjünk Őhozzá, hogy krisztusian értsük az Írást, és valóban krisztusian élhessünk. A krisztusi élet pedig életet ment, életet hordoz, életet tart meg; miközben bennünket az örök élet Ura hordoz.