A Balaton lágy édes vize egyetlen a világon, adottságai páratlanok. Tiszta időben a napfelkelte ezer színben készülődik a boltozaton, úgy, hogy még egy sugár sem látható…és aztán hirtelen, egyszerre ragyog fel az egész napkorong, aranyhidat tükrözve a vízen. Ez nekem igehirdetés. A mai Igében naptámadatról olvasunk, és nem egyetlen sugaracskáról. Isten Krisztusban nem halvány reménysugárral látogatott meg, hanem az örök élet minden gazdagságával; annak minden fényességét ránk ragyogtatta, hogy mi is ragyogjunk, mint a csillagok (Filippi 2,15).
2 Sámuel 15,24-37
324. dicséret
 

Amikor a Szentírás Jézus Krisztus fogantatásáról szól, ezt a csodát úgy adja vissza, hogy Mária a „hasában” hordozta a Szentlélektől fogant Jézust. Tudnunk kell, hogy a görög nyelvben az anyaméhre nincs külön kifejezés. Az itt szereplő görög szó elsősorban gyomrot és beleket jelent. Természetesen ebben az összefüggésben az anyaméh kifejezésére szolgál. Az eredeti görög szöveg többlete itt is üzenetértékű: ha Jézus Krisztus megszületett bennünk, akkor ez kihat az egész testünkre. A bennünk élő Krisztus nemcsak belső emberünknek megújulásával ajándékoz meg, hanem utolsó porcikánkig hatol: egészen a gyomrunkig, a beleinkig, a zsigereinkig; ahogy a Példabeszédek könyvében olvassuk: „gyógyulás lesz ez testednek, s felüdülés csontjaidnak” (Példabeszédek 3,8).
2 Sámuel 15,1-23
323. dicséret

A szakadások mindig könyörtelen emberi érdekek mentén hasadnak. Így van ez az Egyházban is. Pál apostol ki is mondja a mai Igében, hogy ilyenkor nem a mi Urunk Jézus Krisztus szolgálatáról, hanem saját dicsőségünkről van szó (18). A világban ez „törvényszerű”, „normális”, természetes; de az Isten népe között, Krisztust emlegetve nagyon visszatetsző. Igénk szerint minden szakadásban van valami sátáni (20). Kálvin a genfi liturgia közbenjáró imádságban így könyörög: „Szabadítsd meg egyházadat a ragadozó farkasok torkától és a kufároktól, akik csak saját dicsőségüket és a maguk hasznát keresik, nem pedig Te szent nevednek felmagasztalását”.
2 Sámuel 14
321. dicséret

Hívő szívvel valljuk, hogy „egyedül Istené a dicsőség” (SDG), „és a mi neveink fel vannak írva a mennybe”, de azonnal megsértődünk, ha például egy köszönetnyilvánítás során kifelejtenek bennünket. Mindig félek valakiket név szerint kiemelni, bármily érdemesek is lennének rá, mert az azonnal „halálos” sértődéseket válthat ki azokban, akiknek a neve kimaradt. Pál a Római levél végén sok ottani testvérét említi név szerint. Több névhez indoklást is fűz, másokat csak megemlít, és nyilván nem sorolta fel az összes ottani testvérét, tehát sokan kimaradhattak a köszöntésekből. Egy ilyen bőséges listában pedig bárki „joggal” kereshetné a nevét. Vajon megsértődtek-e azok, akik kimaradtak? Ezt nem tudhatjuk. Egy azonban bizonyos: a Krisztusban bűnbocsánatot és új életet nyert ember soha nem sértődhet meg; nem ilyen apróságon, hanem ennél komolyabb ügyekben sem. Ha sértődötten „duzzogsz”, még ha emberileg „indokolt” is, valójában a hited csorba!
2 Sámuel 13,20-39
326. dicséret

