Egyre több olyan keresztyén kisközösség létezik, akik más templomaiba nem lépnek be, a gyerekeiket sem engedik be oda, még akkor sem, ha mondjuk a városi zeneiskola tanulóiként jönnének oda koncertet adni. Nyilván, ők az igazhitűek, mi pedig, a mai Ige szavaival élve, a vámszedők és a bűnösök (30); márpedig semmiféle kapcsolat nem lehetséges a vámszedőkkel, bűnösökkel, paráznákkal, tévtanítókkal, még ha „templomi” köntösben is jelennek meg. Valóban olvasható ilyen parancs is a Szentírásban (1Korinthus 5,11), mint ahogy sok minden más is olvasható abban. De ezek a parancsok mindig akkor érvényesek, ha az adott Krisztust követő hite olyan gyenge, hogy nem ő hatna a „bűnösre”, hanem a „bűnös” rá, és ez az elkülönülő viszonyulás akkor is csak azzal az alázattal lehetséges, hogy ő is bűnös volt egykor, az Isten kiválasztó kegyelme azonban könyörült rajta, ezért irgalmat nyert (Efezus 2,2-13). Ebben az alázatban annak belátása is ott áll, hogy nem biztos, hogy jól látom a másikat, mert ez a nézőpont az én nézőpontom, nem pedig az Istené. Gyilkosan félelmetes a keresztyén önhittség, mégpedig Krisztusra hivatkozva.* A megoldás: igaz megtérés, felállni a régitől, követni Krisztust, és közösséget vállalni egymással, ahogy Ő közösséget vállalt velünk, egykori „vámszedőkkel”, de ez a közösségvállalás mindenben, mindenkor a Krisztust követő élet gyümölcseit termi.

Jeremiás 8

54. zsoltár

*  Egy pillanatra eszembe jutott egy kép: ha az alázat nincs bennünk, akkor igazhitűként velünk is megeshet az, amiről hírt kapunk távoli tájakról, hogy egy megváltozott történelmi helyzetben, az egyik vallásos ember, Isten nevében átvágja a másik torkát, levágja a fejét. Persze lehet embereket, közösségeket, gyülekezeteket átvitt értelemben is „lefejezni”, akár ezzel az önhittséggel is, az eredmény sokak előtt lehet ugyanaz.

A vizslánkat egyszer engedtük be a nappaliba, azóta nincs vége az állandó próbálkozásnak, még közelebb a gazdihoz, egészen az ágyáig, a párnájáig, és amikor lezavarjuk, megsemmisül a szomorúságtól. A vizsla még legalább tudja, a gazda közelsége az igazi otthon, élet, gyógyulás, és megsemmisülés őnélküle élni. A bűnbocsánat visszavezet a Mennyei Gazdához: ez a gyógyulás, ettől kezdve oldódnak a bénulást okozó görcsök, lélekben, testben egyaránt, még akkor is, ha egyelőre nincs látványos testi gyógyulás. A mi Urunk Jézus Krisztus hatalommal szól és hatalommal cselekszik. 

Jeremiás 7,12-34

178. dicséret

* Hemzseg ez az Ige az üzenetektől, most csak a legfontosabbra figyelünk. Jézus Krisztus bűnbocsánatot hirdet a béna embernek. A testi gyógyulás ezután következik, mintegy pecsétje, látható igazolása a valódi gyógyulásnak, amit itt a „bűnök bocsánata” kifejezés jelentése foglal magába. A mi Urunk az egész embert akarja meggyógyítani, lelkét és testét egyaránt. A legnagyobb bajunk a valóságos otthontól való elszakadásunk. Bármiféle testi bénultságnál nagyobb ez az állapot. Mondjuk ezt anélkül, hogy a testi korlátozottság bármely állapotának nyomorúságát ne vennénk komolyan. Mégis, nem átvitten értelmezzük az Igét, amikor azt mondjuk, hogy a „bűn” ugyan testi betegséggel is megkötözhet, de ezerszer több, be nem ismert lelki bénultságot okoz az ember bűne. Gondolj csak bele, hány helyen bénult az életed, személyiséget, gondolkozásod, látásmódod, házasságod, kapcsolataid, gyülekezeted, a társadalom.

Ez az Ige az egyház missziói küldetésének paradigmája is, amelynek alaphelyzete megnyugtató, és azt hirdeti, hogy elsősorban nem rajtunk múlnak a dolgok. Az alaphelyzet ugyanis mindig az, hogy sokaság tódul Jézus Krisztus és az általa hirdetett Ige köré, mert sok embernek van igénye arra, hogy Ővele, és általa a mennyei világgal találkozzanak. Ahol Jézus Krisztus Igéjét hirdetik, ott sokan vannak, hozzátéve, hogy a sokaság sohasem statisztikai kategória. Az emberek ugyan sokféle módon próbálják más valamivel kiváltani ezt az igényt, de ezek végül csúfos kudarcra ítélt kalandok. Akinek pedig valóban nincs igénye az Úrra, az nem ránk tartozik, hanem a mindent kézben tartó és eldöntő Istenre (1).*

Jeremiás 7,1-11

24. zsoltár

* - Jézus Krisztus felhasznál, mindennapi munkánkban, mint itt a halászokat, időt, eszközt, szolgálatot kér, valamit a mindennapjainkból, de nem emel ki bennünket a mindennapi feladataink közül. Mindig gyanús, ha valaki, más hivatásban szolgálva, egy határon túl nyüzsög az egyházban. Az Ige azonban felteszi azt a kérdést, hogy mit kér tőlünk az Úr, a mindennapi feladataink között, mennyi időt, milyen eszközt és szolgálatot. Itt fél órát kért az Úr, egy hajót, és evezést egy kissé beljebb, hogy szószék lehessen a bárka. Jézus Krisztus felhasznál arra, hogy Ő taníthasson, de mi maradunk a helyünkön, csupán hordozzuk Őt, mint az evező tanítványok bárkája az Urat (2-3). A tanítás itt nem tantételek átadását jelenti, hanem az evangélium hirdetését, amelyből következik minden tiszta ismeret; Isten, önmagunk, a másik ember és a világ kapcsán. Olyan ez a tanítás, mint a rengetegben a bozót-irtás, amelyhez kell a bozótvágó kés, amely, ha kell, odacsap, levág, elválaszt dolgokat egymástól, de közben tisztul a terep, adatik fény, világosság, levegő, ösvény, irány a tisztás felé. 

