Egy Newbigin nevű teológus hangsúlyozza, hogy az evangéliumnak a „valóságos igazság” területére kell kerülnie. „Valóságos igazság” az, amit az emberek fontosnak tartanak, amiről beszélnek, amiért áldozatokat hoznak; ez megjelenik az oktatásban, gazdaságban, politikában, áthatja a társadalom egészét. Boldog az a társadalom, ahol az evangéliumot valóságos igazságként ismerik fel. A helyzet azonban az ellenkezője, ahogy Igénkben is kiemeltük –, az emberek sok mindenért hoznak áldozatot abból, amit az Úrtól kaptak, és az Úr ügyére ügyet se vetnek. Mindenki azért hoz áldozatot, ami neki fontos. A pénztárca igenis beszél a hitről. Nemcsak direkt módon, hanem úgy is, hogy mire költesz; mire fordítod azt, amit az Úrtól kaptál? Ahol a pénzed, ott a szíved!
Zsidókhoz írt levél 3,1-6
304. dicséret
 

Az új király, hivatalba lépése előtt, radikálisan leszámol a régivel, hogy elkezdődjön az Úrnak kedves új élet: lerombolják az idegen kultuszokat. Könnyebb külsőleg, látványosan lerombolni a régit, mint ténylegesen elszakadni attól. Ezt Izráel népének lelki élete bizonyítja, akik újból és újból visszazuhannak az olcsó és látványos idegen vallásosság nyomorúságába. Luther hangsúlyozza, hogy Krisztussal meghaltunk, mint ó-emberek, és feltámadtunk, mint új-emberek; de azért vigyázzunk, mert továbbra is „úszik a dög”, azaz a meghalt ó-ember. Addig azonban nem kezdődhet el az új, amíg legalább külsőleg, látványosan nem történt szakítás a régivel. Ez az első, de nélkülözhetetlen lépés. Aki abbahagyta a cigarettázást, az nem szív többé egy szálat sem, bár még sokáig kívánja az „anyagot”, hiányolja a megszokott mozdulatot, az erre szánt fontos semmittevést, de évek telnek el, mire szervezete megtisztul a nikotintól. Nincs mese, ki kell vágni az árnyékot vető óriás fát, hogy alatta virágok illatozhassanak.
Zsidókhoz írt levél 2,5-18
303. dicséret
 

Az ószövetségi történeteket lassan kell olvasni, akár versenként megállva, hogy egyeztessük a neveket, összerakjuk a történet fonalát, és imádságosan elcsendesedve keressük aktuális üzenetét. Miről szól a mai szakasz? Egy főpap felesége, majd utána a főpap is felismerik Isten akaratát, és felbátorodnak, hogy aszerint is cselekedjenek. Erről ad hírt a mai igeszakasz: Jósabát, a meggyilkolt déli király leánya, férjével, Jójádá főpappal együtt elrejtik Jóást, a király fiát, hogy az Úr rendelése szerint helyre álljon Dávid fiainak uralkodása (3 és 6), majd eljöhessen a megígért Szabadító. Mi az üzenet? Felismerni az Úr akaratát, felbátorodni, és aszerint cselekedni!
Zsidókhoz írt levél 2,1-4
312. dicséret
 

Anya! Megtelik a szívünk melegséggel e szó hallatán. Istentől való szent hivatás anyának lenni. Kegyelembe fogadott” az a nő, aki ezt felismeri, ezért mer anya lenni, kész odaszánni az életét, lemondva „múlandó karrierről” a gyermekeiért, és azokat nemcsak „büfizteti”, hanem a kellő időtől hitben nevelni. De vigyázzunk, mert ezzel a hivatással lehet a leginkább visszaélni. Eleve túlzó az a „hamis kultusz”, amit az „anyaság” kap, hiszen nincs ebben semmi „rendkívüli”, azt teszik az anyák, ami az Úrtól rendelt kötelességük. Az anyák kárt okozhatnak, ha nem tudják elengedni gyermekeiket, és a háttérből egy életen át irányítani akarják őket. Sok meglett, megnyomorított férfit ismerek, akiknek egyetlen bajuk az, hogy nem tudtak leválni dominánsan szerető anyjukról, de ez a halálukká lett (9). Így történt ez Ahazjá királlyal is (10). Az ilyen anya valójában magát szereti gyermekeiben is. Imádkozzunk élő hitű nőkért, átadott életű édesanyákért.
Zsidókhoz írt levél 1,5-14
286. dicséret