Egy világhírű zongoraművész koncertje kezdetén meghajolt, és miután az őt fogadó taps elhalkult, odaállt a zongora elé, mindkét keze a klaviatúra fedelét érintette, és e mély csendben behunyt szemmel állt legalább egy percet. Ami utána történt, az istenélmény volt a mozarti zongoraverseny nyelvén. Egy percnyi szent „pihenés” áldássá tette az utána következő másfél órás szolgálatot. Pál is vágyik arra, hogy eljusson a római testvérekhez, és megpihenhessen közöttük. Nincs az a „szent szolgálat”, amely nem lesz elviselhetetlen teherré, és halálosan fárasztóvá, ha közben nem adatik szünet, megpihenés, csend; teljes kikapcsolódás abból a közegből, amiben élek és „dolgozok”. Éppen ezért az is bizonyos, hogy a „szent szolgálatot” végzőknek nem minden esetben egy egyházi konferencián kell pihenni: bizonyos esetekben egyedül kell lenni, máskor csak a családdal, megint máskor egy „világi” közegben, és van amikor a Krisztusban testvéreink között adatik pihenés. Mindegyik helyen az Isten színe előtt adatik a feltöltődés, hogy áldássá lehessen a szolgálat.
2 Sámuel 13,1-19
320. dicséret

Nagyon szeretem ezt a bibliai verset. Isten azért adta az Ő Igéjét, és áldozta oda Egyszülött Fiát, hogy az örök élet távlataira tekintve élő reménységünk legyen, amely mindenkor vígasztal és türelemre int a legkínosabb helyzetben is. Ehhez képest minden más részletkérdés. A menny azért is egy vidám hely, mert jókat fogunk derülni azon, hogy e világban miken vitatkoztunk és gyűlölködtünk. Az igazán hívő embernek nem esik nehezére a kölcsönös egyetértés (5), mert mindig a lényegre tekint és nem a lényegtelen „apróságokra”, amelyekhez egyesek önmaguk megőrzése miatt ragaszkodnak. Naponta boldog lehetőség, hogy az Igéből reménységet nyerjünk, Krisztusra tekintve.
2 Sámuel 12
318. dicséret

Ma egy hívő testvérünktől szeretettel megkérdeztük, hogy megkínálhatjuk-e kávéval, mire ő döbbent csodálkozással meredt ránk, hogy soha életében nem ivott kávét. Nem mondta, de mégis sugallta, hogy a hívő ember nem él semmiféle kedélyjavító szerrel. Íme, ma is óriási kérdés az, amivel Pál küzd. Rómában is kialakult két párt: az „erősek” és a „gyengék” pártja. Az „erősek” bátran éltek a Krisztusban kapott szabadságukkal, és nem függtek ételektől, italoktól, ünnepnapoktól; míg a „gyengék”, zsidó származásuk folytán még ragaszkodtak ezekhez. Pál hangsúlyozza, hogy semmi sem tisztátalan önmagában, mert nem az a lényeg, hogy mi mit teszünk, hanem Isten mit tett értünk. Próbáljuk elfogadni egymást, legalább a Krisztus családján belül. Senki ne tegyen olyat, ami meggyőződésével ellenkezik. Egy azonban kötelező: feladni az egymással szembeni előítéleteket. Ki az igazi keresztyén? Éppen az, akinek ez így nem elsődleges kérdés.
2 Sámuel 11
316. dicséret

Az eredeti görög szöveg sok esetben olyan többletet rejt, amit nem lehet igazán lefordítani, pedig az Úr üzenetét éppen ez a többlet hordozza. A magyar nyelvben számot adunk, míg a görögben ugyanez „szóadás”. Ezek szerint az ítélet napján nem számot adunk az Úr előtt, hanem szót kapunk az Úrtól. A kettő között pedig lényeges különbség van. Aki számot ad, az táblázatokkal, adatokkal, grafikonokkal próbálja igazolni teljesítményét, és bebizonyítani életének értékét. Ma, egy eredmény-centrikus világban ez kiváltképpen érthető. Az Úr előtt azonban nem számot adunk, hanem szót kapunk, beszélgetünk; vagyis ott semmi helye nem lesz annak, hogy saját eredményeinkkel dicsekedjünk (hiszen az Úrtól lett az is), hanem csak az számít, hogy az Ő kegyelmet kínáló szavát, Igéjét megragadtuk-e, és Krisztust befogadtuk-e?
2 Sámuel 10
314. dicséret
 

Augusztinusz ezt az Igét hallva adta át az életét az Úrnak. Elgondolkodtatott a szeretkezéssel kapcsolatos intés! Úgy tűnik, mintha a szeretkezés a test bűnös kívánsága lenne, amely nem illik a krisztusi emberhez. Az Énekek Éneke Isten Igéjeként szól a szeretkezésről, ha merjük nem átvitt (allegorikus) értelemben olvasni. Figyeljük csak pontosabban a mai Igét! Nem a szeretkezést tiltja, hanem a szeretkezés terén tanúsított kicsapongást. Tehát a házassági hűség medrében a szeretkezésnek minden formája Isten ajándéka, amely örömre hangolja testünk mellett a belső emberünket is. Kegyelmi ajándék, ha valakinek erre valóban nincs szüksége. Minden más esetben káros következményekkel (betegségekkel) járhat, ha tartósan nélkülözni kell.
2 Sámuel 9
313. dicséret

