Az Úr színe előtt élhetjük meg a kitaszítottságot. Jeftét elűzték apja házából, mert parázna nő fia volt, és amikor apja felesége is szült fiakat, kitagadták az örökségből. Jeftének menekülni kellett apja házából és a testvérei elől. Pedig Jefte alkalmas ember volt, erős vitéz; de nem tartozott a családba, nem tartozott a „csapatba”; olyan ok miatt, amiről nem ő tehetett. Az emberek előtt többnyire nem az alkalmasság számít, hanem az, hogy szigorú szempontok szerint az adott csapat tagja lehet, vagy sem. Ma sírva mondta nekem valaki, aki tehetségével, szorgalmával, igyekvésével, odaadásával mindent megtesz a maga területén; de lekezelően mindig éreztetik vele, hogy ő nem a csapat tagja. Nagyon nehéz bekerülni a zárt körökbe, és minden terület az, ahol le vannak osztva a lapok. Jefte ezzel nemcsak a családból, de a nagyobb közösségből is ki lett tagadva (1–3).

Az Úr színe előtt élhetjük meg a felemeltetést is. Amikor baj van, akkor érdekes módon, mindenkinek eszébe jut Jefte, az erős vitéz. A gürizős, nehéz, életveszélyes munkát végezze el az, akinek a csapatban nem jutott hely. Az ammóniak megtámadták Izráelt. Ekkor a gileádi „csapat” vezetői elmentek Jeftéért, hogy a segítségét kérjék, és a harcok vezetőjének kérjék fel. Jefte ekkor nem hagyja szó nélkül a kérést, és elmondja eddigi sérelmeit, de nem a sérelmei, nem az indulatai vezetik: Elűzték, gyűlölték, és most a bajban jönnek hozzá… Bizony, alázattal hordoznunk kell a terheket, de adott helyzetben többnyire igenis szólni kell, nem szabad hallgatni, meg kell beszélni az eddigieket, mert csak így tisztázódhat a helyzet, egyébként soha nem adatik gyógyulás. Ezután Jefte elfogadta a megbízást, az Úr színe előtt, mint a nép vezetője (4–10).

Az Úr színe előtt állni, minden körülmények között: ez az igazi felemeltetés. Jefte az egész ügyet az Úr elé vitte, megbeszélte az Úrral. Az Úr színe előtt erővel, és nem csüggedve viseljük a kitaszítottságot is; folyamatosan beszélgetve az Úrral. De az Úrban bízva tudjuk, hogy az Úr vezet, és megadja azt, hogy megkapjuk a befogadást oda, ahol a helyünk van, valamint megtaláljuk az Őtőle való feladatot, amiben kiteljesedhet az életünk, az Ő eszközeiként. Az Úr elé állni, az Úr színe előtt megélni életünk minden percét, ez a lényeg; és bizonnyal megkapjuk a vezetést, a felemeltetést, még megalázottan is. Aki az Úr színe előtt áll, az –Jézus Krisztusban – az örök élet távlataiban értékeli élete minden percét. Ez az igazi felemeltetés (11). 

Szerző: refdunantul  2021.05.28. 04:00 komment

Amikor otthonra találunk, akkor körbevesznek minket a szomszédok. Az otthon attól otthon, hogy az ember ott védettségben, oltalomban, békében él a szeretteivel. Ezért építünk kerítést, ültetünk elé sövényt, kifejezve a hely intimitását. Az otthon fontos: a mennyei haza, az üdvösséges megérkezés előíze az. A jó szomszédság nélkülözhetetlen feltétele az otthon biztonságának és békességének. Ismerek olyan hívő családot, akik a nagy küzdelmekkel felújított otthonukat, a szülői örökséget, az elviselhetetlen szomszéd miatt kényszerültek eladni, hogy mindent újrakezdjenek, valahol máshol. Őket, akik régóta ott éltek, űzték el a nemrég odaköltözött szomszédok. Mivel ők hitben jártak, volt egy határ, amit ők nem léptek át a folytonos veszekedésben, és krisztusi módon ők léptek, ők mentek, máshol keresve az otthon békességét.

Miért van az, hogy ebben a világban, szelídséggel látszólag csak veszíteni lehet? Miért van az, hogy ha nyitunk a szomszédok felé, akkor előbb-utóbb belemásznak az életünkbe? Miért van az, hogy amikor krisztusi szeretettel meghallgatjuk őket, akkor az a veszély fenyeget minket, hogy mi tanuljuk el, ebben a nyitottságban, az ő szokásaikat, az ő hitüket; ahelyett, hogy mi erősödnénk a saját kincseinkben? A nyitottságban sok fenyegetés, sok veszély, sok kísértés is van a vétekre. Nem értem, hogy miért elvárás ma, a nyitottság kultúrájában, a teljes önfeladás, amit ráadásul a krisztusi szeretet testet öltésének tüntetnek fel. Azt sem értem, hogy egyesek miként rajonganak távoli kultúrákért, a magukét meg nem ismerik és semmire sem becsülik! Eszembe jut az a jelenet, amikor az egyik ismerősöm – akihez betörtek, mindenét felforgatták, értékeit elvitték – indulattal említette nekem: „Ez még egyszer nem fog előfordulni, mert az otthonomat megvédem! Annyi mindent elvesznek tőlem, időmet, erőmet, valójában az életemet is; az otthonomat, a legfontosabb értékeimet, nem adom!”

Igénk szerint nem ez a hűséges kiállás a vétek, hanem annak ellenkezője, a hűtlenség a vétek. Isten népét körbevették az idegen népek: nyugatról a filiszteusok, keletről az ammóniak, azoktól északra a midjániak, azoktól délre a móábiak. Mindegyik nép fenyegette Isten népét, Isten által nekik adott otthonát. Leginkább az fenyegette őket, hogy eltanulták az idegen népek szokásait, isteneiket tisztelték, miközben egyre nagyobb függésbe kerültek ezektől. „Barátkozásuk” életveszélyessé lett, hűtlenséggé, hitetlenséggé. Itt először kiált fel, a Bírák könyvében, Isten népe úgy – kétszer is –: „Vétkeztünk!” Eddig csak ijedtükben kiáltottak az Úrhoz, most bűnbánattal teszik ezt. Kitartottak a bűnbánatban. Tetteikben is bűnbánatot tartottak: eltávolították az idegen isteneket maguk közül…

Szerző: refdunantul  2021.05.27. 04:00 komment

Már régóta tudom, akikről alig, vagy keveset hallok, azok végeznek békés, építő, áldott szolgálatot; ott növekszik az Isten országa. Mi eleve rossz mérce szerint értékelünk: arra figyelünk, aki sokat nyüzsög és látványos eredményeket mutat fel, aztán mindig kiderül, hogy a nyüzsgés feszültségeket támasztott, amelyek azonnal betörik a látványos eredmények kirakatait. 

A mai igeszakaszra tekintve hajlamosak vagyunk Tólá és Jáír bírákat „kis” bíráknak, jelentékteleneknek nevezni, csak azért, mert röviden szól róluk és „eseménytelen idejükről” Isten Igéje: csak név, származás, lakhely feltüntetésével, szolgálati éveik és haláluk említésével. Abímelekről, meg Gedeonról is hosszú fejezeteket írtak, tele eseményekkel; de milyen eseményekkel! Nekünk ma már a csendes építkezés nem esemény; az ilyenben részt vállaló „vezető szolgák” fajsúlytalan emberek! Nagy baj ez. 

Tólá és Jáír bírák idejében, „Abímelek után” (1), negyvenöt éven keresztül békesség volt az országban (2–3). Abímelek gyarló korszaka után valóban Isten szabadítása volt a békesség eme tartós korszakát megteremteni, amelyben Tólá és Jáír bírák lehettek Isten eszközei (1). Ebben a békességben gyarapodott az ország. Erre utal Jáír harminc fia és harminc szamara. Ahol nem harci ménen száguldanak a nyugtalanul többre vágyók, hogy maguknak nevet és vagyont szerezzenek, ott az Isten mindenkinek gyarapodást ajándékoz, megerősödik a nagy család, Isten áldott életrendje (4). Tólá és Jáír bírák felkelése, szabadító tevékenysége nem harcot jelent, hanem az Isten áldott rendjének, igazságának, békességének megteremtését és megbecsülését, egy gyalázatos korszak után (1).

Boldog az, aki békében él, békés gyarapodás ideje alatt, miközben maga is ezt a békességet szolgálja, az Isten országát építve, egészen haláláig, hogy ez a békesség kiteljesedjen rajta, a Krisztusban. Ne tartsuk unalmasnak, középszerűnek, jelentéktelennek az ilyen szolgákat és időszakokat, mert ez az igazi Krisztus-követés, ez az, ami igazán jelentős, a többi csak öncélúan és halálosan harsány. Nem is tudjuk, milyen boldogok vagyunk?