Mi az öröm? Rossz a kérdés, mert eleve nem tapasztalhatja meg az örömöt az ember, ha ez a központi kérdése. Csak az éli át a valódi örömöt, aki erre soha nem törekszik. Nyomorúságunk az „örömelv”, még a keresztyéneknél is. Ezernyi technikával próbáljuk „kitermelni” ezt az érzést, akár rajongással, akár az örömről való tudatos lemondással. Az eredmény minden esetben az, amit élete összefoglalásaként Jórám királyról jegyez fel az Ige: „elment örömtelenül”. József Attila is vall erről: „Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél…” Aki azonban tudja, hogy Jézus Krisztus legyőzte a halált, az örömtelenül is tud örülni, mert az Úrban van (Filippi 4,4), ezért öröme független a külső körülményeitől, sőt számára nem az öröm a fő kérdés, noha sokkal több örömöt tapasztal, mint bárki más…
Zsidókhoz írt levél 1,1-4
286. dicséret

 Egy folyó völgyében kirándultunk november elején. Mindenen látszik, hogy ősz van. Gyönyörű, de mégis az elmúlás hírnöke. Érdekes, az ember tud gyönyörködni a „halálosban” is…Lehetséges, hogy valami „gyönyörűséges”, de mégis pusztulást hoz? Coelho Paulo veti fel ezt a problémát a „Tizenegy perc” című regényben. Júda új királya, Jórám életében számos jel mutatott a pusztulásra, holott ő gyönyörűségesnek tekintette a hatalmat: ahogy megszilárdul uralma, visszaél ezzel, legyilkoltatja testvéreit (4); konfliktusok sora támad az országban, elpártolnak tőle, másik királyt választanak (8); idegen szokások, kultuszok erősödnek meg Júda hegyein (8); ezek az idegenek fölébe kerekednek, családját elhurcolják (16-17), miközben a királyt magát súlyos betegség támadja meg, és nagy kínok között kell meghalnia (19-20). Ma a pusztító folyamatokat ugyancsak készek vagyunk „jónak” tartani, igenelni, helyesnek és szépnek látni, mint az őszi erdőt. Pontosítsunk: az őszi erdő valóban szép, élénk színeivel, mert a tavasz reménységével hullnak a levelek. De van-e remény az élő Isten nélkül, miközben, egy hamis toleranciára hivatkozva, Rá mutató értékeinket feladjuk…?!
Róma 16,17-27
459. dicséret
 

Egy őszi erdősávot fényképen örökítettem meg, mert megragadott ezer színű pompája. Amikor közelebb mentem a fákhoz, akkor láttam, hogy a sáv alja tele van rothadó szeméttel. A fotón ebből semmi sem észlelhető, „csak”…én akárhányszor az őszi színektől eleven fényképre pillantok, mindig a szemetet is ott látom. Júda király azt tette, amit helyesnek tartott az Úr, „csak” az idegen istenek kultusza nem szűnt meg teljesen az országban. „Jó” ember volt ez a Jósáfát király, „csak”…az erdősáv, takarásban ugyan, de tele volt szeméttel. Amikor aztán az Urat elhagyó Izráeli királlyal társult, a gazdasági haszon reményében, az Úr összezúzta művét (36-37). Nem lehet két Úrnak szolgálni (Máté 6,24), bár egy ideig mindezt lehet leplezni, de előbb-utóbb nyilvánosan beleveszünk a felemás állapotba. Mégis, hány ilyen kettősségre utaló „csak” jellemző az életünkre?!
Róma 16,1-16
277. dicséret