- Vannak azonban olyan kiemelt időszakok, amikor nemcsak felhasznál, hanem aktivizál, mindent kér, azt, hogy evezz a mélyre, és most csak az Ő ügyével foglalkozz. Ez egy időszak, mint a próféták esetében, aztán majd vissza lehet menni újból a mindennapokba. Ám amikor az Úr így aktivizál, akkor nincs de, csak „parancs, értettem”, a te szavadra kivetem a hálót, Uram. Ez az engedelmesség csodákkal ajándékoz meg, amelyhez segítség, munkatársak kellenek, mert egyedül nem tudom kihúzni a halakkal teli hálót (4-7). 

- Jézus Krisztus aztán visszahív a mindennapokba, de ott már elkötelez a szolgálatra, hogy a magunk helyén, gyülekezetében, a magunk adottságaival éljünk Őneki, alázatban, tudva, hogy bennünket, mint megváltott bűnösöket hívott el az Ő követésére, és minden percünk, eredményünk kegyelem. Péter bűnvalló leroskadása ennek belátása, amely nekünk is naponkénti elindulásunk lehet (8-10).

Jézus a Krisztus, mert Őneki isteni hatalma van: szavának és tetteinek együtt (31-33). Az Úr szava és tette, mindkettő isteni hatalom, mert gyógyít, úgy, ahogy ember soha nem tud gyógyítani. Milyen a megszállottság? Lehetünk gondolatok, rögeszmék, félelmek, beteges cselekvések, indulatok, rossz közérzet megszállottai. Megszállott az, akit külső dolgok irányítanak. Végletes esetben, ez a megszállott ember olyan, mint ma egy pszichiátriai beteg, csak gyógyszerezni tudjuk, de gyógyítani nem, valami megbomlik, és az ember nem ura többé önmagának. Láttál már „kiakadni”, őrjöngeni valakit, akár úgy, hogy megszállottságának mások is áldozatul esnek? Egyedül Jézus tud úrrá lenni ezen az állapoton (35), és mindenféle betegségen, mi pedig mindannyian betegek vagyunk (38-42).

Jeremiás 6,16-30

57. zsoltár

Kenyeret kell adnunk a ránk bízottaknak, tehát konkrétan segíteni kell; de a valódi segítség ott kezdődik, amikor nemcsak kenyeret adunk, hanem „többet”, valamit önmagunkból, valamit Krisztusból. Annyiban ember az ember, amennyiben nemcsak kenyérrel él; de hogy adni tudjunk, ahhoz nekünk is táplálkozni kell (2-4). Nagy kísértés, hogy ne táplálkozzunk valódi étkekkel, hogy ne adjunk másoknak a mienkből, vagy ha adunk, akkor csakis a mienket erőltessük rá. - Úgy kell tanítanunk a ránk bízottakat, hogy azok felmenjenek velünk a templom párkányára, átéljünk együtt mennyei magasságokat, de soha ne tegyük őket fanatikussá. A hitvalló állapot soha nem merev, Istent kísértő állapot. A hit számol az Úrral, éppen ezért számol ebben a világban a realitásokkal (5-8). - Úgy kell vezetnünk a ránk bízottakat, hogy azok felmenjenek e világ csúcsaira, lássák e világ csodáit, átéljék a világ szépségeit, de mindig le tudjanak jönni e világ hegyeiről, a völgybe, sőt azért mehettek fel, hogy aztán helyt álljanak, hívő emberként, a völgyben (Máté 17,1-9). Kellenek az evilági csúcsok, ha azokra Isten enged fel, de soha nem imádunk evilági csúcsokat, csakis az Istent, ezért el tudunk engedni mindenféle sikert (9-11). - Aki a Lélek indítására megy a pusztába, az nem bukik el a kísértésben, még ha folyamatos is a támadás (1-2).

Jeremiás 6,1-15

80. zsoltár

A Jézushoz intézett szózat hirdeti, hogy kicsoda Ő valójában: Isten Fia, akit az Úr szeret, akiben gyönyörködik. Jézus a Krisztus, aki előtt megnyílik az ég, akire leszáll a Szentlélek, akire tekintve megszólal az Úr! A keresztség sákramentuma ma is ezt hirdeti, a Szentlélek által ebben részesít: olyan Urunk van, aki szeret, megbocsát, megtisztít, hogy gyönyörködhessen bennünk; Őérte nekünk is megnyílik az ég, és bennünket is megszólít az Úr!

Jeremiás 5,20-31

272. dicséret

Előállt Keresztelő János és hirdette a megtérés lehetőségét, a bűnök bocsánatát (3).* Tette ezt kiáltva, hallhatóan, érthetően, egyértelműen, bátran (4). Tette ezt azért, mert a sok görbeség, göröngy, szakadék már minden emberi életet megroppantott (4-5). Tette ezt azért, mert minden halandónak szüksége van az Isten szabadítására. Isten pedig elkészítette ezt a szabadítást (6). Keresztelő János igazi próféta volt, aki rámutatott az emberi élet bűnnel terhelt nyomorúságára, annak halálos voltára, tarthatatlanságára. Valóban mindnyájan viperák fajzatai vagyunk, más képpel élve, kérges, terméketlen, fejszét érdemlő bozótok vagyunk, Isten szabadítása nélkül (7-9). Keresztelő János a látható bűnt nem hagyja szó nélkül, meginti annak elkövetőjét, még ha hatalommal bíró vezetőről is van szó, még ha ezért halálos veszélybe kerül is az élete (19-20). Keresztelő János nem azért szólt, mert fel akarta hívni magára a figyelmet, mint sokan közülünk, hanem Krisztusra mutatott, aki majd Szentlélekkel keresztel. Valóban, az térhet meg igazán, az termi a megtérés látható gyümölcseit (10-14), akiről az Atya már előre rendelkezett, az ilyen ember azonban nemcsak vízzel, Szentlélekkel is megjelölt ember (15-18).