 

Milyen az újjászületett ember? Érdemes lenne a tegnapi és a mai Ige gondolati egységeit egymás alá kijegyzetelni, és mindegyiken alaposan elgondolkozni. Legalább 20 bíztató felszólítást olvashatunk itt. Ezek egyben az újjászületett ember jellemvonásai is, amelyek már láthatók rajta, és amelyekért még küzd. Most csak egyet emelhettem ki, amely a tegnapi Igében is szerepelt, más szavakkal megfogalmazva: „senki ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell” (12,3). Döbbenetes, hogy a világban milyen kőkemény érdekek mentén folyik a harc. Nincs engedmény, mert eltaposnak. Mindenki a legjobbnak tünteti fel magát. Az Ige más lelkületre bíztat. Ezért az egyetlen helyes lelkület csak az ábrahámi lehet, aki az elhívása és minden „sikere” után is tudta: „bár én csak por és hamu vagyok” 1Mózes 18,27).
2 Sámuel 8
96. zsoltár

A „tehát” kötőszó egy fontos fordulatot jelez a levélben. Isten drága véren szerzett kegyelme által miénk a megváltás. Drága ez a kegyelem, mert sokba került az Istennek; Egyszülött Fia áldozatába. Ezért minden feltétel nélkül („ingyen”) odaajándékozza nekünk az Úr a bűnbocsánatot, az új és örök életet. Az ingyen kegyelem azonban nem olcsó kegyelem. Életünkre nézve mindent átformáló következményei vannak. A 12. fejezettől erről szól az apostol: a keresztyén „hittan” után következik a keresztyén „cselekvéstan”; a dogmatika után az etika. Krisztus istentisztelete (megváltó áldozata) után hálából következhet a mi istentiszteletünk, odaszánva életünket az Úrnak. Ha a fuldoklót kimenti valaki a Balatonból, a megmentett ember nem kérdezi meg az életmentőt, hogy „mit fizetek?”. Nem azért mert annyira olcsó ez az áldozat, hogy szóra sem érdemes; hanem, mert olyan kifizethetetlenül drága, hogy „ingyen” adatik, de ettől kezdve tilos a viharjelzés ellenére kimerészkedni a nyílt vízre.
2 Sámuel 7
85. zsoltár

 

Előbb-utóbb mindenki üdvösségre jut? A teológia legnehezebb kérdése ez. Pál is dadog, és beismeri, hogy hatalmas titok előtt állunk (33-36). Ezt a döntést az Úr kizárólag magának tartja meg. Nekünk az a feladatunk, hogy mindenkire bizonyossággal tekintsünk, még a legnyomorúságosabb helyzetében is, mert nagyobb az Isten a mi szívünknél (1János 3,20). Ne legyünk olyanok, mint a tékozló fiú példázatában az idősebb testvér, aki öröm helyett irigykedett a méltatlan fiú visszafogadásakor (Lukács 15,32). Ez nem jelent „üdvegyetemességet”, de arra buzdít, hogy mindenkire reménységgel tekintsünk.
2 Sámuel 6
312. dicséret

Elvetette-e Isten az Ő népét? Semmiképpen sem. Pál a saját megtérését és Illés példáját említi, mint lelki Izráelt a testiben, mint maradékot, amely az Egyház magja Isten kegyelmi kiválasztása szerint. A többieket egy időre megkeményítette az Isten. Ez a megkeményítés azonban határozott céllal történt: megnyitotta az utat a pogányok (nem zsidók) megtérése felé. Az a tény pedig, hogy a pogányok felfedezték az Urat, féltékennyé teszi a zsidókat, hogy egyre jobban elfogadják ők is a Krisztust. Az Ő elesésük sokak üdvösségét ajándékozta nekünk. Ha pedig elesésük ekkora áldást jelentett, mekkora gazdagságot hoz majd az, amikor teljes számban megtérnek. Ilyen Istenünk van, aki az elesést is javunkra tudja fordítani az Ő tökéletes tanácsvégzése szerint, hogy általa sokakat felemeljen (Zsoltár 40,1). Merjünk így tekinteni az Úr választott népére!
2 Sámuel 5
310. dicséret