1. Mikor lehet az Úrhoz folyamodni? Júda királya, Jósáfát, látva az ellenséget, megijedt – és az Úrhoz fordult. Ne csak bajban fordulj hozzá, noha Ő ekkor is szeretettel vár. 2. Kikkel lehet az Úrhoz fordulni? A király egész népével együtt járult az Úrhoz: Júda összes városából jöttek, gyermekeikkel, feleségeikkel együtt. 3. Hogyan lehet az Úrhoz fordulni? Erőtlenségüket megvallva segítségért könyörögtek Istenhez, miközben böjtöltek. 4. Milyen áldás kísérte az Úrhoz járulásukat? Rájuk szállt Isten Lelke, elvette félelmüket, erősítette közösségüket, miközben rádöbbentek, hogy a hívő ember minden küzdelme, az Úr harca, melyet csak győzelem kísérhet, ahogy ezt Krisztus győzelmében meg is bizonyította. Áldott az a család, gyülekezet, nép, nemzet, amelyik így tud megállni az Isten előtt.
Róma 15,14-33
248. dicséret
 

Az Úr félelme az a megrendülés, amikor az ember rádöbben arra, hogy milyen kicsi, törékeny, árva, halandó önmagában, és ezen a tényen még a közösségbe tömörülésünk sem segít. Az Úr félelme nem az Úrtól való félelem, hanem az Úr előtti „rettegés”. Az Isten előtti hódolat ez, ami ugyanakkor elveszi a félelmet, mert az Atya szerető ölébe kerget vissza. Ez a félelem alázatossá tesz, megfoszt az önbizalomtól, de helyette bizonyosságot ad. E „rettegés” nélkül azonban az ember minden szörnyűségre képes, tehetségével visszaél, döntéseit önös érdekei határozzák meg, miközben semmire sincs tekintettel magán kívül. Az Úr „félelme” tehát megajándékozottság, megkönnyebbülés.
Róma 15,1-13
42. zsoltár

Mi mindent ügyeskednek emberek, hogy talpon maradjanak: leleményesek, semmitől sem riadnak vissza. Indok is akad rá: „Menni kell, tenni kell, élni kell, lenni kell”. Jákób így ügyeskedte magát gazdaggá Lábán házában: csalóvá, hazuggá lett a „megmaradásért” (1Mózes 30. fejezet). Áháb, Izráel királya is álruhába öltözik, hogy mentse az életét…Egy harcos azonban találomra meghúzta az íját, és pont eltalálta az álruhás királyt, a szíjak és a páncél között, úgyhogy a kocsiján vérzett ki belőle az élet. Az ügyeskedés kis ideig eredményre vezethet, de egy pillanatban minden kifolyhat a kezeink közül. „Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené!” (Róma 9,16) Minden kegyelem! Ma még erősebben fakadjon fel szívünkből az adventi imádság: „Jövel, Uram Jézus!” (Jelenések 22,6), tedd teljessé rajtunk ezt a kegyelmet.
Róma 14,13-23
378. dicséret
 

Az egyik próféta arcul üti a másikat, mert ez  a próféta azt állítja, hogy a többiekből hazug lélek beszél, és az Úr Lelke csak vele beszél (23). Ezzel ellentétben az arcul ütött próféta ilyet nem mondott, csak hittel hirdette azt az üzenetet, amit ő kapott az Úrtól, és amit felelősen tovább kellett adnia. A hamis próféták hamisságát pedig éppen az árulja el, hogy ilyen sarkított féltékenységgel értelmezik szolgatársuk szavát, és tettlegességgel reagálják le azt. Jézust is arcul ütve gúnyolták. Azok ütötték meg, akik az igazságra hivatkoztak, de csak hamis lehet az, aki indulatosan beszél és tettlegesen tudja megteremteni a „rendet” (Máté 26,67). Az ilyen embert a saját igazsága feszíti, és nem az igazság Lelke tölti el a szívét. Szavaink és tetteink lelepleznek bennünket. Előbb – utóbb napvilágra kerülnek a titkok. Jobb előtte megtisztulni minden hamisságból, és valóban Istennek átadott életet élni.
Róma 14,1-12
466. dicséret

