Ha azt tesszük, amit rossznak tart az Úr (1), akkor annak jelei világosan, konkrétan kiolvashatók a mai Igéből (2–5). Erős kézzel bánunk egymással. Ma én teszem ezt a másikkal, holnap a másik teszi ezt velem. Az „erős kéz” itt azt jelenti, hogy kiszolgáltatottá leszek a másik előtt, és a másik visszaél a kiszolgáltatottságommal és a saját időleges hatalmával (2). Nincs ennél rettenetesebb állapot, mint amikor ilyen módon egymás kezére ad bennünket a mi Urunk. Ez az erős kéz tönkreteszi a másikét; nem tiszteli a másik értékeit, javait, életfeltételeit, mindent elvesz, az életet is elveheti… Az erős kéz sáska módjára bánik a másikkal, amely elől hiába próbálunk, nem tudunk elrejtőzni (2). 

Egy szent elrejtettség létezik, amely a halál árnyékának völgyében és minden kiszolgáltatottságban az: Az Úr megváltó kegyelme. Amikor az ember ráébred a saját szegénységére, minden tekintetben való kiszolgáltatottságára, és az Úrhoz kiált, akkor már kegyelem alatt van (6). A szegény ember Úrhoz fordulása a megtérés. A megtért ember ettől kezdve figyel a „prófétára”, figyel Isten hirdetett Igéjére, az abban megszólaló, szabadító evangéliumra, Jézus Krisztusra. Ez a mai igeszakaszban is így olvasható (7–9): Isten kimentett minket a halálos, kiszolgáltatott szegénységből, és nekünk adta az országot (Lukács 22,29). Istenünk, Urunk van, aki Atyánkká lett a Jézus Krisztusban (10). A kiszolgáltatottságnak van határa, hét év, hetven év; de az Úrban nem tart örökké (1; Jelenések 2,10).

Aki az Úrhoz fordult, abban elkezd munkálni az Isten, a rossz helyett a krisztusi jó. Ettől kezdve az erős kéz – noha az ebben a világban továbbra is fontos – megtelik szeretettel, nem él vissza a hatalommal, felemeli a kiszolgáltatottat, és nem bántja a másikét, de nagyon szereti, tiszteli, megbecsüli azt, amit ő maga kapott az Úrtól. Isten népe csakis ilyen lehet. Kiáltsunk az Úrhoz!