Szerző: refdunantul  2021.05.26. 04:00 komment

Az ember látja, hogy baj van, ilyenkor védett helyet, oltalmat keres. Életünk bizonyos helyzeteiben a menekülés és az oltalom keresése, valamint a védekezés, Isten Lelkének indítása. Csak az Úr megbízásából, egy konkrét feladatban és meghatározott időre van szükség hősökre. Sajnos, sokkal több a küldetéstudattal rendelkező ember, mint amennyit az Úr elküldött. Ezek aztán a gonosz eszközeivé lesznek, és nagy bajokat okoznak. Vétek, ha gyáván elbújunk, amikor az Úr küld; de ugyanúgy vétek, amikor Ő nem küld, és mi fontoskodunk, ahelyett, hogy a saját fügefánk védelmében élnénk, békésen dolgoznánk. Áldás az, ha valaki az Úr Lelkének békéjében, megelégedve végzi a mindennapi feladatát; ezzel tehetne a leginkább a közért. A nyughatatlan ember azonban nagy dolgokat akar tenni – felhatalmazás nélkül – és ezzel okoz sok gonoszságot. Áldás lehet a szent elrejtőzés. 

Abímelek hova menekült, neki mi jelentette a menekvést? Abímelek egy önküldetéses ember volt, nyughatatlan. A hitetlen ember nem tud lenyugodni. Ezért miatta kényszerültek menekülni sokan; majd menekülni kényszerült ő maga is. Voltak olyanok, akik egy fellegvárba menekültek Abímelek elől, és magukra zárták azt. Abímelek egy Sikem melletti várost, Tébécet is megostromolt, attól tartva, hogy az ottani fellegvárba is elrejtőztek sikemiek. Amikor ezt a fellegvárat is fel akarta gyújtani Abímelek, mint a korábbi, sikemi búvóhelyet, egy asszony malomkővel agyonzúzta Abímeleket, akinek még a halál pillanatában is csak a virtus számít, ezért leszúratja magát egy katonájával, hogy ne asszony által haljon meg. Mit ér ez a virtus az Isten előtt, meg minden virtus, amit önmagunkért teszünk, még a közéletben mozgolódva is? Lehet védekezni annak, aki nem támadott. Ugyanakkor minden védekezés is gyarló életünk része, amely megváltás után kiált (50–53).

Hol van a menekvés? Hiszen Isten joggal fizet meg a gonoszságért (Zsoltárok 51,6), joggal hárítja ránk vissza minden gonoszságunkat, ahogy ezt Ő megtette Abímelek és a sikemiek esetében is (55–57). A tetten érhető, életeket meggyötrő és kioltó gonoszságokat is számontartja az Úr. Jézus Krisztus elhordozta minden bűnünk büntetését, de megváltó szeretetével Ő egy új országot, egy új világrendet hozott el. Megtért életünk pislákoló mécsese ennek az új világnak, és az élet hasadtságában, az élethelyzetek bonyolultságában, minden élet gyarlóságának feszültségei között ezért a megváltásért, valamint az Isten országa kiteljesedéséért könyörög. Erős várunk nekünk az Isten, áldott menedékünk! (Zsoltárok 18,3)

Szerző: refdunantul  2021.05.25. 04:00 komment

A hűtlenség viszályt teremt, és a viszálykodás mindent megemészt, mint a tűz. Pont úgy, ahogy azt Jótám példázatában olvastuk (9,15). Aki hűtlenné lesz Istenhez, és ennek nyomán a másik emberhez, ahhoz szintén hűtlenné lesznek. A hűtlenség a gonosz lélek műve. Istentől csak jó érkezhet! 

Amikor azt olvassuk, hogy Isten egy gonosz lelket küld Abímelek és Sikem polgárai közé (23), akkor azzal azt jelzi az igevers: Íme, Isten rámutat állapotunkra, amiben Őnélküle vagyunk, a gonosz hatalma alatt. Ugyanakkor ez az igevers jelzi Isten szuverén hatalmát, aki a gonosz felett is Úr. 

A hűtlenség viszálykodást eredményez, mindent megemészt, sok-sok áldozattal jár. Így lett hűtlenné Sikem városa Abímelekhez, korábbi szövetségeséhez. Ne feledjük, hogy ez a „kapcsolat” eleve már egy korábbi hűtlenség eredménye (23). Abímelek sok hűtlen gonoszságot művelt eddig. Isten megítélte őt ezért, amikor engedte, hogy a gonosz lélek elhatalmasodjon az életében. Van isteni számonkérés, van ítélet, nem tehetünk következmények nélkül azt, amit akarunk (24). 

A hűtlenségből támadt „szövetségek” mind csak rövid ideig tarthatnak. Abímelek és Sikem városának „kapcsolata” is három év után tönkrement (22). Innentől kezdve fokozatosan halálossá érnek a hűtlenség gyümölcsei. A hűtlenségből fakadó rettenet valósága minden filmbéli rettenetet felülmúlhat. Hányszor igazolta már ezt az emberiség történelme. A sikemiek bizalmatlanok lettek Abímelek iránt, megbízott embereik, „lesben” állva átvették a városba vezető kereskedelmi utak feletti ellenőrzést, jelezve, hogy itt már nem Abímelek uralkodik, hiszen nincs rend (25). Majd a sikemiek átpártoltak egy Gaal nevű, „messziről jött” emberhez, és gyalázták Abímeleket (26–29). Abímelek erre kegyetlen bosszút állt, helytartójával, Zebullal együtt: először csellel elűzték Gaalt (34–41), majd megölték az áruló sikemieket (42–45), kegyetlenül végezve azokkal is, akik innen Sikem védettnek hitt rejtekhelyére menekültek; rájuk gyújtották a búvóhelyet, ezer emberre (46–49). Hova lehet elbújni, elrejtőzni? Csak az Úr ad szent elrejtettséget, akkor is, ha a földit halálosan feldúlják.

Jöjj, Isten Lelke, ajándékozz nekünk hitből fakadó hűséget! Hűséget Tehozzád, hűséget azokhoz, akiket Te kezdettől fogva ránk bíztál. Aki a sajátjaihoz hűséges, az lehet hűségesen megbízható a világ számos színterén is, hogy a mindent elemésztő, gonosz viszályok helyett az Isten békességes országa épüljön bennünk, közöttünk, általunk; a Jézus Krisztusban. 

Szerző: refdunantul  2021.05.24. 04:00 komment

Gedeon két fia, két embertípus. Az egyik – Abímelek – irgalmatlanul gázol át, még a féltestvérein is, a hatalomért. A másik – Jótám – az Isten megtartó kegyelméből menekülhet meg, hogy az Úr példázatos üzenetét átadja, amely minden „kánaáni típusú királyság” kritikája. Jótám példázata szerint a fák igényesek, amikor királyt választanak maguknak, mert méltó, alkalmas királyt akarnak maguknak. Mind az olajfa, mind a fügefa, mind a szőlő visszautasítja a királyságot, mert valóságos, tápláló gyümölcseik zamatát többre értékelik saját maguk kelletésénél, a mások feje fölött, a királyság üres fennköltségében. 

A királyság dilemmája jelen van az egész Bibliában. Isten a népe királya. A nagy törés, szakadás, amit a Biblia bűnnek nevez, tette lehetővé, aztán szükségessé a királyságot, mint a törvény, a rend fenntartójának biztosítóját, aki nélkül mindent megemésztene az emberi bűn. 

Isten azonban elküldte egyszülött Fiát, akiben megmutatta, milyen az a király, aki az Úr nevében jön: szolgai formát vett fel, hatalma megváltó szeretetében mutatkozott meg, búzamagként a földbe temetve nem önmagának él és hal, hanem sok gyümölcsöt terem (János 12,24). Meg kell térnünk ahhoz, hogy ilyen királyságban élhessünk, hogy ez a királyság „elég” legyen nekünk, hogy ilyen királyért könyörögjünk és ne magunk akarjunk tündökölni. Jézus Krisztusban újjászületve már nem önmagunknak élünk és halunk, hanem az Úrnak, Őbenne egymásnak, hatalmunk pedig szolgálat (Róma 14,8).

Jöjj, Isten Szentlelke, cselekedd, hogy a feltámadott Úr legyen a mi királyunk!

Szerző: refdunantul  2021.05.23. 04:00 komment

Gedeont ebben a fejezetben végig a másik nevén emlegetik: Jerubbaal. Ez a név kétértelmű, mint ahogy Gedeon élete is az volt, hiszen a név jelentése egyszerre lehet: Baal-hívő ugyanúgy, mint a Baal ellensége. Az Urat emlegető (8,23), de kétértelmű élet, valójában hiteltelen, képmutató és engedetlen élet. Gedeon, a szolgálatban tapasztalt dicsőség közben elhajlott. Urunk, könyörülj rajtunk, hogy hűségesek maradhassunk mindvégig! (Jelenések 2,10)

Gedeon hetven fia közül – ez önmagában is beszédes, a kor háremes szokásait figyelembe véve is az –, Abímelek is hallotta és látta apja viselkedését. Mit látnak tőlünk a gyerekeink? Ez egy olyan moralizáló kérdésnek tűnik. Pedig messze túlmutat ez az unásig megszokott kérdés önmagán. Nekem a mai napig szempont: Mit tenne apám és anyám ebben a helyzetben? A fő kérdés mindig az, hogy mit tenne Jézus Krisztus ebben a helyzetben; de ennek hétköznapi, hiteles és nem álkegyes megvalósulását a szüleimnél láttam, és ezt belém égette az Isten. Abímelek mást látott: apja kétértelmű és elhajló életét, pedig apját szolgálatra hívta el az Isten. Abímelek nevének jelentése is kétértelmű, utalva elhívott apja bukására; győzelmes, kegyetlen, Istent elfelejtő királyságára. 