Mindig „jónak” kell lenni, folyamatosan viselkedni kell, illően és erősen tartani kell magunkat, mert ma már ezer csatornán, állandóan figyelik az embert. Ez az igazi zsarnokság. A Biblia más helyei azonban felhatalmaznak bennünket arra, hogy igenis lehet kiáltani, nem kell mindig erősen viselkedni: „nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam” (Zsoltárok 18,7). A kiáltás azonban „csak” áldott kivétel, még akkor is, ha ezek emberlétünk őszinte csúcsai, a többi pedig szerep; hiszen csak akkor irányítható egy társadalom, ha erősek vagyunk, nem pedig kiabálunk. Érdemes erősen kitartani, mert Jósáfát király, miközben erősen tartotta magát, az Úr még inkább megerősítette (5), és egyre bátrabb lett, mivel az Úr útján járt (6).Kiálts bátran Hozzá, hogy erőt kapj, és ne kelljen emberek előtt kiáltoznod!
Róma 13,8-14
511. dicséret
 

Egy megjegyzés valakitől, és azonnal robbanunk. Pedig még a rosszindulatú megjegyzést is eszközként használhatja az Úr arra, hogy figyelmeztessen bennünket. Hitünk próbája az, hogy hogyan bírjuk, és miként reagáljuk le a kritikát. Többnyire elbukunk itt! Pedig nem árt az azonnali indulat, védekezés, és hárítás előtt megállni, imádságosan elcsendesedni, és forgatni a szívünkben az elhangzottakat. Ászá király is elmulasztotta ezt, pedig féltő szeretettel küldött az Úr üzenetet számára, hogy tévedett, amikor Arám királyához fordult segítségért. A király azonban megharagudott a prófétára, dühös lett rá, kalodába záratta, és ettől kezdve az indulatai és hiúsága irányították, aminek következményeként hibát hibára halmozott, egészen a tettlegességig, „még a nép közül is bántalmazott egyeseket” (10). Az Úr végül elvetette őt! Pedig egy „kritikai megjegyzéssel” kezdődött az egész, amely valójában az Úr szava volt, és amit nem hallott meg.
Róma 13,1-7
276. dicséret
 

Hosszú ideig élt Izráel Isten nélkül, azaz tanító, pap és törvény nélkül (3), melynek következménye az lett, hogy sok gyötrelem szakadt a népre (5). Mintha a felvilágosodás utáni „modern” kor elemzését olvasnánk. Szem elöl tévesztettük az isteni útjelzőket: eltévedtünk. A Példabeszédek könyve arra figyelmeztet, hogy el ne felejtsük Isten kijelentését (3,21), mert csak így lehet teljes és boldog életet élni, egyébként minden széthullik. Ma milyen értékek mentén szocializáljuk gyermekeinket? Kolozsváron, a Farkas utcai templom melletti gimnáziumban járva megszólalt a csengő, a 42.  zsoltár dallama. Valaki ezt hallja éveken át, a legfogékonyabb korszakában, az felejthetetlenül megtanulja, hogy ki ő, hova tartozik, mit hisz, mihez igazodik. Tudja hogy Ő Krisztushoz tartozó magyar református ember, nem mások ellenében, hanem Isten dicsőségére másokért! Nem szakad rá gyötrelem, és nem okoz gyötrelmet másoknak sem (5).
Róma 12,9-21
510. dicséret
 

„Eddig a nagy baj elkerült”, hogy felkészülhessek arra, hogy a bajban az Úrral legyek, és megváltott emberként, hitben élhessem át a bajt, mint aki már birtokolja a krisztusi nagy szabadítást, ezért tudja, hogy igazán nagy baj tényleg nem érheti. Ászá király idejét megáldotta az Úr, nyugalmat adott nekik, mialatt a király Júdában megerősített városokat. Épített…mert béke volt. A béke korszaka alkalom arra, hogy felkészüljünk a harcra? Abban az értelemben igen, hogy amíg jól megy sorunk, addig kell felkészülni arra, hogy a próbatételek idején hívő emberként küzdhessünk, és megállhassunk, mint akik mindvégig kitartottak (Máté 10,22).
Róma 12,1-8
170. dicséret
 