Jeremiás 5,1-19

345. dicséret

* Öt világi uralkodó és két vallási vezető nevét olvassuk itt: Tibériusz császár, Pilátus helytartó, Heródes, Fülöp, Lüszániász negyedes fejedelmek, valamint Annás és Kajafás főpapok idején lépett fel Keresztelő János (1-2). Ezek uralkodása alatt előállt Keresztelő János és hirdette a megtérés lehetőségét, a bűnök bocsánatát (3).

A mai Ige lényegi kapcsolatban áll Simeon történetével,* hiszen vannak olyanok, akik már a gyermek Jézusban meglátták a „többet”, mint a templomi tanítók; de nem mindegy, hogy „milyen többet” látunk Őbenne (46-47). - Simeon meglátta a gyermek Jézusban a Krisztust, az üdvözítőt, az ígéretek beteljesedését, a minden nép szeme láttára készített világosságot (29-32). - Jézus Krisztus azonban nemcsak sokak felemeltetésére, hanem sokak elesésére is érkezett; hiszen lesznek olyanok, akik még Őneki is ellene mondanak. A „felemelteknek” pedig sok szenvedést, tőrt kell elhordozniuk e világban, az Ő ügyéért. Ez a tőr ugyanakkor szétválasztja, elválasztja egymástól a dolgokat. Jézus Krisztusban az ítélet is megkezdődött. Jézus Krisztus azért jött, hogy minden szív indulata világossá legyen (34-35). - Egyszer egyértelművé lesznek a dolgok: ami itt keveredik, az ott szétválik, itt azonban a szétválasztás nem a mi gondunk (Máté 13,24-30). - Simeon nem a saját erőfeszítésének eredményeként lehetett ilyenné, hanem Isten Szentlelkének munkájaként adatott neki mindez, hiszen a Szentlélek volt rajta (25). 

Jeremiás 4,19-31

256. dicséret

* Maradjunk ma még Simeonnál, hogy a tegnapi gondolatsor teljesebb lehessen.

- Simeon hosszú, hitben gazdag életet élt: aki várt, miközben folyamatosan tapasztalta az Úr jelenlétét és az ígéretek beteljesedését. Az adventi ember ilyen, vár, de a jelenében már átéli, amire vár. Ezért Simeonon látszott a hite: igaz és kegyes ember volt, gyümölcstermő életű. Az ilyen ember megvigasztalt ember, teljes életű ember, minden töredékesség ellenére. - Simeon rendszeresen tanulmányozta Isten Igéjét, mert abból kiolvasva várta a vigasztalás maximumát, az üdvösséget, Krisztust, aki Izráel vigasztalása is (25), de nemcsak Izráel vigasztalása (31). Meghatározhatjuk ez alapján az üdvösséget: vigasztalás, örök vigasztalás minden testi-lelki fájdalomra. Az üdvösség megvigasztalt állapot, a vigasztalás maximuma, a megoldás; és mivel erre a tartós vigasztalásra csakis az Isten képes, ezért az üdvösség az Isten jelenlétéből fakadó vigasztalás. Jézus Krisztusban ez a vigasztalás érkezett meg hozzánk, a Szentírás ezért a vigasztalás, az üdvösség könyve (Róma 15,14). - Simeon nyitott szívvel, engedelmes figyelemmel olvasta Isten Igéjét, a templomban és otthon egyaránt, így az Ige, az adott pillanatban megszólította, elérte, elindította őt: ígéretet kapott, célokat, feladatokat kapott, és betelve az élettel, „világosságban”, Krisztussal halt meg (26-32). Az Isten Igéje által megszólított ember naponta kap vigasztalást, a legnehezebb élethelyzetekben is, a halál árnyékának völgyében is, egészen az üdvösségig. 

Felvillantok üzeneteket, az első hét versből, mindegyik egy külön igehirdetés lehetne. - Isten cselekvése történeti tény, nem legenda, nem mítosz. Erre utalnak az itt felsorolt uralkodók: az üdvtörténet a világtörténelemben tapasztalható meg (1-2). - A császár az adófizetőit írja össze, Isten pedig mindeneknek előtte összeírta az övéit (3-5). - Ember nem istenítheti magát, nem teremthet békét, erre csak maga Isten képes, aki megszületett erre a világra (6-7). - A szálláson nem volt hely a Megváltó számára, íme, a „szekularizáció”, már akkor is: csak magunkkal foglalkozunk, sem Istent, sem embert nem veszünk figyelembe (7). Isten azonban nem mondott le rólunk - Isten beteljesítette ígéretét, minden pontosan úgy történt, ahogy megmondta: Betlehemben, Dávid városában emberré lett az Isten (4), értünk, hogy végre igazán megismerhessük Őt (Mikeás 5,1-4). - Mária bepólyálta elsőszülött fiát: elsőszülött, mert Őrá várt a világ, Ő az „első”; de arra is utal ez a kifejezés, hogy Jézusnak még lesznek testvérei (Márk 3,31). - Isten bepólyál minket is e durva világban, egészen a megváltás kiteljesedéséig, ez a pólya azonban nemcsak védelmet, hanem bátorságot jelent, annak bizonyosságát, hogy velünk az Isten (Máté 1,23).