Abímelek, az apja után, király akart lenni Sikemben. Abímelek ennyit tanult meg mindössze! Isten szolgálata helyett csak a királykodást, a hatalmat látta. Ezért a sikemi polgárokat tőrbe csalva, a pogány kultusz pénzéből hitvány és mindenre kapható embereket felbérelve, megölette testvéreit, féltestvéreit; Gedeonnak hetven fia volt. Abímelek hetven férfit gyilkolt meg egy kövön (1–5). Magáról a kegyetlenségről, a mögötte munkáló lélekről nem kívánok szólni, ezt mindenki maga gondolja át. Mennyit számít nekünk a másik ember, a szeretetink, a Krisztusban testvéreink, a többiek? Bizony, sokszor a szemünk sem rebben, amíg nem mi magunk vagyunk soron. Olyan jó vicceket tudunk mesélni egymásnak, temetések után is, hiszen az élet megy tovább... De milyen élet megy tovább? 

Abímelek ezeket művelte Sikemben. Abímeleknek már nem számított a múlt, nem számít az elődök, bárki, vagy bármi tisztelete? Csak én! Mintha ma élne. Abímeleknek semmit sem jelentettek azok a beszédes helyszínek, ahol ő maga is élhetett: Ábrahám itt vert először tábort Kánaánban, és egy tölgyfát ültetett az emlékére (1Mózes 12,6–7). Jákób itt szórta el az idegen isteneket és itt fogadta meg, hogy az Úrnak szenteli magát (1Mózes 35,1–4). Az itt tartott sikemi országgyűlés hitvalló fogadalmát már nem is említem (Józsué 24,1–28). Abímelek szent helyeken járt. De neki ez semmit sem jelentett. Olyannyira nem, hogy önmagát tette királlyá a sikemi tölgyfánál (6). A felnövekvő generáció nagy részének semmit sem jelent az egyház. Nem azért, mert az egyház nem halad a korral, nem elég modern. Nem ez az ok! Teológiai okokat is említhetnék, de legyen itt elég egy emberi ok: nem adjuk tovább hitelesen az élő Isten ismeretét, Igéjének ismeretét, látható gyülekezetének ismeretét. 

Egyedül a kis Jótám, Jerubbaal legkisebb fia menekült meg (5). Isten megtartó kegyelme a gonosz lenagyobb támadásakor is él, megtart, gondoskodik népe intéséről és megújulásáról. Ez a megtartó kegyelem éltet minket is. Jöjj, Szentlélek Isten, hogy méltók lehessünk erre a kegyelemre!

Szerző: refdunantul  2021.05.22. 04:00 komment

A győzelem életveszélyes csapda. Az ember nem is veszi észre, hogy a gonosz kezdi el tépdesni az életét. A győztesek többnyire megölték és kifosztották a legyőzötteket. Gedeon nem volt irgalmas a neki ellentmondóknak: saját népe körében sem (8,13–17); és az egyébként testvérnép midjániakhoz sem, akik izmaeliták voltak, Ábrahám egyik másodfeleségének utódai (24). Gedeon, a lemészárolt ellenség aranyfüggőiből egy arany győzelmi emlékművet készíttetett. Csapda lett ez Gedeonnak, családjának és az egész népnek (24–28). Béke lett az országban negyven esztendeig, és a békességből fakadó jólét a gyarló embernek nem a hitét, hanem a hitetlenségét növeli (28). Már Gedeon idejében, Gedeon családjában elkezdődött az elhajlás (30); Gedeon visszavonulásával folytatódott (29); és Gedeon halálával nyilvánossá lett (33–34). Parázna az emberi szív, beleveszik a csapdákba (33). 

Mennyi csapdát rejt ez a világ! Olyan az élet, mint egy aknamező. Beteg az az ember, aki mindenhol csapdát lát; de hitetlenül vak az az ember, aki nem látja be a csapdák rengetegét. Beteg az az ember, aki minden szépben és jóban paráznaságot lát; de hitetlenül vak az az ember, aki nem veszi észre, hogy ebben a világban minden területen tombol a paráznaság, az elhajlás; többnyire nem nyíltan, de nyilvánvalóan. Ne csupán szexuális elhajlásokra gondoljunk…

Gedeon csakis attól lehet a hit hőse (Zsidókhoz írt levél 11,32), hogy életén és szolgálatán keresztül látjuk, milyen hatalmas Urunk van, akinek van hatalma arra, hogy még ilyen gyarló életeket is felhasználjon az Ő ügyében. Gedeon a hit hőse, mert rámutat Isten küldöttére, a Megváltóra, a feltámadott Jézus Krisztusban, akiben igenis tudjuk, hogy hiába tépdes bennünket a gonosz, nem téphet ki minket az Úr kezéből. Isten országa Jézus Krisztusban eljött közénk, és annak növekedését nem tudja megállítani senki sem, hogy Isten uralma teljessé legyen: „Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége…” (Ézsaiás 9,6) Ez a bizonyosság a legnagyobb győzelmek idején is alázatra int, hűségessé tesz, gyarló, parázna természetünk ellenére is, és az élet sokféle csapdájából megszabadít, azoktól megkímél. „Szemem állandóan az Úrra néz, mert Ő szabadítja ki lábamat a csapdából.” (Zsoltárok 25,15)

Szerző: refdunantul  2021.05.21. 04:00 komment

Szukkót és Penúél, Gát törzsének földjén található, két izráeli város, a Jordántól keletre. Mindkét helyen megtagadták a segítséget Gedeonnak, talán midján népének megtorló intézkedéseitől tartva. Gedeon szerint – ő így élte meg, de nem biztos, hogy amit megélünk, az pontos látása a valóságnak, a mi érzelmi optikánk torzít – a két városban gúnyolódtak is rajta (15). A félelem vezette e városok lakóit, és emiatt viszont saját népük vezérének és seregének árulóivá lettek. Az élet tele van félelmetes és ellentmondásos helyzetekkel, amelyekben meg kell hallanunk az Úr bátorító szavát, és mindig a sajátjaink mellett kell döntenünk. Az lehetetlen ugyanis, hogy mások érdekeit képviseljük a sajátjaink ellenében. Hisszük, hogy az Úr nem véletlenül állított oda, ahol, akik között, amilyen feladatban éppen vagyunk. 

Könyörögjünk! Az Úr vegye el a félelmeinket, adjon hűséget abban, ahová Ő állított minket. Az Úr óvjon meg bennünket a halálosan ellentmondásos helyzetektől, ahol csak rossz, nem Istennek kedves – hadd mondjam így –, nem krisztusi döntéseket lehet hozni, bárhová állunk is. Továbbá, azért is könyöröghetünk, hogy az Úr, idejében vegyen ki a küzdelmekből; vagyis addig tartson bennünket a küzdőtéren, amíg van erőnk az Ő gyermekeként megállni! Nekem is naponkénti imádságaim ezek.

Ez a könyörgés azért is fontos, mert noha Szukkót és Penúél lakói, a midjániaktól félve utasították vissza Gedeont, most saját népük vezetőjének bosszúját kellett elszenvedniük. Ne félelemből döntsünk, maradjunk a sajátjainknál, és a többit bízzuk az Úrra, Őneki gondja van ránk. Ez az üzenet azonban nem mentesíti Gedeont, akinek csapdává lett a nagy győzelmek sora (8,27), és kegyetlenül állt bosszút saját népe két városán. Rá is érvényes, amit eddig üzent Isten Igéje: az Istentől ránk bízottakat – a saját népünket, a saját kultúránkat, hitünk drága kincseit – soha nem bánthatjuk! Éppen ez a hűség tesz késszé bennünket arra, hogy másokhoz is irgalmasak legyünk. Gedeon durván megbosszulta Szukkót és Penúél lakóinak hűtlenségét, kínhalállal megölette őket (13–17). Aki a saját népével ilyen, az bosszúállóan kegyetlen az elfogott ellenség két királyával is (18–19). Gedeon kegyetlenné lett, és a saját fiát is erre tanította (20). Ettől kezdve, Gedeon ajkán csak szép szólam az, amit győztes népének mond: „Ne én, hanem az Úr uralkodjon rajtatok!” (22–23) Isten őrizzen meg bennünket attól, hogy nevének említése csak egy szép szólam legyen az ajkunkon, aminek a valósághoz semmi köze!

Jézus Krisztus Igéje jut eszembe, amit a tanítványoknak mondott, akik tüzet akartak kérni a samáriai falura, mert nem fogadták be az Urat: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek, mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse.” (Lukács 9,55–56) Jézus Krisztus szeretete irgalmas szeretet, de nem következmények nélküli szeretet. Mi csak ezt a szeretetet képviselhetjük, hirdethetjük és élhetjük. Ma megtapasztaltam, hogy ezzel a krisztusi szeretettel miként lehet visszaélni, az egyházban is. Ez a visszaélő ítélete. Ami krisztusi szeretettel nem érhető el, az nem is kell, azon nincs áldás!