Az igehirdetés történetét a nyomtatásban megjelent prédikációk alapján lehet feltárni és értékelni. Ez a megállapítás annak ellenére megáll, hogy az igehirdetés elsősorban szóbeli műfaj, mert a hit hallásból, Isten Igéjének hirdetése által adatik. Az igehirdetés nyomtatásban való megjelenése azonban igazolja azt, hogy az igehirdető becsülettel elkészült, és az utolsó mondatig átgondolta és kidolgozta prédikációját, hogy aztán a szószéken mindent az Úrra bízhasson. A prédikáció a szószéken lesz kész. Elhangzása egyetlen és megismételhetetlen. A kinyomtatott igehirdetés ennek csak archivált dokumentuma, mint a hangversenynek a digitális hangrögzítési technika megannyi módja: nem azonos az „élőben” elhangzott hangversennyel, de hű és nélkülözhetetlen őrzője annak. A „csak” hangfelvétellel rögzített igehirdetés még nem biztos, hogy kidolgozott igehirdetés. A nyomtatásban megjelent igehirdetéssel kifejezzük, hogy az Ige Egyházában felelősen felvállaljuk az adott helyen és időben kitusakodott igeértésünket, és Krisztusról szóló bizonyságtételünk módját.
2 Sámuel 4
509. dicséret

 Isten könyörül, de ez „akarásra” és „futásra” késztet. A helyesen értelmezett „predestináció” nem belenyugvásra sarkall (ne csinálj semmit - fatalizmus), és nem is arra, hogy megvessük az erkölcsi törvényt (úgyis mindegy mit teszek, hiszen üdvösségre rendeltettem, vagy kárhozatra); hanem arra, hogy a szuverén Isten dicsőségét szolgáljam, az Ő országa diadaláért harcoljak. Tehát Isten kegyelmi kiválasztása szakadatlan munkára, küzdelemre buzdít, hogy keressük és megértsük Isten akaratát, és egyedül Őt szolgáljuk. Nem a mi érdemeinkért vagyunk hát kiválasztva, és nem is azért, hogy boldogok legyünk, hanem egyedül csak azért, hogy azt tegyük, amit Isten akar és parancsol. Ha az Ő dicsőségéért küzdünk, az már maga a boldogság. A predestináció tana a legmagasabb rendű életaktivitás és kitartás gondolata az egyházban, és a társadalomban, az egyéni és a családi életben, egyáltalán az élet minden területén.
2 Sámuel 3,22-39
306. dicséret

 

 Kálvint a tapasztalatai indították arra, hogy a Szentírást áttanulmányozva végiggondolja a kiválasztás kérdését. Isten Igéje hirdettetik, de nem egyforma az eredmény. Hogyan magyarázható az a szétválás, amely az emberek között végbemegy, midőn Isten kijelenti magát Igéjében? Vajon Krisztus annyira tehetetlen lenne, hogy nem tud minden ellenszegülőt megnyerni, vagy pedig arról van szó, hogy Isten titkos ítéletei előtt állunk, ha ezt tapasztaljuk? Az ember Isten előtt annyira elveszett, hogy a meghallott isteni üzenetre magamagától sem örvendező igent, sem dacos nemet nem mondhat. Isten dicsősége előtt minden emberi önállóság összeomlik. Ezért beszél Kálvin Isten eleve-elrendeléséről, amely kitűnik abból a tényből, hogy némelyek elfogadják az Evangéliumot, mások meg elvetik. Azok a szétválások tehát, amelyeket az Ige idéz elő az emberek között, végső isteni döntésekre mutatnak. A kiválasztás ténye Isten dicsőségének magasztalása, mindez ugyanis félreérthetetlenül szívünkbe vési, hogy üdvösségünk alapja egyes-egyedül Istenben van és sehol másutt.
2 Sámuel 3,1-21
305. dicséret

