Mindegyik törzs igyekezett birtokba venni a neki elrendelt részt (16–26). Bőséggel maradtak azonban el nem foglalt területek Júda törzsének területén, beleértve Jeruzsálemet (19–21), de más törzsek területein is (27–36). Ahol eredményesek voltak, csak azért járhattak sikerrel, mert az Úr velük volt (22). A siker akkor áldás, akkor maradandó, ha azt az Úrtól kértük el, Őtőle kaptuk és mindvégig Őneki tulajdonítjuk azt. Az Úr nélkül semmit sem cselekedhetünk (János 15,5), ami azt is jelenti, hogy amit Őnélküle teszünk, azon nincs áldás, az bármilyen ügyeskedéssel és kaszabolással szerzett siker, az emberek szemében bármilyen dicsfényes siker is, valójában ideigvaló, mulandó, akár ítélet alatt is lehet. 

Az is egyértelmű a mai Igéből, hogy az Úr folyamatos jelenlétére, vezetésére van szükség, hiszen Ő nem azonnal ad eredményt. Józsué könyve mintha arról tudósított volna, hogy elfoglalták az egész országot (Józsué 11,16–23); de a Bírák könyvéből kiderül, hogy ez még hosszú küzdelmek sorozata lesz, amely mind a mai napig tart. Isten, e-világban hűséges szolgálatot, küzdelmet vár tőlünk, de az eredmény nem azonnal, nem teljességében adatik. Életünk utolsó percéig harcoljuk a hit harcát (1Timóteus 6,12), folyamatosan megkérdezzük az Urat (1,1), odamenekülünk a kegyelem királyi székéhez (Zsidókhoz írt levél 4,16), és egyre inkább belátjuk, hogy ami ma eredmény volt, holnap már nem az. 

Hűségesen tesszük a dolgunkat, hiszen az örök Ígéret Földje, a mennyei Jeruzsálem, a nekünk kirendelt rész, Jézus Krisztusban már a miénk. A rettenetes harcot nem nekünk kellett megharcolni, mert Isten hatalma és szeretete már megharcolta értünk azt (1,8). Nincs ennél nagyobb „eredmény”, ami nem kopik el soha. Ez az örökség erőt ad a hűséghez mindhalálig (Jelenések 2,10), és örömöt ad az „itteni” részeredményekhez…

Szerző: refdunantul  2021.05.03. 04:00 komment

Megkérdezni az Urat, azt jelenti: segítségül hívni Őt. Az életünknek, a cselekedeteinknek az ad célt, értelmet, igazolást, hogy az Úr előtt, az Úr felhatalmazásából, az Úr áldását bírva tesszük azt, amit teszünk. Isten népe, azon belül az egyes hívő ember az Úr színe előtt él, rendszeresen megáll az Úr előtt, folyamatosan megkérdezi az Urat; vezetést, útmutatást kér. Ez annak elismerése, hogy nem mi, hanem csakis az Úr tudja jól, mit kell tenni, legyen meg mindenben az Úr akarata, ezért mindenben az Ő vezetésére és kegyelmére hagyatkozunk, engedelmes szívvel. Isten akaratát, ma, rendszeres kegyességgel, imádsággal, Isten Igéjére figyelve tudhatjuk meg, miközben hisszük, hogy Isten az eseményeknek is az Ura; nem engedi népét másként cselekedni…

Isten népe, a mai Ige szerint is, megkérdezte az Urat. Isten népe addig Isten népe, amíg az Úr előtt áll. Ez a kérdés most, Józsué halála után, az Ígéret Földjének birtokba vételére vonatkozott. Júda és Simeon törzsei kérdezték meg az Urat, hogy a nekik kirendelt területet miként foglalhatják el (1–2). Isten megkérdezése egyben Isten segítségül hívását jelentette; tegyenek meg mindent, amit meg kell tenni, és semmit ne tegyenek, ami nem kedves az Úrnak. 

Aki megkérdezi az Urat, aki az Úr előtt él, az mentes minden kegyetlenségtől – nem akarom a barbarizmus kifejezést használni –, amely másoknak fájdalmat okozhatna. Egy itt megemlített, legyőzött királlyal barbár módon bánnak Isten népének tagjai. Ez engedetlenség. Ezt Isten nem parancsolta. Vigyázzunk, mert napi kegyességünk a mindennapok éles küzdelmeiben lesz hitelessé. Ugyanakkor döbbenetes az igeszakasz leírása. Adóníbezek király ugyanezt a barbarizmust sok emberrel tette meg, hogy ellehetetlenítse őket a saját győzelme érdekében. Akkor látjuk, mit okoztunk mi másoknak, ha ugyanazt nekünk is a saját bőrünkön kell megtapasztalnunk. Aki az Úr előtt áll, az érzékeny lesz mások szenvedéseire, még mielőtt a saját bőrén megtapasztalná azt. Áldott legyen, hogy Isten nem úgy fizet nekünk, ahogy mi másokkal bántunk; de aki erre a kegyelemre ráébredt, az irgalmassá lesz (5–7).

Szerző: refdunantul  2021.05.02. 04:00 komment

Az egyes törzsek a letelepedés során is védték saját örökségüket. Mózes korábban elrendelte, hogy leányágon is lehet örökölni ott, ahol a családfőnek nem születtek fiúgyermekei (4Mózes 27,1–11). Ez a rendelkezés azonban felvetette azt a problémát, hogy akkor a leányok által örökölt rész később más törzshöz kerülhet (1–4). A törzsi vagyon védelme érdekében Mózes bevezette azt a rendelkezést – az Úr akarata szerint –, hogy a lányok csak saját családjuk nemzetségéből való férfihoz mehetnek férjhez. Így az örökség a törzsön belül maradt (8–9). 

Az egyes, konkrét esetekben, mint Celofhád lányai esetében, ez így is történt (10–12). Mindig egy konkrét eset késztet átgondolni az életet, annak szabályozóit. Ilyenkor jó elcsendesedni, és az Úr elé állni, ahogy azt Mózes tette, hogy miként haladjunk tovább, az Úr akarata szerint, Őneki kedves módon (5). Az irány helyessége pedig ismét a konkrét esetek megvalósulásában igazolódik és lesz hitelessé.

Lám, Istennek kedves a saját örökségünk, tulajdonunk védelme, amit az Úrtól kaptunk, hogy azzal sáfárkodjunk az Ő dicsőségére és a mieink javára. Aki a saját örökségét, „kincseit”, értékeit nem becsüli meg, az más tekintetben is megbízhatatlan és hűtlen ember. Az számít örökségnek, amit az Úrtól kaptunk; és azt kaptuk az Úrtól, amit nem másoktól vettünk el; másokat ügyeskedéssel megkárosítva, megbántva, kifosztva. Az ilyen vagyon nem örökség, az ilyen kincsre nem vonatkoznak az ígéretek, azon nincsen áldás. Az örökség szent, bibliai kifejezés, az értelme is szent.

A ránk bízott igazi örökség, igazi, soha el nem rothadó kincs, az az örömhír, amely a feltámadott Jézus Krisztusban adatott nekünk. Ez az örökség túlmutat mindenféle saját határokon, mindenkit érint, egyetemes; de megerősíti a saját örökségünk, „itteni” örökségünk értékét, és nem leértékeli azt. Az Úrban a mi örökségünk maradandó és nem mulandó örökség. Csak, akinek örök életben megnyert bizonyossága van, az tud ebben a világban jól sáfárkodni az örökségével, egyszerre megbecsülni azt, megelégedni azzal, és továbbadni annak áldásait másoknak, elsősorban azoknak, akik közé helyezte az Isten. Az örök élet embere tud túltekinteni ezen a mulandó világon; hogy megbecsülje ezt a világot!

Szerző: refdunantul  2021.05.01. 04:00 komment

Az Úr népével van, velünk van, közöttünk lakik (34). Ez az áldott bizonyosság minden erőnk és reménységünk forrása. Mi Krisztusban, Krisztus bennünk!

Az Úr velünk van abban, hogy egyszerre biztosítja a rendet, az élet védelmét, és az irgalmat a nyomorult bűnösök számára. Az irgalom csírái a menedékvárosok. A hat lévita menedékvárosba azok menekülhettek, akik nem szándékosan öltek, így elkerülve a vérbosszút (1Mózes 9,5–6), életben maradhattak ügyük tárgyalásáig (9–13). A menedékvárosokban védelmet találhattak a jövevények és a zsellérek; mindazok is, akik Izráel fiai között éltek (14–15).

Az Úr velünk van abban, hogy védi az életet, minden tekintetben. A vérontás a legsúlyosabb bűn. Aki azonban szándékosan ölt, veszélyes tárggyal, vagy előre megfontolt indulatból, azt a menedékváros sem menthette meg a bosszútól (16–21). Akiről kiderült, hogy vétlen a vérontásban, az visszamehetett a menedékvárosba, és azt nem hagyhatta el a hivatalban lévő főpap haláláig (22–29). A főpap halála azt jelképezte, hogy eltörölték a gondatlanságból más ember halálát okozó vétkét. A tárgyaláson több ember hiteles tanúskodására volt szükség. A gyilkos, akár vétkes, akár vétlen abban, nem fizethetett váltságdíjat bűnéért, amellyel kiválthatta volna magát a halálból, vagy a menedékvárosba vonulástól (30–34), mert a kiontott vér engesztelést kívánt (1Mózes 4,10; 9,6). 