Szerző: refdunantul  2021.05.20. 04:00 komment

Az Úr ereje adott kitartást a bölcs folytatáshoz Gedeonnak akkor is, amikor az efraimi testvérek féltékenyek lettek Gedeon győzelmére, és Gedeon, hála helyett, szemrehányást kapott tőlük, hogy miért nem szólt nekik idejében. Ismerjük ezt: „Szóljál, jövök!” Amikor szólunk, akkor éppen nem ér rá. Amikor minden kész, akkor: „Miért nem szóltál, jöttem volna…” Hála helyett szemrehányás. Nem tudjuk, mit gondolt Gedeon, amikor ezt meghallotta – a gyarló gondolatainkat is bűnbánattal le kell tennünk az Úr kegyelme elé –, de cselekedni bölcs és higgadt vezetőként cselekedett. Sok gyarló gondolatunk lehet, a határtalan emberi gyarlóságra, hálátlanságra, féltékenységre, csúsztatásra; de mindig azért kell könyörögnünk, hogy legyen erőnk, fáradtan is higgadtnak maradni, Isten népét egyben tartani, szelíd szóval enyhülést szerezni, és sok felesleges belső csatát megelőzni, hiszen van küzdelem „odakint” éppen elég (Példabeszédek 15,1). Gedeon megdicsérte a méltatlankodó efraimi testvéreket, elismerte, felértékelte tetteiket, akiknek így indulata megenyhült. Nem hazudott Gedeon, csak felismerte a tetteit annak, aki elismerésre vágyott, miközben maga háttérben tudott maradni (1–3). 

Itt legyünk figyelmesek arra, hogy Gedeon történetében ettől kezdve nem olvasunk arról, hogy az Úr szólt Gedeonhoz. Elvégezte azt, amit az Úr bízott rá: legyőzte Midjánt, kis seregével. Itt kellett volna megállni! De csapda lett a győzelem Gedeonnak, aki nem tudott a győzelmeiben megállni (8,28). Tovább folytatta a százhúszezer veszteségtől vérző, tizenötezres midjáni sereg üldözését, a Jordánon túl, amíg teljesen szétverte a sereget (10–12). Fáradtsága, a sereg nélkülözése, saját, Jordánon túli városainak, a gáti Szukkót és Penúél lakosainak elutasítása – akik nem adtak kenyeret az éhező seregnek – jelek lehettek, hogy álljon meg, mert eddig szólt az isteni küldetés… Gedeon azonban folytatta, makacsul, győzelemtől ittasan, a városokat megfenyegetve, a midjáni két vezért üldözve (4–9); és hibát hibára, bűnt bűnre halmozott. 

Amíg az ember azt teszi, amit az Úr bízott rá, addig fáradtságában is kap „felülről” való erőt a folytatáshoz (1–3). Adjon az Úr erőt ahhoz is, hogy ne folytassuk, amikor az Úrtól való mandátumunk megszűnt, hanem álljunk meg, álljunk félre, álljunk le! Áldott jele Istennek ilyenkor az a fáradtság, amit már nem lehet egy éjszaka kipihenni… Áldott jele lehet Istennek a sokféle nélkülözés – nemcsak éhség, hanem lelki nélkülözések sora is – amelyeket nemcsak elszenvedek, hanem okozok is, mert csak arra a feladatra koncentrálok, amit Isten talán már régen elvett tőlem (4–12). Állj meg a halálos csapda előtt! Ne légy aktív az Úr felhatalmazása nélkül!

Szerző: refdunantul  2021.05.19. 04:00 komment

A bibliai bizonyságtétel egyértelmű: A győzelmet az Úr adja. Éppen azért kellett Gedeon seregét háromszázra csökkenteni (15), hogy még a kísértés árnyéka se érje el Isten népét, miszerint a saját ereje szerezte meg a győzelmet (7,2). Gedeon leborult, amikor az Isten döntését, szándékát meghallotta. Az embernek a győzelmek idején kell a leginkább leborulnia az Úr előtt, hálát adva és alázattal, hiszen minden győzelem az Úr kegyelme, és minden e-világi győzelemben van valami titokzatos, hiszen a másik alulmaradását, esetleg a legyőzött halálát jelenti (25). Csak az Úr kezéből fogadhatjuk el a győzelmet, alázattal, a legyőzött felé is irgalommal; ugyanakkor a nekünk ajándékozott, isteni győzelmet mindig megbecsülve!

Az Isten ajándékozta győzelmen belül lehetnek áldottak az emberi módszerek, technikák is. Gedeon, maroknyi csapatát három részre osztotta, és együtt, egyszerre cselekedtek, a vezetőre figyelve: megfújták a kürtöket, és csatakiáltás közepette összetörték az üres korsókat, lengették a fáklyákat. Ha már adott a bizonyosságunk, hogy az Úr cselekedett érettünk, akkor mi is cselekedhetünk. A bizonyosság keretei között nem hiábavaló és nem is tehet gőgössé az emberi cselekvés. Ahol az Úr adja a győzelmet, ott mindig munkál az Isten Lelke, amely egységet teremt. Itt, Gedeonra figyelve, engedelmesen egyszerre mozdult mindenki. Ma a gonosz ott ver leginkább tanyát, hogy senki emberfiának sem adjuk meg a tiszteletet, mindenkit kritizálhatunk, mindenkinek „beszólhatunk”, és közben még merészelünk Istenre is hivatkozni. Milyen beszédes a felhangzó csatakiáltás: „Az Úrért és Gedeonért!” (18) Az Úrban bízunk, és az Úr kirendelt eszközét tisztelve, engedelmesen egyek vagyunk; az Úrban (15–22). Ehhez az egységhez később mások is csatlakoznak, az egész nép, mert ez valódi, áldott, hiteles egység; a Lélek egysége (23–24).

Gedeon győzelmét Ézsaiás, Jézus Krisztusról szóló próféciájában énekli meg (Ézsaiás 9,3). A feltámadott Úr valódi, maradandó győzelmet ajándékozott nekünk, bűn, betegség, halál és gonosz felett. Ez a győzelem az Úr győzelme, kegyelemből a miénk, valódi megoldást ajándékoz nekünk, és másokat is felemel. Ez a győzelem alázatossá, irgalmassá, Istent magasztalóvá, ugyanakkor hitvallóvá szül újjá bennünket. 

Szerző: refdunantul  2021.05.18. 07:00 komment

Isten ismeri Gedeon félelmeit és ismeri a mi félelmeinket is. Isten ismeri és elveszi ezeket a félelmeket. Vegyük azonban figyelembe, hogy Gedeon félelmei nem csupán általános emberi félelmek voltak – azokat sem szabad természetesen lebecsülni –, hanem az Istentől kapott feladat nagysága miatti félelmek voltak ezek (9–10). Gedeon küldetésben járt, azt komolyan vette, látta az Istentől kapott feladat nagyságát és a maguk kicsiny voltát, ezért félt. Minden félelmünkkel csakis az Úrhoz menekülhetünk. Áldott az az ember, aki nemcsak önmaga nyomorúsága miatt fél, hanem félelme, aggodalma az Úr ügye miatti féltő szeretetből fakad.

Isten azonban felbátorítja övéit, különösen azokat, akiket Ő állított szolgálatba, mint például Gedeont (11). Isten azért küldte el Gedeont, legényével együtt, hogy kihallgatva az ellenséges tábor harcos beszédét, megbátorodjanak. Az álom értelmezését – a sátrat ledöntő árpakenyérről – is ők maguk adják meg: Isten győzelmet ad népének, háromszáz emberrel, a hatalmas midjáni és amáléki sereg felett (11–14). Ebből a rendkívüli kijelentésből egyértelművé lesz, hogy Isten adja a győzelmet népének, és Ő már döntött felőlük, ezt pedig az ellenség is tudja. Nem a sereg nagysága, ereje adja az igazi győzelmet, hanem csakis az Úr kegyelme.

Isten ma is felbátorít bennünket. Ő megszabadít minden emberi félelemtől, hogy azok ne legyenek úrrá rajtunk. Ő elveszi a félelemeinket és megáld bennünket, ha az Ő ügyében járunk, akármilyen kicsik vagyunk is. Ő már mindeneknek előtte döntött felőlünk, az igazi győzelmet Jézus Krisztusban nekünk ajándékozta, és Igéjében, Lelke által ebben a győzelemben naponta megerősít bennünket. Most is ezt tette az Úr. Felbátorodhat a szívünk, az életünk, a szolgálatunk – felbátorodhat Isten népe is, felébredhet – és örülhetünk, mint „midján napján”, mert az Úr a terhes igát, a halál igáját, levette rólunk (Ézsaiás 9,3). Az Úr bátorítása nem pótszer, hanem valódi erő és öröm!

Szerző: refdunantul  2021.05.17. 04:00 komment

Gedeon a hit hőse (Zsidókhoz írt levél 11,32), mert engedett a cselekvő Istennek, még akkor is, amikor az emberi értelem már nem tudta követni az Isten vezetését. Isten mindig értelmes dolgokat tesz, és a mi értelmünket, cselekvésünket is felhasználhatja az Ő cselekvésében. A mai igeszakaszban is látjuk, hogy Isten azért csökkentette háromszázra népe harminckétezres seregét, hogy népe a midjániak feletti, Őáltala ajándékozott győzelmet, önhitt módon, ne tulajdonítsa magának (2). Az ember számára Isten sok cselekvése, egy adott pillanatban, felfoghatatlan is lehet. Most nem értjük, de egyszer majd megértjük (János 13,7). Fontos az értelem, Isten Lelke értelmesen és üdvösségesen cselekvő Lélek, de a mi gyarló értelmünk ennek csak töredékét képes befogadni, és az is önhitté torzíthat bennünket, amellyel a dicsőséget magunknak tulajdonítjuk. Gedeon a hit hőse, mert akkor is bízott az Úr hatalmában, vezetésében, győzelmet ajándékozó, megsegítő kegyelmében, amikor az minden emberi értelemnek, logikának, technikának, módszernek ellene mondott. 

