Egyre több olyan keresztyén kisközösség létezik, akik más templomaiba nem lépnek be, a gyerekeiket sem engedik be oda, még akkor sem, ha mondjuk a városi zeneiskola tanulóiként jönnének oda koncertet adni. Nyilván, ők az igazhitűek, mi pedig, a mai Ige szavaival élve, a vámszedők és a bűnösök (30); márpedig semmiféle kapcsolat nem lehetséges a vámszedőkkel, bűnösökkel, paráznákkal, tévtanítókkal, még ha „templomi” köntösben is jelennek meg. Valóban olvasható ilyen parancs is a Szentírásban (1Korinthus 5,11), mint ahogy sok minden más is olvasható abban. De ezek a parancsok mindig akkor érvényesek, ha az adott Krisztust követő hite olyan gyenge, hogy nem ő hatna a „bűnösre”, hanem a „bűnös” rá, és ez az elkülönülő viszonyulás akkor is csak azzal az alázattal lehetséges, hogy ő is bűnös volt egykor, az Isten kiválasztó kegyelme azonban könyörült rajta, ezért irgalmat nyert (Efezus 2,2-13). Ebben az alázatban annak belátása is ott áll, hogy nem biztos, hogy jól látom a másikat, mert ez a nézőpont az én nézőpontom, nem pedig az Istené. Gyilkosan félelmetes a keresztyén önhittség, mégpedig Krisztusra hivatkozva.* A megoldás: igaz megtérés, felállni a régitől, követni Krisztust, és közösséget vállalni egymással, ahogy Ő közösséget vállalt velünk, egykori „vámszedőkkel”, de ez a közösségvállalás mindenben, mindenkor a Krisztust követő élet gyümölcseit termi.

Jeremiás 8

54. zsoltár

*  Egy pillanatra eszembe jutott egy kép: ha az alázat nincs bennünk, akkor igazhitűként velünk is megeshet az, amiről hírt kapunk távoli tájakról, hogy egy megváltozott történelmi helyzetben, az egyik vallásos ember, Isten nevében átvágja a másik torkát, levágja a fejét. Persze lehet embereket, közösségeket, gyülekezeteket átvitt értelemben is „lefejezni”, akár ezzel az önhittséggel is, az eredmény sokak előtt lehet ugyanaz.