Isten könyörül, de ez „akarásra” és „futásra” késztet. A helyesen értelmezett „predestináció” nem belenyugvásra sarkall (ne csinálj semmit - fatalizmus), és nem is arra, hogy megvessük az erkölcsi törvényt (úgyis mindegy mit teszek, hiszen üdvösségre rendeltettem, vagy kárhozatra); hanem arra, hogy a szuverén Isten dicsőségét szolgáljam, az Ő országa diadaláért harcoljak. Tehát Isten kegyelmi kiválasztása szakadatlan munkára, küzdelemre buzdít, hogy keressük és megértsük Isten akaratát, és egyedül Őt szolgáljuk. Nem a mi érdemeinkért vagyunk hát kiválasztva, és nem is azért, hogy boldogok legyünk, hanem egyedül csak azért, hogy azt tegyük, amit Isten akar és parancsol. Ha az Ő dicsőségéért küzdünk, az már maga a boldogság. A predestináció tana a legmagasabb rendű életaktivitás és kitartás gondolata az egyházban, és a társadalomban, az egyéni és a családi életben, egyáltalán az élet minden területén.
2 Sámuel 3,22-39
306. dicséret