Jó dolog dicsérni az Urat. A hálaadásban valamiért magasztaljuk Őt, a dicséretben önmagáért áldjuk az Istent, mert Ő az Úr! Közben azonban Isten örömre hangolja, és jókedvűvé teszi az Őt dicsérők szívét (10). Állandóan visszatérő téma, hogy milyen hangszerekkel lehet dicsérni az Urat. Igénk szerint minden hangszerrel, mert nem a hangszer, hanem az átadott szív mondja a dicséretet, a hangszer csupán eszköz. Mégis, ki kell mondani, hogy vannak olyan hangszerek, amelyek annyira csak a „világi zenében” használatosak, hogy emiatt számos olyan képzet tapad hozzájuk, hogy emiatt alkalmatlanná lesznek a „szent zenére”. Igénk is árnyalja az üzenetet, amikor így mondja, hogy „az Úr minden hangszerével” lehet dicsérni Őt; azokkal, amelyek már régóta el lettek különítve az Ő dicséretére. Az orgona vitán felül ilyen szent, azaz az Úr dicséretére elkülönített hangszer.
Róma 7,14-25
226. dicséret

Megváltozott világunkban nehéz a lelkészeknek. Társadalmi megbecsültségük is más, mint régebben; ugyanakkor lelki és hitbeli állapotuk nem áll arányban teológiai felkészültségükkel. Pedig hatalmas szolgálat vár rájuk, kívülről alig észrevehető, és mégis az egész embert igénybe vevő elhívatás ez. Salamon templomszentelési imádsága rájuk is gondol. Olyan ez az imádság, mint amikor egy sudár erdőben, mi, ezer nyűggel megkötözött városi emberek, végre friss levegőt szívhatunk. Ez az imádság krisztusi magaslatokig jut el, mert meghalad minden közösségi, etnikai, vallási hovatartozást, és csak embert lát; még az idegent is (32), akik a bűn, a betegség és a halál miatt egyformán nyomorultak, és egyformán megváltásra szorulnak. Ezért csúcspontja ennek az imádságnak, a szabadításért való könyörgés, amely Krisztusban adatik meg végérvényesen, és minden nép számára. Bárcsak lelkészeinket átjárná az Isten szabadító irgalma, hogy hitelesen élhessék és hirdethessék a világ elé Jézus Krisztust, és a nép is örvendezhessen az isteni jónak (41)!
Róma 7,1-13
437. dicséret

Mit fejez ki a templomok „félhomálya”? A homály egyszerre titokzatos és félelmetes. A homály itt azt jelenti, hogy Isten nem birtokolható, mindig megismerhetetlen az ember számára. A homályban azonban ott rejtőzik az a veszély, hogy az ember képzelete, kreativitása szabad teret kap a „félhomály” misztikus csendjében, és maga kezd istent teremteni magának. Krisztus eljövetele óta Isten nem maradt homályban, de továbbra is megmaradt titoknak. Amit fontos tudni Róla, és hozzánk való szeretetéről, azt világosan, emberi szavakba alázva kijelentette nekünk, hogy ne folyamodjunk Vele kapcsolatban sok „hamis kigondoláshoz”. Aki benne hisz, az nem jár sötétségben, hanem előjön a homályból.
Róma 6,12-23
445. dicséret

A kolontári és devecseri vörös iszap katasztrófa mindenkit megdöbbentett. Egyik ismerősöm kérdezte, hogy a Református Egyház miért nincs jelen a segítő szervezetek között? Nem értettem a kérdést, hiszen kezdettől fogva ott van szeretetszolgálatunk, és számos, tőlünk telhető módon folyamatosan próbálunk segítséget nyújtani a bajba jutottaknak. Az lehetséges, hogy a médiánk nem jó, hiszen mindig ugyanazokat a segélyszervezeteket mutatja a televízió. Mai Igénk jutott eszembe. Hányszor tolakszunk oda Isten dicsősége elé, eltakarva Őt, mert nem tudunk csendesen szolgálni. Jézus szerint adakozásunk titokban történjék, és ne magamutogatással. Korunk azonban elvárja, hogy ne csak becsületesek legyünk, hanem annak is látszódjunk; azaz ne csak adakozzunk, hanem lássák is, hogy adakozunk. Bárcsak Isten dicsősége mindig lehetetlenné tenné azt, hogy oda tolakodjunk elé. Mit ér a kikürtölt jó tett, ugyanakkor lehet-e tartósan szolgálni visszajelzés nélkül?
Róma 6,1-11
469. dicséret
 