Az Úr velünk van, közöttünk lakozik. Ő mindig az életet védő rend és az irgalom oldalán áll, a halált is legyőzte hatalmával. Jézus Krisztusban van engesztelés, Őbenne van bocsánat minden bűnünkre; de aki Jézus Krisztusban van, az irgalmas, az oltalmazza, védi, óvja az életet, minden tekintetben. Jézus Krisztus menedék a mi számunkra. Mi is menedékké leszünk mások számára.

Szerző: refdunantul  2021.04.30. 04:00 komment

Lévi törzse nem kapott külön területet az Ígéret Földjén, mert az ő feladatuk a szent sátor szolgálata volt; ettől a szent szolgálattól pedig semmi sem vonhatta el a figyelmüket (1–3).

Az Úr azonban a lévitákról is gondoskodott, és városokat, ahhoz tartozó legelőket adott nekik. A városok száma pontosan meghatározott volt, és a legelők nagysága is: összesen negyvenkét város és hat menedékváros járt a lévitáknak, minden városhoz, a város körül, ezer könyöknyi legelő (4–6). 

A léviták nem azért kapták ez az örökrészt, hogy megéljenek, hiszen a lévitákról gondoskodni kellett (5Mózes 14,27), hanem azért, mert ebben a világban nem lehet úgy élni, hogy ne lenne valami kis saját részed, „saját szobád, saját szőlőd, saját fügefád”, ami felett magad rendelkezel. Ez a tulajdon csak akkora lehetett, hogy a szent szolgálattól nem vonta el a figyelmet, de adott lehetőséget elvonulásra, erőgyűjtésre, imádságra, valamint fizikai aktivitásra, kétkezi munkára. Saját tulajdon nélkül nincs sem köz-, sem szent szolgálat. Ezt Isten Igéje világosan jelzi, már itt is felénk; ennek igazságát a tapasztalataink is igazolják. 

Aki saját birtokára nem maradandó városként, nem önhitten, hanem hitben, és a megelégedettség lelkületével tekint, ahol „elég” neki megpihenni, hogy folytatni tudja a rámért szolgálatot, az egyben az örök élet egy áldott darabjaként tekint arra, mint az Úr ajándékára. 

A léviták – az Úr parancsa szerint –, a saját városaik mellett, kaptak még hat menedékvárost (6). Ezek a menedékvárosok egyértelműen jelzik azt, hogy milyen az Isten, amiként ezt Jézus Krisztusban felénk is megmutatta: irgalmas. Valamint ezek a menedékvárosok az élő Istennek való szolgálat lényegét is meghirdetik, amely Jézus Krisztusban világossá lett számunkra: hiszen minden jogos, törvényes bosszú, minden agresszió és durvaság helyett, az irgalom rizikós, de egyetlen élhető „kultúrájának” csírái ezek.

Szerző: refdunantul  2021.04.29. 04:00 komment

Délről haladva, pontosan meghatározza Isten Igéje az Ígéret Földjének határait (1–12). Ezek a határpontok többnyire könnyen beazonosítható helyeket jelölnek. Ezt a földet sorsvetéssel kellett felosztani a törzsek között (13). A Jordán folyó keleti felén örökséget szerző két és fél törzset csak ezután említi meg a szentíró (14). Az Ígéret Földjének felosztása, Eleázár pap és Józsué vezetésével történt, minden törzsből egy-egy vezető ember segítségével (16–29). Közülük ma már, számunkra csak a Júda törzséből származó Káléb ismert (19), aki csitította a népet, amikor a kémek beszámolója miatt kétségbeesett a nép a föld elfoglalhatatlansága miatt, és visszavágyott Egyiptomba (4Mózes 14,6–9). 

*

Az „itteni”, Istentől kapott örökségünknek pontosan kijelölt határai vannak. Azokon belül kell mozognunk, sáfárkodnunk, örülnünk; ahogy határai vannak a lehetőségeinknek, a tehetségünknek, a kimért időnknek is. Mindezeket elégedetten és hálával kell fogadnunk, nem irigykedve a másikra tekintve, hanem a magunkénak örülve, a miénket kell megtölteni mennyei tartalommal. 

Az e-világi Ígéret Földje soha nem lesz teljesen a miénk, ahogy Isten népe, mind a mai napig nem birtokolja zavartalanul ezt a területet. Isten országa is már „itt” van, de majd „odaát” lesz teljessé, így a földi létben csak a „már igen és még nem” feszültségében élhetünk. 

Ez a feszült helyzet is azt jelzi, hogy miként lehet hittel élni, mikor körülöttünk olyan sok a mindenféle idegen kultusz. Jézus Krisztus feltámadása ad a hitvalláshoz erőt, reménységet, értelmet, távlatot; de csakis úgy, hogy mi nem irtunk ki senkit, aki másként gondolja; de nem is adhatjuk oda a hitünket, hogy a békességért másnak legyen igaza. A hitvalló helyzet egy harcos helyzet, de nem mi harcolunk, hanem ellenünk harcolnak, és nekünk meg kell állnunk: mi senkit nem bántunk, és reménységgel tekintünk mindenkire, amit pedig Isten nekünk adott, azt nem engedhetjük el! 

Ezékiel próféta, könyvének 47. és 48. fejezeteiben írja le, szinte ugyanezeket az országhatárokat, csak északról kezdi a felsorolást, hiszen a babiloni fogságból észak felől térhettek haza, az új kezdetre. 

Ad új kezdetet az Úr, már e-világban; ugyanabban a hazában, amit számunkra kijelölt. Ez az új kezdet, az örök, maradéktalanul új haza előíze. 

Az akkori törzsi vezetők közül ma már csak Káléb neve ismert, a többieké nem, pedig egykor mind tekintélyes nevek lehettek. A mi neveink is pár nemzedék után ismeretlenné lesznek. Reménységünk az, hogy a mi neveink fel vannak írva a mennyben (Lukács 10,20).

Szerző: refdunantul  2021.04.28. 04:00 komment

Mózes mindent feljegyzett, az Úr parancsára (2). Minden feljegyzés fontos, amit az Isten indítására teszünk. Ez azt is jelenti, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket nem kell feljegyezni. Azt kell feljegyezni, amiben megtapasztaltuk az Úr vezetését és megtartó oltalmát, minden emberi gyengeségünk ellenére is. Amikor az ember jegyzetel, akkor már, tudva-tudatlanul is, az Isten színe előtt áll, mert reflektálni kénytelen az életét, a tetteit. Ilyenkor munkálni kezd a Szentlélek, és közben vezet. Minden írás az Isten után kiált, ha tagadja is Őt. Ez nem menti fel az istentelent, de megtérésre segítheti. Írj, jegyezd fel, amit tapasztalsz, reflektálj! Közben Isten Lelke kézbe vesz, akár akarod, akár nem. A reflektálatlanság a legveszélyesebb, amikor az ember semminek nem néz utána. Írj, de többnyire ne fárassz vele senkit! Elsősorban magadnak írj, ne az interneten! Közben majd az is kiderül, hogy mi tartozik ebből másra. Minden, Istennek kedves művészet, minden szent és ihletet tevékenység, minden megtérés olvasva és jegyzetelve kezdődött. Az Írást is jegyzetelve olvasd, írd az üzeneteket, a kérdéseket, a bizonyosságokat! Közben világossá lesz számodra, hogy az Úr oltalma és vezetése alatt vagy!

Az útvonal követhető, noha több táborhely neve még nem azonosítható biztosan: Egyiptomból délre haladtak, a Sínai-félsziget belseje felé, a Sínai-hegyig, ahol a Tízparancsolatot kapták (3–15). Onnan észak felé haladtak, az Akabai-öböl mentén, annak északi csücskéig, Ecjón-Geberig (16–35). Innentől kezdődik a nagy kevergés, közel harmincnyolc éven át. Az Isten elleni lázadás miatt – a kémek elbizonytalanítják a népet, visszavágyódás Egyiptomba, lázadás a manna ellen –, belső zavargások és külső ellenállás terheli a népet, amíg egy nemzedék kihal. Többek között Edóm népe nem engedi át őket az országán. A Cin-pusztában található Kádésban vesztegelnek, észak felé nem tudnak behatolni, kerülgetik a Hór-hegyét, visszatérnek az Akabai-öböl csúcsáig, majd Edómot keletről megkerülve, a Holt-tenger déli részén jutnak el Móáb országának határához, Ijjé-Abárímhoz, a Zered-patakon, majd Arnón-patakon át, egészen a Nébó-hegyig (40–49). Közben, még a Hór-hegyénél, meghalt Áron főpap (38). Ilyenkor szokta a gyarló szív azt kérdezni, negyven év kevergés, egy nemzedék halála után: „Hol van az Isten oltalma?” Pedig a nép engedetlensége okozott minden kevergést, és éppen az a kegyelem, hogy az Úr még a kevergésben is oltalmazta és nem hagyta el őket. 