*

A sereg csökkentésének első lépése az, hogy Gedeon hazaküldte azokat, akik féltek és rettegtek (3). A harminckétezres seregből huszonkétezren annyira féltek az ütközet előtt, hogy nem is tudták palástolni félelmeiket. Az ember fél; nemcsak döntő, nehéz helyzetekben, hanem élete minden idejében. Életünk része a félelem. Isten Igéje mindig világos diagnózisként szólt erről a tényről, ezért biztat olyan sokszor azzal: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (Márk 6,50) Sokféle félelem nyomorgat bennünket, és nagy színész az, aki ki meri mondani, hogy ő nem fél. Itt is voltak tízezren. A tanítványok is féltek és rettegtek (Márk 16,8), Jézus halála után, és csak a feltámadott Jézus Krisztussal való találkozás során szűnhetett a nyomorgató félelem. Az Úr előtt megvallott félelemből adatik szabadulás. E-világban ez a szabadulás azt jelenti, hogy az Úr növeli a hitünket, és nem engedi, hogy úrrá legyen rajtunk a félelem (Márk 4,40). Lám, akik bevallottan féltek, azokat az Úr hazaengedte. Nem terhel bennünket az Úr erőnk felett, de Ő megerősít, a kellő pillanatban Ő elveszi a félelmeket, ha Ő küld a küzdelembe. Mások előtt – kivételezett helyzeteket leszámítva – ne beszéljünk a félelmeinkről, ez az Úr színe elé való. Minél kevesebbet foglalkozzunk a félelmekkel, és minél többet foglalkozzunk az Úr drága ígéreteivel. Az ember attól ember, hogy reflektál a dolgokra, eseményekre, önmagára, félelmeire is; a hívő ember attól is hívő ember, hogy egyre kevésbé reflektálja a dolgokat, az eseményeket és önmagát – mert minden reflektálás, egy határon túl, csak dagasztja a bajt –, és egyre inkább ráhagyatkozik az élő Istenre, aki Jézus Krisztusban legyőzte a halált. Őbenne minden győzelem a miénk!

*

Kerítést festettem. Ritka élmény, hogy ilyen mindennapi dolgokkal is foglalkozhatom. A kétkezi munka szentségét, áldását tapasztaltam meg ismét. Tenni a dolgunkat, és közben úgy hagyatkozni az Úrra, ahogy a festék tapad a kerítésre. „Sokféle rozsda” igyekszik majd a festéket ledobni onnan – sokféle baj, félelem, kishitűség –, de Isten szeretete nem enged el bennünket, mint ahogy a horganyzott kerítésre felvitt festék sem válhat le soha…

Szerző: refdunantul  2021.05.16. 04:00 komment

Amikor az Úr ad feladatot, akkor ahhoz adja Szentlelkének különös, a feladathoz szükséges adományát. Az Úr ezzel tesz képessé bennünket a feladat hűséges betöltéséhez, mert megeleveníti, felvértezi a hitünket, elveszi a félelmeket, ad erőt, vezetést és megerősítő jeleket (34). 

Az Úr Lelke betöltötte Gedeont (Mikeás 3,8). Isten Lelke által lehetett Gedeon az egész nép előtt elfogadott vezető, aki megfújhatta a kürtöt, és szavára egységben összegyűlt az egész nép. Isten Lelke az egység Lelke (33–35). 

Az Úr Lelke megerősítő jeleket is adott Gedeonnak (36–40). Isten Lelke, a megelevenített hithez kéretlenül is ad jeleket. Isten Lelke nélkül jeleket kérünk először, és majd akkor hiszünk, ha látjuk a jeleket, de soha nem elég a bizonyító jelekből. Isten Lelke által pedig az Úrra hagyatkozó hitünk kapja a jeleket. Gedeon jelkérése két dologra tanít bennünket. Egyrészt, Isten Lelke által vezérelve, döntő helyzetekben – azokban, ahová Ő küldött bennünket –, könyörögve kérhetjük az Úrtól a megerősítő jeleket. Másrészt, soha ne felejtsük el, hogy a végső jel, „Jónás próféta jele”, a feltámadott Jézus Krisztus megváltó kegyelme, már a miénk! (Máté 16,4)

Könyörögjünk Szentlélekért! Az egyház csak akkor egyház, ha szüntelenül könyörög a Lélekért, hogy az töltse be szolgálatát. Szentlélek nélkül nincs egység, pont abban az értelemben nincs egység, ahogy azt ma megtapasztaljuk, egyházban és világban egyaránt, mert nincs olyan ügy, nincs olyan ember, akinek manapság egységes tisztelete lenne; mindenki összevissza és felelőtlenül – önmagát a legokosabbnak tartva, a másikat meg lenézve – „kotyog” bele mindenbe. Ha belegondolunk, halálosan „Lélektelen” állapot ez. Könyörögjünk Lélekért, abban az értelemben is, hogy szolgálatunkat jelek, csodák, gyógyulások kísérjék. Rudolf Bohren teológiája hangsúlyozta ezt legutóbb. Olyan hatástalan, olyan „Lélek nélküli”, olyan erőtlen a szolgálatunk, mint minden más olyan hatástalan manapság, pedig tökéletesen profik a módszerek. Jöjj, Szentlélek!

Szerző: refdunantul  2021.05.15. 04:00 komment

Mi kell az embernek? Ha szerény, akkor biztonság, kényelem, mérsékelt örömök; ha nagyravágyó, akkor hatalom, gazdagság és saját vágyainak korlátlan kielégítése. A világ istenei ezeket kínálják; akkor a Baal- és Aséra-kultusz, mint termékenységi kultuszok; ma ezer más istenként tisztelt gondolat, szándék, cselekvés kínálja ugyanezeket; ide sorolva a vallásként kikiáltott istentelenséget is. Ahogy akkor mindent áthatott a kánaáni istenek tisztelete – még Gedeon apjának udvarában is ott állt az idegen isten oltára –, úgy járja át most is az életünket sokféle bálvány, Isten népének életét is. Tudom, nem modern, nem progresszív gondolat ez, de biblikus.

Az Úr parancsa úgy hangzott Gedeonhoz, hogy rombolja le apja idegen oltárát, építsen oltárt Őneki, az élő Istennek, aki teremtett, megtart és bölcsen igazgat mindeneket (25–26). Gedeon félt, mert a közharag halállal sújtja, ha a „divatos irány” ellen fordul; de éjszaka mégis megtette azt, amit az Úr parancsolt. Érthető, hogy félt! Annál inkább értékelendő az engedelmessége. Az engedelmesség a lényeg, nem a hősiesség (27). Az Urat képviselni, e-világi bálványok helyett, mindenkor áldott és kockázatos hitvallás, amely nem maradhat titokban. Minden napvilágra kerül egyszer, a bűnök ugyanúgy, mint az erőtlenül megvallott hitünk is. Ez az utóbbi kegyelem az előbbire. Milyen fontos kijelentés: az emberek addig kérdezősködtek, kutattak Ofrában, Gedeon városában, amíg végül kiderült, hogy Gedeon rombolta le a Baal-oltárt. Mi, emberek, nagy nyomozók vagyunk, ha a másikról van szó, ha a másik ügyeit kell firtatni; addig kutatunk, amíg találunk (28–29). 

Kialakul egy hitvallásos helyzet, ahol Jóás, Gedeon apja, nemcsak a fia életét védi, hanem ő maga is kimondja végre azt, amit eddig nem mert, és ezzel hitvallást tesz az Úr mellett: „Pereljen a Baal magáért, ha valóban Isten!” Lefordítom. Ez azt jelenti, hogy mutassa meg magát az a sok bálvány, akik megbabonáznak „itt” bennünket, amikor baj van. Mit segít az élet alkonyán – és az élet alkonya nem kor függvénye – hatalom, hírnév, vagyon, vágyak, haladó gondolatok, szabadság, progresszivitás, bármiféle termékenység? Ez nem egy olcsó és sablonos érv, amely kijátssza az Isten ígéreteit a földi élet ellenében; hanem ez az egyetlen valós érv. Amikor ezt Gedeon apja ki merte mondani, akkor a többiekben is „megtört a hamis varázs”, mert erre nem tudtak mit mondani (30–32). Ez a földi élet az Isten ajándéka, az örök élet távlataiban, az Úr Jézus Krisztusban. Építs először oltárt az élő Istennek, az életedben, és a földi élet minden javai is áldottan, a maga helyén és idejében, megadatnak neked! (Máté 6,33)

Szerző: refdunantul  2021.05.14. 04:00 komment

Gedeon, a fosztogató mindjániak miatt, egy présházban, vagyis egy földbe vájt üregben, éppen búzát csépelt. Gedeon nem éppen egy erős vitéz; ott kuksol a présházban, hogy elbújva, a termést megóvja a fosztogatóktól (6,11). A hitében sem a legerősebb vitéz, hiszen kérdése a mindenkori emberi kérdés: „Ha velünk van az Úr, miért ér bennünket mindez? Hol vannak mindazok a csodák, amelyeket véghezvitt az Úr?” (12–14) Gedeon, nyomorúságában rákérdez az Isten jelenlétének csodájára, miközben először észre sem veszi, hogy ő már ennek a csodának a részese.