Egy kedves testvérünk férje egy hónapja lázas beteg, hetek óta eszméletlen, állapota nem javul, és az orvosok nem találják a baj okát. A család kétségbe esett. Amikor a beteg férj magához tért, csak annyit sóhajtott: „jaj, legyen már vége!” Mi segíthet ilyenkor? Mai Igénk üdvbizonyosságból fakadó reménységre bíztat. Az üdvösség Isten jelenléte életünkben, amelyből fakad mindaz a jótétemény és áldás, amiben a Szentháromság Isten egész életünket, testünket és lelkünket a földön és az örökkévalóságban részesíti. Isten Jézus Krisztusban hatalmasan megbizonyította jelenlétét közöttünk. Ezért a hívő ember számára nincs olyan elviselhetetlen helyzet, amelyben ez az üdvbizonyossággal ne hangolná reménységre a szívét. Könyörülj Urunk, mert a „jelen szenvedéseiben” (18) olyan parányi a hitünk, és eltörpülnek bennünk ígéreteid.
2 Sámuel 2
97. zsoltár

Hatalmas evangélium ez az igevers, akárcsak a János 3,16: „Úgy szerette Isten a világot…”. Egy nagy teológus (Pannenberg) szerint az ítélet során jelenné lesz az elmúlt időnk, melynek során egyszerre zendül meg minden bűnünk: elviselhetetlen diszharmónia ez. Akik azonban Krisztusban vannak, azok az Isten kegyelmének harmóniájában élik meg ezt a hangzavart, mert semmiféle (!) kárhoztatást nem kell átélniük. Olyan ez az üdvözítő védelem, mint Noé és családja számára a bárka, a pusztító áradat felett. Hangsúlyos: akik a Krisztus Jézusban vannak. Nem közel hozzá, hanem Őbenne, ahogy Noé a bárkában, és a virág a vízben!
2 Sámuel 1
72. zsoltár

A félhomályba sötétített szobában rendet sejtünk, de ha felhúzzák a redőnyt, azonnal világossá lesz, hogy itt sürgősen takarítani kell. A felkelő nap sugaraiba nézve azonban szinte megvakulunk, és jó ideig semmit sem látunk, még a rendetlenséget sem. Az apostol pont erről beszél. A bűn azáltal lesz bűnné, hogy a törvény azt nevén nevezi, vagyis Isten tökéletes akaratának világosságába helyezi életünket. A törvény felhúzza a redőnyt a besötétített szoba ablakán, és figyelmeztet, hogy takarítani kell, mert egy idő után „megemészt” a szemét. Tökéletes rend azonban e világban nincs. A katonaságnál állandóan takarítottunk, és mégis találtak poros szegleteket az elöljárók. Így a törvény halálunkká lesz (10). A mindent vakítóan beragyogó „naptámadat” azonban elfedezi folyton porosodó életünket. De ez a kegyelem éppen arra kötelez bennünket, hogy Isten törvényének világosságába állva naponta végezzük el a lelki nagytakarítást: ez a hit gyönyörűséges harca (14-25).
1 Sámuel 31
108. zsoltár

Isten a törvényt nem azért adta, hogy valami jótól megfosszon bennünket, hanem éppen azért, hogy védje az életet, az ember szabadságát, és vele való közösségét. Isten a maga törvényével nem korlátok közé akar szorítani bennünket, noha az ember a törvény, és a tiltó parancsok mögött irigyen elzárt örömöket sejt. Krisztussal azonban meghaltunk a törvény számára. A jog szerint a törvény kötelezése a jogalany halálával megszűnik. A halál ugyanis kötelmet bont. Ha meghal a férj, a feleség kötelezettsége megszűnik, és újból férjhez mehet: ettől kezdve az új férjnek virágzik. Ha Krisztussal meghaltunk, és új életre támadtunk, ránk nézve a törvény kötelezése megszűnt, de a törvény érvénye nem: helyette új életünkben a törvény lelke érvényesül, és megtapasztaljuk az élet teljességét.
1 Sámuel 30
484. dicséret

Kisgyermek koromból emlékszem arra a fekete táblára, amely az akkori gyülekezetem termének falán függött: A bűn zsoldja a halál. Akárhányszor ránéztem, és elolvastam ezt a feliratot, mindig valami kibeszélhetetlen félelem fogott el; nem istenfélelem, hanem az Istentől való félelem. Nem értettem belőle egy szót sem: bűn, zsold, halál? Ezért a félelem még titokzatosabbá lett. Ugyanakkor vágyat éreztem, hogy megértsem ezeket a táblára figyelmeztetően felém kiáltó szavakat, és ezzel elmúljon az említett félelem. Ez a csoda akkor történt meg, amikor tovább olvastam az Igét a Bibliában. Azt a tagmondatot, ami a falitábláról lemaradt: „A bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet”. Azóta félek, de nem az Istentől, hanem az Isten színe előtt, így soha nem lett úrrá rajtam a félelem.
1 Sámuel 29
304. dicséret