Egyházunkban szépen működik a demokrácia, éppen ezért nagy a fegyelmezetlenség; mindenki azt csinál, amit akar. Pedig az igaz egyház ismertetőjegye az egyházfegyelem. Gyönyörködöm abban, ahogy a templom felszereléséről pontos és részletes leírást olvashatunk. Minden az előírások szerint készült. Nincs helye emberi szabadságnak, kreatív ötletelésnek, véletlennek. Isten utasítása szerint készül minden. Nincs vita. A templom felszerelései közül az öntött tenger egy óriási kerek medence volt. Méreteit is pontosan olvashatjuk. Ez volt a papok mosdómedencéje, hogy a rituális tisztasági szertartásoknak eleget tehessenek. Nekünk is mosdani és tisztulni kell, mert demokráciában (többség uralma) szolgálunk, theokrácia (Krisztus uralma) helyett.
Róma 5,12-21
461. dicséret

A Mórijjá hegyén próbálta meg az Úr Ábrahámot, egyetlen fiával,  Izsákkal kapcsolatban, de végül egy kost áldozhatott fel fia helyett. Ábrahám így nevezte el ezt a helyet: „Az Úr gondoskodik…az Úr hegyén a gondviselés” (1Mózes 22,14). Ez az Ige Krisztusban, a Golgotán valósággá lett. A zsidó hagyományban ez a hegy azonos az Ornán szérűjével, ahol Dávid a népszámlálás miatt kitört dögvész elmúltával áldozatot mutatott be az Úrnak (1Krónika 21,15-17). Itt imádkozott úgy Dávid az Úrnak, saját bűnét beismerve, hogy inkább őt sújtsa a csapás, mint népét. A hely minden szeglete a helyettes elégtételről beszél, a másokért vállalt áldozat értelméről. Itt, ezen a hegyen épülhetett fel a Jeruzsálemi templom, későbbi neve Templomhegy, amelyet egyébként Sion hegyének neveznek. A templom épülete Jézus Krisztusra mutat, aki által Isten megváltó kegyelme mindenre kiterjedően gondoskodott rólunk: testünkről, lelkünkről, életünkben, halálunkban...
Róma 5,1-11
17. zsoltár

Útközben hallgatom a Bartók Rádiót. Mozart a-moll zongoraszonátáját három hatalmas művész különféle tolmácsolásban adja elő, miközben hozzáértők elemzik az interpretációkat. Egy azonban mindhárom előadásban közös: saját területükön mindhárom művész a legjobb, nemcsak, mint zongoraművész, hanem, mint Mozart zongora műveinek tolmácsolói. Ez az ő területük. Isten mindenkire bízott egy szűkebb területet, ahol a lehető legnagyobb hozzáértést, „szakértelmet” kell elsajátítanunk: ott, így szolgálva Őt. Hírám, Tírusz királya ilyen ember. Hol van a Te területed, ahol szent szorgalommal igyekszel pontosan és szépen elmélyülni, és átadva az Úrnak életedet, egyre „jobbá” lenni. Közben ebben az önátadásban bomlik ki a te életed is.
Róma 4,13-25
269. dicséret
 

