A kálvini teológia levezethető ebből a példázatból. - Az ember elveszett, nemcsak eltévedt, hanem elveszett, vagyis az elveszett bárány bégetését sem hallja a pásztor, ezért nem utána kell mennie, hanem meg kell keresnie az elveszettet (1-4). - Az elveszett bárány előbb-utóbb kiszolgáltatottá válik, elfárad, elgyengül, és a ragadozók széttéphetik. Aki ostobán elkóborol a nyájból, a Pásztor közeléből, az halálos veszélyben van. Mindnyájan ebben vagyunk. A farizeusok nagy hibája, hogy ezt nem látták be. - Mint ahogy a farizeusok azt sem látták be, hogy az elveszett bárány nem tud a saját erejéből visszatalálni. - Csak akkor van esélye, ha a Pásztor, az Atya keresi, mint a saját nyájának egy tagját. Nincs esélyünk, ha az Atya nem indul el felénk. A farizeusok igaznak tartották magukat, és meg voltak győződve arról, hogy saját látványos jó cselekvésük elég.

Jeremiás 32,1-25

273. dicséret

* Az izraeli pásztor idegen nyáj bárányát nem kereste, csak a sajátját. Az Atya az Övéit keresi, és meg is találja, akármilyen szakadékba is zuhant az élete. A jó Pásztor az Övéit egyenként számon tartja.

** A mennyben örülnek egyetlen bűnös megtérésén is (5-7), mert a mennyben tudják, mi az üdvösség és mi a bűn. Ott apró-cseprő ügyekkel már nem foglalkoznak, egy ember megtérésekor azonban öröméneket énekelnek a mennyben. Nincs köze a mennyei világhoz annak, aki nem tud örülni mások megtérésének.