Boldog az, aki hitt, mert beteljesedik rajta, amit az Úr mondott neki (45). Aki hitt, az döntő helyzetekben ráhagyatkozott az Úrra (38). Aki hitt, az pecsétje annak, hogy az Úr már előtte döntött róla. Aki hitt, annak szívében megmozdult az új élet, a krisztusi élet (41). Aki hitt, az áldott, az elindult a másik felé, az észreveszi a másikban is az Úr áldottját (42). Aki hitt, az magasztalja az Urat (46), mert Ő hatalmas, és hatalmas dolgokat cselekszik (51), és az Ő hatalmas tettei úgy mutatkoznak meg, hogy ránk tekint (48), üdvözít (47), nem az emberi mérték és érték szerint bánik velünk: hatalmasokat szór szét, megalázottakat emel fel (52-53). Aki hitt, annak megnyílik a szája, többé nem lehet néma (57-66). Aki hitt az boldog, de nem csak önmagának boldog, saját magát „élvezve”, hanem az Isten dicsőségére és mások boldogulásának is élve (48).

Mária nem vonja kétségbe az angyal szavát, mint Zakariás, csupán azt kérdezi, hogyan lehetséges az, amit a mennyei követ mond. Ezért az angyal válaszol neki: a Szentlélek ereje száll reád, a Magasságos ereje árnyékol be Téged. Amit az angyal elmond, az a felhő képe, ahogy a felhő beárnyékolja a földet, abból eső fakad, és az termést sarjaszt a földön, úgy történik ez Máriával is. A felhő a Bibliában mindig Isten jelképe. A Szentírás azonban itt olyan kifejezéseket használ, „alászáll”, „beárnyékol”, amit testi aktus kifejezésére soha nem alkalmaz. Tehát itt valami páratlan esemény történt Máriával. Itt Isten cselekedett, ahol pedig Isten cselekszik, ott hatalmasan cselekszik, értünk cselekszik, és ezt nekünk nem megértenünk, magyaráznunk kell, hanem levetett sarukkal megélnünk lehet. Történjék velünk is az Úr hatalmas beszéde és cselekvése szerint, mert az Úr beszéde az élet beszéde.

Gondolj Teremtődre! Ez a megoldás, egyedül ez. A Teremtőnkre kell emlékeztetni gyermekeinket is, hogy Ő legyen gyermekeink első gondolata ebben a világban, majd Ő legyen vezetőjük ifjú koruk „határtalansága” idején is (1-2), hogy amikor elérkezik a hanyatlás (3-8), akkor rádöbbenjenek arra, hogy Teremtőjük egyben a Megváltójuk. A Prédikátor őszintén leírta az Istentől elszakadt világ hiábavalóságát, ezek tüskeként hatnak, mert tagadhatatlanul gyötri a halandó embert a hiábavalóság érzése. Aki azonban tudomásul veszi mindezt, szembe mer nézni a földi élet könyörtelenségével, azt pásztorként vezeti az Úr, egyértelmű „cövekekkel” jelölve az utat, az újjáteremtő megváltás felé (9-11). Az ilyen ember megragadja az Úr kezét, féli az Istent, és a kicövekezett úton halad a megérkezés felé (12-14).

Júdás 17-25

470. dicséret

Életünk Isten kezében van, és miközben mi munkálkodunk, éljük és megéljük az éltünket, közben Isten is munkálkodik értünk (János 5,17). Isten munkáját nem ismerjük (5), de azt tudjuk, hogy nem „csak úgy történnek a dolgok”. A gyeplőt az Úr Isten tartja a kezében, aki a történések Ura, ezért ha nem is értünk mindent, ami történik, és az eseményekben nem is mindig tudjuk felfedezni az Isten munkáját, egyet biztosan tudunk: Isten teremtő, gondviselő és szabadító Úr. Ez ugyanis az Ószövetség és az Újszövetség egységes bizonyságtétele Istenről. Az ember tehát él, dolgozik, eszik, örül, és a nehéz, hiábavaló napokon is remél, hiszen Istene munkálkodik érte.* 

* Megfogalmazhatunk általános bölcsességeket az életről, ahogy ez a szentírási fejezet is ezt teszi. Kiszámíthatatlan a jövő (1-2), nem tudjuk, milyen csapások érhetnek bennünket, de amíg élünk, tegyük a dolgunkat (4-6), és örüljünk életünk minden napjának (7-8), főleg ifjúságunk idejének (9), ne bosszankodjunk feleslegesen (10), mert eljönnek majd a sötét napok is, amikor a hiábavalóság érzése fog kínozni bennünket (8). - Ám többről van itt szó, mint általános emberi bölcselkedésről, életünk ugyanis Isten kezében van, és miközben mi munkálkodunk, éljük és megéljük az éltünket, közben Isten is munkálkodik (János 5,17). Isten munkáját nem ismerjük (5), de azt tudjuk, hogy nem csak úgy történnek a dolgok. A gyeplőt az Úr Isten tartja a kezében, aki a történések Ura, ezért ha nem is értünk mindent, ami történik, és az eseményekben nem is mindig tudjuk felfedezni az Isten munkáját, egyet biztosan tudunk: Isten teremtő, gondviselő és szabadító Úr. Ez ugyanis az Ószövetség és az Újszövetség egységes bizonyságtétele Istenről. - Az ember tehát él, dolgozik, eszik, örül, és a nehéz, hiábavaló napokon is remél, hiszen Istene munkálkodik érte. Ez a hívő ember mindenkori bizonyossága. Ami tehát végérvényesen következik, az nem hiábavalóság (8). Az Úr ugyan megítél (9), de ítéletében is értünk munkálkodik. Ez itt, most azt jelenti, hogy jogos ítéletében is az Úr kezében vagyunk; akiket megítél, de akik nem mehetnek ítéletre (János 5,24). „Az ember él, kenyeret eszik és remél, várja, hogy elmúljon a tél, hogy egy padon a napban üljön, és felpiruljon még a vér.” (József Attila)