Az Úr kezének oltalma alatt haladt Isten népe, Egyiptomból, az Ígéret Földje felé végig (3). Sok engedetlenség; ezért sok fárasztó kanyar, zsákutca, vargabetű; számos puszta (Étám, Szin, Párán, Cin) jellemezte ezt az utat. Belső lázadások terhelték, külső ellenségek akadályozták a haladást; tehát küzdelmes és harcos volt az út. Egy nemzedék meghalt a pusztában. Mégis, az Úr oltalmazta Isten népét, egészen a megérkezésig; a pusztában is mindig adott felüdülést (9), ételt és italt (14). Egyesek nem e testben érték meg a megérkezést, mert az ígéretek túlmutatnak e-világon; de aki hitben jár, az bizonyosan megérkezik. Akit az Úr oltalmaz, az hitben jár. Akit az Úr oltalmaz, az előbb-utóbb ráébred arra, hogy ő az Úr gyermeke, és életének zsákutcáit megbánva, láthatóan is hitben kezd el járni. Az Úr akkor is megoltalmazza övéit, ha testi szemekkel nem tapasztalunk oltalmat. 

Egy kemény feltételt olvasunk itt, a leírás végén, egyértelműen az Ószövetség nyelvén: Az Úr, népének adta azt a földet; de ha nem űzik ki az ottani népeket és nem rombolják le azok kultuszait, akkor az ottaniak fogják legyőzni őket (50–56). Jézus Krisztus más törvényt hozott, de azt is hangsúlyozta, hogy a krisztusi szeretet kereszthordozással jár (Máté 16,24); legyőznek bennünket, de el nem pusztíthatnak. Az ószövetségi törvény világos, itt az e-világban járható utat hirdette meg nekünk az Isten; azaz a gyarló emberi logika szerint érthetően fogalmazott ugyanaz az Isten; aki az újszövetségi törvényben az Őneki kedves módon tárta elénk akaratát. Az Úr akarata Krisztus megváltó szeretetében látható kristálytisztán. Jézus Krisztus oltalmunk örök forrása.

Szerző: refdunantul  2021.04.27. 04:00 komment

Mózes szigora egyértelmű helyzetet teremt! Rúben és Gád törzse alkalmasnak találja a Jordán folyótól keletre eső vidéket a letelepedésre, hiszen nagy számú jószáguk volt (1–5). Mindenkinek át kell kelni a Jordánon, mert ez hitből való lépés, az említett két törzsnek is (21–32). Vagyis ezek engedetlenül nem hagyhatják magukra a többieket, nem szeghetik kedvüket a többieknek, ahogy annak idején az Ígéret Földjét kikémlelők tették. Annak negyven év pusztai bolyongás és egy nemzedék halála lett az ára (6–15). Minden engedetlenségért – amelyet minden korban másként követünk el – nagy árat fizetünk. Van-e megtérés, Úrhoz fordulás, változás; vagy marad a bolyongás? Mennyi fölösleges bolyongás terheli életünket, még a kötelességtudó, kényszerű gürcölésben is, még az Úrnak való szolgálat önhitt buzgóságában is…

Mózes ugyanakkor belátja, hogy életszerű megoldás a két törzs gondolata, amihez Manassé törzsének fele is csatlakozott. Tehát az említett két és fél törzs felépítheti megerősített városait, családjaik védelmében, aztán a férfiaknak a többiekkel kell tartani, és csak akkor térhetnek vissza, ha minden törzs megkapta az örökségét (33–42). Mózesben Isten Lelke munkál, szolgálata utolsó mozzanataiban is: szigorában, a helyzet egyértelműsítésében ugyanúgy, mint abban, hogy elfogadja a javaslatot. Mózes belátja, hogy származhat valami Istentől akkor is, ha nem az ő fejéből pattant ki (Szabó Andor). Ez szentlelkes belátás. Ez nem olcsó kompromisszum, hanem Isten Lelke által létrejött konszenzus. Enélkül nincs élet, épülés, csak harc, állandó rombolás, örök ellenségeskedés. 

Felépülnek a megerősített városok, a törzsek védik a saját családjaikat, fegyverrel indulnak örökségükért. Áldott legyen az Isten, hogy a mi örökségünket, örök és maradandó városunkat az Úr Jézus Krisztus már megszerezte (Zsidókhoz írt levél 13,14). E-világban védjük azt, amit az Úr bízott ránk, de nem nyitunk új frontot, hiszen már minden a miénk (Lukács 14,17). Hatalmas kérdés: Lehet-e, hol, miként, milyen eredménnyel, e-világ fegyverkezései között, a Lélek fegyvereivel küzdeni? (Efezus 6,10–20) Egy biztos: Csak ez a küzdelem üdvösséges, az Úrban! Miért, milyen „fegyverekkel” küzdesz?

Szerző: refdunantul  2021.04.26. 04:00 komment

Foglaljuk össze, mit olvasunk ebben a fejezetben!

Az Úr utasítása ez Mózesnek (1–6). Az indok a Baal-Peórnál történt vétek, amikor a móábiak között lakó midjániak meghívták Izráelt isteneik áldozataira, ahol Izráel fiai elkezdtek paráználkodni az ottani móábi és midjáni leányokkal, a termékenységi kultusz hatása alatt (4Mózes 25). A harcban egyetlen izraeli katona sem sérült meg, de kiirtottak minden midjáni férfit, városaikat és sátortáboraikat lerombolták, és nagy zsákmánnyal tértek haza (7–12). Mózes ekkor a foglyok közül megölette az asszonyokat és a fiúgyermekeket is, csak a szüzeket hagyta élve, nehogy újra bűnre csábítsák a népet (13–18). A vérengzés után a harcosok megtisztították önmagukat és a zsákmányt, majd a zsákmányt – amelynek itt leírt száma szinte felfoghatatlan – elosztották, és az előírások szerint átadták a zsákmányból az Úrnak járó részt, a szentély fenntartására (19–24). A katonák, győzelmi hálából, az összes zsákmányolt aranyékszert a szentélynek adományozták, hogy engesztelést szerezzenek maguknak (48–54).

Mit mondhatunk mindezekre? 

Sokféle magyarázati megoldás létezik ezekre a nehéz részekre. Józsué könyvének magyarázata során egyszer már leírtam ezeket a módozatokat, kísérleteket… Ez a fejezet igazából egy pontos látlelet arról, hogy miként működik a bűntől rontott világ. A fejezet olyan zsigeri, minden elemében, amilyen ma is ez a világ, benne mindenki: „Nincs igaz ember, egy sem.” (Róma 3,10–18) Ilyen a bűn, mindenkit határtalanul beszennyez, gyarló igazunkat képviselve, az Úrra hivatkozva, bűnt és jogos büntetést emlegetve, kegyetlen bosszút állva, megindokolva annak jogosságát… Teológiailag korrekten mondjuk, hogy az Úr jogosan bünteti meg a bűnt, de akkor nekünk végünk van, mindnyájunknak, hacsak az Ő irgalma nem könyörül rajtunk, érdemteleneken! Jézus Krisztusért kiáltunk, Őbenne vagyunk, Őbenne remélünk (2Korinthus 1,10), az Ő eljövetelére várunk (Jelenések 22,20). Isten, egyszülött Fiában megoldotta a bosszú kérdését! Tehát mi kezet ne merjünk emelni, senkire sem, semmilyen igazság nevében sem! Ha ez a krisztusi lelkület, a megtéretlen világban, védtelen kiszolgáltatottságot jelent, akkor jöjjön a vég, amely nekünk az élet kezdete (Bonhoeffer).

Szerző: refdunantul  2021.04.25. 04:00 komment

A fogadalomnak fontos szerepe van a hívő életben. 

Fogadalmainkat az Úr előtt tesszük, amivel elkötelezzük magunkat (4). A fogadalom lehet időszakos és egy életre szóló. A fogadalom tárgya az lehet, ami Isten dicsőségét, népe javát szolgálja és minden ember számára áldássá lehet. Fogadalmunkban azt ajánlhatjuk fel erre a célra, ami felett, a látható keretek között – Isten akaratából – mi rendelkezünk: önmagunk, tulajdonunk, bizonyos tekintetben a családunk, a házunk népe… 

A fogadalom kötelez. A fogadalmat tevőnek szüntelenül imádkoznia kell, hogy gyarló emberként, felülről kapjon erőt, vezetést, Szentlelket, hogy fogadalmát betölthesse. Ne tegyünk meggondolatlanul fogadalmat! Ebben segíthetnek azok, akik hozzánk közel állnak (6–9). 

Ugyanakkor gondoljuk meg, hogy Isten hívő népe, fogadalom nélkül is, csakis az Úr szolgálatában élhet, hiszen Isten eszközei vagyunk, az Úr cselekszik bennünk és általunk. Isten ígérete, fogadalma népe felé, Jézus Krisztusban beteljesedett rajtunk. Ettől kezdve Ő szív szerint késszé és hajlandóvá tesz minket arra, hogy Őneki éljünk.

Az önmegtartóztatás egy meghatározó, életmentő fogadalom lehetne. Igénk ezt külön kiemeli. Az önmegtartóztatás azt jelenti, hogy elhatározom, az Úr vezetését követve, hogy mit tehetek meg, és mit nem tehetek meg. Az időleges önmegtartóztatás, mint böjt, imádsággal együtt, egy cél érdekében is történhet. Minden nyomorúság abból fakad ebben a világban, hogy önmegvalósítók és önkiélők vagyunk, mindig feszegetjük a rendelkezésünkre álló határokat, halálosan. Szegényen és gazdagon is feszegetjük a magunk határait. Az önmegtartóztatás a legnagyobb szabadság. De ezt csak hitben lehet elfogadni, megtapasztalni, megélni. Szupermodern világunk hallani sem akar az önmegtartóztatásról. Az önmegtartóztatás nélküli élet kárba vész. Az önmegtartóztatás a Szentlélek gyümölcse, amely éltet (Galata 5,23).