Megszületünk, élni akarunk, valahogy teret akarunk magunknak, ez pedig ütközéssel, harccal jár, amely átszövi minden percünket: a megjegyzéseken át egészen háborúkig, széles skálán történik ez a harc. „Minden nap hoz új küzdelmet…” (454. dicséret) Erre tekintve lényegtelen, hogy „csak” védekezünk, vagy támadunk is, a harc akkor is tény. Elöl és hátul is harc, ahogy az Igében olvassuk, azaz nyíltan, vagy burkoltan, szemtől szembe, vagy hátulról - orv taktikával, de harcban állunk…”és mindig győzni akarunk, ezért évekig fáj még, ha a vége kudarc”. Közben bennünk is küzdelem dúl, mert senkinek sem jó ez így: „kívül harc, bennem félelem!” (460. dicséret). Egyetlen esélyünk van arra, hogy másképp legyen: az Úrhoz kiálthatunk segítségért, és akkor megoldás adatik, krisztusi megoldás, ennek nyomán pedig a „győzelem” nem mások letiprása által lesz a miénk. A harc így is kikerülhetetlen, de az ember ettől kezdve nem önmagáért harcol, és főként nem a másik ellen, hanem a másikért: de egyedül ez a saját győzelmének forrása is.
Róma 11,25-36
198. dicséret
 

Azért vannak szakadások, mert mindig akadnak törekvő emberek, akik nem kapnak elképzelésüknek megfelelő pozíciót. Ezért leszakadnak a számukra esélytelen „testről”, és létrehozzák saját szervezetüket, ahol ők a tekintélyek. Ha a törekvő ember mögött sokan vannak, mint itt Jeroboám esetében, és pénz is áll a folyamat hátterében (aranyborjú), akkor a szakadás látványos. Isten Igéje arra hívja fel a figyelmet, hogy a ránk bízott ügyet nézzük, és minden ügyben az Isten ügyét: ezért be kell állni a sorba, meg kell tanulni alul maradni. Jaj nekünk, ha az „én” eltakarja az ügyet, és elfedi Krisztust. Ez hitvány és elvetemült lelkületre vall, az Ige értékelése szerint (7). Abijja gyönyörű, világos beszéddel próbál Jeroboám szívére beszélni, hogy ne háborúzzanak, hanem nézzék az „ügyet” (5). Egy ilyen kiélezett helyzet kezelése során nem lehet lágy szívűnek lenni, mint Roboám volt (7), de a kemény kéz sem old meg sokkal többet, mert a probléma, egy idő után újra képződik. Új szív kell!!!
Róma 11,17-24
46. zsoltár

Nem csak az a baj, hogy az ember hibát követ el, hanem az a nagyobb baj, hogy nem hajlandó beismerni ezt, még akkor sem, ha tévesztése láthatóan emberéletekbe került. Elismerni a hibát azt jelenti, hogy megalázom magam Isten és a másik ember előtt. Ezzel minden emberileg felépített eredményem borulhat, de közben csodát tapasztalok, mint Roboám, akiről elfordult az Isten haragja, amint megalázta magát. „Aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Máté 23,12) „Isten a kevélyeknek ellen áll, az alázatosaknak kegyelmet ad.” (Jakab 4,6) Ha Isten összetör: kegyelmes kezével nyúlt bele az életembe, hogy alázatra tanítson, Hozzá vezessen, és megnyerjen az örök életnek.
Róma 11,1-16
100. zsoltár