Gedeon elhívása és Mózes elhívása hasonló (2Mózes 3). Isten elküldi őket a szolgálatba. Ők visszakoznak: kik ők, hogy ezt megtegyék, hiszen ők a legszegényebbek és a legkisebbek. Erre kapják az Úr bátorító, mindenre elégséges válaszát: „Majd én veled leszek!” (14–16) Ennek az isteni bátorításnak jelét is kapják (17–22). Számos isteni jeltől hemzseg az életünk, nem is beszélve arról, hogy Isten az eseményeknek is az Ura, övéi életében csak úgy történhet, ahogy történik: áldott vezetés alatt állunk. Gedeonról kiderül, hogy milyen erős ő, az Úrban. A feltámadott Jézus Krisztus megerősít bennünket (Filippi 4,13). Erőnk önmagában mit sem ér, illetve csak rombolásra elegendő. Isten kezében azonban életünk úgy erősödik meg, hogy mások számára is áldássá leszünk. Isten velünk van (Máté 1,23). Jézus Krisztus felment a mennybe, hogy Igéje és Lelke által mindenütt jelen legyen, ahol küldetésben állnak (Máté 28,18–20), ahol segítségül hívják az Úr nevét (Róma 10,13).

„Majd én veled leszek, és úgy megvered Midjánt…” (16) Mire erősít meg bennünket az Isten, a mennybe ment Krisztus Lelke által? Isten népének fel kell vállalnia a maga gyengeségét, miközben elfogadhatja Isten megerősítő kegyelmét, amely szolgálatba küld. Ez a szolgálat, a környező világban, nem keresi, főként nem provokálja ki a konfliktusokat; de nem is bújhat meg egy présházban, a saját túlélését szolgáló gabonáját csépelve, netán a saját kis békességét élvezve. Az Urat szolgálva, az Ő erejével, előlépünk az evangéliummal, és ezért, ha szükséges, felvállaljuk a konfliktusokat. Nem keressük, nem provokáljuk ki azokat, de felvállaljuk, ha kell! Ugyanakkor ki kell mondani, hogy a ránk bízott üzenet, Jézus Krisztus megváltó és békességet szerző evangéliumának ügye, egy határon túl, a konfliktusokat sem vállalhatja fel. Az lehetetlen, hogy Jézus Krisztus megváltó szeretetének örömhírét és békességszerző evangéliumát, az örök élet Igéjét úgy hirdessük, miként Izráel úgy megverte Midjánt, hogy az soha többé nem állt fel (16). Jézus Krisztus igazsága így nem hirdethető. Az agresszív konfliktusok felvállalása nem méltó a Krisztus ügyéhez; még akkor sem, ha miénk is az igazság, meg a békesség, meg az erő, meg az ígéret: „Békesség neked, ne félj, nem halsz meg!” (23). Azért a miénk ez az ígéret, hogy másé is legyen… 

Hadd tegyem végezetül „zárójelben” hozzá mindezekhez! Remélem, imatémám, hogy megadatik földi életünknek az az ideje is, amikor Istennek kedves módon, minden konfliktus közül kivonulva, a saját fügefánk alatt, igenis élvezhetjük a saját békességünk és gabonánk örömét, a mieink között, bármilyen idegen és bántó nyilvánosság nélkül, elbújva a saját portánk zugaiba. Jó lesz az! 

Szerző: refdunantul  2021.05.13. 04:00 komment

Ha azt tesszük, amit rossznak tart az Úr (1), akkor annak jelei világosan, konkrétan kiolvashatók a mai Igéből (2–5). Erős kézzel bánunk egymással. Ma én teszem ezt a másikkal, holnap a másik teszi ezt velem. Az „erős kéz” itt azt jelenti, hogy kiszolgáltatottá leszek a másik előtt, és a másik visszaél a kiszolgáltatottságommal és a saját időleges hatalmával (2). Nincs ennél rettenetesebb állapot, mint amikor ilyen módon egymás kezére ad bennünket a mi Urunk. Ez az erős kéz tönkreteszi a másikét; nem tiszteli a másik értékeit, javait, életfeltételeit, mindent elvesz, az életet is elveheti… Az erős kéz sáska módjára bánik a másikkal, amely elől hiába próbálunk, nem tudunk elrejtőzni (2). 

Egy szent elrejtettség létezik, amely a halál árnyékának völgyében és minden kiszolgáltatottságban az: Az Úr megváltó kegyelme. Amikor az ember ráébred a saját szegénységére, minden tekintetben való kiszolgáltatottságára, és az Úrhoz kiált, akkor már kegyelem alatt van (6). A szegény ember Úrhoz fordulása a megtérés. A megtért ember ettől kezdve figyel a „prófétára”, figyel Isten hirdetett Igéjére, az abban megszólaló, szabadító evangéliumra, Jézus Krisztusra. Ez a mai igeszakaszban is így olvasható (7–9): Isten kimentett minket a halálos, kiszolgáltatott szegénységből, és nekünk adta az országot (Lukács 22,29). Istenünk, Urunk van, aki Atyánkká lett a Jézus Krisztusban (10). A kiszolgáltatottságnak van határa, hét év, hetven év; de az Úrban nem tart örökké (1; Jelenések 2,10).

Aki az Úrhoz fordult, abban elkezd munkálni az Isten, a rossz helyett a krisztusi jó. Ettől kezdve az erős kéz – noha az ebben a világban továbbra is fontos – megtelik szeretettel, nem él vissza a hatalommal, felemeli a kiszolgáltatottat, és nem bántja a másikét, de nagyon szereti, tiszteli, megbecsüli azt, amit ő maga kapott az Úrtól. Isten népe csakis ilyen lehet. Kiáltsunk az Úrhoz!

Szerző: refdunantul  2021.05.12. 04:00 komment

Ez a győzelmi ének az Urat magasztalja, a szabadító Istent, mert a győzelmet mindig Ő adja; és csak az a győzelem maradandó és áldott, amelyet Ő ad (2–3). Ahol egy ember és egy nép megtapasztalja az Úr szabadítását – ahogy azt Izráel népe is megtapasztalta a Sínaitól Edómig (4–5) –, ott feltámad az életkedv: ott valódi, de alázatos, Istent magasztaló öröm támad. Van miért örülni: Feltámadott az Úr (1Korinthus 15,20), megszabadított, megváltott emberek vagyunk! A szabadítás örömét nem tudjuk magunkban tartani, arról mindenütt, a „legfelsőbb” helyeken is, bizonyságot kell tenni; amiként Debóra magasztaló éneke is királyok és fejedelmek előtt hangzik fel (3).

Ennek a győzelmi éneknek örömét, embertelennek tűnő részletei ellenére is, úgy érthetjük meg (23–30), ha fontolóra vesszük azt, amit az ének is említ: olyan félelemben élt Isten népe az ellenségei miatt, hogy amikor útra keltek, rejtett ösvényekre kényszerültek, bujkáltak, állandó életveszélyben szoronkodtak (6). Mi jóléti nemzedék vagyunk, minket már nem bántott, soha senki. Mi el sem tudjuk képzelni, mit jelent ez… Isten azonban nem engedi, hogy népét bántsák! A reménytelen helyzetben szabadítást adott az Úr, mégpedig úgy, hogy szabadítót támasztott, Debórát, egy asszonyt. Amikor a nép Isten által támasztott vezetőt kapott, kiderült, hogy Debóra nincs egyedül; sokan álltak még mellé; akárcsak Illés idejében, aki egyedül érezte magát, és támadtak mellette még hétezren (1Királyok 19,18). Ahol van pásztor, ott megelevenedik a nyáj (7–10); ahol Istennek kedves vezetés van, ott felcsendülnek az Úr igaz tettei (11). Persze soha nem teljes az egység. Mi lehet teljes ebben a világban? Akkor is voltak bizonytalanok és hezitálók, Isten népe között is. De éppen az a csoda, az Úr cselekvése, hogy az Úr nevében már a kevéske összefogás is elég. A kovász megkeleszti a tésztát (12–18). 

Debóra teljes szívéből magasztalja az Urat, hiszen teljes az ő öröme; győztek a túlerőn (19–22): a lehetetlen lett lehetségessé, az Úrral (Máté 19,26). Még a halál túlerején is győzelmet adott az Úr! Akiket az Úr szeret, azok olyanok, mint a kelő nap ereje (31). 

*

Méróz is ingadozott. Bárák nyilván átvonult a területén. Átkos dolog nem állni oda, ahol Isten angyalai harcolnak (23).

Jáél viszont áldott, aki a lehetetlen helyzetben tett valamit az ügyért! Bátorságának értékelésébe nem szövődnek emberi szempontok. Tette, az Újszövetség mértékével mérve, visszariaszt. Ha azonban összevetjük Jáélt, Sisera anyjával – aki aggódva, de igazából zsákmányra és diadalra szomjasan várja fiát, hogy az festett kendőt borítson a vállára – akkor máris látjuk a különbséget. Az élet nem zsákmányszerzés alkalma, hanem – az Úr kegyelméből – része Isten váltságműve egészének! (24–30)

Szerző: refdunantul  2021.05.11. 04:00 komment

Az Úr szabadítást adott népének, hiszen Ő vonult népe előtt (4,14), amikor Debóra prófétanő ideje alatt, Bárák vezetésével, legyőzték Jábín, kánaáni király hatalmas seregét, amelyet Sisera vezetett (4,1–6). 