A bölcs embernek nincsenek illúziói, mert tisztában van vele, hogy valójában a pénz irányít mindent, és nincs olyan ember, aki ez elől a tény elől kitérhetne. Bizony, emelhetjük mi magasabb dimenziókba az életünket, itt pénz kell mindenhez (19). Az Isten szerint bölcs, azaz hívő ember nem álmodozó, de reméli az alapvetően újat, az Isten eredeti rendje szerintit; ezért göröngyök és evilági kincsek között botolva is a maradandó kincsekre törekszik (Máté 6,19-21).*

3János

426. dicséret

* A bölcs emberre vonatkozó tulajdonságok olvashatók itt is, amelyek a mindennapi életben nélkülözhetetlenek, mégis folyamatosan nélkülözzük őket. Ez a nélkülözés az emberi bűn, amely miatt olyan sok a nyomorúság közöttünk. Ezek a bölcs tulajdonságok Isten Lelkének ajándékai. - A bölcs a jót akarja munkálni, azaz mindenben a mások javát, mégis gyakran az történik, hogy egy kis ostobaság tönkre tehet sok jó szándékot, ahogy a légy által beköpött étel megromlik (1-3). - A bölcs ember higgadt, nem hagyja el helyét akkor sem, ha testi szemei igazságtalanságot és méltatlanságot látnak, vagy akár saját maga is elszenved ilyeneket (4-7). - A bölcs ember óvatos, mert tudja, hogy minden tevékenység, fizikai és szellemi munka egyaránt nehéz, veszélyes, fárasztó (15), minél nagyobb felkészültséget és szorgalmas igyekezetet igényel; és még így is minden kegyelem (8-11). - A bölcs ember beszédében is kimért, keveset beszél, mert a jövőt, azaz a dolgok lényegét, velejét csak az Úr ismeri. Vigyázz, légy óvatos a véleményeddel, mert rengeteg ostobaságot gondolsz, mondasz, teszel közzé, az interneten is. A bölcs ember tudja, hogy vannak olyan dolgok, amelyekről egyáltalán nem lehet és nem is kell beszélni (20), noha a gondolat szabad, bár a bölcs ember a gondolataira is odafigyel, mármint úgy, hogy fegyelmezetten nem engedi, hogy azok látszódjanak rajta. Ez nem képmutatás, hanem Isten Lelkének ereje. 

Ez a fejezet az élet pártján áll (4), ezért életörömre bíztat, mert Isten akarata az életöröm, minden körülmény ellenére (7). Ez az életöröm annak ellenére fontos, hogy életünk a halál felé halad. Valóban nem tudjuk, mi van előttünk, minden megtörténhet, és ugyanaz történhet jóval és vétkessel, istenfélővel és hitetlennel (2), míg végül mindnyájan meghalnak, és a holtak már semmiről sem tudnak. A Prédikátor nagy teológus, mert a halál utáni dolgokról nem nyilatkozik felelőtlenül, akkor ugyanis még nem adatott kijelentés a halál utáni életről, mint később Jézus Krisztus feltámadása által. Ezért nem spekulál összevissza: hangsúlyozza, hogy a halottaknak már semmi hasznuk semmiből, ezzel jelzi, nem tudja, mi van a halálban, csak azt tudja, hogy meghalunk (5). Mi már tudjuk, hogy Jézus Krisztusban van folytatás, de a témát illetően ez a fegyelmezettség, visszafogottság továbbra is szükséges.*

2János

452. dicséret

*  - A halál ténye rossz dolog, örülni pedig jó, ezért fogadjuk hálával, ami jutott nekünk, és élvezzük azt. Ez nem a „ragadd meg a napot” (carpe diem) lelkülete, hanem az Isten előtti hálából fakadó életöröm, amely tudja, hogy minden az Isten kezében van. Ez az életöröm tudja, hogy Isten kezében jó helyen van az ember élete, sorsa (1). - Ez az életöröm nem a körülményektől függ, ezért még akkor is velünk van, ha sok méltatlanság és váratlan baj történhet velünk (11-12), és előítéletes gondolkodás uralkodik ebben a világban, ahol a szegényt, a csúnyát mindig lenézték és lenézik, legyen bár bölcs is (13-18). - A Prédikátor nagy teológus, mert hozzáteszi, hogy valójában minden ember szívében ott van a gonoszság, ezért a jóság olyan tovatűnő, átmeneti, mint maga az élet (3). Megváltásra, újjászületésre van szükségünk.

Meghívást kaptam az állami ünnep kezdetén tartott tisztavatásra. Szakadt az eső, ennek ellenére mindenki, végig a helyén maradt. A Köztársasági Elnök, szakadó esőben, ernyő nélkül, végigvonult a felsorakozott katonák előtt, megszemlézte őket, majd hangos szóval köszöntötte a leendő tiszteket: jó napot, honvédek. Együtt harsogott rá a felelet: erőt, egészséget! Az eső nem állt el, de mintha ragyogna a nap, minden rendben zajlott, példásan. Valamit újra megértettem: rend és fegyelem nélkül, lényegi helyzetekben, a „parancs, értettem” engedelmessége nélkül minden szétesik. Nem véletlenül emeli ki mai Igénk a királynak való engedelmesség fontosságát, az Újszövetség számos helyen teszi ugyanezt (Róma 13,1-7). Ez az engedelmesség kiábrázolja a leghatalmasabb királynak, a mi Urunknak való engedelmesség nélkülözhetetlenségét, amelyből egyébként mindenféle rend, engedelmesség következik; ahol mindenki a helyén van, és azzal soha nem él vissza. Isten népe között kellene leginkább megjelenni ennek a rendnek, egységnek, amelyben a krisztusi megváltó szeretet az összetartó erő; ahol nincs semmi érzelgősség, de ahol tetten érhető a Krisztus, aki a kemény arcvonásokat, adott pillanatban derűssé teszi (1).*

1János 5,13-21

461. dicséret

* Láttam már olyat, hogy szabadtéri istentisztelet abbamaradt a közben meginduló eső miatt. Persze, sokkal többről van itt szó. Kár, hogy éppen „az Istenre hivatkozó nép” a „legrendetlenebb”, itt ugyanis egyre többen, egyre inkább azt hisznek, azt mondanak, azt tesznek, amit akarnak, sőt, még a jogot is vindikálhatják ahhoz, hogy ők gondolják a legtökéletesebben.