Salamon kirendelt hetvenezer teherhordót, nyolcvanezer kőfejtőt, föléjük háromezer hatszáz felügyelőt, hogy templomot építsen az Urnak, és ott áldozhasson neki (5). Épült a templom, nagy ez a Salamon, még nagyobb az Isten, de ki törődik az árva, névtelen kőfejtővel? Az Isten, prófétái által sokszor bírálta az önmagáért való kultusz lelketlenségét (Ézsaiás 1,13-17), ezért az igazi istentisztelet mindig emberszeretetben nyilvánulhat meg. „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” (Máté 9,13)
Róma 4,1-12
425. dicséret
 

Salamon, királysága kezdetén ezer égőáldozatot mutatott be az Úrnak! Belegondoltam a sorok mögött rejlő tényekbe, a szívemben felemás érzések támadtak. Micsoda „történés” lehetett ezer égőáldozat! Ezer állatot vágtak le az előírások szerint, vérüket az oltárra hintették, az áldozatot megnyúzták, szétdarabolták, a fejet, és a hájat elégették, a belet és a lábszárakat pedig elfüstölgették…micsoda mészárlás, mögötte micsoda Istenkép?! Az ember szeretne eleget tenni az Istennek: egy, száz, ezer, megszámlálhatatlan áldozattal; és éppen abban van nyomorúsága, hogy nem tud „eleget tenni”! Isten Krisztusban mindezt eltörölte, és Önmagát igazán megmutatva kinyilvánította, hogy elég nekünk az Ő kegyelme. Isten nélkül a modern ember „kiég”, a vallásos ember vég nélküli ügybuzgalmában „elég”, a hívő ember pedig rádöbben arra, hogy elég az Isten Krisztusban közölt kegyelme. Ettől kezdve bizonyossággal szolgál, és nem erőlködve teljesít; mindent megtesz, de szent nyugalommal tudja, hogy minden tette tökéletlen, ezért az Úr kiegészítésére szorul; az eredmény, az áldás, az üdvösség pedig mindenestől Felülről való ajándék.
Róma 3,21-31
441. dicséret
 

Rövid, tömör, mindent magába foglaló értékelése ez egy emberi életnek: „Dávid meghalt késő vénségében, betelve az élettel”. Mit jelent ez? Dávid engedelmesen elvégezte mindazt, amit az Úr rá bízott. Az Úr megbocsátott neki minden tévesztést, mert megbotlanak még a legkülönbek is (Ézsaiás 40,30). Jaj, ha megkaparnánk történelmi nagyjaink mindennapjait, mindegyiküknél találnánk hibát, emberi gyengeséget, csak mivel bennünket segítő példák ők, sokszor mítoszok (rosszabb esetben bálványok) ezért ezekről nem beszélünk. Betelt az élettel az, aki elvégezte feladatát, és mivel „tökéletes” e világban nincs, ezért tévesztéseire kegyelmet nyert. Betelt az élettel az, aki elégedett szívvel és hálával tekint vissza földi életére, miközben elmondja, nagyon szép volt, jó volt, nem csinálnám másként, legfeljebb jobban, mert az Úr útján jártam; ugyanakkor a búcsú perceiben már az életösztön ellenére sem kapaszkodik görcsösen az ittenibe, mert érzi, „elég volt itt”, ezért örömmel vágyik elköltözni és Krisztussal lenni, mert az sokkal inkább jobb mindennél (Filippi 1,23).
Róma 3,1-20
261. dicséret
 

Gyönyörű kifejtését olvashatjuk itt az adakozás teológiájának. „Áldott vagy Te, Uram” (10), vallják a jeruzsálemi templomért adakozók, mert az adakozik örömmel, aki először önmagát adta az Úrnak (2Korinthus 8,5), elismerve, hogy minden az Övé: „Tied, Uram, az ország!” (12). Ezért tudatosul bennünk, hogy „csak azt adtuk Neked, Urunk, amit kezedből kaptunk” (14). Az adakozással az ember beismeri halandóságát, és az öröklét után kiált, minden itteni birtoklás hiábavalósága miatt, hiszen „napjaink olyanok a földön, mint az árnyék, nincs állandóságuk” (15). Az adakozás csak őszinte, önkéntes örömmel történhet, hiszen az Úr, aki a szíveket vizsgálja, ebben az őszinteségben gyönyörködik (17). Egyébként, akinek mindezt magyarázni kellene, annak nem érdemes, mert éppen az hiányzik belőle, ami (Aki) az adakozás Lelke. Urunk, „kösd magadhoz szívünket” (18), a többi mind ennek áldott következménye!
Róma 2,17-29
366. dicséret
 