*

Az Ószövetségben, férfi és nő egyaránt tehetett ilyen fogadalmat (3Mózes 27; 4Mózes 6,2; Bírák 13,4), amelynek csúcsa a názírfogadalom volt. A fogadalom vonatkozhatott önmagunkra, gyermekeinkre, valamelyik tulajdonunkra. Bizonyos fogadalmakat megfelelő pénzösszeggel meg lehetett váltani, vagy vétekáldozat bemutatásával lehetett rendezni azt. 

A fogadalom: ígéret valaminek a megtartására; az eskü: ígéret arra, hogy valamit nem teszünk meg. 

Ha egy nem házas lány tesz ilyen ígéretet, akkor azt az apja hagyhatja jóvá (4–6). Ha férjes asszony tesz ilyen fogadalmat, azt a férj hitelesítheti (7–9). Ha ők nem hagyják jóvá a nő fogadalmát, akkor az nem érvényes; de ha ők jóváhagyták, akkor ők felelnek a fogadalom megtartásáért (10–15). Az özvegy- és elvált asszonynak a fogadalmát meg kellett tartani, ugyanúgy, mint a férfinak (10). A fogadalom, bizonyos idő után, érvényessé vált, csak a megfelelő vétekáldozat bemutatásával lehetett érvényteleníteni azt (3Mózes 5,4–13). 

Ne felejtsük el, hogy a nő itt nem kiszolgáltatott helyzetben van, hanem inkább a férfi védelme alatt állt, hiszen a férfi, ha fogadalmat tett, akkor azt meg kellett tartania, nem számíthatott arra, hogy bárki is kezeskedik érte (3). Isten a mi kezesünk, a Krisztusban!

Szerző: refdunantul  2021.04.24. 04:00 komment

A hetedik hónap tizenötödik napján kezdődött a hét napig tartó sátoros ünnep. Ennek leírásánál most csak az áldozatok bemutatására figyel a szentíró, amikor részletesen leírja az ünnep napi áldozatait. 

A legszembetűnőbb a feláldozandó állatok nagy száma. Minden napon eggyel kevesebb bikát kellett feláldozni, így kerül a hetedik napra hét bika. A többi feláldozandó állatok száma – két kos és tizennégy bárány – azonos marad. Az ünnep záró napján ezekből az állatokból egyet-egyet kellett feláldozni. Minden nap az előírt étel- és italáldozatokat is be kellett mutatni, valamint egy hím kecskét is fel kellett áldozni, vétekáldozatként, nyolc napon át (12–39). Ezek mellett az állandó, naponkénti áldozatokat is be kellett mutatni (16). A hétnapos ünnepnek van tehát még egy „nyolcadik napja” is, mint bezáró ünnepi alkalom, külön áldozati előírással (35–38). Ez az áldozati rendtartás tehát kétségtelenül a 3Mózes 23,33–44 szakasz kiegészítése, a kultusz jó rendjének pontosítására.

Az áldozatok nagy száma döbbenetes. A tegnap említett hitvalló szándék mellett, szemben minden idegen kultusszal, az áldozatok mennyisége és ismétlése mást is üzen nekünk. „Itt” mindig újra és újra ismételni kell, e-világban minden tökéletlen, részleges, készületlen; ismétlésre, megújításra szorul. Minden nap újra kell kezdeni mindent, dolgainkban, kapcsolatainkban; az ember, Istenhez való közeledésében is. Maga az ünnep is, a pusztai vándorlás kapcsán rámutat erre az ideiglenességre: „Sátrakban lakjatok hét napig, hadd tudják meg nemzedékeitek, hogy sátrakban adtam lakást népemnek, amikor kihoztam őket Egyiptomból!” (3Mózes 23,42–43) Ugyanakkor a sátoros ünnep hálaadás is volt Isten, pusztában megtapasztalt, gondviselő, megtartó szeretetéért, amelyet népe minden méltatlansága ellenére, megmutatott rajtuk az Úr, hiszen vezette, etette, itatta, óvta őket. A sátoros ünnep a termésért való hálaadás záró alkalma is volt egyben; de ez a hálaadás csak az ünnep egyik külső kerete volt, mert ebben a hálaadásban sokkal többről van szó.

Ez a több, Isten pusztai létünkről való gondoskodásának maximuma, Jézus Krisztus. A mi Urunk, Jeruzsálemben, ezen az ünnepen beszélt arról, hogy Ő az Isten Fia, az Atya küldötte, érettünk. Jézus Krisztus ennek az ünnepnek utolsó napján kiáltott fel: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!  Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.” (János 7,37–38) Ez az éltető víz a miénk, amely életben tart a pusztában, ahol nincs maradandó városunk (Zsidókhoz írt levél 13,14), ahol sátrakban lakunk, ahol mindent újra kezdünk, de a megérkezés bizonyosságával…

Szerző: refdunantul  2021.04.23. 04:00 komment

Az ünnepeknek hitvalló jelentőségük volt, mert az előtt az egyetlen, élő Isten előtt álltak meg, aki szabadító Úr. Az ünneplésben a szabadító Istennek adtak hálát, az Ő megtartó és bűnbocsátó kegyelmébe kapaszkodtak, amikor összegyűltek. Amikor Isten népe összegyűlik, már annak is hitvalló jelentősége van, hiszen szabadító Ura előtt áll meg, az Ő hívó szavának enged (1).

A hetedik hónap, szeptember-október, amely a babiloni, tavaszi évkezdet szerint a hetedik – az ősi évkezdet, az újév napja a kürtzengés napjára esett, vagyis a hetedik hónap első napjára – számos ünnepet tartalmazott: kürtzengés ünnepe, engesztelés napja, sátoros ünnep. Ez az időszak, a gyümölcsérés és a szüret időszaka, ugyanis más népek vallási kultuszaiban is tele volt tűzdelve ünnepekkel, különböző termékenységi kultuszokkal. Isten népe, a saját ünnepeivel megvallotta hitét: a szabadító Úr az Isten, aki engesztelést, bűnbocsánatot ajándékoz (7–11), aki gondot visel népéről, aki az ételen és az italon túl is gondoskodó, megtartó Isten. Ahogy a kürt zeng, olyan hangzatosan hirdette a látható összegyülekezés, valamint a bemutatott áldozatok sora Isten megtartó, szabadító szeretetét (1–6).

A számos égő-, étel-, ital-, vétekáldozat bemutatása – amelyeket a napi (11), heti szombati, valamint a havonkénti újhold áldozat mellett mutattak be (6) – valójában Jézus Krisztus eljöveteléért könyörög. Milyen hála lehet a mi szívünkben: Eljött, akit vártunk! A beteljesedett ígéretek népe vagyunk. Ma minden szent összegyülekezés, minden igehirdetés csakis Jézus Krisztust dicsőítheti, Őrá mutathat, életünk szabadítójára; életünk minden perce az Ő egyetlen, tökéletes áldozatának kegyelmét dicsérheti. Ez a hitvallás nem dac, nem identitásőrzés, nem elkülönülés másokkal szemben, nem asztalt verő kinyilvánítása annak, hogy nekünk van igazunk: ez hitvallás, Isten cselekvése bennünk; nem tehetünk másként mi, akik tudjuk, hogy Őáltala élünk…

Szerző: refdunantul  2021.04.22. 04:00 komment

A páska ünnepéről itt a kötelezően bemutatandó áldozatok tekintetében olvashatunk. Vegyük számba ezeket az áldozatokat. A páskaünnep első napja és záró napja szombatra esett, akkor be kellett mutatni a nyugalom napjára rendelt, „heti áldozatokat” (28,9–10). A páskaünnep további hat napján ugyancsak bemutatták a „havonkénti újholdra előírt” áldozatokat (28,14; 19–22). Ezek mellett, a kötelezően előírt „napi”, reggeli és esti áldozatokat is be kellett mutatni (23–24). Ha megnézzük az égőáldozatok, étel- és italáldozatok követelményeit; ennyi áldozatnál mindez egy tekintélyes mennyiséget jelentett, sok előkészületet, sok munkát. Az egész lebonyolítása szinte felfoghatatlan. Az embert folyamatosan az elégtelenségére, a bűneire, valamint Isten szabadító irgalmára emlékeztette ez az áldozati kultusz.

A páska ünnepén szent összegyülekezést kellett tartani és semmi foglalkozáshoz illő munkát nem volt szabad végezni (25). Ez a hét ugyanakkor nagyon munkás lehetett, hiszen számtalan áldozatot kellett előkészíteni; de ilyenkor mindenki az Úr szabadítására emlékezve, azért hálát adva, abból töltekezve serénykedett, hálaadó szívvel! Aki úgy „pihen”, hogy csak az Úr ügyében szolgálva is tevékeny, az hétköznapi feladatihoz is mennyei erőt kap. 