Mi a boldogság? Amikor valaki világosan felismeri az Isten akaratát, és ahhoz engedelmesen igazodik! „Ők hallgattak az Úr szavára!” (4) – olvassuk az üdvözítő fordulatot. Az Isten, aki Egyszülött Fiát adta értünk, csak jót akarhat nekünk! Mi azonban csak részleteket látunk, ő pedig az egészet: ahogy az almádi öreghegyről letekintve elém tárul az egész öböl, és látom, hogy Alsóörsön már közeledik az a vonat Almádi felé, amit az ottani állomáson várakozó még csak a menetrendből sejt! Bízzuk rá magunkat az Ő akaratára, hűséggel tudakozva azt. Ez az egyetlen lehetőségünk. Nem is az a kérdés, hogy mi az Ő akarata, hanem az, hogy engedelmes vagyok-e, és tudok akként könyörögni, hogy Uram, ne tudjak másfelé menni, csak a Te utadon!
Róma 10,14-21
438. dicséret
 

Devecserben és Kolontáron iszapot lapátoltunk egy teljes napon át. Elgondolkodtam, hogy mi értelme van így, ezzel a kis hatékonyságú módszerrel az önkéntes segítségnyújtásnak…? Rájöttem! Itt nem csak az iszap eltakarítása a lényeges, hanem a bajba jutottakkal való együtt szenvedés. Együtt kell hordozni az igát, meg kell tapasztalni mások nyomorúságát, és nem csak távolról segíteni: pénzt, adományokat küldeni. Az ember hordja az igát, ha látja, hogy mások sem dőzsölnek, miközben ő szenved, hanem velük együtt sírnak! Roboám nem ott téved elsősorban, hogy nem könnyít az igán; hanem ott véti el, hogy saját magát nem fogja igába, és ifjúi titánsággal csak saját korosztályára hallgat (8). Az ember lehet kemény másokhoz, ha magához még szigorúbb; ilyenkor követik őt a többiek, mert így hiteles a követelése. Isten Jézus Krisztusban nemcsak együtt szenvedett velünk, hanem önmagához volt a legszigorúbb, hogy rajtunk könyörülhessen.
Róma 10,1-13
488. dicséret
 

Milyen nagy dolog volt, amikor szüleim megvették a fekete-fehér „kékes” televíziójukat. Azóta projektorokon vetítjük a filmeket, és a két évvel ezelőtti csúcsmodell mobiltelefon, ma már elavultnak számít. Salamon gazdagságáról szól ez a szakasz. Akkora volt ez a gazdagság, hogy az arany volt a mérce, és annyi volt belőle, hogy mellette még az ezüst is értéktelenné lett. Mekkora gazdagság – félelmetes? Az evilági gazdagság mennyiben lehet az Isten áldása? Lehet, de csak akkor, ha az ember ezt nem tartja meg magának, hanem tovább adja. Éppen ebben van azonban a vagyon veszélye is: az ó-ember ugyanis azonnal feléled, és magának követel mindent, sőt még többet. Hitünk nem elég erős mindehhez, és az áldásról elfeledkezve, elkezdünk önmagunknak élni. Ez pedig odáig vezet, hogy noha korábban egy rozsdás vasnak is örültünk, most már az ezüstöt is lenézzük. Átalakul a viszonyulásunk, gondolkodásunk, látásmódunk. Salamon is belebukott ebbe! „Szegénységet vagy gazdagságot ne adj nékem; táplálj engem hozzám illendő eledellel!” (Példabeszédek 30,8)
Róma 9,14-33
81. zsoltár
 