A Jeruzsálemi templom építésére örömmel adakozik a nép. A király jár elől a jó példával, aki elsőként és bőséggel ad az építkezésre. Egyházunk hitét, és szolgálatunk Szentlelkes valóságát tükrözi, ha egyre több olyan ember él körülöttünk, akik féltő szeretetet éreznek az Úr házának ügye iránt (3), akárcsak Jézus (János 3,17), ezért önként, örömmel adakoznak, mert élő hitük van, és elméjük is ép, vagyis felfogják, hogy az egyház is e világban él, és e világ törvényszerűségei szerint rendezendő költségei vannak. Addig van Egyház, amíg vannak jókedvűen adakozó hívei, és minél inkább vannak ilyen híveink, annál inkább biztosítottak az egyház anyagi alapjai, és annál inkább betöltheti e világban prófétai küldetését. Te (jókedvű) adakozó  vagy?
Róma 2,11-16
427. dicséret
 

Nyáron apró átalakítás volt a parókiánkon. Mivel a lelkészlakás nem nagy, okosan kellett megtalálni a változtatás módját, hogy ki tudjunk használni minden helyet. A mester több változatot  felrajzolt, de egyik sem tetszett: nem tudtam jobb megoldást, de éreztem, hogy nem leljük a legmegfelelőbbet. Egyik reggel, korán, egyszerre csak „beugrott” az igazi alaprajz. Azonnal éreztem, ennél nincs jobb, ezt kerestük. A mester is vita nélkül belátta, így kell átalakítani a belső teret, és nem másképp. Ez a gondolat, ötlet, onnan „Felülről” adatott. Mai szakaszunk kapcsán felmerülhet a „modern” emberben a kérdés: hogyan ad a Lélek tanácsot, akár tervrajzot: hát így! A mindennapokban is vezet, közben szentségével áthatja a hétköznapit. Rudolf Bohren hangsúlyozta, hogy a Szentlélekért mondott könyörgés jó „ötletek” (megoldások) formájában hallgattatik meg. Az Úr házának tervrajzát Dávid az Úrtól kapta. Dávid ezt átadta fiának, Salamonnak, ezekkel a szavakkal: „A tervrajz minden munkájára az Úr kezéből származó írás oktatott ki engem” (19). Töltse be Isten Lelke ne csak templomainkat, hanem mindennapjainkat is, hogy megtaláljuk mindenben az Ő útját, a neki tetsző megoldást.
Róma 2,1-10
119. zsoltár
 

 Jézus Krisztus a Hegyi Beszédben a gondolat és a szándék szintjére emelte Isten törvényének értelmezését. Nemcsak a gonosz tett a bűn, hanem az arra irányuló szándék és gondolat is. Ez a törvény Lelke, Isten eredeti akarata. Nem elég betű szerint megtartani Isten utasításait; hanem a tett mögötti gondolat és szándék is tiszta legyen! Isten minden szívet megvizsgál, és minden gondolatot és szándékot megismer – figyelmezteti Dávid a fiát, Salamont! Isten tudja, kik vagyunk mi valójában; újjászületés, ha rádöbbentünk, hogy kegyelmére szorulunk; ugyanakkor csodákat élünk meg, ha Ő kézbe veszi az életünket. A csoda éppen az, hogy semmi csodálatos, „rendkívüli” nem történik velünk és körülöttünk, „kívül” minden marad a régiben, továbbra is fáj a derék, rossz a közérzet, de ezt már az Úr kezében éljük meg, egyre több erővel, egyre tisztább fejjel, szívvel, hittel, gondolattal és szándékkal. Ez az igazi csoda.
Róma 1,16-32
183. dicséret
 