Oltalom az Úrtól kapott bölcsesség. Milyen a bölcs ember? - A bölcs ember szomorú szívű, de nem megkeseredett (1-7). Az Úrtól való szomorúság jobbá teszi az embert (3), a gondtalanság pedig gőgőssé, érzéketlenné és léhává (6). Jogos szomorúságunk a halál tényéből fakad, de ez nem csüggedés, hanem reménnyel teli megszomorodás. - A bölcs ember élénk, életet szerető ember, de nem indulatos (8-14). A bölcs ember tudja, hogy min lehet változtatni, és mi az, ami nincs a hatalmában (13-14). Jobb türelmesen, bosszankodás nélkül élni, a jelent megbecsülve, nem a múltakon nosztalgiázva (8-10). - A bölcs ember nem bölcselkedik fölöslegesen (15-18), belegondol a dolgokba, de nem rágódik rajtuk felettébb (16); egyszerre van az eseményekben, és mégis az események fölött. Oltalom ez a tudás, amely mer kérdezni, de nem akar mindent megérteni, tud bízni az Úrban, hiszen az istenfélő minden bajból kikerül (18), egyszer pedig majd minden kiderül. Aki túl sokat rágódik, hamar belehal (16), és miért pusztulnál bele a felesleges elmélkedésbe? A végső dolgok úgyis az Úrnál vannak (23-25), a legfontosabbakat pedig kijelentette nekünk. - A bölcs tudja, hogy semmi és senki sem makulátlan, ezért igyekszik mindent jobban tenni, mint korábban, de megbocsátja mások hibáit, miközben nem hallja meg, ha átkozzák (19-22). Ez azt jelenti, hogy meghallja a kritikát, változtat, amin tud, de nem a szóbeszéd és a kritika uralkodik az életén és a hangulatán.* - A bölcs ember vigyáz az asszonyokkal (26-29), illetve óvatos a férfi és nő kapcsolatában. Nem véletlen, hogy ezt kiemeli az Ige, hiszen sok „bölcs” bukott meg már ezen a területen. - Urunk, könyörülj, add nekünk a Te bölcsességedet, Krisztust, benne oltalmadat, hogy megtapasztaljuk, oltalom a bölcsesség. Formálj bennünket ilyenekké, és bocsásd meg kudarcainkat.

* Pál azt hangsúlyozta a Korinthusiaknak, hogy a legkevésbé érdekli, hogy a korinthusiak mit mondanak róla (1Korinthus 4,3). Nem azt írja, hogy a legkevésbé sem érdekli a korinthusiak véleménye, hanem azt, hogy a legkevésbé érdekli ez a vélemény, vagyis meghallja, átgondolja ezt, de nem engedi, hogy mások véleménye ráüljön életére, szolgálatára, elhívására.

Mit ér a gazdagság, a tekintély; ha birtokosa nem tudja élvezni azokat (2). Akinek sok vagyona van, sok gondja és terhe is van, mert éppen a vagyon és a tekintély megtartása, gyarapítása, azaz kezelése annyi időt és energiát vesz igénybe, hogy nem teszi lehetővé azok élvezetét. De menjünk ennél mélyebbre. Az ember meghal, a gazdag és a tekintélyes is meghal, mi lesz vagyonával, elismertségével? A halál ténye már önmagában elég ahhoz (12), hogy az ember egy idő után ne tudjon gyönyörködni a jóban (6), elveszítse az öröm képességét, mert itt fáj, ott fáj, a test is, a lélek is. Gyermekkoromban úgy csodáltam a balatoni villákat; milyen boldog lehet, aki ilyen szép helyen lakhat; ma már tudom, nem így van. Az öröm ajándéka nem vagyonhoz, tekintélyhez kötött; nem „palotákban” boldog az ember, hanem az Úrban (Filippi 4,4). Az Úrban élő ember nem vágyik elérhetetlen után (9),* de tud élni azzal, ami adatott neki, miközben tudja a határokat is. Az ilyen ember tudja, hogy élete nem hiábavaló, de napjai itt a földön meg vannak számlálva (12), ezért a jelenben él, de hiszi, hogy az Úr kezében van a jövő. A hívő ember azonban erről a jövőről sem fecseg összevissza, mint ahogy a történéseket sem akarja okoskodva magyarázni,** mert egyedül az Úr az, aki minden tudás birtokában van, hiszen Ő az, aki minden lényegeset előre meghatározott (10-12),*** nekünk pedig Jézus Krisztusban a legfőbb választ és megoldást kijelentette. Ezért a krisztusi ember tud gyönyörködni, örülni, mindenben felfedezni Isten ajándékát.

1János 4,7-21

105. zsoltár

* „Többet ér az, amit lát a szem, mint ami után sóvárog a lélek.”