Az ember földi élete akkor áldott élet, ha tevékeny élet, békésen tevékeny és építő élet: az ünnepekre készülve, ünnepelve, és a hétköznapokban is tevékeny… A rengeteg áldozat és vér kiontása ugyanakkor mégis arra utal, hogy valami „itt” még nagyon nem békés, nem rendezett. Minden ünneplésünkben és tevékenységünkben ott van valami rettenetes, valami halandó, valami töredékes, amit újra és újra meg kell ismételni; mint ahogy a gyomosodó kertet újra és újra kapálni kell. Egy fiatal, neves színész elég nyers őszinteséggel fogalmazott az egyik interjúban: „Ez az egész élet sokszor olyan értelmetlennek tűnik, olyan macerás minden, még a legkisebb dolgok is, a nagy kínokról most ne is beszéljünk…” 

Csak Jézus Krisztusban marad abba a nyugtalanság, az örökös áldozathozatal. Csak Jézus Krisztusban adatik nyugalom, pihenés, néha még az állandó tevékenységtől is. Csak Jézus Krisztusban szűnik meg a „vérontás”, hiszen az Ő tökéletes, egyetlen áldozata arra indít minket, hogy ne áldozzunk be senkit. Életünk hálaáldozat, de ne legyünk annyira gőgösek, hogy azt gondoljuk: önfeláldozásunk oldja majd meg a világ gondjait. Erre csakis a krisztusi megváltó szeretet képes. Az Úr szabadítása a miénk!

Szerző: refdunantul  2021.04.21. 04:00 komment

Megváltó Urunk tökéletes, engesztelő áldozatából élünk mi; de ebben az új életben, ebben a megváltó bizonyosságban naponta erősödnünk kell. Így olvassuk a mai igeszakasz üzenetét!

A napi áldozatok elrendeléséhez – ezek rendszeres állat-, étel- és italáldozatot jelentettek akkor – megállapodott, békés, letelepedett, biztonsággal gazdálkodó életre volt szükség. Isten rendelései úgy szólalnak meg a mában, hogy mindig tekintettel vannak a holnapra is. Isten népe most átmeneti időben él: ott állnak az Ígéret Földjének küszöbén, de még nem foglalták el azt. Még minden bizonytalan, és Isten Igéje mégis úgy tanít az istentiszteletről, mint ami mindenkor rendelkezésükre áll, ami reménységet és erőt ad, a holnapot illetően is. Ezért életmentő a napi kegyesség!

Isten rendszeres kegyességet írt elő a népének. Ez jelentette a napi, heti és ünnepi áldozatok rendjét; akkor, a vándorlás idején, a szent sátor közelében. Naponta, hetente és az előírt ünnepnapok idején meg kellett jelenni az Úr színe előtt. Az ünnepi áldozatokat a napi áldozatokon túl kellett bemutatni (10). A napi kegyesség rendszerességére épülhetett fel aztán az ünnep méltósága és lelkisége. Ezt a napi kegyességet reggel és este is gyakorolták: az Úrral kezdték és Ővele zárták a napot (4). Ez a napi kegyesség megszabott időben történt, tehát ehhez igazodott a nap többi programja akkoriban. A megszabott idő azt jelenti, hogy ezt az időt, testben és lélekben is odaszánták az Úrnak. 

A koronavírus-járvány kezdetétől un. „karantén-istentiszteleteket” kényszerültünk tartani. Ekkor az internet különösen áldássá lett, mármint azok felé, akik ezzel a lehetőséggel élhettek. Az idősebbekkel telefonon és segítőket küldve tartottuk a kapcsolatot. Később megtudtam, hogy ezeket az üres templomokban mondott koronavírus istentiszteleteket sokkal többen nézték, mint akik a templomba eljártak. Legalábbis a számok ezt mutatják. De tudjuk, ebből sok csak betekintés, a gyülekezeti tagok jó része sem nézte végig, nem élte végig, háttérben hallgatta, és nem úgy odafigyelve, mint ha a templomban lett volna. Ritkán teremtődött meg az „odaszánt” idő. Én filmeket szoktam így a háttérben nézni, nem is tudom követni az eseményeket. Ez a mód, nem méltó az istentisztelethez, az énekléshez, az imádsághoz, a bibliaolvasáshoz, az igehirdetéshez és igehallgatáshoz. 

Napi ételre és italra szükségünk van; a lelki táplálékra ugyanúgy, méltó körülmények között, odaszánt időben, hogy az Úr áldása legyen rajtunk! Naponta Krisztusra van szükségünk; reggel, este, éjjel és nappal. Mielőtt emberekkel találkozunk, Krisztussal kell találkoznunk! Urunk, bocsáss meg nekünk, hogy rohanva is, annyi mindenre van időnk, miközben minden időt Tőled veszünk el… Állandóan a megváltozott élettempóra, a megváltozott világra hivatkozunk, miközben a Te megtartó szereteted nem változott; igazából csak mi változtunk meg hűtlen hitetlenségünkben. Adj megtérést!

Szerző: refdunantul  2021.04.20. 04:00 komment

Mózes eljuthatott az Ígéret Földjének határáig, de ő sem mehetett be oda. Mózest is megkísértette ugyanis az engedetlenség, népével együtt, amikor Isten cselekvését, a dicsőséget magának akarta tulajdonítani (14; 4Mózes 20,10). 

Mózes hűséges szolgája volt az Úrnak, minden gyarlósága ellenére. Mózes a hit hőse volt (Zsidókhoz írt levél 11,23–29); de lám, megtántorodnak a legkülönbek is (Ézsaiás 40,30). Az Úr nem vetette el Mózest. Többször hangsúlyozta már az Úr Igéje Mózesnek, hogy küldetése az Ígéret Földjének határáig tart. Munkánk, hűségünk, erőfeszítésünk gyümölcseit nem mindig élvezhetjük mi magunk; ha mégis, az annál nagyobb kegyelem. A legnagyobb ajándék, az örök hazatérés, a megérkezés a színről színre látásra (Zsidókhoz írt levél 11,14–16). Nem jutalom alatt, hanem kegyelem alatt vagyunk, „itt” engedelmességben élve is csak azt tettük, ami a kötelességünk volt (Lukács 17,10; 12–14).

Mózes továbbra is felelősséget érzett népe iránt, ezért az Úrtól kért utódot: olyat, akiben az Isten Lelke van; aki pásztora a népének, nem pedig harcosa és menedzsere; aki pásztori lelkülettel vezet; akit tisztel a nép, akinek – minden pásztori lelkülete ellenére –méltósága van, akit tisztelnek; valamint akit az Úr törvénye szerinti külső rendben beiktatnak hivatalába (15–21). 

Mózes átadta szolgálatát. Aki hitben jár, az tud félreállni, az tud teljesen kivonulni, és csendben örülni az életnek, elrendezve a saját dolgait. Mózes még erre is kapott időt (22–23). 

Szerző: refdunantul  2021.04.19. 04:00 komment

Mik az igazán fontos kérdések? 

A törvény biztosítja e-világban a rendet. Ez fontos, Istennek tetsző, hiszen a rend az életet védi. A törvény fundamentumát és keretét, minden alaptörvény alaptörvényét, az Úr adja. Erre épülhetnek rá a vallási és polgári törvények, amelyek aztán az adott berendezkedés szerinti részletes szabályozást megalkotják. A jogtudósok a törvényi szabályozást aztán értelmezik, alkalmazzák az élet megannyi esetére; ha szükséges, a történéseket figyelve, az élet és a rend védelmében, törvénymódosítást javasolnak. A történelem mindig megmutatta, hogy előbb-utóbb összedől az a törvénykezés, amely nem az isteni alaptörvényre épült fel (2Mózes 20,1–17). 

Mai igeszakaszunkban egy ilyen fontos, Isten népének akkori életét rendező szabályozásról van szó, amelyben egy korábbi gyakorlatot módosított. Látjuk itt, hogy az Istennek kedves törvényi keretek között, a problémát bátran meg lehetett fogalmazni, azzal az illetékes vezetőkhöz lehetett fordulni, azok megkérdezték az Urat (5) – mert az Úr alaptörvényére akartak építkezni az új helyzetben is –, és végrehajtották a szükséges módosításokat (1–11). 

A Manassé törzsébe tartozott egyik családban, Celofhád családjában, lányok születtek: Celofhádnak öt lánya volt. Az Ígéret Földjének felosztása előtt, éppen Celofhád lányainak kérése alapján, tisztázni kellett egy problémát. Mivel a föld felosztása a férfi családfők szerint történt, ezért Celofhád családja kihalt volna, mert nem kapott volna földet, örökséget, Manassé törzsén belül (1–4). A kérdésre válaszként, Mózes általánosan megfogalmazta a szabályt: Ha valaki úgy hal meg, hogy nincs fia, a lánya örököl; ha lánya sincs, akkor a testvére, vagy a nagybátyja, vagy a nemzetségében legközelebbi rokon (5–11). 

