Mózes és Áron nem mehettek be az Ígéret Földjére, mert amikor víz fakadt a sziklából az Úr hatalma által, magukra irányították a figyelmet és nem az Istennek adtak dicsőséget. Egy pillanatnyi gyarló megingás, és Isten ezt úgy értékelte, hogy Mózes és Áron nem hittek Őbenne igazán és nem tartották Őt szentnek Isten népe előtt (20,12). A legnagyobbak életében is vannak tévedések, de akiknek sok adatott, attól többet is kérnek számon (Lukács 12,48). Miként értékelhet bennünket az Isten?
Mózes elfogadta, jogosnak tartotta a büntetést, nem perlekedett az Úrral, és ezután csakis az Úr megtartó kegyelmébe kapaszkodott. Mózes bizonyossággal tudta, hogy noha e-világban nem mehet be az Ígéret Földjére, de Isten szeretetétől, kiválasztó kegyelmétől senki nem választhatja el őt (Róma 8,38–39). Ez a bizonyosság elég volt arra, hogy tovább vezesse népét, amíg teheti, amíg Isten engedi, a neki kimért rész szerint (14). Ez a bizonyosság újra hitvallóvá tette őt, és mindenkor Isten szabadító cselekvéséről szólt (15–16). Ez a bizonyosság erőt adott neki ahhoz, hogy többször is, magát megalázva, kérlelje a testvérnépet, Edómot, adják ki az engedélyt az országukon való békés áthaladáshoz, a „Királyok útján” (17–19). Ez a bizonyosság nem csüggesztette el Mózest akkor sem, amikor, fárasztó vargabetűvel, ki kellett kerülniük Edóm országát, mert nem kaptak áthaladási engedélyt a „testvérektől”; sőt, azok fegyverrel vonultak ki ellenük (20–21). Ez a bizonyosság vértezte fel őt akkor is, amikor meghalt Áron, az Ígéret Földjének határán, az Úr szava szerint, és a fia, Elázár vette át Áron papi szolgálatát; hiszen az Úr ügyét viszik tovább nélkülünk is (22–29).
Mózest megbüntette az Úr, de nem vetette el. Mózesnek közben megerősödött a bizonyossága, és noha e-világban nem érhetett célhoz, nem teljesedhetett ki a küldetése, mégis tette még nagyobb hűséggel a dolgát, ameddig csak tehette, mint aki világosan látja a célt és a számára kimért rövid időt; mint aki látta a láthatatlant (Zsidókhoz írt levél 11,27). Áldott legyen az Isten, hogy minden nyomorúságunk ellenére, mi is csak így tehetünk, az Úr kegyelmében maradva: „itt” mindig az Ígéret Földje előtt, de hitünkben már úgy, mintha az Ígéret Földjén lennénk. A többi részlet, csakis az Úrra tartozik; még azok a vívódások is, amelyeket közben átéltünk, mert csakis az Úr ismeri azokat a gyötrelmeket, amelyek bennünket értek (14), és amelyek ellenére Ő mégis megtartott bennünket a bizonyosságban! Ne is fárasszunk ezekkel másokat. Áldjuk az Urat hűségéért, és amikor ránk zuhanna a fáradtság, könyörögjünk!