Lám, itt előttünk áll egy prófétanő, Debóra, aki most éppen Isten népének vezetője is. Isten férfiakat és nőket, mindenkor egyaránt felhasznált, akarata és jótetszése szerint, szabadító tetteinek hirdetésében és megvalósításában. Olyannyira, hogy Bárák, a hadsereg vezetője fontosnak tartotta, hogy Debóra prófétanő maga is elkísérje őt az ütközetbe, saját dicsőségének csorbulásával sem törődve (4,8–9). Milyen nagy tekintélye lehetett Debórának!

Az Úr szava bátorítja Isten népét végig, ebben a harcban: Ő ad bátorítást, vezetést, indítást, kiválasztott embereket, amikor Őáltala kész a szabadítás: „Ezt parancsolta az Úr…”; „…kezedbe adom…”; „…az Úr vonul előtted…”; „…az Úr pedig megzavarta Sisera hadát…” (4,6–15). Az Úr elkészítette a szabadulást népe számára. Itt azonban egy őket sanyargató „Siserahad”-tól ad nekik szabadulást; ám a valódi és örök szabadítást, a valódi ellenségtől, a bűn, a halál, a gonosz hatalmától, Jézus Krisztusban adta nekünk.

Ez azért is fontos, mert Isten, Jézus Krisztusban nemcsak a valódi és örök szabadítást ajándékozta nekünk, hanem Jézus Krisztusban megmutatta a szabadítás Őneki kedves módját is: Jézus Krisztus nem másokat ölt meg, hogy szabadítást szerezzen, hanem Ő maga halt meg érettünk, hogy örök szabadulást adjon nekünk, minden halálos gyarlóságtól, amitől hemzseg ez a történet is. 

Isten szabadítására szorul itt mindenki, egyikünk sem különb a másiknál. Isten népe nem tért meg igazán, csak nyögött és sóhajtozott az Úr előtt, amikor belefáradtak abba, húsz esztendő után, hogy mások sanyargatják őket (4,3). Micsoda kegyelem, hogy Isten mégis könyörült rajtuk, érdemtelenül!  Jábín, kánaáni király ugyancsak tele van gyarlósággal, aki csak a seregében, az erejében, és a hadseregparancsnokában, Siserában bízik és keményen sanyargatja Isten engedetlen népét, nem is tudva semmit arról, hogy Isten ítélő eszközei ebben, de csak addig, amíg az Úr engedi; és Ő nem engedi ezt végképp. Nem is beszélve Jáélról, a kéni Héber feleségéről, aki orvul, csellel, kegyetlenül megöli a bennük bízó, alvó Siserát, így szerezve győzelmet… Döbbenetes a jelent: A kimerült, kiszolgáltatott Sisera oda menekül védelemért, ahol békességet és biztonságot remél (17), és ott ölik meg (18–21). Kiben bízhatunk? 

Isten valódi szabadítására szorul itt mindenki. Isten győzelmet szerez, de Jézus Krisztusban! Őbenne bízhatunk, és a győzelem is csak akkor áldott győzelem, ha Jézus Krisztust követve kapjuk azt ajándékba az Úrtól. Csak ezen a győzelmen van áldás. Isten megalázott és halálra ítélt minden másfajta győzelmet; hiszen emberi, ideigvaló, halálos, megtérésre hívó győzelem az (24).

Szerző: refdunantul  2021.05.10. 04:00 komment

Visszatérő formulája ez a Bírák könyvének. Sajnos, több ez, mint elbeszélő formula, mert akkor és azóta is ez az emberlét, de az Isten népének nyomorúsága is: újból és újból azt tesszük – egyéni, egyházi, közösségi értelemben, világméretekben –, amit rossznak tart az Úr. Csak a módozatok változnak, de az alapnyomorúság marad; így életünk nyomorúságai is lényegében ugyanazok (1).

Azt is vegyük észre, hogy ebben a bibliai könyvben mindig akkor tértek rossz útra Isten népének tagjai, amikor az adott bíra, azaz a nép vezetője meghalt. Amikor Otníél és Éhúd meghalt, akik erős kézzel vezették a népet (3,10), akkor azonnal eluralkodott a káosz, és abból fakadt minden elhajlás, minden nyomorúság, majd Isten jogos intése, hiszen Isten idegen népeknek adta oda népét (1). Ebből is az következik, hogy kell az Isten Lelke által irányított, erős kezű vezető. Az erős vezetés, ugyanakkor mindig szeretettel teli és nem hatalommal visszaélő, megnyomorító, félelmet keltő vezetés, hanem Isten eszközeként hitet és életet biztosító, védő, óvó vezetés. Enélkül megemészt a bűn.

Mindig könyörögjünk a vezetőkért! Ez bibliai parancs. Ezzel nem politikai hatalmakat támogatunk. Ezzel az Isten országának növekedéséért könyörgünk, Jézus Krisztus visszajöveteléért, a dolgok újjáteremtett rendeződéséért. Csak ez a lényeg: Jézus Krisztus megváltó szeretete, aki a vezetők vezetője, aki mindeneknek Ura! Amikor Barth Károly az ifjabb Blumhardt igehirdetéseit tanulmányozta, ezt írta azokról: „Tud együtt szenvedni a világgal, őszintén kibeszéli a világ nyomorúságát, és erre válaszként hirdeti a megváltás Igéjét, a feltámadott Krisztust, amire és akire a világ várva vár. Hát nem ez-e a legnagyobb és a legtöbb kilátással kecsegtető dolog, amit csak ember manapság tehet?”

Szerző: refdunantul  2021.05.09. 04:00 komment

Miben áll Isten szabadítása?

Isten szabadításának fontos része az, hogy Ő meginti népét, amikor azok hitetlenné és engedetlenné válnak. Isten népe azáltal is az Úr népévé lesz, hogy nyomorúságában bűnbánattal felfedezi az Isten kezét, átgondolja az életét, meglátja azt, amit rosszul tett. Isten szabadításának része a büntetés, amit Isten népe nem lázadva, hanem töredelmes szívvel fogad; mint akik könyörögve az Úrhoz kiáltanak, mint akik az Úrhoz fordulnak, mint akik megtérnek. Soha nem késő az Úrhoz kiáltani. Akkor vagyunk az Isten népe, ha az eseményeket mindig így is tudjuk értékelni. Soha ne csak a külső történéseket lásd! (12–15)

Isten szabadítása az is, hogy Ő minden éles helyzetben ad egy Őáltala küldött vezetőt, akinek van látása, bátorsága, ereje, hogy kiutat mutasson a nyomorúságos helyzetből, aki mer világos döntéseket hozni ennek érdekében. Ezt azért fontos kimondani, mert ebben a világban nem lehet tökéletes döntéseket hozni. Egy döntés azonnal újabb ellenségeket teremt. Ezek a döntések, ebben a világban, gyakran súlyos döntések, végrehajtásuk kíméletlennek tűnhet. Ezt Éhúd bíra esetében is elmondhatjuk, ha a történet részleteit kezdjük el firtatni. A kérdés azonban az, hogy kit és mit szolgálva hozzuk meg ezeket a döntéseket, ebben a világban; azaz az Urat, az Ő ügyét, az Ő népét szolgáljuk, vagy valaki, valami egészen mást? (16–27)

Isten szabadításához tartozik az, hogy Ő nem engedi, hogy népe fölé kerekedjenek népének ellenségei! Persze, aki engedetlen marad, annak az élete mindig tele van ellenségeskedéssel. Isten megszabadít az ellenségtől, attól az ellenségtől, akit ítéletként Ő hozott ránk. Gondoljunk a zsoltárok bizonyságtételeire. Ezt azonban sokféleképpen cselekszi meg az Úr: az ellenséget nem csak legyőzni lehet – ez mindig időleges megoldás, a Bírák könyvében is látjuk ezt –, az ellenségért lehet imádkozni, az ellenséggel meg lehet békülni az Úr előtt; ha pedig az ellenség győz le bennünket, az is lehet az Isten szabadítása, hittel ez is belátható… Jézus Krisztusra tekintve üdvösséges ismeret tudni azt, hogy az Isten szabadítása sokkal több annál, mint az ellenséget legyőzni, fölé kerekedni és így az ellenségtől megszabadulni. Itt ugyanis a legtöbb esetben gyarló, bűnös emberi érdekek és erők harca dúl. Isten országa: szeretet, békesség, öröm, a Szentlélek által. Ez az ország Jézus Krisztusban már eljött, de még nem teljesedett ki. Mi ezt az országot építjük. Ami krisztusi módon nem érhető el, az nem is kell, azon tartós áldás nem lehet!

Szerző: refdunantul  2021.05.08. 04:00 komment

Elfeledkeztek az Úrról Izráel fiai. Ez a felejtés a leggyakoribb, örömben és nyomorúságban egyaránt. Ha az ember istenfelejtő, akkor mindig valami rosszat tesz; még akkor is, ha ezt jónak tünteti fel. Sajnos mesterek vagyunk mindezekben (7).