Mik az igazán fontos kérdések? Fontos az életet védő, rendet biztosító törvény, amely mindig az élő Isten alaptörvényére épít. Egy berendezkedés csak így állhat meg, csak így lehet áldott és kedves az Úrnak, csak így szolgálhatja az abban lakók életének kiteljesedését. Ebben az isteni rendben, a férfiak és a nők egyformán kedvesek az Úrnak, mindegyik a maga szolgálatában. Az igazán fontos kérdések azonban túlmutatnak ezeken. Van-e örökségünk az Úrban, van-e örök életünk? A földi élet nagy ajándék, Isten ajándéka, de olyan rövid; csak az örök élet tágasságában, reménységében lehet az „itteni” teljessé. A jogi kérdések fontosak, de csak addig, amíg itt „bogarászhatunk, szöszölhetünk”; de semmit nem számítanak ezek a kérdések a halálunk óráján. Sok „itteni perünk” semmivé lesz. Csak az üdvözítő Jézus Krisztusban nyer értelmet az emberi élet. Köszönjük, hogy örök örökséget adtál nekünk, Urunk, a Jézus Krisztusban (4). 

Szerző: refdunantul  2021.04.18. 04:00 komment

Számadásra hív ez az Ige, az Úr színe előtt!

Tekints vissza a megtett útra! (5Mózes 1,31; 5Mózes 8,2) Amikor Isten népe elindult a Sínai-pusztából, népszámlálást kellett tartaniuk. Most, amikor az Ígéret Földjének határán állnak, ismét népszámlálást tartottak, az Úr parancsa szerint. A létszám alig kevesebb (51), mint az induláskor (1,46). A számok is mutatják, hogy az Úr megtartó kegyelme hordozta a pusztában vándorló és gyakran engedetlen népét. A számoknál azonban többről van itt szó. Bizonyos életszakaszok indulásakor és zárásakor mérleget kell készíteni, számadást. Visszatekintve a megtett útra, csak hálaadás, bűnbánat és könyörgés támadhat a szívünkben; nem csupán valamiféle szép, de gyarló nosztalgia. 

Visszatekintve a megtett útra, vannak olyan események, amelyek még a törzsek, nevek, számok száraz, de beszédes tengerében is felbukkannak. A szentíró megemlíti azt a lázadást, amikor Kórah és a vele lévők fellázadtak a nép vezetői ellen, a pusztában megmaradást biztosító rend ellen, valójában az Úr ellen, és sokan meghaltak a lázadók közül. Kórah fiai életben maradhattak (8–11). Megremeg-e a szívünk, amikor a visszatekintésben szerepelnek olyan események, amelyeket szégyenfoltként emlegethetnek, még halálunk után is? Minden lázadásban van valami Istent támadó, még akkor is, ha úgy tűnik, a lázadónak nagyon igaza van. Urunk, őrizz meg bennünket a hitben és az engedelmességben, óvj meg bennünket a látványos, nagy bűnöktől; és légy hozzánk irgalmas, bűnösökhöz! (Zsoltárok 51) Milyen nagy az Úr kegyelme, a lázadó Kórah utódainak neve ott szerepel az Istent szolgáló léviták között (58), akiknek örökségük már e-világban is az Úr lehetett (62).

Visszatekintve, a megtett útra, azt látjuk, hogy egy nemzedék kihalt közben (64). Róluk azt mondta az Isten, hogy nem mehetnek be az Ígéret Földjére, hiszen olyan gyarlón viselkedtek a pusztában (14,29). Ez nem azt jelenti, hogy mindnyájukat végleg elvetette az Úr, hiszen épp az előző fejezetben láttuk, hogy a fiatalabb nemzedék sem sokkal különb az előzőnél (25,9). Közben letelt egy emberöltő is. Még Mózes sem mehetett be az Ígéret Földjére, őt is gyötörték emberi gyarlóságok; megbüntette, de nem vetette el őt az Isten. Eddig szólt Mózes és nemzedékének küldetése, a földi Ígéret Földjét más veszi birtokba, de aki – minden gyarlósága ellenére is – hitben járt, az Úr pusztában megtartó kegyelmére hagyatkozhatott, annak mennyei öröksége van. „Odaát” már nem a nagyobb és a kisebb mértéke szerint határozzák meg ezt az örökséget, nem is sorsvetéssel történik annak birtokbavétele, hanem a Jézus Krisztusban adatik az nekünk (52–56). Minden visszatekintés, aztán minden előretekintés csak az örök élet reménységében lesz áldássá, egyébként fiatalosan önhitt tervezésnél, vagy a múló idő feletti csüggedésnél, avagy a keserédes nosztalgiánál nem jutunk többre. A lányom 28 éves lett, és pontosan emlékszem arra, hogy miként ünnepeltük az én 28. születésnapomat egykor. Anyám akkor említette: „Fiam, olyan gyorsan elrepül az idő!” Csak legyintettem, pedig igaza volt, egy csettintés az egész. Az örök örökség távlatainak bizonyosságára van szükségünk.

Szerző: refdunantul  2021.04.17. 04:00 komment

A környező idegen népek folyamatosan kísértették Isten népét a maguk szokásaival, látványos és érzéki vallási cselekményeikkel. Most Moáb és Midján népe tette ezt, amikor meghívták Isten népét isteneik áldozatára (2). Ennek következményeként az egyik izráeli férfi midjáni feleséget hozott haza magának (6).

A probléma azóta is késhegyig menő. Ezt a problémát most nem a teológia, hanem a hétköznapok nyelvén fogalmazom meg, az alábbiakban. Nem szabad keveredni, veszélyes minden nyitottság, mert saját identitásunk feloldódik egy nagy emberi masszában és aztán az erősebb nép legyőz bennünket, ránk erőltetve a maga vallását, szokásait, mindenét, mi pedig eltűnünk. Mások pedig, akár a krisztusi szeretetre hivatkozva, a mindenki felé való nyitottságot várják el tőlünk. Mindegyik tábornak vannak lelkes képviselői, miként mai igeszakaszunkban is, akik felindulásukban bármire képesek lennének, a saját meglátásuk védelme érdekében (7).

Isten hűséget követel népétől, és a paráznaság minden fajtáját tiltja, mert meg akarja őrizni népét szabadító szeretetében. Mi az Úr tulajdonai vagyunk. Visszahullunk a halálba, ha az életet adó Urunkat elhagyjuk. Istenünk féltőn szerető, ezért szeretetében szigorú Isten (4–5). Ez üdvösségkérdés és nem csak identitáskérdés. Ki kell mondani: Nem lehetünk mindenki felé nyitottak, mert az olyan veszélyeket és kísértéseket jelent, amelybe mi halunk bele. Ugyanakkor mindenkin segítünk, akin csak tudunk, amíg erőnk engedi. Krisztusi szeretettel tesszük ezt. A krisztusi szeretet határtalan, de az ember részéről, az Úr iránti hűségnek e-világban pontosan kijelölt határai vannak, amelyeket Jézus Krisztus is mindig világosan hangsúlyozott. 

Isten népe közül a kevésbé indulatosak csak csendesen sírtak a szentély előtt, népük vétkei miatt (6). Mi a megoldás: indulatos, erővel képviseljük a saját hitünknek; vagy pedig a mindenféle bűnök miatti csendes, bűnbánattal teli megszomorodást értékeli az Isten, amelyben Ő majd cselekszik; nyitottak legyünk, vagy zártak? Áldott legyen az Isten, miszerint reménységünk tárgya az is, hogy „odaát” ezeket a kérdéseket végérvényesen megoldja az Ő örökkévaló szeretete (1Korinthus 15,28). 

Szerző: refdunantul  2021.04.16. 04:00 komment

Bálám a harmadik próféciától kezdve nem vergődött többé Bálák hatása alatt, annak kincse, ígéretes jutalma alatt (11–13), nem vett többé részt Bálák „varázslásaiban”, pogány vallásos és világi trükkjeiben, hanem betöltötte őt az Isten Lelke, megnyílt a szeme, és leborulva mondta azt, amit az Úr rábízott (1–4). Ilyen az, amikor az embert megszabadítja az Isten: nem vergődünk többé ide-oda, hanem az Úr előtt leborulva, nyitott szemmel és szívvel szólunk, élünk, szolgálunk; csakis az Úrnak. Ha van boldogság, ez a boldogság (Zsoltárok 1,1).

Bálám próféciájának áldó szavai olyannak látják Isten népét, mint a víz, amely kicsordul a medréből. Isten hatalmas dolgokat tett és tesz népéért, hatalmassá teszi őket a népek között, mint az oroszlánt a sajátjai között. A nagyságot az Úr szabadító irgalma adja Isten népének. Ez a nagyság más népek javára kapja az áldást és a hatalmat, vagyis az Istentől való hatalom mindig áldó, mások számára is áldást hozó hatalom, amely másokat is megöntöz, és ha kell, mint az oroszlán, rendet tart ott, ahol az istentelenség kárhozatos és gonosz káosza kezdene eluralkodni. Csak, ha éltünk már halálos káoszban, akkor tudjuk meg igazán, hogy e-világban nincs nagyobb áldás, mint a rendet tartó, de uralmával nem visszaélő hatalom (6–9). 

Istennek ez a megváltó, üdvösséges isteni rendre újjászülő szeretet-hatalma jött el közénk a Jézus Krisztusban. Bálám próféciája, Isten Lelke által, szól arról a csillagról, amely felragyog majd Jézus Krisztus születésekor (17). Ez a prófécia hirdeti azt a királyi pálcát, amely támad Izráelből, és ítéletet tart minden nép felett. Bálám próféciája felsorolja az akkori népeket, Edóm, Emór, Móáb, a közöttük lakó Amálék, Ammón, Arám, Midján és midjánita kéniek, Asszíria, Kittím partjai, amely nemcsak ciprust, hanem a Földközi-tenger népeit jelenti; sőt, Éber, azaz a héberek is szerepelnek itt. Isten minden nép Ura és ítélője. Isten ítélete áldott védelem, fegyelem, megtisztulás, az istenfélőknek kegyelem és üdvösség. Az ítélet minden bűnös zajongást lecsendesít – a „sét” kifejezés ugyanis zajongást, zűrzavart lármát is jelent (17) – és Isten valódi népét megtérésre, hitre hívja (17–24).