Többnyire fordítva szokott történni: amit hallunk másokról, az mindig csalódáshoz vezet, ha magunk is meggyőződünk a valóságról. Ha valakit megelőz a jó híre, az nagy felelősség, és rettenetes dolog: mert ilyenkor az emberek hamis illúziókat kezdenek szőni az illetőről, és ennek vége csak csúfos csalódás lehet. Ha a jó hír utáni személyes tapasztalat nem vezet azonnal csalódáshoz, az már tényleg „dicséret” – az Úrnak! Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor annyi minden kavarog az emberi lélekben: kíváncsiság, irigység, féltékenység, rosszindulat. Kellemetlen helyzet ez annak is, akinek a jó hírét keltik, és azoknak is, akik hallgatják. Van ebben az egészben valami bálványgyártóan istentelen. Ugyanakkor szükség van arra, hogy felfedezzük a másikban az értéket, még akkor is, ha hangzatosan nem keltik az illető jó hírét. Akiben pedig az Úr Lelke munkál, az emberi jó híresztelés által, vagy ellenére is felülmúlja azt, amit róla beszéltek, azaz hitelesen igazolja, hogy nem Ő, hanem a benne élő Krisztus az, aki cselekszik.
Róma 9,1-13
134. zsoltár
 

Salamon megalapozta az Úr templomát, és a teljes befejezésig vezethette az építkezést. Nagy kegyelem, ha valaki egy a rá bízott feladatot legelejétől, annak végéig munkálhat. Ez persze nem azt jelenti, hogy az olyan élet torzó, amelyik előbb véget ér, mintsem befejezhette volna az elkezdett munkát. Az élet teljessége nem ettől függ: valakinek az adatik meg, hogy elindítson egy nemes ügyet, és más majd átveszi tőle. Tévedésben vagyunk akkor is, ha azt hisszük, hogy valami látványos, maradandó, nagy, és egészen új dolgot kell alkotnunk, amely túl él bennünket is, hogy életünk tartalmas legyen. Ez a gondolkodás „örök-élet-pótlék”, mögötte hitetlenséggel. Életünk teljességét az adja, hogy amíg tehetjük, az Úr elhívott gyermekeiként végezzük a ránk bízott feladatot. Elhívottan, és ne megszállottan. Isten nem úgy értékel, mint mi: ő azt értékeli, aki a kevésen is hű tudott lenni (Máté 25,21).
Róma 8,31-39
167. dicséret
 

A nagy király építkezése megannyi kérdést vet fel: - a gyülekezet miatt épül a templom, vagy a templom majd „megtermi” a gyülekezetet; - a templomnak mennyiben van értéke gyülekezet nélkül; - szabad-e sok tízmilliókat templomfalakra „kenni” ott, ahol már nincs gyülekezet; - mennyiben pótcselekvés az építkezés, kinyilvánítva, hogy könnyebb templomot építeni, mint gyülekezetet; - liturgikus tereink mennyiben alkalmasak arra, hogy oda a fiatal nemzedéket behívjuk, ahol az alapvető komfortérzet is adott; - mennyiben hirdetik épületeink, hogy a keresztyénség nem a múlt, hanem a jelen, és a jövő tényezője is? Épületeinkkel, igehirdetésünkkel, hiteles életünkkel egyaránt baj van? Adj ébredést Urunk!
Róma 8,18-30
12. zsoltár

Evangélizáció volt Ákos húsz éves jubileumi estje, a Katona József Színházban. A művész több dala élő hitről tanúskodó bizonyságtétel. Ilyen a „Láss bennem mást” kezdetű ének is. Isten, Jézus Krisztusra tekintve, mást lát bennünk, mint akik valójában vagyunk. Ez a kegyelem. Az Úr gyönyörű ígéreteket ajándékoz Salamonnak, de mindegyik adomány feltételhez kötött: ha keresed az én orcámat, ha megalázod magad előttem, ha nekem tetsző életet élsz; ha…akkor! Krisztusban nincs feltétel. Minden a miénk, még mielőtt valamit is tennénk, teljesítenénk, produkálnánk! Másnak lát az Úr, jobbnak, krisztusinak, üdvösségesnek; de éppen ez a kegyelem tesz ténylegesen mássá. Emlékszem, középiskolás koromban tanárom megelőlegezett bizalma szárnyakat adott, nekem tehetségtelen méltatlannak; mert jó pedagógusként mást látott bennem, mint aki voltam, és ezzel átformált. Ez a krisztusi pedagógia, sőt több: ez maga az evangélium.
Róma 8,1-17
230. dicséret