Bízni az Úr ígéreteiben minden körülmények között. Ez a hit. Akkor is, amikor minden tapasztalatunk ellene mond az Isten szeretetének: ha nem cselekedné látható módon szabadítását (Dániel 3,18), akkor is hiszem, hogy Ő szabadító Úr. Ábrahám még remény nélkül is reménykedve hitt az Úr ígéreteiben (Róma 4,18). Dávid nem vette számba a húszéveseket, és az azon aluliakat, mert az Úr megígérte, hogy úgy megsokasítja Izráelt, hogy annyian lesznek, mint az ég csillagai (23). Nekünk mennyivel „könnyebb dolgunk van”, hiszen Isten a legnagyobb ígéretét már beteljesítette, elküldte a Megváltót! Mi már a beteljesedett ígéret gyermekei vagyunk. Ha csüggednék, megszólal bennem az Ige: „El ne feledkezz arról, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halálból…” (2Timóteus 2,8).
Róma 1,1-15
199. dicséret
 

Az ember ösztönösen védekezik, ha váratlanul, a kelleténél jobban megközelítik, és belépnek „intim” terébe. Támadni nem, de védekezni igen: ez a hivatalos keresztyén etikai állásfoglalás. Dávid is ezért szervezte meg hadseregét. Ő azonban annak a „királynak” az előképe, aki az örökkévaló békesség országát munkálja, amikor nem árt és nem pusztít a szent hegyen senki, még az állatvilágban sem, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, ahogy a tenger a medrét borítja (Ézsaiás 11,1-9). Abban az országban nincs miért támadni és védekezni, mert „önmagunk” meghatározása nem a másik ellenében, hanem a megváltó Úrhoz való viszonyunkban történik. A hívő ember ebben a reménységben él, és már ebben a világban átéli, hogy nemcsak támadni, védekezni sem kell, hiszen az Úr a mi pajzsunk (Zsoltárok 18,3): Ő véd bennünket, és az Ő igazsága előbb vagy utóbb, de beteljesedik rajtunk. A hindu Gandhi csodálatos példát mutatott erre, amikor népe nem védekezett, és az angol hadsereg egy idő után képtelen volt védtelen embereket bántani. Ez az igazi győzelem.
Jelenések 22,8-21
193. dicséret
 

Egy költő hangsúlyozta: soha nem „magyarázom” a verseimet. Ugyanezt nyilatkozta egy zenész is, amikor a dalai üzenetéről kérdezték: nagy baj, ha elemezni kell őket, mit is jelentenek! Igénk hangsúlya az Isten ügyének evilági fenntartásáról ugyanez a kategória: nagy baj, ha ez nem magától értetődő. Egyházjogilag határozatba kell foglalni, de végrehajtását az újjászületett élet minden határozat és magyarázat nélkül cselekszi. Hol vagyunk mi ettől? Izzadtságszagú presbiteri gyűlések emlékei képzenek fel bennem. A „fenntartói járulék” nem az adott  gazdasági helyzet függvénye, hanem hogy újjászületett-e a szívünk? Alapjaiban változik meg minden, ha az Úr ébredést ad! Addig csak a „felszínen” tudunk beszélni az egyház anyagi alapjairól.
Jelenések 22,1-7
500. dicséret
 

Református templomaink többnyire zárva vannak. Őriztetni nem kell, de nyitva hagyni sem merjük őket. Elgondolkodtató kettősség?! A jeruzsálemi templomban állandó „istentiszteleti élet” zajlott. Ma általában heti egy óra megtartására alkalmasak templomaink, az „élet” nem ott történik. A lévita papság feladata volt a szentély kapujának őrzése, és a templomi rend biztosítása. Dávid király négyezer lévitát rendelt erre a feladatra (1Krónika 23,5), akik szigorú beosztás szerint, éjjel-nappal őrizték a templom főkapuit. Júdás velük tárgyalt Jézus elfogatása kapcsán: A főpapoknak átadott Jézus megnyitotta az eget, hogy új életet ajándékozzon az embernek: többé nem kell őrség, helyette nyitott lehet a templom, buzgó lehet a „templomi” élet, hogy istentiszteletté legyenek mindennapjaink is.
Jelenések 21,9-27
434. dicséret
 

