Kenyeret kell adnunk a ránk bízottaknak, tehát konkrétan segíteni kell; de a valódi segítség ott kezdődik, amikor nemcsak kenyeret adunk, hanem „többet”, valamit önmagunkból, valamit Krisztusból. Annyiban ember az ember, amennyiben nemcsak kenyérrel él; de hogy adni tudjunk, ahhoz nekünk is táplálkozni kell (2-4). Nagy kísértés, hogy ne táplálkozzunk valódi étkekkel, hogy ne adjunk másoknak a mienkből, vagy ha adunk, akkor csakis a mienket erőltessük rá. - Úgy kell tanítanunk a ránk bízottakat, hogy azok felmenjenek velünk a templom párkányára, átéljünk együtt mennyei magasságokat, de soha ne tegyük őket fanatikussá. A hitvalló állapot soha nem merev, Istent kísértő állapot. A hit számol az Úrral, éppen ezért számol ebben a világban a realitásokkal (5-8). - Úgy kell vezetnünk a ránk bízottakat, hogy azok felmenjenek e világ csúcsaira, lássák e világ csodáit, átéljék a világ szépségeit, de mindig le tudjanak jönni e világ hegyeiről, a völgybe, sőt azért mehettek fel, hogy aztán helyt álljanak, hívő emberként, a völgyben (Máté 17,1-9). Kellenek az evilági csúcsok, ha azokra Isten enged fel, de soha nem imádunk evilági csúcsokat, csakis az Istent, ezért el tudunk engedni mindenféle sikert (9-11). - Aki a Lélek indítására megy a pusztába, az nem bukik el a kísértésben, még ha folyamatos is a támadás (1-2).

Jeremiás 6,1-15

80. zsoltár