Joggal támad fel az Úr haragja, noha türelme hosszú, szeretete nagy (Zsoltárok 145,8). De mi minden szeretettel visszaélünk, az Istenével és emberekével egyaránt. Az Úr haragja azt jelenti, hogy Ő elhagy bennünket, és ez a legnyomorúságosabb állapot, amit ember valaha átélhet. Döbbenetes, hogy nyolc évig tudott Isten népe ebben a nyomorúságban élni. Pedig Isten nélkül minden perc szenvedés, nemhogy nyolc év! Mi mióta élünk így, szinte berendezkedve a sokféle, gyakran szuperkomfortos, nyomorúságban! Kárrá lesz az emberi élet, az Úr nélkül (8).

Amikor az Úrhoz kiáltunk, akkor az mindig a Szentlélek munkája. Nem azért kiált az ember az Úrhoz, mert megelégelte a sokféle nyomorúságot, amiben van, meg amit másoknak okoz, és amit a világban lát. Az ember mindig megmagyarázza, hogy nem ő a hibás, meg jól mennek a dolgok így is. Csak a Szentlélek végzi el azt, hogy az ember lelke halálosan belefáradjon abba, amiben dagonyázik ez a világ, ezért szabadító és szabadítás, Krisztus után kiáltson; ezt a csodát csakis az Úrtól várva (9–10).

Pedig olyan gyönyörű lehetne ez a világ! Kiáltsunk, forduljunk az Úrhoz! Bánj velünk erős kézzel Urunk, csak ne hagyj elveszni! A Te erős kezed: irgalom, valóságos szabadítás! (10)

Szerző: refdunantul  2021.05.07. 04:00 komment

Isten nem űzte ki mind a népeket az Ígéret Földjéről, vagyis nem adott azonnal és teljes győzelmet népének (3; 5). 

Isten alázatra tanította népét és próbára tette őket. Isten megpróbálta népét, hogy az újabb nemzedék is megismerje az Urat (1), higgyen az Úrban, engedelmeskedjen az Úrnak (4), mint olyanok, akik a kísértések és próbák ellenére is megállnak, segítségül hívják az Urat (1). 

Isten népe azonban újra és újra elbukott a kísértésekben (6). A környező népek lányai, szokásai, kultuszai érdekesebbek, izgalmasabbak voltak a megszokottnál. A paráznaság minden bűn melegágya, amelynek gyökere a hitetlenségből fakadó hűtlenség és elégedetlenség: valami új és jobb kell, valami más, a másé… 

Ez egy diagnózis Isten népének hűtlenségéről, és ennek ellenére, Isten megtartó hűségéről. Ma is próbák sora alatt élünk, egy lüktető, ingerdús világban, ahol megállni csak az Úr erejével és kegyelmével lehetséges.

*

Isten célja volt a próbákkal az is, hogy az újabb nemzedék megtanuljon harcolni, az Úrban (2). 

Harcolni, ebben a világban mindig kell; de Isten népe az Úr segítségét kérve harcol. 

Jézus Krisztus követésében világossá lett ennek a harcnak igazi ereje, amely az irgalmas szeretet ereje. Isten népe a Lélek fegyverével harcol (Efezus 6,13), az Úr erejében bízva. 

Ez azt jelenti, hogy Isten népe eleve arra a győzelemre alapoz, amely Jézus Krisztusban már az övé. Másrészt, Isten népe tudja, hogy ez a győzelem akkor is az övé, ha testi szemekkel láthatóan legyőzték őt. Sőt, Jézus Krisztus követője, nem vehet igénybe akármilyen eszközöket a győzelemért; eleve csak olyan harcban vesz részt, amely az Isten dicsőségéért folyik. 

Ahol azonban az Isten dicsőségéért küzdenek, ott ez a küzdelem mindig csakis emberszeretettel párosulhat. Az egész emberiség szeretete elmélet, a konkrét helyzetben ez mindig a mieink és a körülöttünk élők krisztusi szeretetét jelenti. Nagy harc ez, áldott harc, a hit harca (1Timóteus 6,12).

Szerző: refdunantul  2021.05.06. 04:00 komment

Szorult helyzetben vagyunk. Gondoljuk át életünk szorult helyzeteit: kapcsolatokban, szituációkban, egyéni és közösségi, történelmi és társadalmi értelemben, látva a földi élet végét. Gondolj a saját szorult helyzetedre, arra, amiben éppen most vagy. Isten Igéje azt írja népéről, hogy „nagyon szorult helyzetbe jutottak”, már sokadszorra (15).

Mi ennek a szorult helyzetnek az oka? Ha az okokat keressük, nekünk embereknek, van erre egy módszerünk, miszerint mindig a másik a hibás. Addig keressük, amíg a bűnbakot megtaláljuk, azt megbüntetjük, hogy mi magunk megnyugodhassunk. De még akkor is, ha egy adott, szorult helyzetben van is konkrét hibás, akkor sem oldja meg a helyzet nyomorúságát a bűnös megbüntetése. Isten nem a másikra mutat, hanem mindenkire mutat, most népére mutat, egészen személyesen rám és rád mutat. Minden nyomorúság oka a bűn, amely az élő Isten iránti hűtlenség, engedetlenség: „Elhagyták az Urat!” (12) Ez minden baj oka.

Innentől kezdve rohanunk lefelé a lejtőn. Isten nélkül nincs áldás, nincs erő és öröm, az életnek nincs célja és értelme, az öncélú élet pedig a halálba rohan. Isten népe, amint idegen isteneket imádott, elhagyta ereje, nem tudott ellent állni ellenségeinek (14), és nemzedékről nemzedékre egyre megátalkodottabbak lettek (19). Minden „fejlődésnek” nevezett ívet tudunk-e így is szemlélni? Hitben, életben, szeretetben, erkölcsben fejlődtünk-e? Isten nélkül csak a megátalkodottság, a szorult helyzet nyomorúsága, a halál ereje nő. Isten ma is megpróbál bennünket, hiszen sokféle nép között, sokféle világban élünk, mint a Bírák korában (22–23). Megállunk-e a hitben? (1Korinthus 16,13)

Micsoda felfoghatatlan kegyelem: Isten mégis engedetlen népe után nyúlt, megkönyörült rajtuk a legnagyobb nyomorúságban is, szabadítót küldött számukra, akit maga az Úr ruházott fel erővel (18). Minden ószövetségi bíró egy ilyen szabadító volt, akik az egyetlen szabadítóra, Jézus Krisztusra mutattak. Isten Őbenne a kárhozat, elveszett élet szorultságából emelt ki bennünket, könyörülő, megváltó szeretetével. Más szabadítót ne várjunk! Ragadjuk meg azt, aki minket megragadott (Filippi 3,12), hogy szorult helyzetünk mélységeiből tágas térre jussunk! (Zsoltárok 18,20)

Szerző: refdunantul  2021.05.05. 04:00 komment

Isten kiválasztó, velünk üdvösséges szövetséget kötő kegyelme örökké érvényes: „Nem bontom fel veletek szövetségemet soha!” Isten kihozta népét a halálos szolgaságból és bevitte őket az Ígéret Földjére; ahogy ezt megígérte népének. Isten kihoz a halálból és bevisz az életbe. Ez, Jézus Krisztusban, világossá lett számunkra. Minden erre az örömhírre mutat, csakis ez a lényeg (1). Isten eme szeretetétől senki és semmi el nem választhat minket (Róma 8,38–39).

Ez a megváltó, megtartó, örök szeretet szív szerint késszé és hajlandóvá tesz bennünket arra, hogy az Úrnak éljünk. Ez akkor azt jelentette, hogy Isten népe nem vehette át az Ígéret Földjén lakó népek idegen kultuszait, nem köthetett velük kiegyező szövetséget; ahol tehát birtokba vettek egy várost, ott a korábbi oltárokat le kellett rombolni, mert azok örök kísértést, „csapdát” jelentettek számukra (2–4). Isten népe levetette a régi embert és felöltötte az új embert (Efezus 4,22–23). A romos, életveszélyes épületet nem szabad javítgatni, hanem alapjaiban újat kell építeni, mert a régi ránk fog dőlni. Bizonyos területen nincsenek kompromisszumok.

Amikor ezt kimondjuk, azonnal elkezdhetünk sírni, ahogy ezt Isten népe tette, amikor Isten biztató és mégis figyelmeztető szavát meghallotta (4). Bizony, mi sem tehetünk mást, mint töredelmes szívvel leborulunk, és hangosan, könyörögve sírunk: „Urunk, adj bizonyosságot, kiválasztó kegyelmedben! Urunk, adj új életet, amely bátran mond nemet arra, ami Teneked nem kedves! Urunk, bocsáss meg nekünk, mert olyan sokszor nem látjuk, ebben az átmeneti és halálosan bonyolult világban, akaratod gyakorlati megvalósulásának útját! Urunk, mutasd meg, hogy mikor tűrjünk, szeretetedre hivatkozva; és mikor kell határozottan dönteni! Lám, Bétel elfoglalásakor, irgalmazott néped egy ott lakónak, aki egy idegen, másik várost épített a nyakukba… (1,22–26) Urunk, vezess bennünket!”

Szerző: refdunantul  2021.05.04. 04:00 komment

süti beállítások módosítása