 ** „Ezért nem szállhat perbe az ember azzal, aki fölötte áll.”

 ***„Régtől fogva megvan a neve annak, ami létezik, és tudott dolog a sorsa.”

HALLGASSUNK? Kevés beszédű légy (1), hangzik az intés. Ez a figyelmeztetés főként a hitéletünkre vonatkozik, nemcsak az imádságunkra (1-2) és fogadalmainkra (3-6), hanem arra, hogy legyünk visszafogottak az Istenre való hivatkozásunkban (1), mert Isten a mennyben van, mindent lát, mi pedig a földön élünk, és az Úrra való hivatkozásunk is tele van önzéssel, vétkekkel. Ez a nyomorúság tény, ezért nagyon vigyázzunk, amikor az Urat emlegetjük (2Mózes 20,7). Hányszor hallom és olvasom, hogy hívő emberek az Isten akaratára hivatkoznak, amikor valójában az történik, hogy szegényebb helyekről gazdagabb helyekre költöznek, és nagyobb lehetőségeket ígérő munkába, szolgálatba állnak. Indoklásukban az is ott áll, hogy korábbi helyükön már elvégezték a dolgukat, azaz ott már minden készen van, általuk. Persze Isten akarata vezérelhet minket „többre”, de ha adott esetben ez tényleg így van, akkor is gőg csak Istenre hivatkozva tálalni azt, amiben saját érdekünk is erősen ott rejtőzik. A legostobább fecsegésnek bélyegzi ezt az Ige (2).*

1János 4,1-6

226. dicséret

*  - De bátran szóljunk, ha Krisztus ügyét kell képviselni. Bátran, de ne bőbeszédűen; merjünk szólni, ha a kisemmizetteket kell képviselni, hiszen a hatalmon lévők mindig összetartanak (7-8). Akkor se ferdítsük ki a beszédünket, ha saját érdekeink kerülnek elő (9-16), mert nincs visszataszítóbb annál a „szentnél”, akinek csak maga felé hajlik a keze.

- Ne felejtsük, minden ostoba beszédet számon kér az Úr, azt is, amikor hamisan rá hivatkoztunk, és azt is, amikor az Ő ügyében és mások érdekében hallgattunk, miközben a magunk javaiért ügyesen sakkoztunk a szavakkal. Bizony, álmatlanok lesznek éjszakáink (11), ha így teszünk, majd mezítelenül távozunk a világból, hiszen javainkat nem vihetjük magunkkal (14), odaát pedig megkérdeznek bennünket (Róma 14,12). 

- Többnyire tehát hallgassunk, főleg az Úr nevét ne ejtsük ki hiába, de szóljunk az Úr és a másik ember ügyében, egyébként pedig csendesen örüljünk annak, ami a részünk, szívből, elégedetten, élvezve, amit Isten nekünk rendelt. Vágyódj többre, de ne vágyódj többre minden áron (17-19).

SZÓLJUNK? Holnap azt hangsúlyozza majd az Ige, hogy kevés beszédűek legyünk, főleg ha az Istenre hivatkozunk. Itt az Ige azonban azt emeli ki, amikor szólni kell! *-  Melyek ezek a tények, amelyek mellett nem mehetünk el szó nélkül? Ilyen kiáltó tény az elnyomottak megoldhatatlan nyomorúsága (1), az emberi élet kibírhatatlan ellentmondásossága, telve irigységgel, gonoszsággal, küzdelemmel (4-6), miközben az ember eljuthat odáig, hogy jobb lett volna meg sem születni (2-3). Ilyen kiáltó tény a magány kietlensége, amely még az egyedüllétnél is elviselhetetlenebb, mert az ember ezt házasságban, családban, közösségben is átélheti, és aki szeret, és párjára nem találhat, olyan gyámoltalan, mint a szükségét végző vadállat, írja József Attila (7-12). Ilyen kiáltó tény minden eredmény, hatalom, dicsőség, „királyság” ideig-valósága, mert mindig jön az „ostoba király” helyett a bölcsebb fiatal, aki később ugyanolyan ostoba királlyá lesz (13-16). - Szóljunk, imádkozzunk az élet mindenkori nagy nyomorúságai miatt, és ne felejtsük: a megváltó Jézus Krisztus az egyetlen segítség.

1János 3,13-24

290. dicséret

* Ha pedig szólunk, akkor nem lehet mellé beszélni, mert vannak olyan tények, amelyek esetében nincs helye semmilyen ködösítésnek és illúziónak, mert ezek esetében, nézőponttól független valóságokról van szó, amelyek a bűnös világ letagadhatatlan nyomorúságai, és amelyek miatt kiáltani kell az emberek előtt, amelyekről beszélni kell, és amelyek miatt kiáltani kell az Úrhoz, azaz imádkozni kell megoldásukért, megváltásért, Krisztusért.

ÖRÜLJÜNK? Isten elrejtőzködő, kikutathatatlan, mind személyében, mind tetteiben. A Prédikátor kérdései is erre utalnak: az ember hiába fáradozik abban, hogy Istent megismerje, és kikutassa, Isten mit miért tesz (16-22). A Prédikátor ugyanakkor vallja, hogy Isten szuverén Úr, aki mindent bölcsen cselekszik, akkor is, ha az ember ezt nem képes felismerni (8,17). A Prédikátor vallja, hogy bár számtalan érthetetlen esemény történhet velünk, és látszólag a gonosz sokszor diadalmaskodik, mégis minden a szuverén Isten kezében van. Mindabban, ami a hívő ember számára adott, abban ott van Isten jósága, még a rosszban is. Éppen ezért alázattal, de hívő bizalommal járhatjuk életutunkat. Bármi érhet, de ez a „bármi” Isten ajándéka, ezért jó. A kifürkészhetetlen világ Isten kezében van. Ezért minden rendben! Tehát mindenkor örülhetünk (Filippi 4,4), minden élethelyzetben megtalálhatjuk azt, ami örömöt okoz. A hit látható jele, hogy az ember tud örülni annak, ami jutott neki, bízva abban, hogy az Úr nem terheli övéit erő felett (22).