Ez az újjászületés: meghalni és feltámadni Krisztussal. Eddig a bűn szolgái voltunk. Az újjászületett ember azonban Krisztus szolgája, olyan teljességgel, ahogy eddig a bűnt szolgálta. Az újjászületéstől kezdve szerszámok leszünk Krisztus kezében – meghalva önmagunk számára. A szerszámnak nincs önálló akarata, a mesterember kezében engedelmesen azt végzi el, amit ura tesz vele. Ravasz László szerint, aki nem a Krisztusé, az még nem jött haza az atyai házba. Ez persze nem egy „halott-merev” engedelmességet jelent, hiszen az Úr teljes személyiségünk igénybevételével használ fel bennünket. Ez az ó-ember számára meghalt, de a Krisztussal feltámadott ember hálás szabadságban megélt engedelmessége, mint az élet egyetlen lehetősége. Az övé vagyok-e?
1 Sámuel 28
303. dicséret

 

Pál az Ószövetség fogalmait használva adja át az evangéliumot: Ádám, bűn, törvény. Egy ember vétke sokak nyomorúságát okozta, de egy „embernek” igazsága sokaknak ajándékozott megváltást. Amit mi elrontottunk, Isten rendbe hozta. Valamelyik éjszaka egy televízió-csatornán halál közeli élményeket fogalmaztak meg emberek. Ismerem a halál közeli élményekkel kapcsolatos teológiai értékeléseket és kritikákat. Számomra azonban most nem az élmény maga a lényeges, hanem az, hogy összevessem Igénkkel. Ezért érdeklődéssel hallgatom a hiteles töltetű vallomásokat. Az életről, az élet folytatásának lehetőségéről szóltak, mint akik már bizonyosságot nyertek. Egyik sem használja a Római levél által alkalmazott kifejezéseket. Felmerül bennem a kérdés: ezek a vallomások ugyanazt fejezik-e ki, mint a Római levél, csak egészen más nyelven; vagy ezek a vallomások egészen másról szólnak, mert különböző emberek mély, élet-halál mezsgyén szerzett, de mégis csak saját élményeit fogalmazzák meg. S a leglényegesebb kérdés: hogyan lehet azt az embert megszólítani az evangéliummal, aki előtt teljesen idegen a Szentírás nyelvezete, de szomjas szívvel bizonyosságot keres?
1 Sámuel 27
301. dicséret

 

ózsef Attila egyik versének ez a címe: „Levegőt!” A fuldoklás leírhatatlan kín. Ha valaki néhány másodpercig nem jut levegőhöz, megváltásként tapasztalja, ha újból szabad utat kap tüdejébe az oxigén. Az emberiség az élő Isten nélkül valójában fuldoklik. Ennek számos jele van: ma leginkább az a „pörgés”, ami kívül és belül, egyéni és közösségi méretekben jellemző korunkra. Nem tudunk leállni, miközben lelkünk egy koszos tépett rongydarabhoz hasonlít. Gyönyörű a mai Ige: Isten szabad utat adott az Ő kegyelméhez. „Levegőt vehetünk”, vége a fuldoklásnak. Ennek nyomán Isten szeretete árad a szívünkbe (5), békesség és reménység adatik nekünk. A költő verscíme könyörgés egy válságos helyzetben: levegőt! Krisztus által tiszta levegőjű erdőben járunk.
1 Sámuel 26
510. dicséret

A kezemben tartok egy súlyos lexikon-kötetet. A vastag könyv teljesen ráhagyatkozik a kezemre, „nem is tehet mást”, mert ha kihúzom alóla a kezem, könyörtelenül lezuhan a földre. A hit ugyanez! Teljes ráhagyatkozás az élő Istenre. Nélküle „aláhullik” az életünk. Ábrahám hitt Isten ígéreteiben, minden körülmények között. Még akkor is hitt az Úrban, amikor a tények teljes reménytelenséggel vették körül: „reménység híján is reménységgel hitt!” (18). Hitte, hogy Isten mindent megcselekedhet: aki létre hívta a nem létezőket, ma is megelevenítheti a „holtakat”, még az én reménytelen szívemet is. Ezt Krisztus feltámadásával bizonyította. Bízzunk abban, hogy az Ő keze határtalan szeretettel hordoz bennünket. Ez a kéz Krisztus.
1 Sámuel 25
25. zsoltár