Egy világhírű zongoraművész koncertje kezdetén meghajolt, és miután az őt fogadó taps elhalkult, odaállt a zongora elé, mindkét keze a klaviatúra fedelét érintette, és e mély csendben behunyt szemmel állt legalább egy percet. Ami utána történt, az istenélmény volt a mozarti zongoraverseny nyelvén. Egy percnyi szent „pihenés” áldássá tette az utána következő másfél órás szolgálatot. Pál is vágyik arra, hogy eljusson a római testvérekhez, és megpihenhessen közöttük. Nincs az a „szent szolgálat”, amely nem lesz elviselhetetlen teherré, és halálosan fárasztóvá, ha közben nem adatik szünet, megpihenés, csend; teljes kikapcsolódás abból a közegből, amiben élek és „dolgozok”. Éppen ezért az is bizonyos, hogy a „szent szolgálatot” végzőknek nem minden esetben egy egyházi konferencián kell pihenni: bizonyos esetekben egyedül kell lenni, máskor csak a családdal, megint máskor egy „világi” közegben, és van amikor a Krisztusban testvéreink között adatik pihenés. Mindegyik helyen az Isten színe előtt adatik a feltöltődés, hogy áldássá lehessen a szolgálat.
2 Sámuel 13,1-19
320. dicséret