1János 3,1-12

469. dicséret

BÍZZUNK? Mindennek rendelt ideje van! Ez a harmadik fejezet summája, amely nem azt a felszínes üzenetet hirdeti, hogy használjuk ki az alkalmakat, hanem azt hangsúlyozza, hogy Isten az „idő” Ura is, mert Ő örökkévaló Isten, aki Jézus Krisztus feltámadása által nemcsak legyőzte az idő hatalmát (Jelenések 10,6), hanem megújultan és értelmesen visszahelyezett bennünket az időbe! Ez az igeszakasz kiemeli, hogy a döntő alkalmak Isten kezében vannak: a vetés és aratás, a béke és háború, az öröm és gyász, a rombolás és építés ideje ugyanúgy, mint az élet és a halál. A döntő dolgok tőlünk függetlenek! Ez nem a determináltságot hangsúlyozza, hanem éppen azt, hogy nem vagyunk történéseknek és embereknek kiszolgáltatva.* Bízzunk az Úrban, teljes szívvel, minden utunkon (Példabeszédek 3,3); mert biztonságban vagyunk, az Ő megváltó kezében.

* Nincs ennél nagyobb vigasztalás, mert ez azt jelenti, hogy Isten kezében vagyunk, biztonságban vagyunk, nem vagyunk emberek kénye-kedvének odadobva, még ha úgy tűnne is. Bizony sokkal jobb Isten kezében lenni, mint emberek kezébe jutni (2Sámuel 24,14). Bízzunk az Úrban, teljes szívvel, minden utunkon (Példabeszédek 3,3); mert biztonságban vagyunk, az Ő megváltó kezében.

KIÁBRÁNDULJUNK? „Meggyűlöltem az életet” - döbbenetes megállapítás, mégis, aki felelősen, az Isten világosságában áll, annak csakis ez lehet a végkövetkeztetése mindarról, ami ebben a világban folyik. Jól értsük: a Prédikátor nem az életet gyűlölte meg, hanem mindazt, amivé az élet lett, az ember bűne miatt. A Prédikátor meggyűlölte a bölcsességet, mert az ostoba ember is lehet „bölccsé” annyira, a maga módján, hogy aztán mindketten, önzően mondják a magukét, míg végül mind a bölcs, mind az ostoba meghal, mintha nem is lenne különbség kettejük között (12-17). Az ember akkor ijed meg igazán, amikor rádöbben arra, hogy nem létezik a „bölcs és ostoba” kategória, hanem mindnyájan betegek vagyunk, „megszállottak”, és csakis az Úr szabadíthat meg, senki más. Mindenki beteg, és csak a megváltás tehet egészségessé, egyébként valamilyen formában „felzabáljuk” egymást.* Ugyan, ki ehet, és ki lehet vígan az Úr nélkül? (25) Őnélküle jogos a kiábrándultságunk.

1János 2,12-17

510. dicséret

* Bár harcaink és kétes „győzelmeink” eredménye, utánunk is méltatlan kezekbe kerül majd, végül hamar feledésbe merül (16), miközben állandó gyötrelem, nyugtalanság terheli harcainkat, még éjjel is (18-23). De az evés és ivás sem vigasztal (24). Mi hát a megoldás? Ugyan, ki ehetik, és ki lehet vígan az Úr nélkül? (25) Csak Ő adhat megoldást: aki Ővele eszik, iszik, Ővele tesz mindent, az látja meg az élet értelmét, és minden nyomorúsága ellenére tudja szeretni az életet, sőt, Isten eszközeként megjobbítani is kész azt.

KIBÍRJUK? Az ember „megpróbál” dolgokat, hogy „bírja” az életet;* nem csupán az élet terheit, hanem magát az életet. Ahogy idősödik az ember, ezt egyre inkább tapasztalja, a közérzetén is. Elkényelmesedett életünk pedig csak felerősíti az emberi élet hasadtságát.** - Az embernek tehát hiányérzete van, és próbálkozik, hogy ezt a hiányérzetet enyhítse, örömmel, nevetéssel, gondtalan élettel, borral és oktalan dolgokkal. A gondtalan élethez persze pénz kell, ezt a sok pénzt meg kell szerezni, lehetőleg minél kisebb befektetéssel, kétes módon (1-4).*** - A másik próbálkozás, ennek ellentétje, a munka mánia, amikor az ember alkot, szünet nélkül, szerinte nagyszerű dolgokat (4-11).**** - Boldog az olyan ember, aki tud szorgalommal dolgozni és tud megállni; nem gürcöl és nem is léha; hanem boldog abban a keretben, ahová az Úr Isten helyezte, mert mindent az Úrtól vár, ezért tudja nemcsak kibírni az életet, hanem örömét is lelni abban, még a legnehezebb körülmények között is.

1János 2,7-11

128. zsoltár

* Miről van itt szó, egészen pontosan: kibírni az élet terheit, és magát az életet, a „létezést”. Nem arról a keleti gondolatról van szó, félre ne értsük, hogy a létezés önmagában szenvedés, mert Isten úgy teremtette meg a világot, benne az embert, és az élet minden elemét, hogy az jó legyen. De a kiferdült világban, ahogy megjelent a rossz, onnantól kezdve igenis igaz, hogy maga a lét is nehéz lett, amelyhez hozzáadódnak az élet konkrét terhei.

** Ez az elkényelmesedés nem azt jelenti, hogy nem dolgozunk, hanem inkább azt, hogy nem fizikai, hanem szellemi és idegi terhelésnek vagyunk kitéve, pedig e hasadt világban a fizikai aktivitás segíthetne némiképp.

*** Például csinos nők ezért keresnek és találnak gazdag férfit maguknak, amelyben a kor sem számít, hogy gondtalanul élhessenek, erre ezer és ezer példa áll rendelkezésünkre. A gondtalan élet azonban óriási kísértés, mert teljesen tönkre tesz, akár öngyilkosságba kerget, mert éppen ekkor szembesül az ember saját életének ürességével.

**** E sok munka eredménye szintén lehet gazdagság, elismertség. Ám a rengeteg munkával megszerzett vagyon és elismertség fenntartása még nagyobb munka (4-11), el egészen a gürcölésig. Amennyiben ebben a helyzetben is megmarad az ember bölcsessége (9), rádöbben, hogy ez a gürcölés: hiábavalóság (11).