Nagy dolog, ha valaki tökéletes technikával játszik egy hangszeren. De ez még nem elég. Az avatott muzsikus a zeneszerző üzenetét is kibontja nekünk, tehát nemcsak előadja (rekonstruálja) a darabot, hanem művészi mélységgel tolmácsolja azt. Az igazán nagy ajándék azonban még efölött van: amikor valaki „ihletetten” játszik, azaz nemcsak előad és tolmácsol, hanem összeköt bennünket a mennyei világgal, az élő Istennel. Ez már nem technikai tudás és művészet, hanem valami sokkal „több”: istentisztelet, találkozás Krisztussal, és meggazdagodás az Ő javaival! Ihletett mindaz, ami az Isten színe elé visz, betöltve véges életemet az „örökkévalóság édességeivel”. Lehet ez egy illatozó virág, egy festmény, egy vers, legkonkrétabban pedig az Ige, és annak magyarázata, az igehirdetés…Nagy kérdés, hogy az utóbbi valóban „ihletett” lesz-e számunkra?
Jelenések 21,1-8
421. dicséret

 Isten akarata az egyetlen, tökéletes, helyes gondolat. Az ember boldogságának forrása, hogy megismerve ezt az akaratot, engedelmesen igazodik hozzá. Eddig világos és csodálatos Kálvin felismerése. De hogyan tudakolhatom meg félreérthetetlenül az Isten akaratát, hogy még véletlenül se essek abba a hibába, hogy az én akaratomat, és az Isten akaratát összekeverem? A sorsvetés egy „korabeli kísérlet” az Isten akaratának megismerésére. Nem tökéletes módszer, de mindenképpen annak elismerése, hogy a lényegi dolgok nem az ember kezében vannak, ám ezek megismerése fontos. Az ember ezzel megvallja, hogy nem teljesítményétől függ az élete, ugyanakkor nem is tehetetlen báb, hanem Isten akaratát keresni képes személy. Sorsvetésről gyakran olvasunk a Szentírásban, és nemcsak a pogány népek esetében: Isten népe is alkalmazta ezt a módszert döntési helyzetekben. Pünkösd után alapjaiban változott meg a helyzet. Ettől kezdve Isten akaratát a Szentlélek vezetése mutatja meg. Ez egy „talpig nehéz hűség”.
Jelenések 20,7-15
65. zsoltár
 

 Mit jelent a templom a ma embere számára? Van a ma emberének „templom-élménye”, vagy teljesen idegen számára ez a hely, mint olyan épület, ami számára értelmetlen? Olyanok-e a templomaink, liturgikus tereink, ahol „jó” lenni, ahová fiatalokat is hívhatunk? Az Úr házába nem mehetett be akárki. Áron fiai is a szigorú szolgálati rend szerint léphettek be a szentélybe. Jézus Krisztus eljövetele óta templommá lett az egész világ. Ma is vannak „szent” helyek, de azért, hogy szentségük áthassa az egész világot, és nem azért, hogy szentül „önmagukban” legyenek.
Jelenések 20,1-8
398. dicséret

A lévitáknak ott kellett állni az Úr előtt, hogy magasztalják Őt. Nekünk pedig Krisztus által nem kötelességünk, hanem boldog lehetőségünk, hogy az Úr elé álljunk minden reggel és este, megtapasztalva azt, amiről a nagy német teológus vall: „velünk az Isten, minden reggel, este, és minden új napon bizonnyal velünk!” (Bonhoeffer)
Jelenések 19,11-21
178. dicséret
 

