Elfeledkeztek az Úrról Izráel fiai. Ez a felejtés a leggyakoribb, örömben és nyomorúságban egyaránt. Ha az ember istenfelejtő, akkor mindig valami rosszat tesz; még akkor is, ha ezt jónak tünteti fel. Sajnos mesterek vagyunk mindezekben (7).

Joggal támad fel az Úr haragja, noha türelme hosszú, szeretete nagy (Zsoltárok 145,8). De mi minden szeretettel visszaélünk, az Istenével és emberekével egyaránt. Az Úr haragja azt jelenti, hogy Ő elhagy bennünket, és ez a legnyomorúságosabb állapot, amit ember valaha átélhet. Döbbenetes, hogy nyolc évig tudott Isten népe ebben a nyomorúságban élni. Pedig Isten nélkül minden perc szenvedés, nemhogy nyolc év! Mi mióta élünk így, szinte berendezkedve a sokféle, gyakran szuperkomfortos, nyomorúságban! Kárrá lesz az emberi élet, az Úr nélkül (8).

Amikor az Úrhoz kiáltunk, akkor az mindig a Szentlélek munkája. Nem azért kiált az ember az Úrhoz, mert megelégelte a sokféle nyomorúságot, amiben van, meg amit másoknak okoz, és amit a világban lát. Az ember mindig megmagyarázza, hogy nem ő a hibás, meg jól mennek a dolgok így is. Csak a Szentlélek végzi el azt, hogy az ember lelke halálosan belefáradjon abba, amiben dagonyázik ez a világ, ezért szabadító és szabadítás, Krisztus után kiáltson; ezt a csodát csakis az Úrtól várva (9–10).

Pedig olyan gyönyörű lehetne ez a világ! Kiáltsunk, forduljunk az Úrhoz! Bánj velünk erős kézzel Urunk, csak ne hagyj elveszni! A Te erős kezed: irgalom, valóságos szabadítás! (10)