Egy folyó völgyében kirándultunk november elején. Mindenen látszik, hogy ősz van. Gyönyörű, de mégis az elmúlás hírnöke. Érdekes, az ember tud gyönyörködni a „halálosban” is…Lehetséges, hogy valami „gyönyörűséges”, de mégis pusztulást hoz? Coelho Paulo veti fel ezt a problémát a „Tizenegy perc” című regényben. Júda új királya, Jórám életében számos jel mutatott a pusztulásra, holott ő gyönyörűségesnek tekintette a hatalmat: ahogy megszilárdul uralma, visszaél ezzel, legyilkoltatja testvéreit (4); konfliktusok sora támad az országban, elpártolnak tőle, másik királyt választanak (8); idegen szokások, kultuszok erősödnek meg Júda hegyein (8); ezek az idegenek fölébe kerekednek, családját elhurcolják (16-17), miközben a királyt magát súlyos betegség támadja meg, és nagy kínok között kell meghalnia (19-20). Ma a pusztító folyamatokat ugyancsak készek vagyunk „jónak” tartani, igenelni, helyesnek és szépnek látni, mint az őszi erdőt. Pontosítsunk: az őszi erdő valóban szép, élénk színeivel, mert a tavasz reménységével hullnak a levelek. De van-e remény az élő Isten nélkül, miközben, egy hamis toleranciára hivatkozva, Rá mutató értékeinket feladjuk…?!
Róma 16,17-27
459. dicséret