Belegondolok abba, hogy mit éltek át a nagyszüleim, háborút megjárva, koldus szegényen tengődve; és milyen körülmények között élhetek én. Dávidnak a véres harc jutott, az előkészítés ideje; Salamonnak a békességes nyugodalom, és a látványos építkezés korszaka adatott (9). Persze a képlet nem ilyen egyszerű. Ez nem jelenti azt, hogy nagyapáink korában nehezebb volt, hanem inkább azt, hogy ma másként nehéz; nem azt jelenti, hogy csak háborús időkben lehet vért ontani, hanem azt, hogy a nyugalmas időszakban is lehet „véresen”, hibát hibára halmozni, miközben a nagy jólét elbizakodottá teszi az embert, és észre sem veszi, hogy elfordult az Úrtól. Salamonnal is ez történt. Az Isten embere alázattal elfogadja azt, ami „adatott” neki, és e kereten belül, az Úr akaratát kutatva küzd azért, hogy élete szebb, másokat boldogítóbb, és Isten dicsőségét szolgálóbb legyen. Fogj, neki és az Úr veled lesz. Áldott a mai napod, ha bármi apró dolgot tettél is, ebben a hitben és alázatban tetted. Akkor ma „csináltál” valamit, illetve általad ma elvégzett valamit az Úr! Én azért adok hálát, hogy a mai „terméketlen”, „hiábavaló” napon legalább ezt a tíz sort megírhattam.
Jelenések 19,1-10
436. dicséret

A Dávidra zúdított Isten – ítélet kapcsán beszéljünk az ítéletről. Igénk szerint Isten nem leli kedvét az ítéletben! Isten azt akarja, hogy az ember megtérjen, és éljen. Világosan fogalmaz az evangélium: „Az pedig az ítélet, hogy a  világosság (Krisztus) a világra jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, hogy le ne lepleződjenek cselekedetükben” (János 3,19). Ebben a világosságban feltárul mindenki előtt saját élete, az Isten egyedül valóságos látásmódja szerint, miközben az ember rádöbbenhet arra, hogy elszakadt az Istentől, és nem él közösségben Ővele. Ha az ember sötétségben marad, ezzel a világosság ellenében döntött (arról most nem tudunk beszélni, hogy ez a döntés mennyiben a miénk). Ez az állapot már az ítélet állapota. Jézus Krisztus eljövetelével nyilvánvalóvá lesz az, hogy az ember milyen állapotban van, és ha ebben az állapotban marad, azaz nem megy az Isten világosságára, akkor csak állandóvá lesz rajta az az állapot, amiben amúgy is élt az Isten nélkül. Ezzel nem az Isten kárhoztatja az embert, hanem az Isten nélküli állapot önmagában „kárhozatos”, és ez csak nyilvánvalóvá lesz, ha az ember életében nem történik meg az újjászületés fordulata. A világosság elleni döntésben beteljesedik rajtunk az ítélet.
Jelenések 18
272. dicséret
 

Döbbenetes igazságot fogalmaz meg Dávid: „Inkább essem az Úr kezébe, mert igen nagy az ő irgalma. Csak ember kezébe ne essem!” Ez nem a bizalmatlanság bibliai megalapozása, hanem az Isten irgalmasságába vetett bizonyosság megvallása, ugyanakkor az ember illúziók nélküli szemlélete: annak meglátása, amilyen az ember, megváltás nélkül, Isten nézőpontjából, az Ő tökéletes világosságában. Ez az igazi antropológia. Kálvin szerint így függ össze Isten és önmagunk ismerete. Nem romantikus illúziókra van szükség önmagunkkal és a másik emberrel kapcsolatban, hanem újjászületésre, olyan valóságos megújulásra, amit csak az Isten képes elvégezni, ember soha. Az újjászületés nem az emberi nevelés hatékonyabbá tétele, hanem egy alapjaiban új ember születése a Szentlélek által: aki, noha nem tökéletes, de gondolkodásában, irányultságában, így szívében – érzéseiben, akartában, és egész életében új.
Jelenések 17
505. dicséret