Szerző: refdunantul  2021.04.15. 04:00 komment

Bálám első próféciája azt hangsúlyozza, hogy nem lehet megátkozni azt, akit az Isten megáldott; nem lehet megrontani azt, akit az Isten nem ront meg; nem lehet kárhoztatni azt, akit az Isten nem kárhoztat. Ez a nép kis nép, olyan, mint a por, sok tekintetben egyedül van a világban, de Isten megáldotta ezt a népet, ezt a mindenre elégséges áldást senki el nem veheti ettől a néptől. Boldog az az ember, aki ehhez a néphez tartozhat. Gondoljuk végig, mit jelent ez a prófécia ránk nézve! Isten megáldott minket, a Jézus Krisztusban, és ezt senki, soha el nem veheti tőlünk (Róma 8,38–39). Senki nem bánthat, senki nem kárhoztathat bennünket (Róma 8,1). Bármit mondhatnak ránk, bánthatnak, le is győzhetnek bennünket, de az üdvösség győzelmét senki el nem veheti tőlünk. Közben bizonyosak vagyunk abban, hogy az Úr gondviselő és megtartó szeretete őriz minket, és nem próbál minket erőnk felett (7–10).

Bálám második próféciája hirdeti, hogy az Isten ígéretei megbánhatatlanok; amit Ő megígért, azt beteljesíti. A prófécia azt ígéri, hogy oroszlánként erősíti meg népét az Úr, a baj idején. Végső bajt, amely végleg legyőzné, nem láthat ez a nép; a bajban pedig vele lesz a szabadító Úr, ujjongással és erővel ruházza fel népét. Ebben is megmutatkozik az élő Isten jelenléte, szemben minden babonás vallásossággal. Nagy bizonyosság megtapasztalni, hogy adott helyzetben a legerőtlenebb gyermekét is megerősíti az Úr; utána visszatér az erőtlenség, hogy el ne bízzuk magunkat (18–24).Fölruháztál erővel a harcra, térdre kényszerítetted támadóimat. (Zsoltárok 18,40). 

Bálám, ebben a fejezetben végig, vergődik a Bálák féle pogány kultusz és az élő Isten Igéje között (1–6; 11–16). Nem mondhat mást, mint amit az Úr adott a szájába, de „itt” részt vesz egy pogány varázslási szertartásban (24,1), „amott” pedig találkozik az élő Istennel. Nem lehet két Úrnak szolgálni! (Máté 6,24) Azt se felejtsük el, hogy akit az Isten megáldott, a Jézus Krisztusban, az áldásra kapott parancsot (20), azaz arra, hogy általa megtapasztalják Isten áldásának gyönyörűségét sokan e-világban (1Mózes 12,3). Isten ad áldást, ahová Ő akar (Zsoltárok 133,3), mi azonban csak az áldás közvetítői lehetünk. 

Szerző: refdunantul  2021.04.14. 04:00 komment

Az Eufrátesz folyó mellett élő Bálám próféta ismerte az Urat, az élő Istent. Ebből látható, hogy a prófétizmus köre esetenként szélesebb volt Izráel vallási körének határainál. Hasonlót vehettünk észre Mózes midjáni apósánál (2Mózes 18,1). Amikor Izráel legyőzte az emóriakat, móáb népének királya, Bálák, annyira megrettent, hogy küldöttei által az akkori neves prófétához, Bálámhoz fordult, hogy átkozza meg Izráelt. 

Bálák, móábi király számára ez a kérés gyarló emberi indulatból fakadt, hatalomféltésből, keverve emberi félelemmel és gyilkos hatalomvággyal, valamint babonás hiedelmekkel, hiszen a küldöttei nagy összeget vittek Bálámnak, amit Bálák a varázslás díjának nevezett (7). Bálák király megijedt Izráeltől. Nem ez a baj, hanem ahogy megijedt, ahogy reagált, az a súlyos. Bálák király lelkivilágát kifejezi az a mondat, amelyben nyilatkozik Izráelről, Midján véneinek: „Ez a tömeg úgy legel körülöttünk mindent, ahogyan a marha lelegeli a zöld mezőt.” (4)

Bálám próféta először ellenáll, nem megy, hiszen nem átkozhatja meg azt, aki áldott (12). Ez Bálám részéről egy fontos döntés volt, amit Istentől kért el. Bálámot mégis rábeszélik, egy nagyobb összeg fejében, hogy menjen el Bálákhoz. A történetből kiderül, hogy Bálám az Istenre hivatkozik, amikor mégis elindul, noha ebben az indulásban már ott van a kísértés: elmegyek, de csak azt mondom, amit az Isten mond. Világos a történet „kiszólása”, hiszen az Úr megharagudott Bálámra, amikor a beígért nagyobb kinccsel megkísértve, Őrá hivatkozva, mégis elindult (22). Ezért állt az Úr angyala kivont karddal a szamara elé, hogy feltartóztassa Bálámot a veszélyes úton (31–33). 

Bálám útja tehát egy kétes megoldás, mert fogva tartja valami más; még akkor is, ha így is, ellenére is felhasználhatta őt az Isten. Bálám jól szól, de mégis kétes hírű prófétává lett. Ezért áll meg a szamara, jelezve a kétes utat. Bizony, Isten ilyenkor eseményeken, embereken, állatokon, dolgokon keresztül is megszólít – mint Bálámot a szamarán keresztül –, figyelmeztet, hogy vigyázzunk. Amikor olyan keservesen mennek a dolgaink, akkor ne dühöngjünk, miként Bálám jól elverte a szamarát, hanem higgadjunk le, mert nem jó úton vagyunk: „Forduljunk meg!” (22–35)

Isten népe kapcsán, ránk vonatkozóan, egy megjegyzés. Bálám nem átkozza meg azt, aki áldott (12). Viszont, aki áldott, annak figyelnie kell arra, hogy tényleg ne ő lepje el a földet, hanem az Isten evangéliumi üzenete, általa (11). Ne mi hassunk, ne mi legyünk a középpont, hanem az Úr; mi csak eszközök lehetünk!

Szerző: refdunantul  2021.04.13. 04:00 komment

Érdemes elővenni a térképet, és nyomon követni azt az útvonalat, amit a szentíró elénk tár (10–15). Az útvonalat más igeszakaszok bevonásával lehet pontosabban rekonstruálni (33,41–48): Hór, Calmóna, Púnón, Óbót, Ijjé-Abárím, Zered-patak, Arnón-patak. Az útvonal három akkori nép területeit jelentette: az edómi, hegyvidékes területeket délre és keletre megkerülték; majd a móábiak keleti területein haladtak keresztül, amelyeket korábban már az emóriak elfoglaltak (26–30); és ezután legyőzték az emóriak két királyát, Szíhónt (21–25) és Ógot (31–35). Ezek a területek a mai Egyiptom északkeleti részét, a mai Jordánia délnyugati területeit és a mai Izráel déli részeit jelentik. 

Tehát Edóm népe nem engedte át Isten népét saját területén, ezért Izráelnek kerülőt kellett tenni; délről, majd kelet felől kerülték meg a Holt-tengert, így hatolhattak észak felé a Jordán keleti partján, hogy átkelhessenek a Jordán folyón, Jerikónál. Egyes csapatoknak sikerülhetett délről megközelíteni az Ígéret Földjét (10–15). Isten kerülőket ad, amelyek sokszor kilátástalannak tűnnek. Urunk, adj erőt, világosságot, reménységet, hogy mindenkor láthassuk, javunkra lesz a nyomorúság is (Ézsaiás 38,17). Amit Te, Uram, adott helyzetben teszel, nem mindig értjük, de majd megértjük (János 13,7).

Az öldökléseket mi Jézus Krisztus felől nézhetjük. A honfoglalás „itt” azon az áron történhetett meg, hogy mindenkit kiirtottak, aki eléjük került (1–3; 21–35). E-világban nincs „foglalás” áldozatok nélkül, ezért gondoljuk meg, mire van szükségünk: valójában csak egyre, amihez nem kell „ölni”, amit ajándékba kaptunk az Úrtól (Lukács 10,42). Akinek a mennyben van polgárjoga (Filippi 3,20), az „itt” nem bánt senkit földi javakért. Hitben járva, jutna itt mindenkinek megelégedett bőséggel. A hit él és élni hagy. Megtérés kellene!

Szerző: refdunantul  2021.04.12. 04:00 komment

Isten népe türelmetlen lett az újabb kerülő miatt, minden bajuk van, unják a céltalannak tűnő, egyhangú és mégis halálosan veszélyes vándorlást; visszavágynak a fogságba, hergelik, rémisztgetik egymást. Végül eljutnak a legmélyebbre: azt mondják, hogy szívből utálják azt a helyzetet, amiben most vannak. Ezzel azt mondják, hogy utálják azt, amit az Úrtól kaptak. Gondoljunk bele, hányszor vagyunk türelmetlenek, amikor – kimondatlanul – mi is lejutunk ilyen mélységekig; amikor úgy elég volt az egészből (1Királyok 19,4). Urunk, ne terhelj erőnk felett! (4–5)

Ez a türelmetlenség, valamint a bajban egymás hergelése és ijesztegetése, a közös imádság és bátorítás helyett, kárhozatos. Pont olyan, mintha egy sereg mérges kígyó támadna ránk, és halálosan megmarnák az életünket. Minden ilyen türelmetlen hergelés halálos, kárhozatos, ítéletes. Pedig hányszor műveljük ezt egymással, hányszor engedünk a gonosznak! Jogos az Isten ítélete rajtunk (6).

Mózes az Úrhoz fordult, imádkozott népéért, közbenjárt érettük, könyörgött a nép megtéréséért. Csak ez a megoldás, a megtérés, amely bűnbánattal az Úrhoz fordul és közbenjáró könyörgést mond mások megtéréséért is (7). „A megtérés és a higgadtság segítene rajtatok, a béke és a bizalom erőt adna nektek!” (Ézsaiás 30,15) A rézkígyó készítése, és az arra való feltekintés csak segítette a felfelé tekintést. Az embernek, gyarlósága miatt, gyakran kellenek ilyen mankók a felfelé tekintéshez, de az ilyen „rézkígyók” soha nem lehetnek hiedelem tárgyai, mert csakis az élő Istenben bízunk. Ha a „rézkígyó” vallásos hiedelem tárgya lesz, azaz bálvánnyá lesz, össze kell azt törni (2Királyok 18,4). A rézkígyó az érettünk felemeltetett Jézus Krisztusra mutat (8–9). Maga, a mi Urunk magyarázta ezt a történetet így nekünk (János 3,14). Nézzünk fel Jézus Krisztusra! (Zsidókhoz írt levél 12,2)

Szerző: refdunantul  2021.04.11. 04:00 komment

Mózes és Áron nem mehettek be az Ígéret Földjére, mert amikor víz fakadt a sziklából az Úr hatalma által, magukra irányították a figyelmet és nem az Istennek adtak dicsőséget. Egy pillanatnyi gyarló megingás, és Isten ezt úgy értékelte, hogy Mózes és Áron nem hittek Őbenne igazán és nem tartották Őt szentnek Isten népe előtt (20,12). A legnagyobbak életében is vannak tévedések, de akiknek sok adatott, attól többet is kérnek számon (Lukács 12,48). Miként értékelhet bennünket az Isten? 

Mózes elfogadta, jogosnak tartotta a büntetést, nem perlekedett az Úrral, és ezután csakis az Úr megtartó kegyelmébe kapaszkodott. Mózes bizonyossággal tudta, hogy noha e-világban nem mehet be az Ígéret Földjére, de Isten szeretetétől, kiválasztó kegyelmétől senki nem választhatja el őt (Róma 8,38–39). Ez a bizonyosság elég volt arra, hogy tovább vezesse népét, amíg teheti, amíg Isten engedi, a neki kimért rész szerint (14). Ez a bizonyosság újra hitvallóvá tette őt, és mindenkor Isten szabadító cselekvéséről szólt (15–16). Ez a bizonyosság erőt adott neki ahhoz, hogy többször is, magát megalázva, kérlelje a testvérnépet, Edómot, adják ki az engedélyt az országukon való békés áthaladáshoz, a „Királyok útján” (17–19). Ez a bizonyosság nem csüggesztette el Mózest akkor sem, amikor, fárasztó vargabetűvel, ki kellett kerülniük Edóm országát, mert nem kaptak áthaladási engedélyt a „testvérektől”; sőt, azok fegyverrel vonultak ki ellenük (20–21). Ez a bizonyosság vértezte fel őt akkor is, amikor meghalt Áron, az Ígéret Földjének határán, az Úr szava szerint, és a fia, Elázár vette át Áron papi szolgálatát; hiszen az Úr ügyét viszik tovább nélkülünk is (22–29). 

Mózest megbüntette az Úr, de nem vetette el. Mózesnek közben megerősödött a bizonyossága, és noha e-világban nem érhetett célhoz, nem teljesedhetett ki a küldetése, mégis tette még nagyobb hűséggel a dolgát, ameddig csak tehette, mint aki világosan látja a célt és a számára kimért rövid időt; mint aki látta a láthatatlant (Zsidókhoz írt levél 11,27). Áldott legyen az Isten, hogy minden nyomorúságunk ellenére, mi is csak így tehetünk, az Úr kegyelmében maradva: „itt” mindig az Ígéret Földje előtt, de hitünkben már úgy, mintha az Ígéret Földjén lennénk. A többi részlet, csakis az Úrra tartozik; még azok a vívódások is, amelyeket közben átéltünk, mert csakis az Úr ismeri azokat a gyötrelmeket, amelyek bennünket értek (14), és amelyek ellenére Ő mégis megtartott bennünket a bizonyosságban! Ne is fárasszunk ezekkel másokat. Áldjuk az Urat hűségéért, és amikor ránk zuhanna a fáradtság, könyörögjünk!

Szerző: refdunantul  2021.04.10. 04:00 komment

Ebben az igeszakaszban nagyon sok, gyönyörűséges üzenetet találunk, amelyeket máskor már leírtam. Most egy általánosabb szemszögből tekintsünk erre a szakaszra!

Látjuk itt a vezetők felelősségének súlyát, hiszen ők vezetik, testileg és lelkileg táplálják a népet. A felelősség abban áll, hogy merre vezetik népüket; biztosítják-e a sokaság számára „a pusztaságban” az enni- és innivalót, a létfeltételeket; valamint igen nagy felelősség az is, hogy milyen „szellemi tartalom” az, ami ezt a vezetést meghatározza. Súlyos terhek ezek; a vezetés mindegyik eleme (1–5). 

Ugyanakkor a vezetés egy folyamatos küzdelem, sok munkával, erőfeszítéssel, idegi megterheléssel, és baj esetén kegyetlen számonkéréssel. Amikor nincs mit inni, és szomjas a nép, vagy éhes, vagy beteg; akkor a vezető hibáztatható. Bizony, mindenki dühös, ha nincs mit enni és inni, ha hiányt szenvedünk. Jólétben természetesnek vesszük a luxusdolgokat is, és azok hiányát is perelhetjük… Bármikor bármi történhet: válságok, éhínség, járványok, természeti katasztrófák. Mivel felelős vezetőről beszélünk itt, kimondhatjuk, hogy azért is a vezető a felelős, aminek kialakulásáról nem is tehet. Mindig a vezető a bűnbak, és sok munkájáért nem várhat köszönetet.

A vezetésnek azonban folyamatos kísértései vannak. Még Mózes is elkövette azt a hibát, hogy az Úr cselekvését magának tulajdonította, a nép előtt, mintha ő fakasztana vizet a sziklából (10). A vezető gyakran elfelejti azt, hogy ő csak szolga, egy ideig másokért helyezte őt az Isten mások fölé. A vezető legnagyobb nyomorúsága az, amikor hitetlenül magának tulajdonítja a dicsőséget, önhitté lesz és csakis gyarló érdekek mentén tájékozódik. A vezető szánalmassá lesz, amikor ideje letelt, és nem tud félreállni. 

Az eddig elmondottak azonban akkor érvényesek, ha valóban elhívott vezetőről van szó, aki munkáját szolgálatként, isteni küldetésként értelmezi. Ahol csak hatalomról és karrierről, emberi dicsőségről van szó, ott semmi jóra ne számítsunk. Éppen ezért, tartsuk teljes kegyelemnek, hogy még mindig egyben van ez a világ! Mózes és Áron az Úr vezetését követték, az Ígéret Földje felé haladtak, az újra és újra engedetlenkedő népüket terelve (3–4). Mózes és Áron az Úr színe előtt álltak, minden nehéz helyzetben leborultak az Úr előtt, könyörögve erőért és útmutatásért (6–8).

Imádkozzunk a vezetőkért, hogy amíg szolgálatban állnak, tényleg szolgáljanak, élő hitben szolgáljanak, az Úrtól kapott erővel és bölcsességgel; valamint tudjanak félreállni, amikor már nem ők a vezetők. Ez a félreállás jelentheti akár a nyilvánosságtól való teljes tartózkodást is. Ilyenkor a szolgálat a csendes ima, a családban való szolgálat, és – ha erre kérnek – a gyülekezetben való szolgálat. Kevesen képesek tényleg visszavonulni. 

A magunk gyarlóságait ismerve, vezetőként és vezetettként egyaránt, tényleg leborulhatunk, könyörögve az Úr megtartó kegyelméért, hiszen csak Ő tud vizet fakasztani nekünk a sziklából; és olyan pusztaságban botladozunk önhitt száguldással, ahol csakis az isteni segítség csodája könyörülhet rajtunk. Ő vizet fakasztott a sziklából, Ő legyőzte a halált, Jézus Krisztusban Ő élő vízzel enyhíti tikkadtságunkat, amelyből, ha iszunk, soha többé meg nem szomjazunk! (János 7,37)

Szerző: refdunantul  2021.04.09. 04:00 komment

süti beállítások módosítása